|
2013. május 26.
|
|
|
A katonai demokrácia pszeudoállama Szerző: Szilágyi Péter A vérségi társadalomból kiépülő politikai jellegű szervezetek: törzsek, törzsszövetségek megszületése a germánoknál és a magyar népnél egyaránt egy sajátos életforma-változással állt összefüggésben: a katonai demokrácia kialakulásával. A harci vállalkozások megkövetelték a társadalom legalább bizonyos mértékben centralizált igazgatását, s a vérségi közösségek fölött kialakult az a politikai szerkezet, mely alkalmassá tette a népet e feladatok teljesítésére. A katonai demokrácia az állattenyésztésre specializálódott hierarchikus törzsi-nemzetségi társadalmak egyik közéleti-hatalmi formája. A nomád pásztornépekre jellemző törzsfőnökség az állam kialakulásához vezető út egyik – az ázsiai útra jellemző faluközösség mellett a másik tipikus – átmeneti társadalmi formája, amely az államalakulás ázsiaitól eltérő módjának, az antik és a germán típusú fejlődésnek szükségszerű előzménye, illetve kiinduló állapota.
Nomád állattartó társadalmak A nomadizálás különösen az eurázsiai sztyeppéken élő pásztornépek életében játszott jelentős szerepet. E sztyeppék voltak ugyanis a nomád állattartás számára legalkalmasabb területek: a nagyméretű legelők el tudták tartani a növekvő nyájakat, és a ló sokoldalú felhasználása hosszú ideig páratlan lehetőséget biztosított a pásztornépeknek állattartásra, szállításra, védekezésre és támadásra, így kellő katonai fölényre tehettek szert ahhoz, hogy – szükség esetén erőszakkal – a földművesnépek fölé kerekedjenek. A nomád legeltetés az állatállomány magántulajdonba kerülése ellenére kollektív erőfeszítést követelt, következésképp a termelőtevékenység sem egyes mozzanataiban, sem folyamatában nem vált annyira individuálissá, mint a földművelő népek esetében. A bővített újratermelés a nomád állattartó társadalmak esetében is újabb problémákat vetett föl, amelyek megoldatlansága válságot eredményezett. A társadalmi létnek ugyanis általánosan érvényesülő törvényszerűsége, hogy a bővített újratermelés olyan előre nem látott nemkívánatos következményeket idéz elő, amelyek kezelése, az azokhoz történő alkalmazkodás, illetve az azokra való reagálás megfelelő módja kezdetben nem ismert, a megoldás megtalálása azonban történelmi kényszerűség: a történelem „kihívására” a társadalomnak, az adott közösségnek válaszolnia kell, különben elpusztul. Az általunk vizsgált esetben ez a probléma a nomád állattartás egyoldalúságával (csak állattenyésztés) függött össze: a bővített újratermelés az egyoldalúság bővített újratermelésével járt. Minél előnyösebb, tehát állattartó gazdaságuk számára minél kedvezőbb környezetbe kerültek ezek a társadalmak, minél célszerűbb szervezeti formákat, önvédelmüket és természetes létfeltételeiket védő kötelékeket hoztak létre, annál inkább nőtt a gazdasági egyoldalúságukat megalapozó termékfölösleg, és annál szembeötlőbbek lettek hiányaik, vagyis igényük olyan javakra, amelyekkel ők nem rendelkeztek, a környező földművesnépek azonban igen. Puszta létük fenntartásáért nem szorultak ugyan a földművesekre – elvégre a korábbi termelési fokra, a föld passzív, gyűjtögetésszerű kihasználására nagyjából egyenlő lehetőségeik maradtak – , egyoldalú túltermelésük következtében azonban ők voltak kénytelenek cserealkalmat keresni, ez pedig a sokoldalúan ellátott vagy éppen igénytelen földművesek ellenállása következtében többnyire nem mehetett végbe erőszak nélkül.
