Szerző: Romsics Ignác

Elhangzott az Egy Emberibb Világért Alapítvány által szervezett pódiumbeszélgetésen. - Budapest, 2009. május 28.

1956 novemberében, amikor hatalomra került, Kádár János és kormánya semmiféle tekintéllyel és hatalommal nem rendelkezett. Gyűlölet övezte itthon, és ellenszenv külföldön. Megítélése hasonlított ahhoz, amiben a II. világháború alatt Quislingnek vagy Sztójay Dömének volt része. "Óriási gyűlölet tapasztalható Budapest népének túlnyomó többségében", "a kormánynak, a pártnak tömegbázisa nincs", a minisztereket "muszkavezetőknek hívják" - jelentette ki az MSZMP újjászerveződő vezetésének november 11-ei ülésén Aczél György, Kádár egyik bizalmasa és a későbbiekben egyik legfőbb munkatársa.

10-20 évvel később egészen más volt a magyar társadalom és a Kádár nevével fémjelzett rendszer viszonya. Ha meg nem is szerette, az 1960-as évek közepétől a magyar társadalom egyre jelentősebb része fogadta el az ún. kádárizmust az adott nemzetközi keretek között elérhető optimumként. Ez az elfogadottság elsősorban a társadalom fogyasztási-modernizációs igényeinek korlátozott mértékű kielégítésén s emellett a diktatúra represszív jellegének enyhülésén, a mindennapi élet depolitizálásán és a kulturális liberalizmuson nyugodott. Nagyon jól mutatja ezt egy 1981-ben készült, de csak 1989-ben közzétett szociológiai felmérés, amely arra volt kíváncsi, hogy mit gondolnak az emberek a magyarországi helyzetről a Nyugathoz viszonyítva. Az összehasonlítást 19 szempontból kellett elvégezni a megkérdezetteknek. Az szempontok többsége anyagi természetű volt, de ezek mellett szerepeltek az életminőségre és a társadalmi mobilitásra vonatkozó kérdések is. A  válaszadók úgy találták, hogy a 19 összehasonlítási szempont közül Magyarország akkor 13-ban vezetett a Nyugattal szemben, s mindössze 6 területen teljesített rosszabbul. Az utóbbiak között szerepelt az "anyagi jólét" és az "árubőség" általában véve, valamint az "emberek öltözködése", a "lakások szép berendezése", a "külföldi utazások lehetősége" és a "házimunka gépesítettsége".

1986-ra lényegesen romlott a hazai viszonyok megítélése. Ekkor már csak 9 szempontból vezetett Magyarország, és 10 szempontból a Nyugat mögé szorult. A négy terület, ahol Magyarország 1981 óta hátrányba került, a következő volt: a "pénz értékének állandósága", a "lakáshoz jutás lehetősége", a "szórakozási és pihenési lehetőségek", valamint a "szabadidő mennyisége". Az igazi gátszakadás azonban a következő két évben, vagyis a 80-as évek harmadik harmadában következett be. 1988-ban már csak egy szempontból vezetett Magyarország. Ez a "munkához való jog", vagyis a munkanélküliség hiánya volt. És akadt egy másik terület, a "társadalom erkölcsi színvonala", amelyet egyformának láttak a megkérdezettek itthon és a Lajtán túl. Minden egyéb tekintetben a nyugati országokban uralkodó viszonyokat tartották jobbnak. Az emberek különösen nagy mértékben veszítették el bizalmukat a forint értékállóságában, a megfelelő gyermeknevelés, illetve iskoláztatás lehetőségében, az egészségügyi rendszer színvonalában, valamint a mindenki számára egyenlő előrejutási esélyek biztosításában.

Egy másik - szűkebb körű és ezért kevésbé reprezentatív - vizsgálat, melyet a Budapesti Műszaki Egyetem diákjai körében végeztek 1983-ban és 1988-ban, hasonló eredménnyel járt. 1983-ban a diákok 61%-a hitte, hogy az MSZMP szabad választásokon is többséget szerezne, és 70%-uk optimistán ítélte meg a szocializmus magyarországi jövőjét. 1988-ra ezek az arányok 25, illetve 37%-ra csökkentek. Vagyis a rendszerváltás előtti pillanatban a diákok háromnegyede az állampárt vereségét prognosztizálta szabad választások esetére, és a szocializmus magyarországi jövőjében alig több mint harmaduk bízott.

