Szerző: Béli Gábor
A hűbéri államot mind a mai napig egy olyan egyszerű szervezetű, alá- és fölérendeltségi viszonyon alapuló képződménynek szokás bemutatni, amely eleve magában hordozza a hűbéresek függetlenedését, a központi hatalom meggyengülését. A hűbéri állam egy nagyon bonyolult lekötelezési viszonyrendszer által meghatározott állam, ahol a hatalom centralizálódásának éppen úgy megvan az esélye, mint a partikularizálódásnak, az anarchiának.
A hűbériség nyugat-európai intézmény, mely germán és antik elemek: a vazallitás és a benefícium szintéziséből fejlődött ki. A hűbéri államban az uralkodó (király) egy hierarchikus rendszer, a hűbéri piramis élén állva, a neki személyesen lekötelezettek (vazallusok) és ezek lekötelezettjei (alvazallusok) által, illetve velük megosztva gyakorolta a közhatalmat a hűbéri láncolatból kirekesztettek felett.
A hatalom tényleges birtokosai magánjogi kapcsolatban álltak egymással, és ebből adódóan a közöttük lévő viszonyokat a hűbérjog határozta meg, míg a termelésre kényszerültek és kényszerítettek tekintetében a közjog érvényesült. A hűbériség puszta megjelenése azonban nem jelentette a hatalomgyakorlás karakterének feltétlen és azonnali megváltozását, a hűbéri állam kialakulásához további sajátos feltételek meglétére volt szükség.
A hűbériség gyökerei
Amikor Chlodvig leszármazottjai között a 6–7. században mind kíméletlenebb harcok folytak, egyre többen álltak – védelmet keresve – szabad jogállásuk megőrzése mellett olyan szabadok szolgálatába, akik hatalmuknál és gazdasági erejüknél fogva magánhadsereget tudtak fenntartani, illetve annak kiépítéséhez fegyverforgatók alkalmazására kényszerültek. Ezeket a védelemért szolgálatba lépő szabadokat a korabeli források függő szabadok (ingenui in obsequio) néven emlegették.
A függő szabadok társadalmi helyzete nagyon különböző volt. A királynak vagy királynőnek személyes szolgálatot teljesítő és ezért különös védelemben részesülő elitharcos (antrustio) származására való tekintet nélkül a társadalom legtekintélyesebb rétegébe emelkedett. Más hatalmasok (optimates, proceres) kíséretének tagjait, mint kevésbé előkelőket, a gasindus névvel jelölték, de használtak rájuk más, a szolgákra alkalmazott megnevezéseket is, így a latin puert (ifjú), a kelta eredetű, ugyancsak ifjat, szolgát jelentő gwast és ennek ellatinosodott változatát, a vassust, amely a 8. századtól már csak a függő szabadot, a „vazallust” jelölte.
A vazallusi viszony olyan kétoldalú szerződéssel keletkezett, amellyel a szabad jogállású személy egy úr védelmébe és hatalmába (patrocínium, germán eredetű szóval mundium vagy mut) „kommendálta” magát. A vazallus halálig tartó szolgálatot és engedelmességet fogadott, az úr pedig ellenszolgáltatásképpen védelmet és eltartást ígérve, új hívét háztartásába, illetve udvarába fogadta, vagy olyan helyzetbe hozta, hogy a vazallus önmaga tudjon megélhetéséről gondoskodni. Ez történhetett rendszeres tartásdíj fizetésével vagy benefícium adásával, tehát valamilyen földterület ingyenes rendelkezésre bocsátásával.
Benefícium alatt a 6. századtól a 8. század kezdetéig terjedő időszakban nem csak a szolgálatért ellenszolgáltatásként kapott földterületet értették, hanem a művelés megindítása végett haszonbérbe adott feltöretlen földeket is, melyeket a bérlő időlegesen, esetenként élethosszig használt vagyoni ellenszolgáltatás nélkül vagy csekély mértékű díj, esetleg terményjáradék fizetése ellenében. Benefíciumnak mondták azt a földbirtokot is, melyet valamely hatalmasság jóakaratának megszerzéséért engedtek át ingyenes használatba, valamint azt, amit pusztán bőkezűségből, erkölcsi kötelességérzésből ajándékoztak, adtak tulajdonba. A vazallitás és a benefícium tehát a 7. század végéig nem kapcsolódott össze szervesen, így ebben a korszakban még nem beszélhetünk hűbériségről.