A háborúskodás kényszere Ily módon a pásztornépek rövid úton kikényszeríthették „fölös” állatállományukért a földművesek „ajándékait”, ezzel biztosítva saját egyoldalúságuk, további specializációjuk létfeltételeit, egyben „fölösleg” termelésére késztetve a földműveseket, melynek a lefölözésére és közvetítésére, esetleg egyoldalú és kéretlen viszonzására aztán maguk vállalkoztak. Mivel pedig a békés cserekísérletek kudarca esetén készen álltak fegyvereik használatára is, a legbékésebb szándékok sem zárták ki az erőszakos fellépést, sőt, rövid történelmi tapasztalat birtokában – már a nagyobb biztonság kedvéért – gyakran támadással kezdték, és csak eredményes katonai akciójuk után láttak hozzá a békés cseréhez. A nomád pásztornépek állandó háborúskodásának további okai is voltak, sajátos termelőtevékenységük más összefüggés miatt szintén háborúkhoz vezetett. Így például a legelőterület elégtelenné válása új területek elfoglalását, meghódítását tette szükségessé. Végül a háborúskodásnak még egy harmadik okát is meg kell említenünk, amely elsősorban a fejlettebb földművelő államok közelében félig-meddig letelepedett vagy legalábbis a letelepedés küszöbére jutott pásztortársadalmakra (pl. a honfoglalás utáni kalandozó magyarokra vagy a normannokra) volt jellemző. Ezekben a közösségekben a társadalmi differenciálódás egyre erőteljesebbé vált és – a vándorló nomádoktól eltérően – állandósult, ami a szabadok széles tömegei számára a lesüllyedés, a függésbe kényszerülés veszélyét idézte elő, akik ez elől a háborúskodásban, a kalandozásokban kerestek kiutat – történelmileg rövid távon sikerrel. A nomádok állandó háborúskodása mindhárom vázolt esetben föltételezte a környezetükben élő földművesnépek viszonylagos gazdagságát, az általuk megtermelt többletterméket, az alapvető ok azonban mindig a pásztortársadalmak valamilyen belső feszültsége vagy ellentmondása volt, melyet kifelé, más közösségek rovására próbáltak megoldani. A föld használatát a közösséghez tartozás tette lehetővé. A föld köztulajdona megőrizte legkezdetlegesebb közösségi formáját: mind a kizárólagosság biztosítása (a védelem), mind pedig a használat (az elsajátítás) közvetlenül közösségi maradt, a földművelő társadalmaktól eltérően nem jelent meg a föld magán – helyesebben: családi – birtoklása. A termelőtevékenység jellege folytán az ingó vagyontárgyak, mindenekelőtt az állatok váltak közvetlenül, egyénileg-családilag kisajátíthatóvá. A köztulajdon és az egyéni-családi kisajátítás kettőssége a földtulajdon és az ingó tulajdon kettősségeként jelent meg. Megnőtt az ingó dolgoknak – legyen szó akár állatról, akár zsákmányról –, illetőleg azok tulajdonlásának a jelentősége. Amíg a földművelés esetén az ingó dolgokról (termés, állat, szerszám) mondhatjuk azt, hogy a föld tartozéka, a nomád állattartás esetében inkább a föld és a legelő a csorda tartozéka. A termelőtevékenység jellege tehát jelentős előrelépést tett lehetővé a tulajdonviszonyok területén: mindinkább az ingó tulajdon, vagyis az egyéni tulajdon vált dominánssá, noha a közösségi biztosítás kényszere egy ideig még fékezte a magántulajdonná válás tendenciáját. A termelőtevékenység jellegével szorosan összefüggő háborúskodási hajlam szintén az ingóságok magántulajdonának a jelentőségét növelte.
