Szerző: Ujváry Gábor

Kulturális és tudományos intézményrendszerünk – annak ellenére, hogy az 1940-es évek végén, a “múltat végképp eltörölni”-szemlélet jegyében megkísérelték teljesen átalakítani – mindmáig a Klebelsberg Kuno kultuszminiszter által a két világháború közötti időszakban – részben – a gyakorlatban is megvalósított elképzeléseken alapul. Ezen intézményrendszer külföldi képviseleteinek – a Collegium Hungaricumoknak, a külföldre irányuló magyar állami ösztöndíjakciónak, a szerte a világban működő magyar intézeteknek, tanszékeknek és lektorátusoknak – létrehozásában pedig Gragger Róbert játszott rendkívüli szerepet, Magyarország egyik (ha nem “a”) legsikeresebb kultúrdiplomatája és tudományos menedzsere. Nevével ma is gyakran találkozunk, elsősorban a hungarológia-fogalom megszületése kapcsán gyakran emlegetjük. Mégis meglehetősen keveset tudunk róla.

Legfontosabb alkotásait, a berlini egyetem Magyar Intézetét, a berlini Collegium Hungaricumot máig ható példaként tartjuk számon. Ugyanakkor igazán komolyan és az elsődleges, levéltári és kézirattári források felhasználásával szinte alig foglalkoztak Gragger Róbert tevékenységével és az általa életre hívott intézmények történetével. A Humboldt Egyetem magyar szemináriumának igen értékes, több szekrényben ötven esztendőn keresztül össze-vissza hányódó, ezért szinte teljesen elfelejtett iratanyagát – benne Gragger hagyatékával – csak az előző esztendőben rendezte e sorok írója. (Az itt található dokumentumok pedig roppant becsesek, hiszen a külföldi magyar kulturális és tudományos intézményekre vonatkozó iratok szinte maradéktalanul megsemmisültek az 1956-ban, a forradalom idején a Magyar Országos Levéltárat ért belövések nyomán keletkezett tűzben.)

A Gragger pályájával kapcsolatos – a hungarológia szempontjából – legfontosabb tények a következőek: Gragger 1910 októberétől egy teljes tanévet töltött Berlinben, s már 1915-ben magántanári képesítést kívánt itt szerezni magyar irodalomból. Az első világháború alatti németmagyar "fegyverbarátság" következtében azonban a magántanárságnál jóval kedvezőbb pozíciót sikerült elnyernie. Johannes Bolte és Max Roediger professzorok javaslatára a porosz képviselőházban 1916. március 14-én tárgyalták a magyar nyelv és történelem tanszék berlini alapításáról szóló indítványt. Bár a „magyarság iránti rokonszenv“ ily módon történt kinyilvánítása csupán gesztusértékű cselekedet, azaz a szövetségesnek tett szinte kötelező (kultúr)politikai lépés volt, de a magyar kultúra és tudomány németországi megismertetése és fogadtatása szempontjából igen sokat jelentett e szándék gyors megvalósítása. A mindössze 29 esztendős Graggert 1916 augusztusában anélkül, hogy előtte habilitált volna rendkívüli tanárrá nevezték ki Berlinben, s a magyar nyelv és irodalom szeminárium már ez év novemberében megkezdhette munkáját. (Magyarország határain kívül ez volt az első magyar tanszék a világon. Korábban magyar nyelvet és irodalmat egyedül a párizsi Sorbonne-on oktattak. Itt 1902-től a magyar származású Kont Ignác hirdetett magántanári előadásokat e tárgykörből, 1907 és 1913-ban bekövetkezett halála között pedig a magyar irodalomtörténet rendkívüli tanáraként működött.) Gragger példátlan ügyességét, szervezőkészségét és diplomáciai érzékét bizonyítja, hogy kiváló német kapcsolatait kihasználva, a háborús viszonyok és az ebből adódó nehézségek közepette is fejleszteni tudta a tanszéket. Saját gyűjteményét is felajánlva gazdag könyvtárat hozott létre, 1917 novemberében megalakította a „Berlini Magyar Intézet Barátainak Egyesületét“, 1917 decemberében az addigi szeminárium Magyar Intézetté bővült, 1918 májusában pedig egy magyar lektorátust is fölállítottak. (Itt azután később olyan lektorok dolgoztak, mint Farkas Gyula, Moór Elemér vagy Keresztury Dezső.) Igazi sikertörténet egy világégés közepette...

Az első világháború után már nem voltak ugyan olyan fontosak a tanszéket 1916-ban életre hívó politikai megfontolások, de a sikertörténet tovább folytatódott. Ennek, legalábbis részben, a két vesztes állam hasonló problémái, húszas évekbeli tudományos elszigeteltségük volt az oka. Gragger 1921-ben nyilvános rendes tanár lett. 1922-ben az intézetben finnugor osztály alakult, s török, valamint urál—altaji nyelvészeti kérdésekkel foglalkozó szemináriumot is indítottak. Nem lehet véletlen, hogy az Intézet szakmai munkájáról és tudományos hivatásáról szólva először Gragger használta az „Ungarologie“, azaz mára meghonosodott és általánosan elfogadott formájában a hungarológia megnevezést. A porosz később a német birodalmi kultusztárca által fönntartott Intézet 1921-ben, a magyar kultuszminisztérium anyagi támogatásával, két sorozatot indított útjára: az Ungarische Jahrbüchert (megjelent 1921—1943 között, majd 1952-től, Ural—Altaische Jahrbücher címmel) és az 1929-ig 24 kötetben kiadott, szintén Magyarország művelődéstörténetére vonatkozó tanulmányokat közlő Ungarische Bibliotheket. Az Intézet archívumában Magyarországról és az utódállamokról szóló újság- és folyóiratcikkeket, brosúrákat, statisztikákat, térképeket és fényképeket gyűjtöttek és rendszereztek.

