2017. október 18.

A két Tisza - Tisza István és Tisza Kálmán kettős portréja

Szerző: Pölöskei Ferenc

A magyar történelemben máig egyedülálló, hogy apa és fia egyaránt a kormány elnöke legyen. Az apa, Tisza Kálmán ráadásul 15 évig, azaz miniszterelnökeink közül a leghosszabb ideig maradhatott a kormányrúdnál. Fia kétszer került erre a posztra. Az is összeköti őket, hogy életútjuk, politikai pályájuk megítéléséről életükben s holtuk után is szenvedélyes és gyakran szélsőséges vélemények láttak újra és újra napvilágot. Jócskán akadnak ugyanis, akik nem hagyják magukat befolyásolni a tények által, s vagy piedesztálra emelik a két Tiszát, közülük is elsősorban Istvánt, vagy mindenben elmarasztalják őket. Reméljük, hogy alakjuk történeti-tudományos felvillantása oldja a prekoncepciókon alapuló, gyakran egyszerűen csak öröklődő indulatokat.

Tisza Kálmán
Vajon miféle eszközök alkalmazása és milyen személyes tulajdonságok, vezetői adottságok tették lehetővé Tisza Kálmán szilárdnak tekinthető kormányzását? Miként vonhatjuk meg miniszterelnökségének mérlegét? A kor kedvező politikai és gazdasági viszonyai, az európai békés, nyugalmi időszak, valamint a modern gyáripari fejlődés kedvező lehetőségeket kínált kormányzata számára. S a miniszterelnököt gazdag államigazgatási és közigazgatási ismeretei, taktikai elemekre építő politikája, ügyes kombinációs készsége, az ügyek fontossági sorrendjének és kezelési módjának felismerése, a súlyosabb hibák elkerülésének, illetve korrigálásának képessége, valamint személyes munkabírása egyaránt alkalmassá tették arra, hogy éljen a kor által számára biztosított lehetőséggel. Az uralkodó bizalmát azzal szerezte meg, hogy 1875-ben fenntartások nélkül elfogadta az Osztrák-Magyar Monarchiát, ragaszkodott a dualizmus adott rendszeréhez, s nem kérdőjelezte meg az uralkodói felségjogokat sem.

Választási győzelmeit sajátos kormányelnöki felfogásának és módszereinek köszönhette. Nem dolgozott ki nagy ívű távlati terveket, nem mérhető tehát Széchenyihez, Kossuthhoz, Deákhoz vagy Andrássyhoz. A hatalom megőrzésének azonban széles eszköztárával és változatos módszereivel rendelkezett. Jó érzékű taktikus, rutinos szónok, ügyes vitázó volt. Híveit, pártjának vezető tagjait a különböző állami intézmények, közigazgatási egységek élére állította, s ennek fejében feltétlen engedelmességet követelt tőlük. Ha kellett, fenyegetésekkel, emberi és közéleti gyengeségeik, mulasztásaik számontartásával, zsarolással, végeredményben tehát az eszközök széles tárházának alkalmazásával tartotta őket kézben. A parlamenti választásokon a különféle választási "fogások" - etetés, itatás, a választói névjegyzékek meghamisítása, fegyveres erő - alkalmazása is hozzájárult sikereihez.

Az 1880-as évek végéig könnyűszerrel akadályozta meg a vele szemben álló erők megerősödését, szinte felmorzsolta a kiegyezési művel és a Szabadelvű Párttal elégedetlenkedők amúgy is gyöngülő hadállásait. A Ő48-as közjogi ellenzék az ő miniszterelnöksége idején veszítette el maradék radikalizmusát, és számottevő tartás nélkül, immár alaktalan masszaként olvadt a magyar politikai közéletbe. A szellemi és művészeti élet nagyjait pedig baráti körébe vonta. Itt találhatjuk Jókait, Mikszáthot, az építőművészek legjobbjait vagy a Magyar Tudományos Akadémia vezető tisztségviselőit.?A Tisza Kálmán politikai karakterét meghatározó vonások megragadása mégis nehéz történetírói feladat. Nem szerette felfedni kártyáit, s azt sem tűrte, hogy mások bepillanthassanak rejtélyes játékműveleteibe.