Ezek az adatok azt bizonyítják, hogy az 1980-as évek közepére a Kádár-rendszer legitimitása, vagyis társadalmi elfogadottsága megrendült, az 1980-as évek utolsó harmadára pedig minimálisra zsugorodott. Mi volt ennek az oka? Úgy gondoljuk, hogy alapvetően ugyanúgy a gazdaság teljesítménye, mint korábban, a rendszer nagyfokú elfogadottsága idején, csupán ellenkező előjellel. 1956 és 1980 között a KSH adatai szerint az egy főre jutó magyarországi GDP 3,7-szeresére, a legújabb nemzetközi számítások szerint 2,3-szeresére nőtt. 1980 és 1988 között viszont csak 1,2-szeresére (KSH), illetve 1,1-szeresére (Maddison). Vagyis míg az 1960-as és 70-es években évi 3-6%-os növekedést valószínűsíthetünk, addig az 1980-as évek első felében 1-2, majd az évtized második felében már csak 0,5% körülit.

A hanyatlást több tényező idézte elő. Az 1970-es évekre egyre inkább kimerültek az extenzív gazdasági növekedés forrásai, vagyis elfogyott a mezőgazdaságból érkező új munkaerő, amely az addigi gyors iparfejlesztést lehetővé tette. Az ehhez hasonlóan gyors növekedés fenntartásához elengedhetetlen lett volna a termelés hatékonyságának növelése, amelyre azonban az egyéni érdekek és kockázat szerepét kevéssé figyelembe vevő szocialista gazdálkodás csak korlátozottan volt képes.

A belső tényezők mellett fontos szerepet játszott a külgazdasági feltételek megváltozása is. Az 1973-as első és az 1979-es második olajárrobbanás a magyar gazdaság számára ekkor már nélkülözhetetlen szovjet kőolaj árát jelentősen megdrágította. A KGST-n belüli elszámolási rendszernek köszönhetően, amely a világpiaci áringadozásokat 1975-től mindig az utolsó öt év átlagában vette figyelembe, ez ugyan nem egyik napról a másikra, hanem némi késéssel következett be, de végül mégiscsak bekövetkezett: 1976 és 1983 között a KGST-piacon értékesített szovjet olaj ára több mint megnégyszereződött.

A kialakuló gazdasági válság elkerülhetetlenné tette az áremeléseket. Először - 1974 őszén - az üzemanyag és a fűtőolaj ára emelkedett, majd 1976-ban a hús, 1977-78-ban a kávé, a déligyümölcs és az egyéb "luxus jellegű" élelmiszerek, 1979-ben ismét az olaj (75%-kal) és a kenyér (50%-kal) ára. És ettől kezdve szinte mindené és minden évben… 1975 és 1985 között az átlagos árszínvonal közel megkétszereződött, miközben az azt megelőző tizenöt évben csak 20%-kal emelkedett. Az áremelések jövedelemcsökkentő hatását a kormány - legalább részben - béremelésekkel kompenzálta. Ezek, valamint a külkereskedelmi deficit és a gazdaság általános veszteségeinek fedezésére nagy összegű külföldi kölcsönöket vett fel.

Az ország nyugati adósságállománya 1970-ben még csak bruttó 0,8 milliárd dollárt tett ki. 1975-re ez 3,1, 1980-ra pedig 9,1 milliárdra emelkedett, tehát több mint megtízszereződött. 1970 és 1980 között a fogyasztásra és beruházásokra fordított összegek évi átlagban 2,2%-kal múlták felül azt, amit a gazdaság megtermelt. A deficit, illetve a túlköltekezés aránya 1978-ra 5%-ra szökött. Ebben az évben fordult elő először, hogy az exportbevételek már a felvett hitelek kamatterheit sem fedezték, s ennek következtében az adósságszolgálatokat is csak újabb hitelből lehetett teljesíteni. A törlesztőrészletek és kamatok fizetése többször idézett elő kiélezett helyzetet. 1982-ben például a Nemzetközi Valutalaphoz és a Világbankhoz való csatlakozás s a tőlük kapott gyorssegély mentette meg az országot a csődtől.

