Szerző: Hahner Péter

Minek köszönhette a kálvinista vallás, hogy oly gyorsan elterjedt Európában? Talán annak, hogy sok fejedelem és pap következetesebbnek, logikusabbnak és meggyőzőbbnek találta Kálvin tanítását a lutheranizmus elveinél? Vagy annak, hogy függetlenebb volt a világi hatalmaktól? A sikerben minden bizonnyal nagy szerepe volt annak a ténynek, hogy Kálvinnak sikerült Genfet a keresztyén közösség modelljévé változtatnia, ahonnan évtizedeken át áradtak a levelek, könyvek és a művelt, jól képzett, elkötelezett lelkipásztorok Európa csaknem valamennyi államába.

A kálvinizmus terjedése nem követett egységes modellt. Az egyik országban egy fejedelem kényszerítette rá alattvalóit, hogy fogadják el, a másikban az egyre sokasodó hívők kis közösségei terjesztették el. Egyes államokban váratlan gyorsasággal győzedelmeskedett, máshol hosszas polgárháborúkhoz vezetett. Viszont minden államban hozzájárult az írástudás terjedéséhez, az analfabétizmus visszaszorulásához, mert a hívőktől elvárta a Biblia önálló tanulmányozását.

Skócia
Az elmaradott és szegény királyság part menti városaiban az 1520-as években kezdték terjeszteni a kereskedők az első lutheránus röpiratokat. V. Jakab skót király (ur.1528-42) nem támogatta az új eszmék híveit, s 1541-ben a skót parlament még el is rendelte, hogy az országban tiszteletben kell tartani a pápát, Szűz Máriát és a szenteket. A király halála, s lánya, Stuart Mária kiskorúsága idején a skót nemesek megoszlottak: egyesek a protestáns Angliával, mások a katolikus Franciaországgal kívántak szövetséget kötni. Amikor azonban az özvegy királyné, Guise Mária francia fegyveres támogatásban részesült (1545-46), sokak szemében a protestánsok tűntek hazafiasabbnak. Az anyakirályné halála után, amikor lánya, Stuart Mária még Franciaországban élt, 1560-ban a skót parlament megszüntette a misét, s megtagadta a pápai hatalmat. Egy határozott és ügyes uralkodó ettől még sokat tehetett volna a katolicizmus helyreállításáért, a visszatérő Stuart Mária azonban viharos magánélete miatt gyorsan elveszítette minden tekintélyét, s nem tudta újjáéleszteni a régi egyház befolyását. Lemondatása (1567) után a protestáns párt kerekedett felül. A genfi modellt mégsem sikerült teljesen megvalósítani: az 1572-es leith-i egyezmény szerint a püspököket az uralkodó nevezi ki, spirituális ügyekben viszont alá vannak rendelve a Skót Egyház (a Kirk) általános gyűlésének. Ezután Andrew Melville vezetésével folytatódott a harc a tisztán presbiteriánus rendszer bevezetéséért, amíg 1607-ben VI. (Angliában: I.) Jakab be nem börtönöztette őt. A síkvidéken élő skótok nagy részét Melville-nek sikerült áttérítenie kálvinista hitre. A Skót Egyház általános gyűlése igen nagy hatalomnak számított Skóciában, szembe tudott szállni mind a királlyal, mind a skót parlamenttel, alkotmányos helyzete azonban bizonytalan maradt. A püspökök híveinek és ellenfeleinek küzdelme még száz éven át folytatódott. 1660 után a presbiteriánus többség egyre rosszabbul tűrte az episzkopális (püspöki) rendszer fennmaradását. Az 1689-90-es "dicsőséges forradalom" végre megoldotta a konfliktust: a skót püspökök nem voltak hajlandóak megtagadni hűségesküjüket az elmenekült VII. (Angliában II.) Jakab iránt. Ezért valamennyit elbocsáhatták, és kialakulhatott a presbiteriánus egyházszervezet. Minden bizonnyal a kálvinizmus terjedésének köszönhető, hogy ez a meglehetősen szegény állam élen járt az írástudás terjesztésében: a 18. század közepére lakosságának 65 %-a már nem volt analfabéta. (Franciaországban ekkoriban csak a férfiak 47 %-a tudott olvasni.)

