Szerző: Szilágyi Péter

A vérségi társadalomból kiépülő politikai jellegű szervezetek: törzsek, törzsszövetségek megszületése a germánoknál és a magyar népnél egyaránt egy sajátos életforma-változással állt összefüggésben: a katonai demokrácia kialakulásával. A harci vállalkozások megkövetelték a társadalom legalább bizonyos mértékben centralizált igazgatását, s a vérségi közösségek fölött kialakult az a politikai szerkezet, mely alkalmassá tette a népet e feladatok teljesítésére.

A katonai demokrácia az állattenyésztésre specializálódott hierarchikus törzsi-nemzetségi társadalmak egyik közéleti-hatalmi formája. A nomád pásztornépekre jellemző törzsfőnökség az állam kialakulásához vezető út egyik – az ázsiai útra jellemző faluközösség mellett a másik tipikus – átmeneti társadalmi formája, amely az államalakulás ázsiaitól eltérő módjának, az antik és a germán típusú fejlődésnek szükségszerű előzménye, illetve kiinduló állapota.

Nomád állattartó társadalmak
Az őstársadalmakat komplex földművelő-állattenyésztő kultúrák kialakulása jellemezte, az állattenyésztés általában feltételezett bizonyos földművelést. A növénytermesztés nélküli és ezért szükségképpen nomád állattartásra való társadalmi méretű áttérés viszonylag későn ment végbe. Ez a specializálódás kezdetben valószínűleg földrajzi-éghajlati jellegű kényszerítő körülmények hatására következett be: hiányzott vagy megszűnt – pl. a talaj kimerülése következtében – a földműveléshez szükséges egy vagy több feltétel, és ezzel egyidejűleg az állattenyésztés számára kedvező kondíciók (ivóvíz, füves térség, gazdag földművesnépek szomszédsága) adódtak.

A nomadizálás különösen az eurázsiai sztyeppéken élő pásztornépek életében játszott jelentős szerepet. E sztyeppék voltak ugyanis a nomád állattartás számára legalkalmasabb területek: a nagyméretű legelők el tudták tartani a növekvő nyájakat, és a ló sokoldalú felhasználása hosszú ideig páratlan lehetőséget biztosított a pásztornépeknek állattartásra, szállításra, védekezésre és támadásra, így kellő katonai fölényre tehettek szert ahhoz, hogy – szükség esetén erőszakkal – a földművesnépek fölé kerekedjenek.

A nomád legeltetés az állatállomány magántulajdonba kerülése ellenére kollektív erőfeszítést követelt, következésképp a termelőtevékenység sem egyes mozzanataiban, sem folyamatában nem vált annyira individuálissá, mint a földművelő népek esetében.

A bővített újratermelés a nomád állattartó társadalmak esetében is újabb problémákat vetett föl, amelyek megoldatlansága válságot eredményezett. A társadalmi létnek ugyanis általánosan érvényesülő törvényszerűsége, hogy a bővített újratermelés olyan előre nem látott nemkívánatos következményeket idéz elő, amelyek kezelése, az azokhoz történő alkalmazkodás, illetve az azokra való reagálás megfelelő módja kezdetben nem ismert, a megoldás megtalálása azonban történelmi kényszerűség: a történelem „kihívására” a társadalomnak, az adott közösségnek válaszolnia kell, különben elpusztul. Az általunk vizsgált esetben ez a probléma a nomád állattartás egyoldalúságával (csak állattenyésztés) függött össze: a bővített újratermelés az egyoldalúság bővített újratermelésével járt.