A kormány növekvő mértékben hitelekből finanszírozott életszínvonal-politikájának köszönhetően 1975 és 1979 között a reálbérek - ha jóval mérsékeltebben is, mint a megelőző két évtizedben - még mindig emelkedtek, s csak 1980 és 1985 között kezdtek stagnálni, majd csökkenni. Az 1950-est 100-nak véve, a reálbérek átlagos szintje 1978-ra 251%-os értéket ért el. 1985-re viszont visszaesett 233%-ra, 1988-ra pedig 225%-ra. A reáljövedelmek azonban, amelyekbe a különböző szociális juttatásokat is bele kell érteni, csökkenő ütemben ugyan, de egészen 1987-ig nőttek.

A hanyatlás e téren csak 1988-ban kezdődött. A növekvő szociális problémákat különböző hangulatjavító intézkedésekkel igyekeztek ellensúlyozni. 1979-ben megszűnt a vízumkényszer Ausztria és Magyarország között; 1980-ban 24-ről 18 hónapra csökkent a hadkötelezettség időtartama; 1981-ben megkezdődött az ötnapos munkahétre való áttérés, 1982-től már évente egyszer lehetett nyugati országokba utazni (korábban csak háromévente egyszer); 1983-ban hatályba lépett az új választójogi törvény, amely kötelezővé tette a többes jelölést; 1986-tól a 70 év feletti nyugdíjasok ingyen utazhattak a városi tömegközlekedési eszközökön stb.

Ezek a "kedvezmények" és a különböző túlmunkákkal megszerezhető kiegészítő jövedelmek az emberek túlnyomó többsége előtt sokáig elfedték a helyzet súlyosságát. Pontosabban azt hitték, hogy ügyeskedéssel és az önkizsákmányolás fokozásával ellensúlyozni tudják annak negatív következményeit. A gazdasági válsághoz társadalmi és politikai válság - eltérően például Lengyelországtól és Romániától - az 1980-as évek közepéig Magyarországon ezért nem társult. A tömegelégedetlenség olyan látványos kitöréseinek, mint amilyen a Zsil-völgyi bányászok 1978-as, illetve a lengyelországi munkások 1980-1981-es sztrájkjai és demonstrációi voltak, Magyarországon a jelei sem mutatkoztak.

Ha a társadalom nagyobb része nem is mutatott politikai aktivitást, az értelmiség körében kezdtek kialakulni azok a csoportok, amelyek elégedetlenségüknek egyrészt nyilvánvaló jeleit adták, másrészt egy alternatív politikai koncepciót is körvonalaztak. A magyar szellemi élet immár évszázados megosztottságát leképezve, ennek az értelmiségi ellenzéknek két nagy ága formálódott ki: az ún. urbánus vagy emberjogi és az ún. nemzeti vagy népi. Előbbiek számára sokáig az általános emberi jogok és a civil szerveződés lehetőségeinek biztosítása, utóbbiak számára pedig a magyar kisebbségek hatékonyabb védelme és a társadalmi devianciák elleni küzdelem voltak a legfontosabb hívószavak. Alapvetően azonban mindkettő a rendszer demokratizálására törekedett.

Az ellenzék e két nagy áramlata mellett az 1980-as évek első felében számos más ellenzéki jellegű tömörülés is megszerveződött. Az egyetemisták körében ilyennek tekinthető a Jogász Szakkollégium, a későbbi Fidesz bölcsője;  az irodalmi életben a  József Attila Kör, a művészvilágban az Inconnu csoport; valamint az ún. klubmozgalom.

Az egyes ellenzéki irányzatokat kezdetben az együttműködés és a hatalommal szembeni közös, antikommunista jellegű fellépés igénye jellemezte. Ennek az 1980-as évek első felében számos jele mutatkozott. 1980-81-ben ilyen volt a Bibó István tiszteletére összeállított emlékkönyv, amelynek 76 szerzője között népiek és urbánusok, antimarxisták és egyfajta demokratikus szocializmussal rokonszenvező revizionisták, állástalanok és vezető kutatóintézeti dolgozók egyaránt találhatók voltak. Az ellenzéki együttműködés másik fontos eseményének az 1985 nyarán Monoron megszervezett találkozó tekinthető. Ennek előadói közül a demokratikus ellenzéket Kis János, Kenedi János és Szabó Miklós, a népieket Csoóri Sándor és Csurka István, az 56-osokat Donáth Ferenc és Vásárhelyi Miklós, a reformközgazdászokat pedig Bauer Tamás és Laki Mihály képviselte.