A berlini Collegium Hungaricum 1924 őszi megnyitása elsősorban már annak eredménye volt, hogy Gragger tudománypolitikai koncepciója és minden akadályt legyőző gyakorlatiassága szerencsésen találkozott a magyar tudománypolitikát 1922 júniusától irányító és alapjaiban megújító kultuszminiszter, gróf Klebelsberg Kuno, valamint a porosz tudománypolitikát államtitkárként is irányító Carl Heinrich Becker elképzeléseivel. Klebelsberg és Gragger egymást inspirálva, Becker támogatását élvezve küzdött annak érdekében, hogy a porosz egyetemi hallgatókat fogadó Magyar Intézet mellett a Berlinbe magyar állami ösztöndíjjal küldendő és különböző szakterületekről érkező fiataloknak is legyen egy igazi, tudósokhoz méltó otthona, Collegium Hungaricuma.

Az először éppen a berlini egyetem Magyar Intézetében és az ottani Collegium Hungaricumban megtestesülő igények és a gyakorlati tapasztalatok kapcsán Gragger használta hungarológia kifejezés fogalmáról és mibenlétéről hosszú ideje folynak – többnyire – meddő viták. Pontos, szabatos meghatározása – mint szinte valamennyi tudományágé, illetve azok részterületeié – csaknem reménytelen. Annál is inkább, mivel egyszerre több diszciplínát érintő fogalomról van szó. A kérdés kiváló (eszme)történeti összefoglalásának zárásaként Kósa László is kijelenti: “Végül ismét odajutunk, hogy… a hungarológia mint olyan, mint önálló tudományszak nem létezik, ellenben összefoglaló és szorosabb együttműködést feltételező elnevezése a magyar nyelv, kultúra és történelem kutatásának. A magyar múltat és művelődést, a magyar etnikumnak és környezetének viszonyát több tudományágazat együttműködésével, komplex megközelítéssel eredményesebb kutatni, mint széttagoltan.” Ezzel, a nem is oly régen született, többnyire elfogadott definícióval pedig a kályhához: a graggeri meghatározáshoz térünk vissza.

(Emiatt is tűnik kissé (vagy talán nagyon is) komikusnak számomra annak állandó, hogy ne mondjam, lassan demagógiával határos hangoztatása: nem szabad a múltban, a múlton merengeni, teljesen fölösleges az onnan vett példákkal előhozakodni: a jövőnkre kell gondolnunk. Miközben természetesen részben egyetértek ezzel az állásponttal – hiszen annál mi sem természetesebb, mint hogy a jövőre kell gondolnunk –, egyben vitatkozom is vele. Amíg képtelenek vagyunk arra, hogy egy olyan új hungarológiai (kulturális, tudományos) rendszerben gondolkozzunk, amely meghaladva érvényteleníti a korábbit, nem szégyen, ha – talán megbocsáthatatlanul konzervatív módon, akár az avíttság bélyegét is magunkra véve, de – megkíséreljük az előző rendszert – hibáinak javításával és reformálásával – alkalmazni. (Ahogy azt a germanisztika, romanisztika stb. stb. teszi. Vagy ahogyan a már 100—150 évvel ezelőtti, a „legnagyobb kultúrnemzetek“ alapította külföldi tudományos és kutatóintézetek működnek: eredeti alapszabályaikon, terveiken szinte mit sem változtatva.) Amíg nincsenek olyan, európai keretbe helyezett, megálmodott és részben megvalósított vízióink a kultúra és a tudomány jövőjéről, amilyenek Klebelsbergnek és Graggernek a saját korában voltak, sok mindenen lehet sajnálkozni és keseregni, csak azon nem, vajon miért tartunk szinte ugyanott, ahol, 125 esztendővel Klebelsberg születése (1875) és 75 esztendővel Gragger Róbert halála (1926) után. Tudjuk: a két világháború közötti társadalom szerkezete valóban korszerűtlen, szinte mindenben idejétmúlt volt. Ám tudjuk azt is: ennek ellenére, a kulturális-tudományos intézményrendszer viszont (legalább részben) európai színvonalúnak számított. És tudjuk azt is: a vesztes világháború és a trianoni döntéssel valóban életképtelennek szánt Magyarország néhány esztendő alatt képessé vált a csak igen kevesek által remélt konszolidációra, nemzetközi összehasonlításban pedig valamivel kedvezőbb volt nem egy mutatója, mint pl. az ötvenes—hatvanas években vagy – sajnos – akár napjainkban.)