Anglia
A lutheránus eszmék itt is az 1520-as években kezdtek terjedni. VIII. Henrik király (ur. 1509-47) kezdetben olyan szenvedélyesen utasította el ezeket egy értekezésben, hogy a pápától megkapta "A Hit Védelmezője" címet. Amikor azonban fiú örökös reményében el akart válni első feleségétől, Aragóniai Katalintól, s a pápa ezt nem támogatta, szembefordult Rómával. 1534-ben az anglikán egyház fejévé nyilváníttatta magát, megszakította a kapcsolatokat a Szentszékkel, s 1536-ban feloszlatta a kolostorokat. A teológiai elveket, a kultuszt és az egyházszervezetet azonban érintetlenül hagyta. Uralkodása utolsó éveiben különös helyzet állt elő: aki a pápa híve maradt, azt árulóként, aki pedig a misét elutasította, azt eretnekként végezhették ki.

Fia, VI. Edward uralkodása idején (1547-53) Thomas Cranmer canterbury-i érsek vezetésével protestáns reformokat vezettek be. A következő uralkodó, I. Mária (ur. 1553-58) viszont kísérletet tett a leghagyományosabb katolicizmus visszaállítására. I. Erzsébet uralkodása idején (1558-1603) az 1558-59-es rendezéssel sikerült egy időre összeegyeztetni az anglikán egyház katolikus és protestáns elemeit: a királynő már nem "feje", hanem "legfőbb kormányzója" lett egyházának, a doktrína protestáns szellemben módosult, a papok megházasodhattak, a liturgia viszont alig változott, az egyházszervezet pedig megőrizte a püspököket és az érsekeket.

Az anglikánok többsége elfogadta a predesztináció tanát, a prédikáció és az önálló Biblia-olvasás szükségességét. A püspökségek felszámolását csak egy szigorúbban katolikus-ellenes, úgynevezett puritán kisebbség sürgette az anglikán egyházon belül. Püspök-ellenességük csak az 1630-as években erősödött fel. Az angol reformáció éles fordulatokkal jellemezhető történetének nem várt következménye a parlament politikai szerepének megerősödése volt. Mind VIII. Henrik, mind különböző vallású gyermekei egyaránt a parlamentre támaszkodva vezették be az egyházügyi reformokat, a 17. századra az angolok körében elterjedt egy különös meggyőződés: az ő országukban az a természetes, ha "a király a parlamenttel kormányoz."

Franciaország
A francia reformáció I. Ferenc uralkodása idején (1515-47) bontakozott ki. A király először érdeklődve figyelte a humanisták és a hitújítók tevékenységét, de semmi érdeke sem fűződött a katolikus egyház elleni támadásokhoz. Az 1516-os bolognai konkordátum szerint ugyanis a király nevezte ki a főpapokat, akiket a pápa iktatott be. Vagyis az egyház javait a király osztogathatta el hívei körében, s ezért nem volt szüksége e javaknak a protestánsok által javasolt, állami kisajátítására. A szakítást a protestánsok által terjesztett, provokatív plakátok kényszerítették ki 1534-ben: I. Ferenc úgy döntött, hogy országa egységének védelmében szakít a reformációval. 1543-ban felszólította a Sorbonne teológusait, hogy foglalják össze a legfontosabb katolikus hittételeket, majd királyi rendelettel tiltotta el az ezekkel ellentétes tanok terjesztését.