A monori találkozót követően az ellenzék a programalkotást tekintette fő feladatának. Az első részletes javaslattal (Fordulat és reform) a reformközgazdászok egy csoportja (Lengyel László, Matolcsy György, Antal László stb.) jelentkezett 1986-ban. A gazdasági jellegű teendők mellett, amelyek a piacgazdaság követelményeit tartották szem előtt, az anyag politikai javaslatokat is tartalmazott. Szerzői a csoportérdekek intézményes artikulálásának biztosítását, azaz a monolit és autoriter rendszer pluralizálását és demokratizálását ajánlották. A következő év nyarán a Beszélő szerkesztői tettek közzé részletes programot Társadalmi Szerződés címmel. Bár a szerzők politikai ideálja a pártok teljesen szabad versenyén alapuló nyugati típusú parlamentáris demokrácia volt, az adott helyzetben ezt még "távoli álomnak" tartották. Közvetlen célként ezért a jogállamiságnak és a politikai demokráciának olyan korlátozott formáját körvonalazták, amelyben a kommunista párt még élvezett volna bizonyos privilégiumokat. A harmadik részletes programot Bihari Mihály dolgozta ki Reform és demokrácia címmel. Az 1987 őszén elkészült munka ugyancsak az egypártrendszer keretei között mozgott. Legfontosabb javaslatai az MSZMP-n belüli platformszabadság biztosítása, valamint a hatalmi ágak különválasztása és ennek keretében a parlament törvényhozói szerepének a visszaadása, továbbá a parlamentnek, s nem a pártnak felelős kormányzati tevékenység helyreállítása voltak.

A népi-nemzeti szárny nem állt elő saját politikai programmal. Elsőként hozta viszont létre a maga legális mozgalmát. A szervezet, amelyet Magyar Demokrata Fórumnak (MDF) kereszteltek el, 1987. szeptember 27-én alakult meg Lakitelken, a Lezsák Sándor helybéli költő és tanár udvarán felállított sátorban. A második ellenzéki szervezetet a KISZ-szel elégedetlen fiatalok hozták létre 1988. március 30-án Fiatal Demokraták Szövetsége (Fidesz) néven. A demokratikus ellenzék vezetői kezdetben abban bíztak, hogy valamennyi vagy legalábbis a legtöbb ellenzéki szervezet összefogására képesek lesznek. Ennek érdekében hívták életre 1988. május 1-jén a Szabad Kezdeményezések Hálózatát. 1988-ban az ellenzék befolyása már nem százakra vagy ezrekre, hanem tízezrekre terjedt ki. Erről tanúskodott az 1988. március 15-i budapesti tömegdemonstráció, amelyen mintegy 10-15 ezren vettek részt, valamint a Magyar Demokrata Fórum taglétszáma, amely 1988 végére elérte a 10 ezer főt.

A társadalom csöndes elégedetlenkedése és a döntően értelmiségi bázisú ellenzéki szervezetek "hangos" aktivitása mellett a kádárizmus hitelvesztésének eklatáns jele volt a párvezetésen belül kiéleződött ideológiai harc és magának Kádárnak a bukása is. A szétesésnek indult pártot és az ellenzékiekkel gyakran együttműködő kritikus pártértelmiséget 1988 elején Kádár és a mögötte álló "régi gárda" több figyelmeztetésben részesítette. A lavinát azonban többé nem lehetett megállítani. Az 1988. május 23-24-re összehívott rendkívüli pártértekezlet a vezető testületek teljes átalakítása mellett döntött. A 13 addigi PB-tagból a küldöttek mindössze hármat választottak újra. Beválasztották viszont Nyers Rezsőt és Pozsgay Imrét, akik a pártelit legelkötelezettebben reformbarát újítói voltak. A párt első titkárává az élre törő Grósz Károlyt választották, a meglepett és megalázott Kádár pedig az újonnan létesített és hatalom nélküli pártelnöki pozícióval kényszerült megelégedni.