Hogyan alakult ki tehát e máig tisztázatlan és máig a graggeri megközelítésen alapuló hungarológia-fogalom? Milyen értelemben használta ezt Gragger? Melyek voltak gondolati gyökerei? Hogyan próbálták meg a gyakorlatban – Klebelsberg Kuno nagyvonalú, az egész magyar kultúrpolitikát átformáló rendszeréhez illeszkedve – mindezt alkalmazni?

A hungarológia megszületésében a német tudománypolitika XX. század eleji elképzelései, ezen belül pedig elsősorban a külföld tanulmányozásának (Auslandsstudien) támogatása és előmozdítása játszott meghatározó szerepet. Az 1895/96-ban, illetve az 1910/11-ben a berlini egyetemen tanuló Klebelsberg és Gragger igen jól és behatóan ismerték a német tudománypolitika ez irányú céljait. Ugyanígy tisztában voltak ezzel a magyar tudománypolitika kivitelezésében és megvalósításában Klebelsbergnek segédkező tudósok, a kultuszminisztérium vezető munkatársai: az akkoriban rendkívül olvasott és komoly hatású, konzervatív kultúrfilozófus, Kornis Gyula és az egyik legtehetségesebb és legműveltebb magyar (tudományos és kultúr)közigazgatási szakember, Magyary Zoltán is.

Ahogyan mindig, ekkor is nagy szerepet kaptak a személyes ismeretségek, kapcsolatok és barátságok. Német részről ez a segítő – ahogy azt a kortársak közül sokan kissé sokat sejtetően, a homoszexualitás vádját sem mellőzve, mondták róla Graggerrel kapcsolatban: „testi-lelki“ vagy „kebelbéli“ jó barát – Carl Heinrich Becker volt. Becker Wilhelm von Humboldt és Friedrich Althoff mellett a klasszikus, mindig megújulni képes német tudománypolitika harmadik – egyben sajnos utolsó – nagy képviselője, a XIX. századi német hagyományok követője, egyben korszerűsítő és modernizáló alkalmazója. Goldzieher Ignác egyik legkedvesebb tanítványa, kiváló orientalista, elsőrangú tudomány- és kultúrpolitikus, Gragger Róbert legbensőbb bizalmasa és társa. A bonni egyetem professzora, 1916-tól a porosz kultuszminisztériumban a külföld tanulmányozásának (Auslandsstudien) a német felsőoktatásban történő bevezetésével-kiépítésével megbízott köztisztviselő, hamarosan az egyetemi ügyosztály vezetője, 1919-től pedig helyettes államtitkár. 1921-ben néhány hónapon keresztül, majd 1925—1930 között ismét porosz kultuszminiszter. A két világháború közötti időszak Európájának – Klebelsberg mellett – egyik legsikeresebb tudománypolitikusa. A magyar „ügyek“ legfőbb német támogatója, 1917-től a „Berlini Magyar Intézet Barátainak Egyesületének“ elnöke. Gragger révén Klebelsbergnek és Magyarynak is sokat segítő „menedzser“. Becker 1925-ben Klebelsberg Kunót látta vendégül Berlinben, majd 1926-ban – Gragger társaságában – Budapesten tett hivatalos látogatást. Szerepe volt abban is, hogy 1925-ben, Gragger kezdeményezésére éppen Berlinben tarthatta alakuló ülését a Külföldi Magyar Tudományos Intézetek Szövetsége. (Tudomásom és a dokumentumok tanúsága szerint a sokat ígérő testületnek ez volt az egyetlen találkozója.) A Magyar Tudományos Akadémia ekkor elutasította ugyan a Becker tiszteletbeli tagságára vonatkozó kérelmet, ez a Becker-szintű tudós esetében sértés számba vehető döntés azonban inkább a javaslattévővel – a háttérben a „túlságosan is fiatal“, akkor 38 esztendős Graggerral, az előtérben pedig az Akadémiát konszolidáló s talán éppen ezért nem szeretett Klebelsberggel – szembeni bizalmatlanság jele volt, nem pedig Becker tudósként szerzett érdemeinek megkérdőjelezését jelentette. Mindenestre a korabeli tudományos-kulturális közállapotainkra, az Akadémia és a kultuszminisztérium közötti rejtett, sőt néha nyílt ellentétekre jellemző volt e határozat. Mint ahogy az is – s itt fordul „visszájára“ a dolog –, hogy a „lovagias“ magyar tudóstársadalom Becker magyarbarátságát már miniszterségéről történt kényszerű lemondása után (hogy miért nem előtte, amikor ennek sokkal nagyobb hatása lett volna?) egyszerre három egyetem jutalmazta díszdoktorságával.

Becker kultúr- és tudománypolitikai elméleti írásai igen komoly hatást gyakoroltak a magyar tudománypolitikára. A külföldön való „kulturális propagandáról“, illetve a külföldet belföldön tanulmányozó stúdiumok fontosságáról szóló gondolatai a hungarológia és a „magyar kultúra külföldi őrszemeinek“ kialakulását segítették elő. A kultúrpolitika jelentőségéről vallott elképzelései – így a sokszor félreértelmezett és -magyarázott „kultúrfölény-elmélet“ porosz-német változata, a kultusztárca „honvédelmi“ szerepének hangsúlyozása – pedig sokban Klebelsberg kedvenc fordulatait előlegezték.