Szorgos munkájában a pillanat adta elhatározások játszották a főszerepet. Ezek pedig gyakran a fehér asztal mellett baráti társalgás közepette születtek. Az a nézet terjedt el róla, hogy nem is tekinthető igazán kiemelkedő képességű politikusnak, s - miként ezt gyakran ismételgették - miniszterelnökségét az alkotások hiánya jellemzi. Mindkét vélemény nehezen tartható, hiszen a gazdasági élet látványos eredményei, a nagyarányú építkezések, a modern polgári törvények megalkotása éppen ennek az időszaknak a termékei. Inkább arról van szó, hogy kerülte a hangzatos nyilatkozatokat, a nyilvánosságot, s a kulisszák mögött, pártjára támaszkodva folytatta kormányzati tevékenységét.

A dualizmus virágkora nem kényszerítette a kormányt "újszerű" döntésekre. A már mozgásba lendült gépezet gondos karbantartásához pedig éppen Tisza Kálmán személyes tulajdonságai bizonyultak a legalkalmasabbnak, hiszen a kiegyezés szerinti kormányzás képességeivel rendelkezett. Eközben őrizhette egyéni ambícióit, és szenvedélyeiről - a tarokkról, a vadászatokról, a baráti társaságok cigányzenével kísért szórakozásairól - sem kellett lemondania. A hatalmat kezében tartva soha nem hozták zavarba az ellenvélemények, általában kivonta magát a viták gyűrűjéből. Hosszú ideig szinte játszi könnyedséggel jutott át a legnehezebb akadályokon is, pedig ilyenek bőven akadtak. Arra hivatkozva például, hogy az önálló magyar jegybank felállítására vonatkozó javaslatát nem fogadták el, 1876-ban lemondott. Részben ennek tulajdonítható az Osztrák Nemzeti Bank gyors átalakítása, az Osztrák-Magyar Bank létrehozása. Az uralkodó így bírta maradásra.

Ha végül mérlegre tesszük Tisza Kálmán miniszterelnöki működését, akkor szembeötlő az a kettősség, amely kormányzatának jellegét meghatározta. Egyfelől ugyanis 1848 nyomvonalán haladva, bővítette a liberális alkotások körét, másfelől azonban fenntartotta, sőt erősítette a nagybirtokrendszert, és óvakodott a társadalom modernizációjától. A gazdaság és a művelődés terén olyan alkotások jelzik hosszú miniszterelnökségét, amelyek az ország jelentős gyarapodását eredményezték, megalapozták gazdasági és hitelerejét. Ehhez jól választotta ki minisztereit. Nem véletlenül kapta meg például Trefort Ágoston a kultuszminiszteri, Baross Gábor a közlekedési, Wekerle Sándor a pénzügyminiszteri tárcát. A szilárd kormányzás biztosításában segítette az Európa-szerte fellendülő modernizáció, továbbá kiemelkedő taktikai érzéke, sajátos vezetői stílusa, szónoki képessége. Nemcsak a főispánokat vonta be elképzelései végrehajtásába, hanem értett - főként parlamenti - táborának kiszélesítéséhez és együtt tartásához. Ezért sok időt töltött a pártklubban, a különféle kaszinókban, ahol megismerhette hívei magánéletét, sőt a közös szórakozás - cigányzene, nótázás, kártyázás - élményeivel is magához köthette őket. Környezetét mindig megvédte az őket ért támadásokkal szemben. Hatalma valóban egyedülállónak számított, s könnyedén hárította el a fel-feltűnő zavarokat, az ellenzéki bírálatokat. Ezzel a rendkívüli hatalommal talán átfogó társadalmi reformokat is megvalósíthatott volna, igaz, ez tábora bomlásának lehetőségét rejtette volna magában. Ezért csak olyan jogszabályok kidolgozását vállalta, amelyek nem veszélyeztették a Szabadelvű Párt egységét. Tevékenységét az adott viszonyokkal számoló óvatosság jellemzi. Veszedelmes és felelőtlen kísérletezésnek tekintette a realitásokkal nem számoló terveket és rendelkezéseket.