A kálvinista vallás 1572-ig mégis egyre szélesebb körökben terjedt el, főleg délnyugaton és délkeleten, eltekintve a tengerparti vidékektől. A népesség 8-9 %-át képviselő kálvinisták körében (akiket itt hugenottáknak neveztek) jóval nagyobb volt a műveltebb, gazdagabb városlakók aránya, mint a katolikusok körében, s ezért szervezettségben és hatékonyságban felvehették velük a versenyt. A Wassy városában bekövetkezett mészárlás indította meg a francia vallásháborúk elhúzódó társadalmi-politikai válságát. Nyolc polgárháborúra került sor (1562-63, 1567-68, 1568-70, 1572-73, 1574-76, 1576-77, 1579-80, 1585-98). A katolikusoknak Montmorency connétable (főparancsnok), Saint-André marsall és a Guise-család, a hugenottáknak a Châtillon-fívérek (köztük Gaspard de Coligny), a Condé hercegek, Bourbon Antal, Navarra királya, majd fia, Henrik voltak a vezetői. A két párt között az úgynevezett "politikusok" csoportja próbált kiegyezést létrehozni Medici Katalin anyakirálynő és L'Hospital kancellár vezetésével. A legvéresebb incidensekre 1572. augusztus 23-24-e éjjelén, Szent Bertalan éjszakáján került sor, amikor az események irányítása kicsúszott a francia kormányzat kezéből, s egy korlátozottnak szánt akció fajult el korlátlan és értelmetlen öldökléssé. Mintegy 2000 hugenottát öltek meg két-három nap alatt Párizsban, az egész királyságban pedig valahol 5000 és 10 000 között lehetett az áldozatok száma.

A háborút végül IV. Henrik király zárta le a nantes-i ediktummal (1598). Nem a tolerancia nevében, amelyet ebben a században bűnnek tekintettek, hanem a belső béke érdekében sajátos kiváltságos csoporttá nyilvánította 19-20 milliós országa mintegy 1 250 000 kálvinista lakosát: vallásszabadságot, politikai és katonai kiváltságokat biztosított a számukra. Városokat és erődöket bocsátott a rendelkezésükre, nemzeti zsinatot és katonai szervezetet tarthattak fenn, ennek fejében fizették a tizedet, és tiszteletben tartották a katolikus ünnepeket. A nantes-i ediktum hatalmas felháborodást váltott ki a katolikusok körében, pedig nem csak szabadságot adott a hugenottáknak, hanem egyben korlátozta is terjeszkedésüket, és megújulásra serkentette a katolikus egyházat. A francia hugenottákat politikai és katonai kiváltságaiktól Richelieu és XIII. Lajos fosztotta meg 1629-ben, vallásszabadságuktól pedig XIV. Lajos 1685-ben, amikor visszavonta a nantes-i ediktumot.

Hollandia
A spanyol uralom alatt álló Németalföldön rendkívül gyorsan elterjedtek a legkülönbözőbb protestáns tanítások. A kálvinizmus az 1550-es években jelent meg, az angol és német bevándorlók terjesztették, s kezdetben jobban emlékeztetett Bucer és Zwingli tanítására, mint Kálvinéra. Terjedése 1559 után gyorsult fel, előbb a déli, majd az északi tartományokban. Guy de Br?s prédikátor állította össze 1561-ben Valenciennes-ben a Németalföldi Hitvallást (Confessio Belgica), amelyet később minden tartomány kálvinistái elfogadtak.

Amikor II. Fülöp spanyol király a németalföldi rendekkel való konzultáció nélkül próbálta meg újjászervezni egyházukat, erős főúri ellenzék alakult ki, az 1566-67-es rossz termés, kemény tél pedig munkanélküliséghez, lázongáshoz és képromboló mozgalomhoz vezetett. A spanyol megtorlás és a vallási fegyelem megszilárdításának kísérlete Alba herceg kormányzósága idején (1567-73) egyesítette az elégedetleneket. Amikor 1572-ben a "tengeri koldusok" elnevezésű lázadók elfoglalták Den Briel városát, s hídfőállást szereztek Orániai Vilmos herceg számára a szárazföldön, Holland és Zeeland tartomány kálvinista kisebbsége fellázadt. A katolikus többség sem kelt az idegennek és elnyomónak tekintett kormányzat védelmére. Holland tartomány felhívására összegyűlt a dordrechti gyűlés, létrehozta saját, alternatív kormányzatát, s Orániai Vilmost elismerték Holland, Zeeland, Friesland és Utrecht helytartójának. Holland és Zeeland 1573-ban kálvinista tartománnyá változott, s ezt a vallást máshol is egyre többen azonosították a nemzeti üggyel. Amikor a genti pacifikációval (1576) a protestáns és katolikus tartományok egyaránt csatlakoztak I. Orániai Vilmos spanyolellenes küzdelméhez, a vezetők egy ideig megpróbáltak vallásszabadságot biztosítani, a spanyol-ellenes szabadságharc azonban katolikus-ellenes megmozdulásokhoz vezetett. A katolikus templomokat megtámadó tömegek viszont megriasztották a déli tartományok uralkodó rétegeit, s ezek az arras-i unióval (1579) kiegyeztek a spanyol királlyal. Az északi tartományok utrechti uniójának megkötését (1579. jan. 23.) tekintik az Egyesült Tartományok (vagyis Hollandia) születésnapjának. A kálvinizmus államvallás lett, magasabb hivatalra csak ennek az egyháznak a híveit választhatták meg.