A Karoling-hűbériség
A vazallitás és a benefícium együttes jelentkezése Martell Károly, I. Karlmann és III. (Kis) Pippin időszakától vált gyakorivá. A 8. század első feléig szakadatlanul dúló frank belháborúk, valamint az alemannok, a bajorok, az aquitániaiak és a provanszálok ellen folytatott hadjáratok, továbbá a fríz, a szász és a szaracén veszély nagy létszámú, jól felfegyverzett, töretlen hűséggel szolgáló hadsereg kiépítését kívánta meg a frank majordomusoktól. II. Pippin és fia, Martell Károly jelentős területeket osztott szét vazallusai között, hogy számukat megsokszorozza és a döntő fegyvernemmé váló lovasság erejét növelje.
II. Pippin és Martell Károly birtokjuttatásai, amelyek az esetek többségében tulajdonba adást jelentettek, a hatalmas földterületekkel rendelkező frank egyház hátrányára történtek. Az ezzel járó jövedelemapadás az egyház szétzilálódásával fenyegetett. Ezt belátva, az utolsó majordomus, III. Pippin a 743–44-ben tartott frank zsinatokon kénytelen volt elrendelni a szekularizált javak visszaadását. A tulajdonjog visszaállítása ugyan megtörtént minden egyházi jószágra nézve, de a birtokok visszaadása sok esetben elmaradt. Sok vazallus maradhatott ugyanis élethosszig benefíciumában, melyet minden vagyoni ellenszolgáltatás nélkül használhattak, sőt haláluk esetén a majordomus, majd a király más vazallusoknak juttatta ezeket a földeket. Így e birtokok elvesztek az egyház számára, melyet III. Pippin azzal kárpótolt, hogy bevezette birodalmában az egyházi tizedet.
III. Pippin még majordomusként saját birtokaiból is adományozott vazallusainak élethosszra szóló és vagyoni ellenszolgáltatástól mentes benefíciumokat. Ettől az időtől vált szokássá az is, hogy hercegek, grófok és más világi hatalmasságok, valamint a püspökök és az apátok is elkezdtek a király példájára adományozni. Ennek következtében – különösen a birodalom Rajna és Loire közti területein – a vazallusok száma nagymértékben megnövekedett. Amikor 768-ban Nagy Károly trónra került, már alapvető változás állt be a lekötelezési rendszerben: megtörtént a vazallitás és a benefícium „minden kényszer nélküli”, de facto (tényleges) egyesítése.
A 8. századra bekövetkezett változásnak egy további sajátossága, hogy míg a 7. században a magukat kommendáló vassusok rendszerint alacsonyabb társadalmi rendbe tartozó szabadok közül kerültek ki, a Karolingok – egyházi és saját birtokaik benefíciumba adásával – az előkelők egyre bővülő csoportját, többek között a hatalmat képviselő grófokat is vazallitásukba tudták vonni. Ezek pedig megnövekedett vagyonuknak köszönhetően hasonló módon szaporíthatták vazallusaik számát. A társadalom elitjébe tartozók vazallussá válásával a vazallitás megtiszteltetéssé nemesedett. A 9. század derekára szinte teljesen eltűnt az intézmény alacsony eredetére emlékeztető gasindus (cseléd) megjelölés, s általánossá vált a vassus elnevezés.
A 8–9. században a benefíciumjuttatással párosuló vazallitás egyre szélesebb körben terjedt, ami jelentős mértékben összefüggött Nagy Károly területgyarapításaival, Aquitánia, Alemania, Bajorország stb. birodalomhoz csatolásával. A 9. század újabb minőségi változást hozott. Nagy Károly uralkodása óta a királyok és császárok hatalmuk megszilárdítása érdekében a grófokat, az őrgrófokat és a hercegeket nemcsak „elvárták” vazallusaik sorába, hanem kötelezték is őket arra, hogy királyi vazallitásba lépjenek. Ezzel a méltóságviselőkre kettős, vazallusi és hivatali hűségkötelezettség hárult. Természetesen a királyi vazallusok – vassi dominici, vasalli dominici (az úr vazallusai) –, különösen azok, akik benefíciumot is kaptak – vassi domini casati –, nagy tekintélyre tettek szert, és mindig bízhattak abban, hogy kötelezettségeik teljesítése esetén uruktól újabb benefíciumokat kapnak a birodalom valamely részében.