1890-ben azután elvesztette az uralkodó kegyeit, és még saját pártja sem támogatta a véderővitában. Kompromisszumkészsége már kevés volt az ellentétek feloldásához. Bár 1901-ig képviselő maradt, "a generálisból közlegény lett".

Tisza István
Alig akad magyar politikus, akinek tettei, eszméi és egyénisége körül a szenvedélyek még életében oly magasra csaptak volna, mint Tisza István esetében: egyfelől rajongás, másfelől gyűlölet övezte. Sokakat felőrölt az efféle szerepkör. Őt azonban sem hívei, sem ellenfelei nem befolyásolhatták. A maga útját járta, melyet küldetéstudata, eszméibe vetett hite, saját értékének tudata jelölt ki. Ebből eredt ridegségszámba menő zárkózottsága és egyben a népszerűség elhárítása is. Mindvégig visszautasította a köntörfalazó mellébeszéléseket, idegen maradt tőle a politikai taktika világa. Meggyőződéséhez egész életében ragaszkodott, amit nemcsak következetességnek, hanem egyfajta gerincességnek is nevezhetünk. Életéből ezért hiányoznak a vargabetűk, a váratlan fordulatok. Határozottsága, aktivitása, munkabírása egyedülállónak számított. Önmagát a nemzeti haladás, a liberalizmus, továbbá a szociális reformok képviselőjének tartotta.

Elképzelései valóra váltásáról még a legnehezebb helyzetekben sem mondott le. Erre fordította kivételes energiáit, jórészt lemondva politikustársai szenvedélyeiről, a kártyáról, a vadászatról, a teniszről, a csillogó estélyekről. Bizonyára alkata szerint sem vonzódott ehhez az életmódhoz, de jórészt a dualizmus korának új, megnehezült korszaka érlelte szinte már mosolytalan, rideg, az emberi kapcsolatokkal keveset törődő államférfivá.

Szabad idejének jelentős részét Deák kiegyezési művének tanulmányozására, valamint a korabeli közgazdasági, katonai és politikai kérdések elemzésére fordította. Közgazdasági, pénzügyi, közjogi témákban írt tudományos igényű, színvonalas dolgozatait a liberalizmus szelleme hatotta át. Tanulmányaiból kitűnik, hogy történeti irodalmunk eddigi felfogásától eltérően az ún. agrárius-merkantilista vitákban nem sorolható a merkantilisták közé. A századvégi nagy agrárválság, a tengerentúli gabona- és állatbehozatal idején inkább a mezőgazdaságot ért súlyos gazdasági, értékesítési gondok foglalkoztatták.

Tisza István az 1890-es években a Szabadelvű Párt vezető garnitúrájával együtt szorgalmazta és több területen valóra váltotta a kor által igényelt, fontos liberális társadalompolitikai és szociális reformokat. A szabadelvűség velejárójának tekintette a katolikus egyház közéleti túlsúlyának visszaszorítását, illetve a felekezeti viszályok kiiktatását a belpolitikai életből. Ettől a dualista kormányzat megszilárdítását is remélte. Magáévá tette a munkásság néhány követelését is. Szükségesnek tekintette például a szakmunkásság számára a vasárnapi munkaszünet bevezetését, a biztosítás és a munkaidő rendezését. Sürgette a munkásjóléti intézmények, köztük a lakásépítés elősegítését, az önsegély és az államsegély együttes alkalmazását, vagyis az állam fokozottabb bevonását a különböző munkásbiztosítási formákba. Ettől remélte a munkásmozgalom visszaszorítását. A szakképzetlen munkások és az agrárszegénység jogainak kiterjesztését azonban a fennálló rend szempontjából már veszedelmesnek tartotta. Ám számukra is kilátásba helyezte életviszonyaik javítását, munkaidejük szabályozását, a szegényügy, továbbá a női és gyermekmunka általános rendezését.