A németalföldi református egyház első nemzeti zsinatát Dordrechtben (1578), a másodikat Middelburgban (1581) rendezték meg. A hollandiai kálvinizmus legfontosabb szervezetei a konzisztóriumok voltak, a főbb városokban ülésező, egyházi tanácsok. Ezek ellenőrizték a gyülekezet tevékenységét, a hívők életmódját és a prédikátorok munkáját. Nem volt közvetlen, hivatalos kapcsolat a városi tanácsok és a konzisztóriumok között, szükség esetén azonban a konzisztórium tagjai nyomást gyakorolhattak a világi hatóságokra. Némi feszültség mindvégig fennmaradt a világi és egyházi hatóságok között: ahogy Hugo Grotius megfogalmazta: a prédikátorok általában Kálvin tanítását követték, a politikai vezetők pedig a toleráns Erasmusét. Az előbbiek hajlottak a szélsőséges kálvinizmusra, az utóbbiak viszont nem tűrték, hogy a társadalmat mereven alárendeljék az egyháznak. A kálvinista ortodoxia hamarosan az uralkodó csoportok ellenzékének az ideológiájává vált.

Az 1618-19-es dordrechti zsinaton csaptak össze a két irányzat hívei, az arminiánusok (Jacobus Arminius hívei) és a gomaristák (Franciscus Gomarus követői). Mintegy 200 toleránsabb, arminiánus prédikátort fosztottak meg állásától. Befolyásukat azonban nem sikerült felszámolni: a 17. százai Hollandia Európa legtoleránsabb országa maradt.

A német államok
A Német-római Császárság területén 1517 és 1555 között gyors ütemben épültek ki a lutheránus egyház szervezetei. A kálvinizmus csak az úgynevezett "második hullámban" terjedt el Svájcból, Németalföldről és Franciaországból a császárság északnyugati tartományaiban. Sok német fejedelem és teológus egy ideig a lutheranizmus egyik vállfajának tekintette a kálvinizmust. Az 1555-ös augsburgi vallásbékében nem is említették meg a kálvinistákat. III. Frigyes pfalzi választófejedelem (ur. 1559-76) volt az első, aki elfogadta a kálvini tanításokat (1562), s ezért Heidelberg vált a német kálvinizmus első központjává. Az itteni egyetem teológusai szerkesztették meg a heidelbergi kátét, amely gyorsan terjedt a német államokban. János Kázmér pfalzi választófejedelem (ur. 1583-92) már kálvinista menekülteket is befogadott. A másik központ Nassauban jött létre, amely Oránia hercegeinek ősi birtoka volt, s ezért szoros kapcsolatban állott Németalfölddel. Hessen-Kassel, Szász-Anhalt, Lippe, Kleve és Bréma vált kálvinistává. Egyes fejedelmek azért támogatták az új vallást, hogy ezzel is harcolhassanak lutheránus rendjeik befolyása ellen. A kálvinista egyházszervezet világi hatalmaktól való viszonylagos függetlensége azonban nem valósulhatott meg a német államokban, s kevésbé terjedt el a predesztináció tanítása is. 1613-ban János Zsigmond brandenburgi választó fogadta el a kálvinista vallást, de nem zaklatta térítéssel lutheránus alattvalóit. Gazdasági és politikai meggondolásokból a fejedelmek nem kívánták támogatni a szélsőségeseket, és általában tolerálták a vallási kisebbségeket. Egyes városokban két vagy három vallás hívei is egyházat alkothattak, de az efféle helyzet könnyen elmérgesedhetett.