A vazallusi kötelék létrehozására a Karoling-korszakban is a kommendáció szolgált, ami nem volt más, mint egy önátadási aktus, illetve a másik oldalról nézve: a „hódoló” kezének elfogadása, kézbe fogása. Ermoldus Nigellus beszámolója szerint, amikor 826-ban Harald dán király Jámbor Lajos vazallitásába lépett, „összetett kezekkel önszántából átadta magát [...], és maga a császár tiszteletre méltó kezeibe vette ezeket a kezeket”. A kommendációt eskü követte, amellyel a vazallus kötelezettségei teljesítésének szándékát és hűségígéretét erősítette meg.
A vazallus kötelezettsége általában katonai szolgálat teljesítésére szólt, de vonatkozhatott egyéb teendők ellátására is, mint például királyi vagy grófi vazallusok esetén bíráskodási, igazgatási, udvari, jószágkormányzói feladatokra. A vazallust hűségígérete arra kötelezte, hogy urával szemben semmit ne tegyen: ne törjön ura életére, ne árulja el, ne engedjen országába ellenséget, ne helyeselje más hitszegését, és ne titkolja azt.
Az úrnak viszont gondoskodnia kellett vazallusa megélhetéséről. Az udvarában élőket, mint korábban is, „közvetlenül” látta el: ruházta, élelmezte őket, hadfelszerelést adott nekik, míg az udvaron kívül élőknek, különösen a saját földtulajdonnal (allódium) bíró előkelőknek, méltóságviselőknek benefíciumot adományozott. Nagy Károly uralkodásának második felétől ez leggyakrabban élethosszig szóló használatba adást jelentett, de megesett az is, hogy a király vagy a császár a benefíciumot tulajdonba (ad proprium) adta.
A 9. századra a benefícium juttatásának közvetlen oka mindinkább a vazallusi szolgálat elvárása lett. A benefícium átengedése általában a tulajdonjog fenntartásával történt; a vazallusi jogok az úr vagy a vazallus halálával, tehát a személyes lekötelezés megszűnésével enyésztek el. Ezzel a vazallitás és a benefícium de jure (jogi) kapcsolata is megteremtődött.
A vazallitás és a benefícium jogviszonybeli kölcsönösségéből következett az is, hogy vazallusa életében az úr nem rendelkezhetett szabadon a benefíciummal, nem vonhatta el azt vazallusától a hűségszegést (hűtlenséget) vagy az azzal azonos elbírálás alá eső szolgálatmegtagadást kivéve. Az úr rendelkezési joga a benefíciummal azonban tovább korlátozódott. A vazallus ugyanis a hűbérúr halála esetén az új úrnak, az elhalt örökösének ajánlhatta fel a kommendációt, amit az esetek többségében automatikusan elfogadtak.
A rendelkezési jog korlátozásához vezetett a benefíciumban történő de facto öröklés is. Minthogy a lekötelezés a személyes tulajdonságok okán jött létre, és a benefícium a kommendáción alapult, az abban való öröklés lehetősége elvileg ki volt zárva, de ha a vazallus halála után annak fia a birtok tényéből fakadóan kommendációra jelentkezett, a hűbérúr azt rendszerint elfogadta. Az is megtörtént, hogy odaadóbb szolgálatteljesítést ígérve, az apa megállapodást kötött urával, mely szerint az ő halála esetén az úr vazallitásába veszi fiát.
Azt a szokást, hogy az elhalt vazallus fia mintegy örökli a benefíciumot, először a 877-es Quierzy-sur-Oise-ben kiadott királyi határozat szentesítette. Kopasz Károly nyugati frank király azonban nem a benefíciumban való öröklést vezette be, hanem csak azt a tényt deklarálta, hogy a benefíciumban rendszerint az elhalt vazallus fia következik.