A századforduló táján azonban hirtelen szakított liberális tartalmú tudományos alkotótevékenységével, és társadalompolitikai reformelképzelései is jelentősen csorbultak. Felfogásában egyre nagyobb teret hódított a konzervativizmus. Határozottan szembefordult a választójog radikális kiszélesítésével, s legfeljebb mérsékelt szociális reformokra hajlott. Ugyanakkor elodázhatatlannak tartotta a véderőreform mielőbbi elfogadtatását.

Felmerül a kérdés, vajon milyen okok játszottak szerepet e pályamódosításban? Miért hagyta abba társadalomtudományi, közgazdasági alkotótevékenységét, miért lépett a napi politika zajos, sok veszélyt rejtő talajára? Nem járhatunk messze az igazságtól, amikor e változás mozgatórugóit a dualista rendszer válságjelenségeinek felerősödésében, vagyis a megváltozott korban látjuk. Mert hol vannak már ekkor a dualista korszak békés, nyugalmas évei, a Tisza Kálmán-i kormányzati stabilitás, hova tűnt a városok, falvak csendje, a századvég kiszámítható diplomáciai élete? Hiszen az "agrárszocializmus" árja az 1890-es évek végére Békés, Csongrád, Csanád megyékből a Nyírségre is átcsapott. A szociáldemokrácia közben országos mozgalommá szélesedett, s a kormányzattal szembeni lojalitása - elsősorban az általános, egyenlő, titkos választójog követelése és élénk külpolitikai kapcsolatai miatt - egyre törékenyebbnek bizonyult.

Tiszát azonban leginkább pártjának, a Szabadelvű Pártnak szinte állandósult kormányzati válsága és az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikai helyzetének, főként a Balkán sorsának alakulása nyugtalanította. Emiatt halaszthatatlan feladatnak tartotta a véderő fejlesztését, a centripetális erők visszafogását, a nemzet egységének visszaállítását és megerősítését. S amikor az országgyűlési ellenzék az obstrukció alkalmazásával egyre-másra elvetette a véderő-fejlesztési javaslatot és 1897-ben megakadályozta a vámszövetség meghosszabbítását Ausztriával, sőt az évi rendes költségvetés elfogadását is, Tisza István döntéséhez nem férhetett kétség. Szinte belevetette magát a pártpolitikai életbe, amelytől egyébként sohasem idegenkedett. A századfordulón azonban már mindenféle kormányzati és parlamenti szerepkör betöltésére vállalkozott. Egyedül önmagát tartotta alkalmasnak a Monarchia felett kavargó viharfelhők elhárítására. Megoldandó feladatai közé sorolta az obstrukció letörését, a Monarchia két állama közti harmónia helyreállítását, a birodalom nagyhatalmi állásának megerősítését, a belső társadalmi és nemzeti-nemzetiségi béke, valamint a rend biztosítását.

Tisza István első kormánya
1903. november 3-án kapott első ízben miniszterelnöki megbízást. A parlamenti többséget maga mögött tudva, nem riadt vissza az ellenzék megrendszabályozásától. A Szabadelvű Párt egysége azonban labilis volt, a benne levő különböző csoportok már-már szervezett formát öltöttek. Tisza reménykedett többsége megőrzésében, bár világosan láthatta táborának gyengülését. Ennek mértékét azonban voltaképpen nem mérte fel reálisan. Ezért nem lehetett kétséges az "erős kéz" politikáját valló és vállaló Tisza, valamint a harcias erények csillogtatására törekvő ellenzék látványos összeütközés-sorozata.

A miniszterelnök 1904 nyarán kidolgozta új házszabály-módosító tervezetét, amely a napirend előtti felszólalások, zárt ülések, név szerinti szavazások lehetőségének szűkítését, továbbá a beszédek idézetekkel történő nyújtásának tilalmát tartalmazta. A tervezet tovább kívánta növelni az elnök jogkörét is (a rendzavaró képviselők kiutasítása, a kizártak távol tartása az ülésekről, továbbá képviselőházi őrség szervezése az elnök számára).