Katonai életmód és militokrácia A militokrácia rendszerében a tekintély és a társadalmi megbecsülés elsősorban a katonai sikerekhez kapcsolódott, nem pedig a több tapasztalatot jelentő életkorhoz vagy a kultikus-mágikus ismeretek birtoklásához, mint a zsákmányoló és földművelő társadalmakban. A magas kor tisztelete természetesen megmaradt, de amilyen mértékben a fegyverforgatás elsőrangú közös tevékenységgé vált, olyan mértékben nőtt a legvitézebbek presztízse. Így gerontokrácia, vagyis az öregek uralma helyett militokrácia, azaz a harcosok uralma alakult ki a nomád szervezetben. A katonai jelleg közvetett hatásaként jelentkezett a törzsi-nemzetségi társadalom hagyományos közösségi szervezeti formáinak folytonos átalakulása. A nomadizáló-katonáskodó életmód ugyanis a törzsek gyakori átalakulásával, szétbomlásával és új törzsek kialakulásával járt együtt. A nemzetségek ilyen körülmények között is megmaradtak a nomád társadalmak alapvető, rokonsági-vérségi alapú exogám szerveződési egységeinek, jellegük azonban nagymértékben megváltozott. Az együtt nomadizálók valóságos közösségéhez már nemcsak a rokon férfiak, feleségek és felnőtt fiúk családja tartozott – mint a zsákmányoló társadalmak nemzetségi közösségeihez –, hanem a csatlakozók és az alávetettek is. A nomád gazdaság jellegéből következően a nemzetségek ilyen földuzzadása előnyös volt, mivel nagyobb haderőt jelentett, ezért a földuzzadt törzsek szétválására ritkán – többnyire katonai vereség következtében – került sor. Ezek a nagyobb nemzetségek viszont részben távoli rokonokat, részben nem rokonokat fogtak össze, ami a vérségi elv szerepének gyöngülésével járt. A nomád pásztortársadalmak katonai jellege s a nagyobb haderő előnyei miatt a domináns társadalmi integráció a törzs volt. A termelés nagy létszámú csoportok háborús teljesítményét igényelte. Ez a szükséglet hozta létre újra meg újra a nomádok törzsi közösségeit, amelyek azután törvényszerűen maguk alá rendelték a társadalom minden egyéb megnyilvánulását, meghagyva, de bizonyos tekintetben másodrangú szerepre ítélve még a rokonsági szervezet érvényesülését, a nemzetségek jellegét is. A törzsek és a törzsszövetségek kialakulásában a nemzetségek közötti etnikai rokonság mellett, illetőleg helyett döntő szerepet játszott a csatlakozás és az alávetés-meghódolás is. Mindez azt eredményezte, hogy a nemzetségek és a törzsek között egyenlőtlenségi-függőségi viszonyok jöttek létre, vezérnemzetségek, vezértörzsek választódtak ki. A társadalom hagyományos vérségi-rokonsági szerveződési elve legalábbis részben fiktívvé vált és elvesztette kizárólagos meghatározó szerepét. A nomád törzsek és nemzetségek szállásterületük révén földrajzilag is körülhatárolható csoportokat alkottak, a rokonsági és területi vonások mint alapvető társadalomszervező elvek – a katonai tevékenység szükségleteinek is megfelelően – egyidejűleg és összefonódva jelentek meg.
Társadalmi-vagyoni differenciálódás Ez a két forma természetesen gyakran össze is kapcsolódott, hiszen a nemzetségi arisztokrácia tagjainak kedvezőbb esélyeik voltak katonai vezetői képességeik bizonyítására. A kései, félig-meddig letelepedett pásztortársadalmak esetében a társadalmi tagozódás – az előző két formával összekapcsolódva – tovább erősödött: a rablóhadjáratot szervező vezérek körül olyan állandó kíséret jött létre, amely a termelőmunkában már nem vett részt.