A hűbéri–vazallusi viszony egy további sajátos formája, a többszörös vazallusi kapcsolat létesítése ugyancsak a 9. század terméke. Többszörös vazallusi kapcsolat akkor keletkezett, amikor valaki, aki már egy úr vazallusává vált – annak beleegyezésével vagy anélkül –, egy másik, esetleg több más dominusnak is kommendálta magát. Az újabb kommendáció általi benefíciumgyarapítási törekvés, az öröklési jog megszerzéséhez hasonlóan, a vazallusok allodizációs (tulajdonszerzési) ösztöneiből fakadt. A század eleji királyi tilalmak rövid idő alatt erejüket vesztették, s az első ismert, 895-ből származó forrás már nem szokatlan esetként számol be arról, hogy Berengerius, Le Mans grófja azzal utasította el a vazallusa ellen panaszt tevő Saint-Martin de Tours-beli prépostot, hogy „Patericus nem csak az ő vazallusa, noha benefíciumot bír tőle”, hanem más úré is, akitől pedig „egy nagyobb benefíciuma van”. A feljegyzés szerint Patericus másik ura Odo nyugati frank király fivére, Robert volt.
A hűbériség hatása a Karoling Birodalomra és az utódállamokra
A hűbéri viszonyokat Nagy Károly és Jámbor Lajos illesztette be az állami intézményekbe. Birodalma kormányzását Nagy Károly a méltóságviselők vazallusi lekötelezésével szervezte meg. A királyi vazallusok – akik maguk is vazallusok urai voltak – jelentős haderőt jelentettek a király számára, aki a benefíciumadományozásokkal megnyert emberei szolgálatát az igazgatási és bíráskodási teendők ellátásában is felhasználhatta országa minden részében. Jámbor Lajos uralkodása óta pedig a püspökök, apátok ugyanúgy szolgáltattak kommendációt, mint a világi hatalom reprezentánsai, és ugyanolyan általános kötelezettségek terhelték őket is.
A vazallitás elterjedésén nyugvó Karoling-politika azonban a hűbériség sajátosságaiból adódóan hosszabb távon nem tudott eleget tenni az elvárásoknak, és meggyengítette a királyi hatalmat. Ebben jelentős szerepet játszott a hivatali méltóság (honor) és a benefícium összeolvadása, illetve a hűbérúr király és vazallus közé „ékelődése”.
A grófok, őrgrófok és hercegek hivataluk ellátásához a királytól javadalmat kaptak, amelyet – minden mástól megkülönböztetve – grófi hivatalon alapuló javadalomnak (res de comitatu), olykor hivatalnak (comitatus), kincstári birtoknak (fisci) vagy uradalomnak (villae) neveztek. Minthogy az államhatalom képviselői királyi vazallusok voltak, s az adományozás a benefícium módján történt, javadalmukat úgy is tekintették, mint benefíciumot. Mivel a javadalom és a honor – miként a res de comitatu és a comitatus – egybetartozónak számított, magát a méltóságot a benefíciummal kezdték azonosítani. Azzal, hogy a közhivatalok a 9. század második felében az „örökölhető” benefícium jellegét öltötték, a király – különösen a Nyugati Frank Birodalomban – lassan elvesztette lehetőségét a hatalom képviselőinek befolyásolására. Már a 9. század elején megesett, hogy a vazallus kivonta magát a hadkötelezettség (Heerbann), vagyis a király parancsára történő bevonulás alól, a következő indokkal: közvetlen hűbérura arra nem kérte fel, és ezért őt el nem hagyhatja.
A vazallusi lekötelezés terjedésének hatására valóban nagy számú szabad került ki a király „közvetlen” hatalmából, de a vazallitásba lépés de jure nem jelentette azt, hogy a királynak járó hadi vagy dologi kötelezettségeik megszűntek volna. A Jámbor Lajos uralkodását bevezető megosztottság és belháborúk következtében azonban a közszolgálatok kikényszerítése egyre illuzórikusabbá vált. A hűbérúr parancsadási joga és az általa nyújtott védelem, amit embere védőpajzsként használhatott a királlyal szemben – különösen a függő benefíciummal nem rendelkező vazallus (vassi non casati) esetében –, szinte teljesen megszüntette a kapcsolatot a királlyal, mintegy felszámolta a vazallus „alattvalói” minőségét. Jól mutatja ezt Kopasz Károlynak egy Servais-ben 835-ben kiadott, a gonosztevők befogadását tilalmazó kapituláréja is, melyben az uralkodó arról rendelkezett, hogy ha a vazallus vonakodna kiadni valamely bűnöst, hűbérura köteles őt a király elé vinni.