Az 1904. november 18-ai ülés jórészt a technikai obstrukció jegyében telt el. A zárt ülés végeztével Tisza István így zárta beszédét: "Itt egy marad hátra: vagy sorsára bízni az országot, vagy véget vetni az egész komédiának." A nagy hangzavarban ezt még feljegyezték a gyorsírók, az elnöklő Perczel Dezső szavait azonban már senki sem hallotta. Amikor pedig az előre megbeszélt taktika szerint Tisza elővette a zsebkendőjét, a szabadelvű párti többség felállt, s az elnök ezzel a házszabályreform-javaslatot elfogadottnak nyilvánította. Válaszul november 19-én formailag is megalakult az ellenzéki koalíció és "vezérlő bizottsága". Benne találjuk a Függetlenségi Pártot, a Katolikus Néppártot, Bánffy Dezső Új Pártját, Vázsonyi Vilmos Demokrata Pártját, Apponyi Albert pedig átállt a függetlenségi párthoz. Később Andrássy disszidensei is csatlakoztak a koalícióhoz, ők alapították meg az Alkotmánypártot.

1904. december 13-án az elnöki emelvényt és a jobboldali padsorokat mintegy 40 tagú teremőrség vette körül, akik parancsot kaptak: senkihez sem nyúlhatnak. "Fehér kesztyűvel a kezükön, mint a szobrok álltak ott [É] Az ellenzék - írta az egyik újság - [É] látva, hogy nem védekeznek, inzultálta, megverte, kidobta őket, ruhájukat letépte, némelyiknek a cipőjét is lehúzta." Majd mielőtt a kormány tagjai az ülésterembe mentek volna, megrongálták a bútorzatot. Tettüket az erőszak megtorlásának nevezték. Tisza közönséges bűncselekménynek nevezte a történteket, és büntetőfeljelentést helyezett kilátásba a tettesekkel szemben. Majd bejelentette, hogy amennyiben a Ház rendje nem áll helyre, a nemzet ítéletére apellál, vagyis az uralkodóval feloszlattatja a képviselőházat, új választások kiírására kerül sor, és a "bűnösöknek" a "nemzet ítélőszéke előtt" kell felelniük tetteikért.

Az 1905. évi januári választásokon azonban meglepetésre az ellenzéki koalíció abszolút többséget szerzett. Tiszát megrázta a választás eredménye, lépései elbizonytalanodtak, határozottsága tétova töprengéssé szelídült. Ferenc József 1905. június 18-án felmentette a Tisza-kormányt, és Fejérváry Gézát, a királyi testőrség kapitányát nevezte ki miniszterelnökké. Fejérváryt ezután a koalíciós kormány élén 1906 áprilisában Wekerle követte. A belső ellentétektől feszülő koalíció szükségszerű felbomlása után pedig a Nemzeti Munkapárt, a régi Szabadelvű Párt örököse került hatalomra. Tiszát 1912. május 22-én házelnökké választották. 1912. június 4-én az ellenzéki képviselőket parlamenti őrség segítségével kivezettette a parlament ülésterméből, és így könnyűszerrel megszavaztathatta a kormánypárttal a véderőreformot. Hasonló módon iktatták törvénybe még 1912-ben a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről és a hadigazdálkodásról szóló törvényeket.

Tisza István második kormánya
A háborús előkészületek jegyében nyerte el Tisza István 1913-ban, másodízben a miniszterelnöki tisztséget. Újabb miniszterelnöksége azonban politikai pályáján nem határkő, hiszen a munkapárti kormányok működésének folytatását jelenti a bel- és külpolitikában egyaránt. A háborús felkészülés mellett felgyorsult a kiegyezési rendszer liberális elemeinek kiiktatása a kormányzati, belpolitikai életből. Csorbították az esküdtszékek hatáskörét, korlátozták az egyesülési és a gyülekezési jogot, új sajtótörvény elfogadására is sor került, amely hatályon kívül helyezte az 1848. évi liberális sajtótörvényt. Az új törvény lényegében bevezette a cenzúrát, növelte a felelősség körét, a terjesztést pedig szigorú feltételekhez kötötte. Tisza az ellenzék tiltakozása közepette újra és újra elkezdte egyezkedő tárgyalásait a magyarországi Román Nemzeti Párttal, anélkül, hogy az egyezség megszületett volna.