Kornis Gyula már 1921-ben fölfigyelt Becker egyik írására: „A világháborúban alulmaradt középeurópai népek a példátlan békeparancsok igájából való jövendő szabadulásukat nem annyira a katonai erők fizikai hatalmától várják, mint inkább felsőbbséges kultúrájuk megváltó erejétől. A mostani porosz kultuszminiszter, C. H. Becker, a németség újjászületését és területi egyesülését a következő nemzedéknek a nemzeti kultúreszmények irányában való lelki átformálódásától reményli; hite szerint, ha a középeurópai németség bármely államterületen él is, magát a német kultúrközösség, ugyanazon Kulturnation tagjának érzi, ez magától megteremti idővel a Staatsnation-ná való területi egyesülést. Hazánk csodálatos földrajzi egységén kívül a mi jövendő reménységeink igazolására is a leggyakrabban hangoztatott s leghatékonyabb érv a magyarságnak a balkáni népekkel szemben való kultúrfölénye, az ezeréves egységes kultúra történeti ereje.”

Kornis kissé durva, de a lényeget jól kitapintó Becker-interpretációja – ha szelídebb formában is, de – Klebelsbergnél szintén, immár az eredetit átértelmezett saját gondolatként, újra és újra megjelenik: „A világtörténelem útján négy gépkocsi robog. Az egyik gyorsítja az ütemet, de a három másik gépkocsi utána jön és már harsonajelt ad, mert kerülni akar. Erre a másik három gépkocsira az van írva: Románia, Szerbia és Csehország. Arra a kocsira pedig, amely gyorsít, az van írva: Magyarország. Kérdem t. Ház, akadhat-e jó hazafi, aki vállalja a felelősséget azért, hogy ez a három másik kocsi a világtörténelem végzetes országútján mellettünk elrobogjon és minket elhagyjon, porfelhőbe borítva bennünket. Ha ezt akarják, igen t. uraim, ehhez más kocsivezetőt keressenek, mert én egy kultúrpolitikai Nagymajténynak, Világosnak fegyverlerakó közoktatásügyi minisztere sohase leszek. Én nem hozhatom fel a magam védelmére Trianont. A politikai Trianonba be[le] kellett mennünk, de a kultúrpolitikai fegyverletétel önkéntes lenne.“ De ugyanígy találkozunk a „kultúrfölény-elmélet“ későbbi igenlésével a klebelsbergi politikát nem mindenben követő és néha bíráló Móra Ferencnél vagy Hóman Bálintnál is.

Úgy hiszem, ez teljesen érthető is. A több évszázada vágyott önállóságát – szörnyű áron, az ország szétszaggatását eredményező módon – visszanyert Magyarországot az utódállamok minden tekintetben igyekeztek elszigetelni. E törekvésük politikai és gazdasági szempontból lehetett csak igazán sikeres, kulturális téren – már csak az utódállamokban maradt magyarok százezrei miatt is – sokkal kevésbé. A világos fejjel gondolkodók előtt épp ezért nyilvánvaló volt, hogy a szinte teljes, kényszerű körbezártságból a kultúrpolitika terén lehet a legkönnyebben kitörni. Úgyanígy egyértelmű volt az is, hogy a korábbi, szinte egyeduralkodó „államnemzet“-értelmezéssel szemben – ahogy azt Kornis Gyula Becker nyomán vallotta – a „kultúrnemzet“ fogalmával kell és lehet operálni. Annál is inkább, mivel ebbe a kultúrnemzetbe a magyarság trianoni határokon kívül került „nemzetrészei“ is beleérthetőek és beleértendőek voltak. Éppen emiatt – no meg azért, mert ezt felismerve (kivételesen) a megfelelő ember, Klebelsberg Kuno került a megfelelő helyre – a kultúrpolitika szerepe rendkívül felerősödött, állami támogatása megsokszorozódott. Nem csak a sok országba szétszóródott magyarság egységes „kultúrnemzet“-kénti elismertetése és összetartása volt a feladat, hanem – s ezt ismét csak helyesen érzékelte Klebelsberg – a dualizmus idején fokozatosan romló külföldi megítélésű (sőt sokszor egyáltalán nem is ismert) magyarság imázsának javítása, a legjobb értelemben vett külföldi kulturális propaganda beindítása és működtetése. Ha pedig így értelmezzük – s szerintem csak így szabad – a „kultúrfölény“-elméletet, ma is vállalható, sőt, ne adj’ Isten, megkockáztatom: kifejezetten modern gondolattal van dolgunk.