A vazallusi szerződésből következik, hogy nemcsak a vazallusnak, hanem az úrnak is vannak kötelezettségei. Ennek következményeként a vazallitás általánossá válásával a 9. század derekára az a nézet terjedt el a hatalmasok körében, hogy a vazallusi-alattvalói kötelezettségekkel szemben a királynak is léteznek kötelezettségei. Ez az elv látszik megvalósulni Német Lajos és Kopasz Károly 842-ben kötött megállapodásában, az ún. strassburgi esküben, amelyben Lajos és Károly emberei arra tettek fogadalmat, hogy ha uruk a másik féllel szemben szerződésszegést követ el, akkor megtagadják neki az engedelmességet. Még határozottabban mutatkozik ez meg a 843-as coulaines-i szerződésben, mellyel a Kopasz Károllyal szemben „az üdvös egyetértés frigyében” fellépő egyházi és világi hatalmasok arra kötelezték a királyt, hogy hatalmát velük együtt gyakorolja.
A hűbériségnek azonban nem csak centrifugális hatásai voltak. A kisebb méltóságviselők és a birodalom különböző területein élő királyi vazallusok – kísérettel vagy anélkül – esetenként még a 10. század kezdetén is hathatós támogatást tudtak nyújtani a királynak a hercegek és a grófok ellen. A hűbériség összetartó ereje abban is megnyilvánult, hogy a 10. században függetlenné váló tartományurak formálisan mindig elismerték a király főhatalmát, és mint olyan királyi vazallusok, akik grófságukat, hercegségüket mintegy hűbérként kapták, a személyes függőségből eredő kötelességtudattól vezérelve olykor bizonyos szolgálattételre is hajlandók voltak. Ez a személyi függőségből eredő kötelék elég erős volt ahhoz, hogy megakadályozza a francia területek teljes és végleges elkülönülését, s Németországban, ahol a grófok egy része megmaradt az uralkodó szolgálatában, I. Ottónak trónra lépésekor módot adjon a hercegek királyi vazallitásba vonására.
A hűbériség hatásai a frank államra mégsem voltak olyan mélyrehatók a 8–9. században, hogy hűbéri államról lehetne beszélni, mivel a hadi szolgálat – annak ellenére, hogy a behívást a hűbérúr teljesítette – közkötelezettség maradt, nem létezett külön hűbéri bírói szervezet, s a méltóságok, hivatalok, jóllehet benefícium módjára történt az adományozásuk és átöröklésük, nem vesztették el közjogi karakterüket, a hatalommegosztás és a partikularizálódás pedig nemcsak a hűbériség kibontakozásával függött össze. Ez az állam még nem hűbéri, hanem hűbéri jellegű állam volt.
A klasszikus hűbériség
A hűbériség klasszikus korszakának a 10. és a 13. század közötti időszak tekinthető. Az úr és a vazallus (a 10. századtól elterjedt jelölésekkel: senior, seigneur, Herr, illetve vassal, homme, Mann) – között a lekötelezés az önátadással és az arra vonatkozó akaratnyilvánítással – egy 13. századi francia formula szerint: „Sire, je deviens vostre hom” (Uram, az ön embere leszek) – jött létre. A kéznyújtást és a nyilatkozattételt (együttesen: hommage, Mannschaft) az eskü (foi, Treue vagy Hulde), valamint a hűbércsók követte, de ez utóbbi aktus nem volt a szerződéskötés szükséges eleme.
A vazallus szerződésből fakadó kötelezettségei a korabeli felosztás szerint az auxilium (segítség) és a consilium (tanács) fogalmakkal foglalhatók össze. Az auxilium körébe a katonai szolgálat tartozott, amely a hűbér nagyságához igazodó létszámú csapat kiállítására vonatkozott. Kisebb vazallus esetén a 12. században hadi szolgálat címén már rendszerint pajzspénzt követeltek, illetve a szolgálat effajta megváltását tették lehetővé. Idetartozott a küldönci szolgálat, illetve a kíséretadás is, amelynek egyik különös formája a 12. századi Németországban az ún. „Romfhart” volt, amikor a királyt kísérték Rómába a császárrá koronázásra. A szolgálatok másik köre, a consilium az úr bíróságán való közreműködést jelentette.
Az úr alapvető kötelességét, a tartást csekélyebb mértékben direkt vagy hűbér, feudum (feodum, fief, Lehen) adásával teljesítette. A benefícium helyébe lépő feudum a gót gyökerekre visszavezethető fehu-d szókapcsolatból eredt. A hűbér egyaránt lehetett földbirtok, birtoktól független vár, közjogi eredetű méltóság, hivatal, vámszedési vagy pénzverési, bíráskodási, adószedési jog is. A vazallust az investitura ruházta fel a hűbérrel. Az investitura nem volt más, mint a hűbért jelképező dolog, szimbólum: jogar, pálca, gyűrű, kesztyű, lándzsa, zászló átadása.
A klasszikus korszakban a hűbérúr rendelkezési joga nagyon szűkre zsugorodott, különösen azáltal, hogy a 11. század végétől pusztán élethosszig szóló hűbér már kevés akadt, hiszen a hűbérek zöme örökölhetővé vált. A hűbér továbbra sem szállt át közvetlenül az örökösre, annak hűségesküre (hommage-ra, Mannschaftra) és investiturára kellett engedélyt kérnie. A 12. századra kialakultak a hűbéri öröklés szabályai is, amelyek országonként és területenként eltérőek voltak, mégis többnyire a primogenitúra elvét követték.
A hűbéri öröklés általánossá válása a hűbéri–vazallusi viszony eldologiasodásához vezetett, mivel a hűbér átszállásával a személyi tulajdonságoknak semmi szerepük nem maradt a lekötelezésnél. Az eldologiasodást erősítette a többszörös lekötelezés is. A több úr vazallitásában lévő hűbéres helyzeténél fogva választhatott, hogy melyik úrnak szolgál, vagy úgy tehetett, mintha senkinek sem volna a vazallusa. A hűbérurak természetesen ezt megpróbálták meggátolni, és már az intézmény megjelenésekor kialakult az a felfogás, hogy a benefícium, a hűbér nagysága irányadó az elsőség eldöntésére. A 11. század derekától – feltehetően Normandiából – elterjedő felfogás szerint a vazallusnak legnagyobb hűbérurát mindenki mással szemben előnyben kellett részesítenie. Az ilyen úr volt a seigneur lige, a hűbér pedig a ligesse.
A francia hűbéri állam
Amikor Capet Hugó a francia trónra került, csak az önállóvá vált hűbérfejedelmek, illetve azok a koronavazallusok tartoztak a király vazallitásába, akik a Szajna és a Loire mellékén megmaradtak. A 10. század végén és a 11. században teljességgel érvényesült a „homo hominis mei non est meus homo” (a vazallusom vazallusa nem az én vazallusom) elv. Az államrészeket pusztán a hűbéri kötelékek fűzték a királyhoz, közjogi kapcsolatok nem léteztek. Franciaország a 11. századra egy olyan feudalizált konföderatív konstrukcióvá vált, ahol a király csak saját territóriumán volt szuverén, de nem a konföderáció élén.
A hűbérfejedelmek között azonban már akadtak olyanok is, akik nem a királlyal álltak közvetlen viszonyban, hanem szuverénné, független, önálló felségjogok gyakorlójává vált tartományurak hűbéresei voltak. Ennek következtében a királyi hűbérfejedelmek területei közé a királytól független, önálló hatalmat biztosító territóriumok ékelődtek. Ezek az enklávészerű képződmények tarka összevisszaságban hálózták be Franciaország térképét. A hűbérfejedelmek azonban saját területüknek vazallusaik közötti felaprózásával hamarosan éppúgy kénytelenek voltak lemondani a királytól elsajátított jogaikról az önállósuló hűbéres részfejedelmek javára, mint korábban a király az ő javukra. Ezzel a vazallitásukban álló számos gróf (comte) és algróf (vicomte) ugyancsak szuverénné vált.