A közéleti szerveződés Az állandó háborúskodás katonai fegyelmet igényelt, ez pedig a katonai vezetők döntéseinek kikényszeríthetőségét. A katonai demokráciát tehát kifejlett hatalmi rendszer jellemzi, ahol a legfontosabb hatalmi tényezők – a népgyűléssel és a tanáccsal szemben is – a hadvezérek, a katonai vezetők. A sikeres hódítások nyomán egy-egy törzs vezetése alatt a törzsek és nemzetségek közötti függőségre – katonai támogatás kötelezettsége, adózás – épülő rövid életű nomád birodalmak jöttek létre, amelyekre már a politikai szerveződés korai formái, kezdetleges politikai hatalmi viszonyok is jellemzőek voltak. A katonai demokráciára tehát a zsákmányoló törzsi-nemzetségi társadalmak primitív demokráciájának fölbomlása, a demokratikus vonások fokozatos visszaszorulása a jellemző. Ezért fölvetődhet az a kérdés, hogy milyen alapon beszélhetünk itt egyáltalán demokráciáról. A nomád hadsereg elvileg és lényegileg azonos a nomád társadalom egészével, vagyis néptől elkülönült közhatalom nem alakul ki. Ennek a katonai szervezetnek az eredményessége megköveteli tagjainak elvi egyenlőségét, amelynek alapján azonos jogok, azonos lehetőségek nyílnak az eredményes katonai megmozdulásokból eredő vagyon, hatalom, rang és presztízs megszerzésére. A kialakuló egyenlőtlenség mértékét a közösség korlátozza: a vezetők hatalmának határt szab a tanács és a népgyűlés, a vagyonszerzésnek pedig a közös, legalábbis rokoni részesedés, valamint a vagyon védelmének és fölhasználásának nomád körülmények között kizárólag közös lehetősége. Az egyenlőtlenség nem stabilizálódhat mindaddig, amíg megmarad a nomád társadalom harci szervezete, mivel minden új pozíció, személyes jellegű vívmány és ideiglenes kiváltság átrendezésére vagy akár eltörlésére is alkalmat ad a legközelebbi hadiállapot, illetve – szükség esetén – a közösség összefogása teheti lehetetlenné az egyenlőtlenség tartóssá válását.
A katonai demokrácia történelmi szerepe A katonai demokrácia történelmi szerepe számos nép életében kimutatható, jelentősége az antik és a feudális társadalom kialakulása szempontjából különösen nagy. Ezekben az esetekben ugyanis a hódító katonai demokrácia és a sajátos vonásokkal rendelkező meghódított társadalom közötti kölcsönhatás egy gyökeresen új berendezkedés, egy új társadalmi formáció létrejöttének kiindulópontjává vált. A letelepedés és a földművelésre történő áttérés viszonyai között ugyanis stabilizálódhattak az elvileg egyenlő lehetőségek alapján, „demokratikusan” kialakult egyenlőtlenség viszonyai, kölcsönhatásban a meghódított társadalmak sajátosságaival. Ezeknek a kölcsönhatásoknak a szerepét fokozta, hogy az állandó háborúskodás következtében a nomád pásztortársadalmak már a letelepedést megelőzően intenzív érintkezésbe, erős kölcsönhatásba kerültek a környező földművelő közösségekkel, államokkal. A folytonosság jegyében
|
Leggyakoribb címkék:
Nőtörténet (105) |
Alkotmány (58) |
Horthy-kor (42) |
Közjogi (31) |
Államtörténet (30) |
Európa (29) |
Béke (24) |
Habsburg (22) |
Középkor (18) |
Prostitúció (18) |
Igazságszolgáltatás (16) |
Ókor (14) |
Gender (14) |
Erdély (13) |
Trianon (13) |
1848-49 (12) |
Legnépszerűbb címkék:
Nőtörténet (105) |
Horthy-kor (42) |
Prostitúció (18) |
Államtörténet (30) |
Alkotmány (58) |
Habsburg (22) |
Középkor (18) |
Európa (29) |
Ókor (14) |
Trianon (13) |
Közjogi (31) |
Igazságszolgáltatás (16) |
Osztrák–Magyar Monarchia (10) |
Gender (14) |
Erdély (13) |
Béke (24) |
|
|
Kiadja a Rubicon-Ház Bt. | Felelős kiadó: Rácz Árpád | 1161 Budapest, Sándor u. 60. | Telefon: 402-1848 | Fax: 402-1849
Minimum felbontás: 1024 x 768 | Kivitelezés: Civertan Bt. |