Az új vezetés az 1988. július 13-14-i KB-értekezleten nézett szembe az egyre kilátástalanabb helyzettel. A testület beletörődött a teljes foglalkoztatottság feladásába, vagyis a munkanélküliség elkerülhetetlenségébe. Belátta azt is, hogy a tulajdonváltás, azaz az állami tulajdon legalább részleges magánosítása nélkül a termelékenység érdemben nem növelhető. 1988 októberében a parlament ennek alapján fogadta el az ún. társasági törvényt (VI. tc.), amely engedélyezte az állami vállalatok magántársaságokká alakulását. Ezzel visszafordíthatatlan folyamatok indultak el a társadalmi tulajdon összeomlása és a magántulajdonon alapuló piac- és versenygazdaság kialakulása terén. A pártvezetés és a közvélemény által vitatott másik nagy kérdéskör a politikai intézményrendszer reformja, azaz a "szocialista pluralizmusnak" nevezett elképzelés pontos mibenlétének a tisztázása volt. Azt az ellenzéki követelést, hogy a pártot a társadalom, a kormányt pedig az Országgyűlés ellenőrzése alá kell helyezni, erre az időre a párt reformerei is elfogadták. Tisztázásra várt azonban, hogy a hatalommegosztásnak ez a formája és az érdekek nyílt artikulációja az egy- vagy a többpártrendszer keretei között valósuljon-e meg. Grósz és a párt körülötte tömörülő technokrata vezetői az egypártrendszeren belüli pluralizmus álláspontját képviselték. Pozsgay, Nyers és a párt velük tartó radikális reformerei viszont már ekkor többpártrendszerben gondolkodtak.

Az új vezetés és az ellenzék viszonya ellentmondásos volt. A Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulójára emlékező 1988. június 16-i budapesti tüntetést, amelyen mintegy 400-an vettek részt, a rendőrség durván feloszlatta. Az erdélyi falurombolás ellen tiltakozó június 27-i tömeggyűlést viszont - amelyen több tízezren jelentek meg - engedélyezték a hatóságok. 1956 óta ez volt az első olyan nagy tömegmegmozdulás, amelyet nem a párt vagy szatellit-szervezetei szerveztek. 1988. szeptember 12-én felvonulhattak a bős-nagymarosi vízlépcső megépítése ellen tiltakozók is, noha Grósz az erőmű építésének folytatását szorgalmazta, és ezt október 7-én az országgyűléssel is elfogadtatta. Pozsgay Imre, aki nemcsak PB-tag, hanem júniustól a kormány államminisztere is volt, november 25-én bejelentette, hogy az MSZMP párbeszédet kezd az ellenzéki szervezetekkel. Röviddel ezután, november 29-én Grósz Károly viszont arról beszélt a budapesti Sportcsarnokban összegyűlt pártaktivisták és munkásőrparancsnokok előtt, hogy az MSZMP az egypártrendszer viszonyai között képzeli el a politikai pluralizmust, s hogy Magyarországon "fehérterror" réme fenyeget.

A pártvezetésen belüli megosztottságot tovább élezte Pozsgay Imre 1989. január 28-i rádiónyilatkozata, melyben az 1956-os "ellenforradalmat" népfelkelésnek minősítette, és egyben a többpártrendszer bevezetése mellett is állást foglalt. A Központi Bizottság február 10-11-i ülésén vitatta meg a Pozsgay nyilatkozata által előtérbe állított kérdéseket. Késhegyre menő vita után a testület végül bizalmat szavazott a kommunista reformpolitika szimbólumává magasodott politikusnak. Az ülésről kiadott közlemény hangsúlyozta, hogy a népszuverenitás és a jogállamiság elvéből kiindulva a Központi Bizottság folytatni kívánja a politikai intézményrendszer mélyreható reformját, s hogy a politikai rendszer pluralizálása az adott helyzetben a többpártrendszer keretei között valósítható meg.