Lengyelország
A lengyel államban az 1550-1570-es években nőtt meg a protestánsok befolyása: ekkoriban minden ötödik-hatodik nemes elfogadta a protestantizmus valamelyik irányzatát. Főleg a Leszczyńskiek, Oleśnickiek és Radziwiłłek támogatták. II. Zsigmond Ágost király (ur. 1548-72) helyzete távolról emlékeztetett VIII. Henrikére: három felesége közül az első kettő nem tudott neki örököst szülni (állítólag a király anyja mérgezte meg őket), a harmadiktól pedig ő undorodott. A lengyel nemesi gyűlés, a szejm könyörgött a királynak, hogy vagy ejtse teherbe feleségét, vagy taszítsa el, s a prímás maga vetette fel a Szentszékkel való szakítás lehetőségét. II. Zsigmond hosszan tétovázott, figyelmesen elolvasta Luther és Kálvin írásait, sőt, még el is küldte gyóntatóját Genfbe, s a protestantizmus más központjaiba a legújabb kiadványokért. Amikor a pápai nuncius a protestánsok elleni fellépésre sürgette őt, felháborodásában kiutasította a nunciust országából. De amikor alattvalói a hitbéli meggyőződése felől érdeklődtek, így felelt nekik: "Nem vagyok a lelkiismeretetek királya!" VIII. Henrikkel ellentétben nem volt elég határozott, s szíve mélyén nem kívánt sem elválni, sem szakítani Rómával.

1554-ben Słomnikiban megrendezték az első lengyel kálvinista zsinatot, egy év múlva pedig a szejm felvetette a nemzeti egyház lehetőségét. A király egyszerűen elküldte a pápának a szejm egyházügyi követeléseit. IV. Pál pápa "mély szomorúsággal és szívében keserűséggel" hallgatta meg ezeket, majd megrótta a királyt, hogy alattvalóinak engedélyezi az efféle eretnek nézetek hangoztatását. A lengyel nemzeti egyház ügye ezután szóba sem került, s a pápa sem késztette nagyobb ellenállásra a nemeseket.

A lengyel kálvinizmus egyik problémája az egység hiánya volt: az 1560-as évek közepén a kálvinisták egy része kivált az egyházukból, és "lengyel testvérek" néven önálló egyházat alapított. A másik probléma az volt, hogy az egyetlen erős személyiség, aki össze tudta volna fogni Kálvin lengyel követőit, Jan Łaski, aktív évei nagy részét külföldön töltötte. Ráadásul a kálvinizmus csak a főnemesek körében terjedt el - a szegény nemesek és a parasztok körében szinte ismeretlen maradt. Ha a földesúr át is tért a kálvinizmusra, parasztjai képesek voltak mérföldeket gyalogolni a legközelebbi katolikus templomig. 1648-ban még mindig több mint kétszáz református gyülekezet volt Lengyelországban, de a számuk ezután rohamosan csökkent.

Magyarország
Hazánkban az oszmán hódítás meggyengítette a katolikus egyház szervezetét, s ezzel megkönnyítette a reformáció terjedését. A mohácsi csatában az ország 12 főpapja közül öt püspök és két érsek esett el, az újonnan kinevezettek pedig a háborúk miatt alig tudtak foglalkozni egyházmegyéjükkel. Több püspöki székhely oszmán megszállás alá került, a káptalani és kolostori birtokok közül sokat elpusztítottak, az egyházi jövedelmek egy részét pedig a végvári rendszer fenntartására kellett fordítani. A 16. század végére Magyarország lakosságának több mint fele a kálvinista (református), negyede pedig a lutheránus (evangélikus) vallás követője lett. Ez utóbbi vallás először a budai, majd a nyugat-magyarországi és erdélyi városok német polgárai körében terjedt el. Az első evangélikus egyházkerület 1553-ban jött létre az erdélyi szász Berethalmon.