Az önállóságra szert tett seigneur saját tartományában az egykori királyi bírói hatalom egyedüli birtokosa lett. Vazallitásába vonta a hajdani ítélőbírákat (Schöffen), és sajátos vazallusbíróságot hozott létre, amely a földesúri, a hűbéri és a volt grófi (állami) joghatóságot is gyakorolta. Tehát a hűbéri és állami hatáskörök (justice feodal, justice seigneurale) összeolvadásával a hűbéri bíróság közjogi funkciókat is ellátott.
A fejedelmek törvényeket (ordonnance) is alkottak, de azok érvénye csak a kizárólagosan saját hatalmuk alá tartozó részekre terjedt ki, míg territóriumuk többi területére csak akkor, ha vazallusaik ahhoz hozzájárultak. Felbomlott a régi hadszervezet is. A hűbérúr megszerezte a király parancsadási jogát, melyen természetesen maga is osztozni kényszerült szuverénné váló vazallusaival. A király a Karoling-korból származó jogait egyedül az egyházzal szemben tudta megőrizni.
A 11. század második felében Normandia felemelkedésével, pontosabban Anglia meghódításával indult meg az a folyamat, amely megállította Franciaország további széttagolódását és kiindulópontja lett a királyi hatalom megerősödésének.
A normannok Rollo (Rolf) vezetésével alapítottak államot Franciaország északi partvidékén a 10. század elején. A normann vezér 912-ben St. Clair-Epte-ben kötött békét a francia királlyal, és lépett vele hűbéri szövetségre. Rollo fia, Hosszúkardú Vilmos, a hűbérjogot a központosítás szolgálatába állítva, Normandiában létrehozta az akkori idők legközpontosítottabb hűbéri államát. Várakat csak Vilmos herceg engedélyével lehetett emelni, s hívására az összes vazallus köteles volt hadba vonulni a hűbére által pontosan meghatározott létszámú csapattal. A bíráskodás ugyan számos úr hatóságába tartozott, de létezett egy központi hercegi hűbéri ítélőszék is. A herceg a központi igazgatási apparátust hűbéreseiből építette ki, a helyi közigazgatási centrumokban lévő várakat soha nem adta hűbérbe.
A normann példa alapján először Anjouban és Guyennben indult meg a központosítás, majd ezek „hasznát learatva” a király is megkezdte hatalmának kiépítését. A liegesse bevezetésével a vazallusi lekötelezés visszanyerte eredeti tartalmát, és a király, aki soha nem tett le arról, hogy a hűbéri–vazallusi viszonyból kinövő jogokat a maga szolgálatába állítsa, érvényre juttatta azokat a szerződéseket, amelyeket elődeinek még abban az időben sikerült megkötniük, amikor az csak formális hűbéri hatalmat biztosított számukra. A francia királyok a hűbérfejedelmek mintáját követve hozták létre központi kormányzatukat, szervezték meg a vidéki igazgatást és bíráskodást. II. Fülöp Ágost uralkodásától már egy meglehetősen jól fizetett hivatali apparátussal működő központosított monarchia épült ki Franciaországban. A francia uralkodók ettől kezdve szisztematikusan kihasználtak a hűbérjog adta minden előnyt és alkalmat arra, hogy a tartományurakkal szemben fellépjenek, felettük a királyi udvarban ítélkezve összezúzzák autonómiájukat.
Az erős angol állam
Angliában a hűbériség az 1066-os hódítással jött létre. Hódító Vilmos és utódai a hűbéri–vazallusi lekötelezés olyan rendszerét építették ki, amely egyedülálló módon mindig a király szolgálatában állott. Angliában a király minden földet a sajátjává tett, vagyis rajta kívül senki másnak nem volt allódiuma. Hódító Vilmos, hogy az alvazallusoknak a király ellen történő felhasználását megakadályozza, 1086-ban Salisburyben koronavazallusait és azok embereit hommage és hűbéreskü tételére kötelezte, s ezzel elvileg minden vazallus a királynak lett lekötelezve. A király mellett működő tanácsnak (curia regis) mindazok a vazallusok tagjai voltak, akik a királytól közvetlenül kapták hűbérüket. A királynak joga volt ide mindegyiküket meghívni, de arra senki sem kötelezhette őt, hogy a tanácskozást összehívja. A vazallus fegyveres szolgálata, különösen ami a kiállítandó kontingens nagyságát illette, a király igényeihez igazodott.