Minél előnyösebb, tehát állattartó gazdaságuk számára minél kedvezőbb környezetbe kerültek ezek a társadalmak, minél célszerűbb szervezeti formákat, önvédelmüket és természetes létfeltételeiket védő kötelékeket hoztak létre, annál inkább nőtt a gazdasági egyoldalúságukat megalapozó termékfölösleg, és annál szembeötlőbbek lettek hiányaik, vagyis igényük olyan javakra, amelyekkel ők nem rendelkeztek, a környező földművesnépek azonban igen. Puszta létük fenntartásáért nem szorultak ugyan a földművesekre – elvégre a korábbi termelési fokra, a föld passzív, gyűjtögetésszerű kihasználására nagyjából egyenlő lehetőségeik maradtak – , egyoldalú túltermelésük következtében azonban ők voltak kénytelenek cserealkalmat keresni, ez pedig a sokoldalúan ellátott vagy éppen igénytelen földművesek ellenállása következtében többnyire nem mehetett végbe erőszak nélkül.

A háborúskodás kényszere
A specializáció „robbantotta” az állattartók gazdaságát, szabályozhatatlan periodikus bőséggel veszélyeztetve az életforma létfeltételeit is, az állatállomány hirtelen megnövekedésével például a véges kiterjedésű legelőket. Gazdaságuk mennyiségi egyensúlyának megőrzése céljából tehát ők léptek föl erőszakosan a földműves és állattartó társadalmak közötti termékcsere kezdeményezésében, fenntartásában vagy felújításában. Alkalmanként, csábító és gyenge ellenféllel szemben, illetve természeti, háborús vagy egyéb katasztrófa esetén, persze, más célokra is alkalmazták erőszakos módszereiket, rablóháborúkkal billentve ismét a maguk javára a mérleget.

Ily módon a pásztornépek rövid úton kikényszeríthették „fölös” állatállományukért a földművesek „ajándékait”, ezzel biztosítva saját egyoldalúságuk, további specializációjuk létfeltételeit, egyben „fölösleg” termelésére késztetve a földműveseket, melynek a lefölözésére és közvetítésére, esetleg egyoldalú és kéretlen viszonzására aztán maguk vállalkoztak. Mivel pedig a békés cserekísérletek kudarca esetén készen álltak fegyvereik használatára is, a legbékésebb szándékok sem zárták ki az erőszakos fellépést, sőt, rövid történelmi tapasztalat birtokában – már a nagyobb biztonság kedvéért – gyakran támadással kezdték, és csak eredményes katonai akciójuk után láttak hozzá a békés cseréhez.

A nomád pásztornépek állandó háborúskodásának további okai is voltak, sajátos termelőtevékenységük más összefüggés miatt szintén háborúkhoz vezetett. Így például a legelőterület elégtelenné válása új területek elfoglalását, meghódítását tette szükségessé.

Végül a háborúskodásnak még egy harmadik okát is meg kell említenünk, amely elsősorban a fejlettebb földművelő államok közelében félig-meddig letelepedett vagy legalábbis a letelepedés küszöbére jutott pásztortársadalmakra (pl. a honfoglalás utáni kalandozó magyarokra vagy a normannokra) volt jellemző. Ezekben a közösségekben a társadalmi differenciálódás egyre erőteljesebbé vált és – a vándorló nomádoktól eltérően – állandósult, ami a szabadok széles tömegei számára a lesüllyedés, a függésbe kényszerülés veszélyét idézte elő, akik ez elől a háborúskodásban, a kalandozásokban kerestek kiutat – történelmileg rövid távon sikerrel.

A nomádok állandó háborúskodása mindhárom vázolt esetben föltételezte a környezetükben élő földművesnépek viszonylagos gazdagságát, az általuk megtermelt többletterméket, az alapvető ok azonban mindig a pásztortársadalmak valamilyen belső feszültsége vagy ellentmondása volt, melyet kifelé, más közösségek rovására próbáltak megoldani.

A föld használatát a közösséghez tartozás tette lehetővé. A föld köztulajdona megőrizte legkezdetlegesebb közösségi formáját: mind a kizárólagosság biztosítása (a védelem), mind pedig a használat (az elsajátítás) közvetlenül közösségi maradt, a földművelő társadalmaktól eltérően nem jelent meg a föld magán – helyesebben: családi – birtoklása.