Visszatérve a hungarológiához és a német hatásokhoz: Németországban – időben már felkészülve a háború utáni helyzetre, bármi legyen is majd a világ nagyhatalmainak egymásnak feszüléséből – 1916-tól kezdődően mind többet és többet értekeztek a külföld tanulmányozása, az „Auslandsstudien“-ek fontosságáról és jelentőségéről. E tárgyban az egyik legalaposabb elemzést 1917-ben éppen Carl Heinrich Becker írta „A porosz kultuszminisztérium emlékirata a külföld tanulmányozásának támogatásáról“ címmel. Ebben Becker – elsősorban praktikus, azaz gazdasági és állami érdekekre és a német világpolitikai helyzet erősítésének céljára hivatkozva – kijelentette: minden német egyetemista kötelességének kell érezze, hogy bizonyos államtudományi képzettségre szert téve állást tudjon foglalni a világpolitika és a világgazdaság komoly kérdéseiben. Aki pedig képes elmélyedni valamely más kultúrában, nyilván egészen másként fogja a világ nagy összefüggéseit szemlélni; még a napilapok külföldi tudósításait is más szemmel olvassa majd. Ezért kell a politikai gondolkodást iskolázni, a fiatal németeket pedig politizálni. A külföld tanulmányozása több szakterületre is kiterjed: nem csak filológiai, azaz nyelvi képzettséget, hanem ezen túl mindenekelőtt államtudományi, történelmi és földrajzi ismereteket igényel. Rajta keresztül jobban megérthetjük saját nemzeti kultúránkat is, sőt, ez a leghatásosabb eszköz arra, hogy ennek értékeit – szembesülve a külföldi tapasztalatokkal – megérthessük.

Gragger éppen az „Auslandsstudium“ iránti érdeklődés növekedését fölismerve és érzékelve érvelt a berlini egyetem magyar tanszékének megalapítása mellett: „A berlini magyar tanszéknek két irányban van missziószerű hivatása. Egyrészt a magyar kultúra legértékesebb részének lesz tolmácsoló szerve Németország legnagyobb egyetemén, s ez idő szerint német részről egyetlen hivatalos képviselete szellemi életünknek. Missiója lesz: nyelvünk, kultúránk múltjának és jelenének ismertetése a német közönség előtt... Szélesebb körök előtt is tárgyiasan, adatokkal kell majd igazolnia, hogy a magyarságot joggal különb hely illeti meg az európai kultúrában, mint amilyent, nagyrészt nyelvi elszigeteltsége miatt, eddig juttattak neki... El kell érnie azt, hogy tudományos világunk magyar nyelvű (kiemelése az eredetiben, U.G.) munkássága is felhasználtassék és megfelelő helyet kapjon a német tudományos produkcióban... Éber figyelemmel kell kísérnie, hogy a német iskolákban többet és helyesebbet tanítsanak hazánk múltjára, jelenére, helyzetére és életére vonatkozólag s e tekintetben mintegy közvetítő kell hogy legyen a német közoktatásügy és a magyar kultuszkormány között, mint ez utóbbinak is exponense... Nem kevésbé jelentékeny feladatokra van hivatva a magyar egyetemi élettel szemben. Négyszáz év óta magyar egyetemi hallgatók százai keresik fel évenkint Németország egyetemeit s újabb időkben különösen sokan éppen a berlini. Számos nyoma van annak, hogy a múltban is érezték a magyar hallgatók összegyűjtésének, támogatásának szükségét… Az újabb korban sajnos teljesen elhanyagolták ezen szervezetek ügyét...“ Nem sokkal később kijelenti: „Az új intézetnek célja lesz, hogy módot nyújtson a berlini egyetem hallgatóinak és a tudomány más művelőinek a magyar nyelvtudomány, irodalomtörténet, politikai történelem, kultúrtörténet, művészettörténet művelésére. Célja lesz továbbá a magyar nyelv ismeretének minél szélesebb körökben való terjesztése.“

1917 őszén pedig Gragger már teljesen a Becker által az „Auslandsstudien“-ek céljáról mondottak szerint vallja: „Csak most kezdi a külföld Magyarországot teljes erejében megismerni. A világháborúnak kellett jönnie, hogy a magyar nép elfoglalhassa azt a tisztelt és becsült helyet Európa többi nemzeteinek közvéleményében, amely nagyságánál és erejénél fogva megilleti... Magyaroszág történelmének, irodalmának, állami és jogi viszonyainak éppen olyan ismereteseknek kell lenniök minden művelt európai előtt, mint bármely más hatalmas kultúrállam életviszonyainak... Magyarországnak a jövőben nem szabad megelégednie azzal, hogy csak a többi európai államok mellett folytassa életét, nem szabad többé visszasüllyednie elszigeteltségének eddigi állapotába.“ Emiatt javasolja, hogy a magyar szemináriumot Berlini Magyar Tudományos Intézetté építsék ki (e javaslata, mint láttuk, hamarosan, már 1917 decemberében meg is valósult), egyben arra is fölhívta a figyelmet: egy berlini magyar diákotthon alapítására is szükség volna: „Ennek a Berlini Magyar Tudományos Intézetnek az volna a feladata, hogy tervszerű munkássággal a hazánkról való ismereteket, a magyar nemzet életnyilvánulásait a német néppel és a többi külfölddel közvetítse... Másrészt az alapítandó a magyar diákok külföldi tanulmányait fogja előmozdítani. Ezért a Magyar Tudományos Intézethez egy magyar tanulmányi és diákotthon volna kapcsolandó. Néhány tanulmányi év Berlinben, a szigorú német szellemi nevelés jótékony hatása alatt tanuló ifjúságunknak és nagy élethivatásunknak – a magyar állam megerősítésének és előbbrevitelének – a legnagyobb mértékben használna.“ Rendívül igényes programjában, amelynek kivitelezése életcéljává vált, megemlíti azt is: az iskolaköteles korú berlini magyar gyermekek részére – a magyar kolónia létszáma akkoriban 15.000 fő körüli volt! – egy magyar iskolát kellene fölállítani, ahol a német iskolákban tanult anyagot magyar szempontból egészítenék ki. „A Magyar Tudományos Intézet fő törekvései azonkívül többféle más fontos célt is zárnak magukba: 1./ A Magyar Szemináriumban már megalapított magyar nyelvtudományi, irodalmi, történelmi, állam- és jogtudományi és közgazdasági szakkönyvtár jelentékeny kibővítését.; 2./ egy levéltárnak a létesítését, amely kéziratokat, újságcikkeket, kisebb nyomtatványokat és más híranyagot, mint levelezéseket, fényképfelvételeket, diapozitivokat, térképeket stb. tartalmazzon; 3./ egy folyóirat kiadását, amelyben a Magyar Tudományos Intézet egész tevékenységével a nyilvánosság elé lépne, és amely a magyar tudomány és művészet különböző terein megjelent legkiválóbb alkotásokról, valamint a fentebb említett előadásokról számolna be. Ebben a folyóiratban jelennének meg a Magyar Szemináriumban, illetőleg a Magyar Tudományos Intézetben vagy ennek megbízásából írt tudományos dolgozatok. Terjedelmesebb munkák a Magyar Tudományos Intézet segélyével önálló könyv alakban jelennének meg; 4./ egy értesítő, közvetítő és fordító hivatal létesítését, amely minden tudományos kérdésben felvilágosítást nyújtana és jelentékeny magyar művek lefordításáról gondoskodnék, hogy azokat a külföldi olvasóközönségnek is hozzáférhetővé tegye. Különösen ezáltal nyerne hatékony támogatást Magyarországnak az a törekvése, hogy a külföld jobban ismerje és értse meg.“

A Berlini Magyar Intézet Baráti Egyesületének megalakulásakor, 1917. november 24-én, ez irányú terveit már egyenesen azzal indokolja, hogy azok tökéletes összhangban vannak a Közép-Európa-gondolattal – finom utalás ez az általa egyébként személyesen is jól ismert Friedrich Naumann 1916-ban megjelent kötetére – és a porosz kultuszminisztériumban a külföld tanulmányozásának támogatásáról megfogalmazott tervekkel. Azaz Becker elképzeléseivel. Annak a Beckernek az elképzeléseivel, aki – ezek után sejthetjük, talán nem véletlenül – a Magyar Intézet Baráti Egyesületének az első elnöke, a Magyar Intézetnek pedig lelkes támogatója volt... Gragger az intézet feladatait körvonalazva már későbbi hungarológia-koncepciójának alapját is megfogalmazza: az intézetnek a magyarsággal kapcsolatos nyelvészeti, történelmi, jogi- és államtudományi, közgazdasági, valamint irodalmi-művészeti ismeretekkel kell foglalkoznia, valamint – tudósok és hallgatók csereutazásai révén – a két ország közötti közeledést kell szolgálnia. Emiatt Berlinben egy magyar kollégiumot is működtetni kell majd.

A gyaníthatóan szintén Becker összeállította, 1918 körül keletkezett emlékirat a keleti nyelvek szemináriumának reformjáról már egyenesen követendő példaként jellemezte a Magyar Intézet tevékenységét: „A Magyar Szeminárium létrejöttével egy sok tekintetben mintaszerű, kiválóan fölszerelt intézet alakult, amely a megnyitása óta eltelt években hatékonyan és jelentősen támogatta a finnugor kultúrkörrel kapcsolatos tudományos munkát.“ Itt olvashatunk először arról – s hogy Gragger eredetei terve is ez volt, nyilvánvaló, hiszen 1922-ben éppen emiatt alakított finnugor osztályt az intézeten belül –: nem csak a magyar, hanem az egész finnugor kultúrkör megismertetése célja az Intézetnek. Gragger egyéni, személyi és tudományos ambíciói tehát szerencsésen találkoztak a porosz kultúrpolitika céljaival, a későbbiekben, Klebelsberg Kuno miniszterségének kezdetétől pedig a magyar tudománypolitika messzire tekintő és nagyra vágyó terveivel.

Az egyéni ambíciók persze – azok az idők talán ebben is szerencsésen különböztek napjainktól – egyéni áldozatkészséget is feltételeztek és jelentettek. Gragger pl. igen gazdag, kb. 10.000 kötetes könyvtárát ajánlotta fel 1916-ban, még a magyar szeminárium megalakulása előtt, az intézménynek. Ennek meg is lett az eredménye: a könyvtár állománya egyre növekedett, a harmincas évek vége felé már kb. 40.000 kötetes volt, ma pedig több mint hetvenezer kötetes: a Kárpát-medencén kívül a hungarika-anyagokat gyűjtő könyvtárak között a legnagyobb.