A közlemény megjelenésekor az egypártrendszer ténylegesen már a múlté volt. A Magyar Demokrata Fórum és a Fiatal Demokraták Szövetsége után 1988 végén és 1989 elején számos más pártszerű képződmény jött létre. A Szabad Kezdeményezések Hálózatából 1988. november 13-án megalakult a Szabad Demokraták Szövetsége. Ezt november 18-án a Független Kisgazdapárt újjáalakulása követte. A Szociáldemokrata Párt 1989 januárjában, a Nemzeti Parasztpárt - Magyar Néppárt néven - 1989 februárjában szerveződött újjá. Az ún. történelmi pártok színrelépését a Kereszténydemokrata Néppárt április 2-i újjáalakulása tette teljessé. A pártok száma 1989 nyarára 30, az év végére 60 fölé emelkedett.

Az ellenzéki pártok és szervezetek 1989. február 17-i nyilatkozatukban üdvözölték, hogy az MSZMP elfogadta a többpártrendszert mint a hatalomgyakorlás egyedül demokratikus formáját. Egyben - a lengyel példát szem előtt tartva - javasolták, hogy a párt és a kormány kezdjenek tárgyalásokat az ellenzékkel a hatalom megosztásáról és a demokráciába való békés átmenet módozatainak a kidolgozásáról. A hatékonyabb fellépés érdekében a legfontosabb nyolc ellenzéki szervezet 1989. március 22-én megalakította az Ellenzéki Kerekasztalt (EKA). Ezt megelőzően, 1989. március 15-én legalább százezren vettek részt az ellenzéki szervezetek immár senki által sem zavart megemlékezésein, miközben a hivatalos ünnepségen alig húszezren jelentek meg. Az ellenzéki megmozdulások csúcspontjaként Csengey Dénes, az MDF politikusa jelképesen lefoglalta a Magyar Televíziót, Cserhalmi György színész pedig felolvasta 31 ellenzéki szervezet 12 pontba foglalt követeléseit. A megemlékezéseket és az ünnepi eseményeket a televízió egyenes adásban közvetítette. A magyar nép nagy tömegei számára a rendszerváltás programja ekkor körvonalazódott először.

1989 tavaszától lélegzetelállító ütemben peregtek az események, omlott össze a pártállam, és haladt előre az a folyamat, amely a modellváltáson túllépve immár félreérthetetlenül a rendszerváltás irányába mutatott. Az előremenekülés politikáját választva április 22-én feloszlott a KISZ. Május 8-án az ekkor már nagybeteg Kádár Jánost minden vezető beosztás alól felmentették. Ugyanezen a napon a Magyar Tudományos Akadémia rehabilitálta azokat a tudósokat, akiket politikai okokból megfosztottak akadémiai tagságuktól. Május 13-án a kormány felfüggesztette a negatív szimbólummá vált nagymarosi vízlépcső építését. Június 8-án Glatz Ferenc művelődési miniszter bejelentette az orosz nyelv kötelező oktatásának megszüntetését.

Az egész társadalmat megrázta Nagy Imre, Maléter Pál és társaik ünnepélyes újratemetése június 16-án. A kegyeleti aktus hatását fokozta, hogy július 6-án elhunyt Kádár János. E két szimbolikus tartalommal is rendelkező esemény félreérthetetlenül jelezte, hogy egy történelmi korszak a végéhez közeledik.   A látványos eseményekkel párhuzamosan - 1989. június 13-tól szeptember 18-ig - a nyilvánosság kizárásával folytak az Ellenzéki Kerekasztal, az MSZMP és az ún. harmadik oldal (szakszervezetek, Hazafias Népfront stb.) tárgyalásai (Nemzeti Kerekasztal) a rendszerváltás alapkérdéseiről, illetve a leendő magyar köztársaság alkotmányos alapjairól. A nyár vége felé, augusztus 19-én, majd szeptember 11-én pedig azon esemény lepte meg a magyar és a nemzetközi közvéleményt, amelynek ez a rendezvény kíván emléket állítani: a határnyitás, vagyis a keletnémet turisták kiengedése.

A világtörténelem legtöbb nagy fordulatához hasonlóan az 1989-90-es kelet-európai rendszerváltásokat is több külső és belső tényező összetalálkozása és egymásra hatása idézte elő. Ezek közül előadásomban kizárólag a magyarországi belső tényezőkkel foglalkoztam. Nem kétséges azonban, hogy ugyanilyen fontosak, ha nem fontosabbak voltak a külpolitikai tényezők, amelyek az egész átalakulást lehetővé tették és irányát kijelölték.