Az igazságszolgáltatási-igazgatási szervezet a grófsági rendszerhez (shire) kapcsolódva épült ki. Élükön egy-egy sheriff állt, aki nem hűbéri, hanem közjogi alapon látta el teendőit, méltósága bármikor visszavonható volt, és hivatalának öröklési lehetősége természetesen szóba sem jöhetett. A központi bíróságokon a királyi méltóságviselők, koronavazallusok alkották urukkal együtt az ítélkező fórumot, de a bíráskodási jog kisajátítása – tekintettel arra, hogy mindig csak a király bírótársai voltak – nem állt módjukban.
A gyenge német állam
Németországban a 10. századtól a hercegek, őrgrófok, palotagrófok, grófok és püspökök nagyobbrészt már vazallusi függésbe kerültek a koronától, ennek ellenére I. Ottó reformjától kezdve a király csak részben támaszkodott a hűbéri rendszerre. Az uralkodó ugyanis nem kívánt a hűbéri piramis élére állni, hanem a nagybirodalmi eszmét megvalósítandó, egyházára alapozta hatalma kiteljesítését. A hűbériség által nyújtott lehetőség kihasználatlanul hagyása Németországban a territoriális államok megerősödését segítette elő.
Amikor az invesztitúraharcban a király alulmaradt, hatalma nagymértékben meggyengült a püspökök felett, és ezzel a birodalmi egyház az alapjáig megrendült. A helyzetet kihasználó őrgrófok, grófok messzemenő függetlenséget vívtak ki maguknak, és hivatali státusuk szinte teljesen megszűnt, illetve átalakult. A királyi hatalom további gyengülésének elkerülésére Barbarossa Frigyes hűbéri alapon próbálta újjászervezni az államot. Erre a leghatalmasabb herceg, a Welf Oroszlán Henrik ellen az országos jog (Landrecht) és a hűbérjog (Lehnrecht) alapján indított per adott lehetőséget. 1180-ban a többi hűbérfejedelemből létrehozott bíróság birodalmi hűbére elvesztésére ítélte a herceget. A király a herceg tartományait, a szász és a bajor hercegséget az ítéletet hozó hűbéresei között osztotta szét. Ezzel gyors ütemben megindult a birodalmi hercegek, a nagy hűbérfejedelmek teljes önállósodása és egy kasztszerű rendszerbe tömörülése, az ún. hadipajzsrendszer (Heerschildordnung) kiépülése.
A hadipajzs a királyt illető hűbérkontingenst jelentette, a hadipajzsrendszer pedig egy olyan hűbéri hierarchiát, amely lehetetlenné tette a király számára az alvazallusokkal való érintkezést, és a hierarchia adott fokán álló számára mondhatni örökre kijelölte az őt megillető helyet. A hadipajzsrendszer egyik vezérelve az volt, hogy a magasabb rangban lévő nem alacsonyodhatott le az alatta lévőkhöz, vagyis nem fogadhatott el azoktól hűbért. Az első pajzs a királyé volt, aki senkinek sem lehetett a vazallusa. A második és harmadik pajzs a hercegeket illette, oly módon, hogy az egyházi hercegeké volt az elsőség, vagyis a világi herceg egyházi hűbért szerezhetett. A negyedik pajzs a grófoké és a szabad uraké, vagyis báróké volt, de közöttük nem állt fenn rangsor. A jeles jogkönyvek, így a Szász Tükör (Sachsenspiegel) ötödik és hatodik pajzsot is ismert, amelyekbe a közönséges nemeseket, illetve a miniszteriálisokat sorolta, a Sváb Tükör (Schwabenspiegel) pedig még egy hetediket is, amelybe az ún. „Einschildige” (egypajzsos) tartozott, aki hűbért kaphatott, de nem adhatott.
Ennek a rendszernek a kiépülése a hűbéri széttagolódást erősítette, amely olyan méreteket öltött, hogy a birodalmi hercegek önállósulásával teljesen formális képződménnyé változtatta az egykori birodalmat.