A termelőtevékenység jellege folytán az ingó vagyontárgyak, mindenekelőtt az állatok váltak közvetlenül, egyénileg-családilag kisajátíthatóvá. A köztulajdon és az egyéni-családi kisajátítás kettőssége a földtulajdon és az ingó tulajdon kettősségeként jelent meg. Megnőtt az ingó dolgoknak – legyen szó akár állatról, akár zsákmányról –, illetőleg azok tulajdonlásának a jelentősége. Amíg a földművelés esetén az ingó dolgokról (termés, állat, szerszám) mondhatjuk azt, hogy a föld tartozéka, a nomád állattartás esetében inkább a föld és a legelő a csorda tartozéka.

A termelőtevékenység jellege tehát jelentős előrelépést tett lehetővé a tulajdonviszonyok területén: mindinkább az ingó tulajdon, vagyis az egyéni tulajdon vált dominánssá, noha a közösségi biztosítás kényszere egy ideig még fékezte a magántulajdonná válás tendenciáját. A termelőtevékenység jellegével szorosan összefüggő háborúskodási hajlam szintén az ingóságok magántulajdonának a jelentőségét növelte.

Katonai életmód és militokrácia
A katonai jelleg közvetlenül a katonai életmódban és a militokráciában fejeződött ki, közvetve azonban a bomló törzsi-nemzetségi társadalom valamennyi jellemző vonására kihatott. A katonai életmód azt jelentette, hogy az egész népesség mindennapi életéhez hozzátartozott a háborúskodás vagy a háborúra készülődés és gyakorlatozás. Az ifjúság nevelésének középpontjában a katonai kiképzés, a fegyverforgatás elsajátíttatása, illetve a katonai értékek és szellem elfogadtatása állt, a közösségben szigorú katonai fegyelem érvényesült.

A militokrácia rendszerében a tekintély és a társadalmi megbecsülés elsősorban a katonai sikerekhez kapcsolódott, nem pedig a több tapasztalatot jelentő életkorhoz vagy a kultikus-mágikus ismeretek birtoklásához, mint a zsákmányoló és földművelő társadalmakban. A magas kor tisztelete természetesen megmaradt, de amilyen mértékben a fegyverforgatás elsőrangú közös tevékenységgé vált, olyan mértékben nőtt a legvitézebbek presztízse. Így gerontokrácia, vagyis az öregek uralma helyett militokrácia, azaz a harcosok uralma alakult ki a nomád szervezetben.

A katonai jelleg közvetett hatásaként jelentkezett a törzsi-nemzetségi társadalom hagyományos közösségi szervezeti formáinak folytonos átalakulása. A nomadizáló-katonáskodó életmód ugyanis a törzsek gyakori átalakulásával, szétbomlásával és új törzsek kialakulásával járt együtt.

A nemzetségek ilyen körülmények között is megmaradtak a nomád társadalmak alapvető, rokonsági-vérségi alapú exogám szerveződési egységeinek, jellegük azonban nagymértékben megváltozott. Az együtt nomadizálók valóságos közösségéhez már nemcsak a rokon férfiak, feleségek és felnőtt fiúk családja tartozott – mint a zsákmányoló társadalmak nemzetségi közösségeihez –, hanem a csatlakozók és az alávetettek is. A nomád gazdaság jellegéből következően a nemzetségek ilyen földuzzadása előnyös volt, mivel nagyobb haderőt jelentett, ezért a földuzzadt törzsek szétválására ritkán – többnyire katonai vereség következtében – került sor. Ezek a nagyobb nemzetségek viszont részben távoli rokonokat, részben nem rokonokat fogtak össze, ami a vérségi elv szerepének gyöngülésével járt.

A nomád pásztortársadalmak katonai jellege s a nagyobb haderő előnyei miatt a domináns társadalmi integráció a törzs volt. A termelés nagy létszámú csoportok háborús teljesítményét igényelte. Ez a szükséglet hozta létre újra meg újra a nomádok törzsi közösségeit, amelyek azután törvényszerűen maguk alá rendelték a társadalom minden egyéb megnyilvánulását, meghagyva, de bizonyos tekintetben másodrangú szerepre ítélve még a rokonsági szervezet érvényesülését, a nemzetségek jellegét is.