Nem csoda hát, hogy a húszas évek elejétől a berlini Magyar Intézetet mint az egyetem egyik legjobban működő, kiválóan felszerelt tanszékét, az „Auslandsstudium“ egyik mintaműhelyét emlegették. Magyary Zoltán 1924-es emlékirata szerint az intézet programja “az eredeti feladaton: nyelv és irodalom kívül kiterjeszkedett az egész magyar kultúra, sőt a magyarral rokon népek kultúrájának művelésére is.” Ez összhangban van az “Auslandsstudien” szervezésével, melyről Becker terjedelmes emlékiratot készített. „A kérdéssel [mármint az „Auslandsstudium“-mal] tudományos alapossággal és elmélyedéssel kívánnak foglalkozni és ez teszi szükségessé, hogy a külföldi kultúrákkal azok egészében históriai és földrajzszociológiai alapon foglalkozzanak.” E célnak leginkább a Gragger-féle intézet felel meg. „Ez az általános elismerés és tekintély, amelyet Gragger eddigi működésével szerzett, ma már gyümölcsözik, és további terveinek megvalósításában az irányadó tényezők bizalmát és odaadó támogatását biztosítják részére... Ma már az a helyzet Poroszországban, hogy Graggernek, vagy magyar tudósoknak előadására bármikor nagy és előkelő hallgatóság gyűl egybe, és komoly körök Magyarországra vonatkozó kérdésekben felületes információkkal nem érik be, hanem alapos és szakszerű tanulmányért a magyar intézetet keresik fel.“ Becker pedig egy interjú során úgy vélte, miközben: „Egész új színt kapott beszéde, amint valami különösen meleg s szokatlan lelkesedés hangján erre (t.i. az intézetre, U.G.) terelte a szót. A berlini egyetem magyar intézete mondotta igazi mintaintézet, amely párját ritkítja hasonló tudományos intézetek sorában. Bámulatosan rövid idő alatt jött létre, s ma már meglepően tökéletes felszereléssel és dús anyagával a magyarság kultúrájának méltó ábrándozásait nyújtja. Nemcsak a nyelv és irodalom területét műveli, hanem a magyar történelemmel is foglalkozik. Fő feladatának tekinti a magyar szellemnek minden téren való megnyilvánulását kutatni és ismertetni.... <És mindez Gragger professzor érdeme,> folytatta lelkesen az államtitkár. S amit ezután róla mondott, az csupa dicsérete és magasztalása ennek a kiváló magyar férfinek, akit különben a személyes vonatkozások kapcsán is a legszeretetreméltóbb emberek egyikének ismert meg.“

A berlini egyetem Magyar Intézete a Becker és Gragger megálmodta és a gyakorlat követelte „hungarológia“-koncepció alapján működött. Gragger nemcsak az Intézetnek, de a Collegium Hungaricumnak is „mindenese“ volt. 1925 májusában ő foglalta össze a külföldi magyar intézetek külföldi és hazai feladatait is. E szerint: "1/ A külföldre irányuló működés: a/ a külföldi magyar tudományos intézményeknek szigorúan tartózkodniok kell mindennemű politikai és propagandisztikus tevékenységtől és csakis tudományos és ismeretterjesztő működésre vannak hivatva... b/ Minden intézmény csakis saját működési körének elmélyítésére törekszik... c/ Elsőrangú fontosságú az ungarológia intenzív művelése, ill. az idevágó összefoglaló munkáknak nyugati nyelven való megírása és megjelentetése. Különösen nagy súly helyezendő az egyes nemzetek Magyarországgal való kapcsolatainak tudományos feldolgozására ... d/ Rendkívül sajnálatos, hogy a Magyarországgal szomszédos népekkel való kapcsolatok tudományos feldolgozása hiányos, és ezért a Szövetség múlhatatlanul szükségesnek tartja, hogy a hazai illetékes tényezők megfelelő tudományos szakerők kiképzéséről gondoskodjanak és ezeknek a külföldi tudományos intézményekbe való bekapcsolását lehetővé tegyék. e/ A külföldre való hatás szempontjából fontos a tudományos orgánum. Ezen célból minél intenzívebb szellemi támogatást kell nyújtani az Ungarische Jahrbüchernek és a Revue des Etudes Hongroisesnak... f/ Szükség van tudományos és ismeretterjesztő előadások megtartására és már ilyen irányban működő egyesületekbe való bekapcsolódásra... g/ Törekedni kell arra, hogy a külföldi tudományos intézményekben talajt nyerjünk /előadási megbízás, venia legendi, lektorátus által/. h/ E törekvések előmozdítására szükség van magyar nyelv- és olvasókönyvek, szótárak stb. megírására. i/ Állandó közvetlen kapcsolatot kell létesíteni a külföldi tudományos élet kimagasló képviselőivel és érdeklődésüket mindenképpen az ungarológia iránt felkelteni. k/ (sic!) A működési helyen megjelent és megjelenő tankönyvek és lexikonok felülbírálandók, lehetőleg anyaggal ellátandók, illetőleg gondoskodni kell arról, hogy esetleges tévedések kijavítassanak és hiányok pótoltassanak. 2. Hazai vonatkozású működés: a/ Történjék gondoskodás arról, hogy egyes szakkörökben, melyeknek ma a magyar tudományos életben képviselőik nincsenek, megfelelő szakerők képeztessenek ki... b/ Különös gondot kell fordítani az egyes külföldi tudományos intézményekbe /collegiumokba/ kiküldendő tagok nyelvi előképzettségére... c/ A hazai vonatkozású működés intenzívebbé tételének szempontjából a Szövetség elhatározta, hogy volt tagjaival is állandóan fenntartja a kapcsolatot és ezért Budapest központtal egy szervezetet létesít..."