A kálvinizmus tanításának terjesztésében Kálmáncsehi Sánta Márton volt gyulafehérvári kanonok, Szegedi Kis István és Melius Juhász Péter játszott vezető szerepet. 1557-ben megalapították a tiszántúli, 1564-ben az erdélyi, 1595-ben a dunántúli református egyházkerületet. Az 1580-as évekre Dávid Ferenc tevékenységének köszönhetően Erdély magyar lakosságának mintegy fele csatlakozott az unitárius egyházhoz. A század folyamán mind a tanítások, mind a gyülekezetek meglehetősen képlékenynek bizonyultak, s rendkívül sokszínű vallási "térkép" alakult ki. A kálvinizmus főleg az ország középső és keleti részein, az alföldi mezővárosokban, a magyar nemesség, a parasztság és a végvári katonaság köreiben talált követőkre.

A reformációnak nagy szerepe volt a magyar nyelvű irodalom és az iskolahálózat fejlődésében. Az első teljes, magyar nyelvű Szentírás, a Vizsolyi Biblia 1590-ben készült el, Károlyi Gáspár szerkesztésében. A katolikus egyház csak a következő században látott hozzá egykori híveinek "visszahódításához". A fegyveres rekatolizáció ellenhatást keltett, s az 1608. évi 1. törvénycikk megadta a vallásszabadságot a kálvinistáknak is. Bár erőszakos akciókra a 17. században is gyakran sor került, a Pázmány Péter és a jezsuita rend vezetésével megindított, békésebb katolikus reform jóval sikeresebbnek bizonyult.

Vélemények Kálvinról

"A keserűséggel megtelt világ megszülte Luthert és Kálvint, akik táborokba zárták a kereszténységet…"
Jacques-Bénigne Bossuet, 17. század

"Nem tekintjük őt vezetőnknek, mert nincs más vezetőnk, mint Jézus Krisztus. […] Kálvin egy kiváló személyiség volt, akivel Isten szerencsésen bevégeztette az elkezdett reformációt…"
Pierre Jurieu, 1683

"Az utálatos Kálvin magához kaparintotta a reformációt, amely már éppen eléggé rossz dolog volt, és elfranciásította azt, ami azt jelenti, hogy eltúlozta. Letörölhetetlen az a pokoli bélyeg, amelyet szektájára ütött…"
Joseph de Maistre, 1798

"El sem tudja képzelni, mennyit óbégattak Kálvin "kegyetlen lelke" miatt, pedig e szavak nem voltak benne Thiériot-hoz írott, s a Mercure galant-ban kinyomtatott levelemben. […] Végül csak annyit mondtam barátaimnak, hogy Kálvinnak valóban kegyetlen lelke volt, de a levelemben nem írtam ezt le…"
Voltaire levele, 1758. jan. 19.

"Rideg doktor, ki megégette Szervétet…"
Chateaubriand, 19. század

"Nagy szerepe volt a keresztény társadalmak szabadságának kiteljesedéséhez […] Elválasztotta egymástól a vallásos társadalmat és a civil társadalmat."
François Guizot, 19. század

"A polgárság második nagy felkelése a kálvinizmusban készen kapta a maga harci elméletét."
Engels, 19. század

"A város törvényeihez hűen nem épített sírt magának halott kövekből. Élő kövekből építette meg azt."
Lucien Febvre, 20. század

"A homo calvinianus a modern ember prototípusa."
Louis Dumont, 1983

"A modern eszmék prózájának első francia mestere…"
Olivier Millet, 1995

"Rettenetes ayatollah, akinek semmi oka sem volt rá, hogy irigyelje az iráni vezetők vallási intoleranciáját és terrorizmusát…"
Egy genfi ismeretlen internetes megjegyzése, 2008