A törzsek és a törzsszövetségek kialakulásában a nemzetségek közötti etnikai rokonság mellett, illetőleg helyett döntő szerepet játszott a csatlakozás és az alávetés-meghódolás is. Mindez azt eredményezte, hogy a nemzetségek és a törzsek között egyenlőtlenségi-függőségi viszonyok jöttek létre, vezérnemzetségek, vezértörzsek választódtak ki.

A társadalom hagyományos vérségi-rokonsági szerveződési elve legalábbis részben fiktívvé vált és elvesztette kizárólagos meghatározó szerepét. A nomád törzsek és nemzetségek szállásterületük révén földrajzilag is körülhatárolható csoportokat alkottak, a rokonsági és területi vonások mint alapvető társadalomszervező elvek – a katonai tevékenység szükségleteinek is megfelelően – egyidejűleg és összefonódva jelentek meg.

Társadalmi-vagyoni differenciálódás
A katonai demokráciát sajátos, a katonai jellegnek megfelelő társadalmi-vagyoni differenciálódás jellemezte – az egyes nemzetségek, illetve törzsek között kialakult egyenlőtlenségi-függőségi viszonyokon túl is. Ez a differenciálódás a presztízs, a tekintély és a megszerezhető javak különbségében fejeződött ki. Egyik formája a nemzetségi arisztokrácia kialakulása, aminek alapja az ingó vagyon, elsősorban az állatállomány örökölhetősége volt. A differenciálódás másik formája a katonai vezetők kiemelkedéséhez kapcsolódott, az ő tekintélyükben fejeződött ki, és alapjául személyes tulajdonságaik szolgáltak.

Ez a két forma természetesen gyakran össze is kapcsolódott, hiszen a nemzetségi arisztokrácia tagjainak kedvezőbb esélyeik voltak katonai vezetői képességeik bizonyítására. A kései, félig-meddig letelepedett pásztortársadalmak esetében a társadalmi tagozódás – az előző két formával összekapcsolódva – tovább erősödött: a rablóhadjáratot szervező vezérek körül olyan állandó kíséret jött létre, amely a termelőmunkában már nem vett részt.

A közéleti szerveződés
A nomád pásztortársadalmak katonai jellege következtében a zsákmányoló törzsi-nemzetségi társadalmak primitív önkormányzata katonai demokráciává alakult. A közügyekben történő döntéshozatalra három fórum szolgált: a népgyűlés, a tanács és a tisztségviselők. A tisztségviselők közül a hadvezérek szerepe vált döntő fontosságúvá, a vallásos-kultikus funkciókat betöltő és más, „békebeli” jellegű tisztviselők háttérbe szorultak.

Az állandó háborúskodás katonai fegyelmet igényelt, ez pedig a katonai vezetők döntéseinek kikényszeríthetőségét. A katonai demokráciát tehát kifejlett hatalmi rendszer jellemzi, ahol a legfontosabb hatalmi tényezők – a népgyűléssel és a tanáccsal szemben is – a hadvezérek, a katonai vezetők.

A sikeres hódítások nyomán egy-egy törzs vezetése alatt a törzsek és nemzetségek közötti függőségre – katonai támogatás kötelezettsége, adózás – épülő rövid életű nomád birodalmak jöttek létre, amelyekre már a politikai szerveződés korai formái, kezdetleges politikai hatalmi viszonyok is jellemzőek voltak. A katonai demokráciára tehát a zsákmányoló törzsi-nemzetségi társadalmak primitív demokráciájának fölbomlása, a demokratikus vonások fokozatos visszaszorulása a jellemző. Ezért fölvetődhet az a kérdés, hogy milyen alapon beszélhetünk itt egyáltalán demokráciáról.

A nomád hadsereg elvileg és lényegileg azonos a nomád társadalom egészével, vagyis néptől elkülönült közhatalom nem alakul ki. Ennek a katonai szervezetnek az eredményessége megköveteli tagjainak elvi egyenlőségét, amelynek alapján azonos jogok, azonos lehetőségek nyílnak az eredményes katonai megmozdulásokból eredő vagyon, hatalom, rang és presztízs megszerzésére.