A világháború kitörése azonban gyökeresen új helyzetet teremtett, hiszen az egész Osztrák-Magyar Monarchia sorsát meghatározó külpolitikai és hadügyi kérdések kerültek előtérbe. Ferenc Ferdinánd és felesége 1914. június 28-ai meggyilkolása után a hadvezetés - a némettel egyetértésben - elérkezettnek látta az időt a Szerbiával való leszámolásra. Tiszát nem kerítette hatalmába a trónörökös meggyilkolása nyomán keletkező érzelmi vihar, sőt ebből akarta kiragadni a Monarchiát, elsősorban az uralkodót. Állásfoglalásaiban ezért a célszerűségi megfontolások, a Monarchia jövőjét befolyásoló észérvek domináltak. A július 7-ei közös bécsi minisztertanácsi ülésen szigorú, de Szerbia számára nem elfogadhatatlan feltételek rögzítését kívánta. Egy héttel később, július 14-én azonban feladta különvéleményét, s részt vett a Szerbiának küldendő elfogadhatatlan ultimátum megfogalmazásában is.

Mi volt az oka annak, hogy Tisza gyökeresen megváltoztatta véleményét?
Németországot pályafutása kezdetétől a Monarchia nagyhatalmi állása sarkkövének, meghatározó nemzetközi feltételének tekintette. Koncepciójának kétségtelenül a Németország anyagi, katonai, szellemi erejét túlértékelő vakhit volt a leggyengébb pontja, de ehhez a rá jellemző következetességgel, mondhatnánk makacssággal ragaszkodott. Amikor megbizonyosodott Vilmos császárnak a háború megindításáról vallott határozott felfogásáról, sőt Ferenc József hasonló elhatározásáról is, döntéséhez már nem férhetett kétség. Elhatározását befolyásolta Németország határozott ígérete is, amely szerint Romániát távol tartja a háborútól, sőt esetleg Oroszország ellen fordítja.

Tehát nem kényszerűségből hódolt az uralkodó kívánságának, őszintén mondott igent, kiirtva magából korábbi kételyeinek csíráit is. Csak ilyen módon tudta kivételes munkabírását s a kormányzati gépezetet a háborús célok szolgálatába állítani.?Tisza lehetőségei azonban a háború kirobbanásakor jócskán beszűkültek, hiszen a háborúban mégiscsak a hadseregé, a fegyvereké a döntő szó. A dualizmus adott rendszerében pedig a hadsereg irányítása, vezetése a közös hadvezetésben összpontosult. Magyar miniszterelnökként gyakran csak másod- vagy harmadkézből értesült előbb a hadiszerencséről, majd az egyre gyakoribbá váló csatavesztésekről. Közös minisztertanácsi üléseket túlságosan ritkán tartottak, az egymást váltó hadügyminiszterek vagy a vezérkari főnökök pedig nem tekintették feladatuknak a két kormány tájékoztatását, terveik ismertetésétől pedig egyenesen elzárkóztak, a miniszterelnökökkel szemben is hadititoknak tartva ezeket.

A háború kitörése után tehát Tisza korábbi pályaíve megtört, személyisége a Monarchia hadvezetésének árnyékába került. S ha bírálta is annak egyes ballépéseit vagy saját hadászati javaslatokkal rukkolt elő, meghallgatásra is alig talált a zárt világú bécsi felsőtiszti vezetés körében.

1916. november 21-én, 68 évi uralkodás után elhunyt Ferenc József, s a trónörökös, Károly Ferenc József foglalhatta el a trónt. Az új uralkodó Tisza István iránti bizalma nem volt mérhető Ferenc Józsefével. