2017. október 22.

A Kállay-kormány „nagy” mezőgazdasági törvénye

Szerző: Hollósi Gábor VERITAS Történetkutató Intézet

Amikor termelőszövetkezetekről és termelési versenyekről hallunk többnyire a Rákosi-korszak jut eszünkbe, pedig ezek a gondolatok már törvényi szinten jelentkeztek Magyarországon 1942-ben. „A mezőgazdaság fejlesztéséről” szóló 1942. évi XVI. törvénycikk és indoklása alapján azt mutatjuk be, hogy a Horthy-korszak mezőgazdaságának problémáit milyen eszközökkel kívánta orvosolni jórészt külföldi minták alapján az Erdélyi párti Bánffy Dániel, Magyarország „háborús” földművelésügyi minisztere. A törvényjavaslat beterjesztése még 1941 decemberében történt meg, de abból törvény már annak a Kállay Miklósnak a miniszterelnöksége idején lett, aki 1932 és 1935 között még szintén a földművelésügyi tárcát vezette. A háború után a törvény alapgondolata erősen eltorzult formában valósult meg.

A 19. század második fele a mezőgazdaság fejlődésének nem mindenben kedvezett. Mivel a gazdasági rend kialakításában az állam közreműködését nem látták szívesen, a liberális állam elhanyagolta, hogy megszervezze a termelőket. A mezőgazdaságról és a mezőrendőrségről szóló 1894. évi XII. törvénycikk ezt a felfogást fejezte ki, eszerint a birtokát gazdaságilag szabadon használhatta mindenki.

A trianoni békediktátum után azonban a mezőgazdasági termékeink értékesítése megnehezedett, ami a mezőgazdaságban az állami irányítás megerősödéséhez vezetett. Termelési korlátozásokat írtak elő például fűszerpaprikára, cukorrépára és szőlőre, igyekeztek megszervezni az értékesítést például más államokkal kötött kereskedelmi szerződésekkel és hatósági árpolitikát vezettek be. Az 1929–33-as túltermelésből adódó nagy gazdasági világválság a magyar mezőgazdaságra újabb csapást jelentett, ez, valamint az 1938-tól fokozatosan növekedő államterület és a világháború kitörése az állami beavatkozás szükségességét tovább erősítette. A magyar mezőgazdaság versenyképességét a kormányzat mindenáron meg akarta őrizni, így látott napvilágot az 1942. évi XVI. törvénycikk.

A legfontosabb külföldi példák

Németországban 1933-ban törvényt hoztak, hogy a mezőgazdasági termelőket össze kell fogni helyi, tartományi és birodalmi tagozatban (Nährstand), és egyidejűleg egy testületbe tömörítették a termelőket, a feldolgozókat és az elosztókat (Marktordnung). Az 1936-os állattenyésztési törvény szerint a földművelésügyi miniszter megállapíthatta, hogy milyen fajtájú állatokat szabad tenyészteni. A mezőgazdasági termelés biztosításáról szóló 1937-es rendelet a termelőket a föld megfelelő megművelésére kötelezte, ennek hiányában a birtok gondnoki kezeléséről vagy kényszerbérletbe adásáról rendelkezett.

Olaszországban ugyanazzal az állami akcióval egyszerre több, például talajjavítási és szociális (egészségügyi és népszaporodási) kérdés megoldását kísérelték meg, húszévi földadómentességet adtak a talajjavított területekre és nemzeti termelési versenyeket szerveztek. Franciaországban a gazdákkal termelési szerződéseket kötöttek, akiket erre kedvezményekkel ösztönöztek.

Az angol Agricultural Marketing Act (1931) kizárólagossági jogokkal felruházott piaci szervezetek létesítésére adott lehetőséget. A termelő és a forgalomba hozó között az eladási feltételeket e szervezetek állapíthatták meg. Az Agricultural Land (Utilisation) Act szerint mintagazdaságokat lehetett létesíteni, az elhanyagolt állapotban lévő birtokokat pedig ki lehetett sajátítani. A törvény lehetetővé tette, hogy a törpebirtokosokat állatállománnyal, vetőmaggal, műtrágyával és eszközökkel kamatmentes hitel útján lássák el.

Az Amerikai Egyesült Államokban az 1933-as Agricultural Adjustment Act tipikus válságjogszabályként jelent meg: a hatóságok a gazdákkal a termőterületek korlátozására szerződést kötöttek. A művelés alól kivont területekre nézve a termelőknek kárpótlást, a művelés alatt maradt területek hozama után pedig árkiegészítést fizettek, a feldolgozást különadó kivetésével nehezítették meg.

A mezőgazdasági ismeretek terjesztése a magyar gazdák körében

Az 1942. évi XVI. törvénycikk szerint a gazdasági akadémiákat négy évfolyamú mezőgazdasági főiskolákká, a kertészeti akadémiát pedig – a felsőbb szőlő- és borgazdasági tanfolyam beolvasztásával – négy évfolyamú főiskolává kellett átszervezni. A mezőgazdasági tudományos intézményeknél az állásokat ekkortól csak mezőgazdasági doktori oklevéllel lehetett elnyerni.

A törvény arról is rendelkezett, hogy a középfokú gazdasági tanintézetek, a gazdasági (tejipari, kertészeti, szőlészeti és borászati) szakiskolák, a téli gazdasági iskolák és vándoriskolák, illetve a női háztartási és gazdasági iskolák (tanfolyamok) számát növelni kell. (A „háziasszonyképző iskola” jelentősége az volt, hogy a kisgazda gazdálkodásának jövedelmezősége nagy részben függött attól, hogy felesége mennyire értett a háztartás vezetéséhez és ház körüli kisebb gazdasági munkákhoz. A gazdasszony feladata jellemzően a baromfitenyésztés, a sertéshízlalás, a tejkezelés és a zöldség- és gyümölcskertészkedés volt.)

A kis- és törpebirtokosok helyes gazdálkodásnak elősegítésére a gazdasági felügyelőség az arra vállalkozó birtokossal szerződést köthetett. Ebben a gazda vállalta, hogy a rendelkezésére bocsátott állatot, gépet, műtrágyát, vetőmagot, védekező szert a szerződésben megállapított módon használja. Ha szerződéses alapon úttörő munkát fejtett ki, birtokát mintagazdasággá lehetett nyilvánítani. A mintagazdaság birtokosa elsősorban részesülhetett a törvényben meghatározott támogatásokban.

Legalább a járásoknak megfelelő számban kötelező volt kísérletügyi intézmények irányítása alatt álló kísérleti birtokok kialakítása. Ha a gazdasági iskola vagy a kísérletügyi intézmény nem rendelkezett ilyen ingatlannal, akkor egy arra alkalmas közép- vagy nagybirtokost bíztak meg a feladattal. Ha a kísérleti birtok az állam tulajdonában állt, legalább középfokú szakképzettségű bérlőnek 12 évre haszonbérletbe adták. A kiváló érdemeket szerzett bérlőnek visszatéríthető volt a haszonbér egy része.

A törvény szerint minden vármegyében időközönként termelési versenyt vagy mezőgazdasági kiállítást kellett rendezni azokból a terményekből, termékekből és állatokból, amelyek annak a vidéknek a sajátosságai, illetve amelyek termelését/tenyésztését ott előnybe kellett részesíteni. A versenyeken (kiállításokon) az illető vidék néprajzi háziipari, népművészeti sajátosságait is be kellett mutatni. A földművelésügyi miniszter kiemelt feladata lett, hogy a mezőgazdaság szempontjából tanulságos vidékek, intézmények felkeresése céljából képzett gazdák csoportos tanulmányútjait elősegítse, továbbá, hogy a mezőgazdasági kutatásokat pályadíjak kiírásával, a mezőgazdasági igazgatás tisztviselőinek bel- és külföldi továbbképzését pedig tanulmányi ösztöndíjakkal ösztönözze.

A kedvezmények formája és a kedvezményezettek köre

Ideiglenes földadómentesség vagy földadókedvezmény illette meg, aki terméketlen területet gazdaságilag használhatóvá tett („belső honfoglalás”) vagy rendkívüli költséggel járó talajjavítással termékenyebbé tett, aki a terméshozam fokozása érdekében különleges berendezést létesített, aki szőlővesszőt, szőlőoltványt vagy gyümölcsfaoltványt termelt, végül, aki gazdasági munkás- és cselédházat szociális és közegészségügyi követelményeknek megfelelő módon épített vagy átépített.

A gazdálkodás jövedelmezőségét jelentősen növeli, ha a gyorsan romló vagy silányabb minőségű terményeket/termékeket a termelés helyén értékesebb áruvá lehet feldolgozni. Ezért a törvény adómentes leírási kedvezményt adott az olyan mezőgazdasági mellékipari üzemek számára, amelyek különösen a téli hónapokban nagyobb számú munkást foglalkoztattak, továbbá az olyan vállalatoknak, amelyeket termelők egyesülései létesítettek mezőgazdasági termények/termékek összegyűjtésére, raktározására és feldolgozására.

A jogalkotó rendelkezett a tartalékolási kedvezményről is, amellyel a vállalatoknak lehetőségük nyílt évi nyereségük meghatározott százalékát legfeljebb tíz éven át üzembővítésre, gépek korszerűsítésére, új termelési ág bevezetésével kapcsolatos létesítményekre, munkásaik jóléti intézményeinek céljaira (például munkáslakások építésére) adómentesen félretenni. Ha a gazda az üzem céljait szolgáló ingatlant vásárolt, fel lehetett menteni az ingatlanvagyonátruházási illeték alól. Ha pedig a mezőgazdasági melléküzemet állam, mezőgazdasági érdekképviselet vagy termelőkből alakul egyesülés létesítette, a törvény az ehhez szükséges ingatlanok kisajátítását is megengedte.

Természetesen a nagyobb költségekkel járó talajjavító munkálatokat (szikjavítás, meszezés, sáncolás, alagcsövezés) állami támogatás nélkül megvalósítani aligha lehetett, ezért a törvény költségvetési keretét tíz évre egymilliárd pengőben állapították meg. Darányi Kálmán miniszterelnök 1938-as győri programja ugyanennyit irányzott elő fegyverkezésre!

A mezőgazdasági termelés rendjének biztosítása.
A termelés és az értékesítés megszervezése

A törvény szigorú szabályt hozott arra, hogy a birtokos a földjét parlagon ne hagyhassa. Ebben az esetben ugyanis a gazdasági felügyelőség azt egy évre művelésre szakképzettséggel rendelkező gazdálkodónak adta ki. Ha pedig a birtokos a termelés rendjét veszélyeztette, az illetékes járásbíróság a gazdasági felügyelőség indítványára a föld haszonbérbeadását rendelte el.

A földművelésügyi miniszter széles jogköröket kapott, például, ha úgy látta, hogy valahol a mezőgazdasági termelés emelése céljából tagosítás indokolt, bírói eljárást indíthatott. (A tagosítás olyan földbirtokrendezési művelet, amelynek során a gazdák szétszórt, sok apró darabból álló birtokait összevonják, és a földjét mindenki egy tagban kapja meg.) Az egyes vidékek termelési viszonyaira tekintettel a földművelésügyi miniszter szántóföldi növények kötelező termelését, illetve meghatározott fajtájú haszonállatok tenyésztését rendelhette el. Az állam és a közösségek (pl. úrbéres közösség) mezőgazdasági művelés alatt álló birtokai részére közös üzemszervet állapíthatott meg, azokat számtartásra és törzskönyvezésre kötelezhette. A törvény a hatósági rendelkezések megszegését kihágásnak minősítette, a termelés rendjének biztosítására tett miniszteri intézkedések megsértését pedig ezenfelül ezer pengőig terjedhető pénzbírsággal büntette.

A magántőke vállalkozási kedvének fokozására – mivel az csak kellő szervezettséggel rendelkező birtokosoknak volt hajlandó hosszú lejáratú kölcsönt folyósítani például talajjavítás céljára –, továbbá, mert például épp a talajjavítás esetében a dolog természete úgy kívánta, valamint az értékesítés megszervezése érdekében a kormány (akkor: „minisztérium”) elrendelhette a termelők társulását egy-egy termelési ágra vagy nagyobb befektetést igénylő munkákra, illetve kötelezhette a növénytermelőket, az állattenyésztőket, a feldolgozókat és a forgalomba hozókat közös szervezetek alakítására. A termelők társulásának a kormány jogot adhatott mezőgazdasági termények/termékek kizárólagos forgalomba hozatalára. A földművelésügyi miniszter pedig elrendelhette, hogy a közintézmények és az üzemek a mezőgazdasági termékeket a termelők értékesítő szervezeteitől szerezzék be.

A törvény a saját maga rendelkezéseinek végrehajtására új szerveket hívott életre, így a nagyobb községekben önállóan, a kisebbeknél pedig körzetenként a gazdasági elöljáró tisztségét állította fel. Gazdasági elöljáró csak aranykalászos gazda vagy mezőgazdasági tanintézetet végzett szakember lehetett. Az elöljáró a földművelésügyi miniszter alá tartozott, a gazdálkodásba nem avatkozhatott be, csak ellenőrzési joga volt. Legfelsőbb szinten, véleményező szervként Országos Mezőgazdasági Tanács jött létre, a földművelésügyi miniszter hatáskörébe tartozott elnökének és 15 tagjának kinevezése. Végül érdekességként említjük meg, hogy a törvény végrehajtására középfokú szervet nem létesített. Ennek az volt oka, hogy e tekintetben a vármegyei beosztás nem lett volna indokolt, ám a törvényalkotó úgy látta, hogy a vármegyétől „teljesen elszakadnunk sem történelmi, sem politikai okokból nem volna kívánatos.”