A kialakuló egyenlőtlenség mértékét a közösség korlátozza: a vezetők hatalmának határt szab a tanács és a népgyűlés, a vagyonszerzésnek pedig a közös, legalábbis rokoni részesedés, valamint a vagyon védelmének és fölhasználásának nomád körülmények között kizárólag közös lehetősége. Az egyenlőtlenség nem stabilizálódhat mindaddig, amíg megmarad a nomád társadalom harci szervezete, mivel minden új pozíció, személyes jellegű vívmány és ideiglenes kiváltság átrendezésére vagy akár eltörlésére is alkalmat ad a legközelebbi hadiállapot, illetve – szükség esetén – a közösség összefogása teheti lehetetlenné az egyenlőtlenség tartóssá válását.

A katonai demokrácia történelmi szerepe
A katonai demokrácia tehát még nem állam, hanem csak pszeudoállam: kifejlett hatalmi viszonyokkal rendelkezik, megjelennek a politikai hatalmi viszonyok csírái, tartós megtelepedés nélkül azonban nem alakulhat ki az állam. Ennek nem mond ellent a nagy nomád birodalmak léte sem. Ezek fennállásuk idején a legkülönbözőbb (földművelő, állattartó, vadász) életmódot folytató, lényegében érintetlen és önálló gazdasággal rendelkező népek laza együttélését biztosítják, anélkül, hogy kialakulna a gazdasági egység és egy átfogó, állandó és általánosan kötelező érvényű politikai szervezet, az állami egység szükséglete. Ennek oka az, hogy sem a legnagyobb szabású katonai akciók, sem a legátfogóbb birodalmak nem változtatták meg a nomád állattartó gazdaság alapvetően törzsi jellegét. A birodalomalkotó hatalmi központ meggyöngülése esetén pedig rövid háborúskodás után az uralkodó lovas nomád csoportok helycseréjével és a határok bizonyos módosulásával a birodalom újjáalakult.

A katonai demokrácia történelmi szerepe számos nép életében kimutatható, jelentősége az antik és a feudális társadalom kialakulása szempontjából különösen nagy. Ezekben az esetekben ugyanis a hódító katonai demokrácia és a sajátos vonásokkal rendelkező meghódított társadalom közötti kölcsönhatás egy gyökeresen új berendezkedés, egy új társadalmi formáció létrejöttének kiindulópontjává vált. A letelepedés és a földművelésre történő áttérés viszonyai között ugyanis stabilizálódhattak az elvileg egyenlő lehetőségek alapján, „demokratikusan” kialakult egyenlőtlenség viszonyai, kölcsönhatásban a meghódított társadalmak sajátosságaival. Ezeknek a kölcsönhatásoknak a szerepét fokozta, hogy az állandó háborúskodás következtében a nomád pásztortársadalmak már a letelepedést megelőzően intenzív érintkezésbe, erős kölcsönhatásba kerültek a környező földművelő közösségekkel, államokkal.

A folytonosság jegyében

Az 5–6. század táján az antik Római Birodalom romjaiból és a széthulló germán törzsi állam használható töredékeiből új konstrukció alakult Európa nyugati felén. A Frank Birodalom keretében képződő új hatalmi szerkezet sajátossága az a szerves szimbiózis, amelyben a korábbi berendezkedések maradványai egymásba olvadva, egyúttal valami újat teremtve egyesültek, életre híva ezzel a sajátosan európai állammodellt.

A germán expanzió nem pusztító erejű, mindent elsöprő viharként jelentkezett, hanem sokszínű, hosszan elnyúló folyamatként, amely lehetőséget teremtett a kölcsönös befolyásolásra. A leges barbarorum mellett tovább élt a leges romanorum is. A germán királyok nem kényszerítették saját jogukat a legyőzöttekre, meghagyták a rómaiak szokásait, miközben átvették tőlük a jogi és politikai szaknyelvet, a latint; a gazdálkodás latifundiális mintáját, a késő római birtokszervezetet; a birodalmi adminisztráció jó néhány intézményét; az uralkodói rezidenciák alapjául szolgáló városi települési formát; valamint szövetségre léptek a középkor legnagyobb hatalmává váló egyházzal.