Kevés olyan sikeres kultúrdiplomatája volt tehát Magyarországnak, mint a berlini egyetem Magyar Intézetének első vezetője, az ottani Collegium Hungaricum első igazgatója és Klebelsberg oldalán alapítója, Gragger Róbert. Tanár, tudós, tudományszervező, menedzser s nehéz lenne fölsorolni, még mi minden volt egy személyben. 1926 októberében, 39 éves korában bekövetkezett halála ezért tűnt pótolhatatlan veszteségnek. Ma már tudjuk, valóban az volt. Senki nem tett annyit a hungarológia mint önálló tudományág kiépítéséért, oktatásának megvalósításáért, mint ő.

Klebelsberg 1926 decemberében így panaszkodott Beckernek: „egy kis nemzet örül, ha minden fontos pozícióra legalább egy megfelelő embert talál... Gragger valójában pótolhatatlan. Ugyanis az igazgatói poszt betöltéséhez három tulajdonság szükséges. Az illető igazi tudós kell hogy legyen, hiszen egy ügyes, de felszínesen képzett emberrel nem kompromittálhatjuk magunkat a német tudományosság előtt. Ugyanakkor nem szabad, hogy szobatudós legyen, mert így nem tudná felkelteni a szakterülete iránti érdeklődést. Ezenkívül jó pedagógusnak kell lennie, mivel a berlini egyetem Magyar Intézete és a Collegium Hungaricum csak abban az esetben működhet igazán jól, amennyiben mindkét intézmény vezetése egy kézben egyesül.“ „Közös céljaink tekintetében is óriási csapás és pótolhatatlan veszteség barátom, Gragger Róbert tragikus és korai halála. Nemcsak egy bizalmas munkatársamat veszítettem el, hanem a német—magyar kulturális közeledés lelkes apostolát is, aki módszertani elképzeléseivel és szervezőtehetségével a nemzetközi szellemi együttműködés egyik élharcosa volt.“ A jóbarát, a Klebelsberggel együtt Gragger sírkövét készíttető Carl Heinrich Becker úgy emlékezett rá, mint aki vérbeli tudományszervezőként komoly, már teljesen kidolgozott terveket hagyott maga után: a magyar kultúra lexikonának, azaz egy „hungarológia-lexikonnak“, egy magyar Dahlmann—Waitznak (máig a legismertebb német történeti bibliográfia), egy magyar—német nagyszótárnak és a kicsiny finnugor népek népköltészeti gyűjteményének kiadását kívánta megvalósítani. Mivel Graggernek Klebelsberghez hasonló ötletei voltak, ő volt a miniszter elképzeléseinek gyakorlatba való átültetője. Mint egy kolostor apátja, úgy kívánt a Collegium (amelynek lakóiban saját szellemi gyermekeit látta) élén állni, az ösztöndíjasok munkájának figyelemmel kísérése és segítése pótolta számára a családot. „Egész életét és egész vagyonát egy nagy eszme szolgálatába állította... Ameddig szellemi kapcsolatok lesznek Németország és Magyarország közt, Gragger Róbert neve feledhetetlen marad.“ „Nem úttörő kutató, mégis ott áll láthatóan, mint útjelző a tudománytörténet fejlődésében, nem aktív politikus, mégis személy szerint többet tett a nemzetközi megértés egyengetésében, mint akárhány hivatásos diplomata, nem szakpszichológus, nem hivatásos lelkipásztor, mégis megnyíltak előtte a szívek, a szomorúak hozzá menekültek, az örvendezők vele örvendeztek... Mindkét nemzet sovinisztái vagy az elmagyarosodott németet vagy az elnémetesedett és németesítő magyart látták benne.“

Hosszan folytathatnám s talán meg is teszem majd még e lapokon a sokáig olvasatlanul porosodó dokumentumok segítségével a hungarológia első műhelyének, a berlini egyetemi Magyar Intézet létrejötte körülményeinek és történetének felidézését. Gragger halála azonban nyilvánvaló fordulópontot jelentett az intézmény további sorsában is.

De a tanulságok így is nyilvánvalóak. A hungarológia fogalmának megszületésében a szerencsétlenségek (az Első Világháború, majd az ország szétesése stb.) mellett a szerencsés körülmények rendkívüli találkozása játszott szerepet. A porosz tudománypolitika igényes elképzelései, ezeknek a magyar tudománypolitikát irányító szakemberekre gyakorolt hatása, és ami a legfontosabb, igazi, kivételes tudású és hatású, a szó eredeti értelmében vett politikusok, államférfiak (Becker és Klebelsberg) és rendkívüli szervezőképességgel megáldott, érző és megértő, a nemzetközi porondon is viselkedni és tárgyalni képes tudósok (Gragger) egyszerre történő megjelenése kellett hozzá. Ezek bármelyike nélkül bizonyosan nem egy siker-, hanem egy kudarctörténetről írhattam volna....

Vajon adódik-e még egyszer ehhez hasonló helyzet? Vajon lesznek-e még Németországban és Magyarországon ilyen messzire látó, ennyire távlatosan gondolkodó tudósok és tudománypolitikusok?