Az európai alkotmányfejlődés alapvonásai bontakoztak ki a Chlodvig száli frank uralkodó által megalapított Frank Birodalom méhében. Ez a kora középkori államalakulat foglalta először keretbe az új európai tendenciákat, s képezett valóságos hidat az antik és a középkori állam között. E birodalom története jelzi azt a tényt is, hogy az alkotmánytörténetet nem lehet éles határok közé zárni, nehézen alkalmazhatók rá a történettudomány hagyományos korszakolásai. Az állammodelleknek nincsenek évszámokkal pontosan kijelölhető kezdetei és végei; még a forradalmak szülte és buktatta államok előzményei és hagyatéka is ott láthatók valamilyen módon a megelőző vagy következő állam szerkezetében. Az államéletben amúgy is kevésbé jellemző a revolúciós változás, inkább az evolúció a tipikus: az alkotmánytörténet a folytonos fejlődés tudománya.

Európa alkotmányfejlődése tehát az összefüggő és egymásba folyó folyamatok, és sokkal kevésbé a törések processzusa. A Rubicon e számának írásai ezért bizonyos pontokon fedik egymást, de kronologikusan nem illeszthetők egymáshoz. A szerkesztésben arra törekedtünk, hogy az európai alkotmányfejlődésre legjellemzőbb s a magyar állam históriájára legnagyobb hatást gyakorló államalakulatok és államideológiák áttekintő képét adjuk az olvasónak. Így olvasható a germán államfejlődésre oly jellemző – s a magyar nomád állam alapjait is képező – törzsi demokrácia összefoglaló elemzése, majd a germán és a római állam összeomlása nyomán keletkezett vákuum betöltésére szolgáló zseniális frank megoldás, a hűbériségre építő feudális adminisztráció leírása.

A hűbéri széttagoltság ellen fellépő királyi hatalom centralizációs erőfeszítései nyomán alakult ki a modern állam, melynek első jellemző formái a rendi-képviseleti és az abszolút monarchiák voltak. A fény századának előbb eszmei, majd gyakorlati eredménye a polgári állam és az angol alkotmányfejlődés keretében kialakult parlamentáris kormányzat elterjedése a kontinensen. A 19. századi nemzetállamiság forradalmi szellemű expanziójának mellékjelensége a monarchikus elgondolások és a köztársasági törekvések közötti küzdelem is, melyeknek legalább vázlatos érintése nélkül áttekintésünk hiányos lenne.

Az amerikai demokrácia és az amerikai alkotmány ugyan nem európai jelenség, forrásai azonban az európai államfejlődés eszmei és gyakorlati tapasztalatai voltak. A 20. század hazánkra is meghatározó módon kiható nagy földrengése a szovjet állam kialakulásához vezető forradalom volt, melynek évtizedekkel későbbi következménye lett a szovjet típusú állammodell lendületes terjeszkedése. A második világháborút követően majd fél évszázadig volt jelen Közép-Európa keleti felén, előbb durvább, keleties formájában, majd – jobban igazodva a befolyás alá vont régió tradícióihoz – „felpuhított”, európaizáltabb változatában.

Jól tudjuk, a tabló nem lehet teljes, hiszen terjedelmi korlátok miatt sem a kontinentális minták összességét nem vonhattuk vizsgálódásunkba, sem pedig azt a sokszínűséget nem érzékeltethettük, mely az európai állam központi mintájának a „szélső nemzetek” (a kelet-közép-európai, a skandináv régió) vagy a Mediterráneum országaiban történt módosulásai következtében kialakult. Szerkesztésünkben tekintettel voltunk a Rubicon 1996/4–5. számában [Az államtörténet nagy állomásai] közölt tanulmányok tartalmára is.

Mezey Barna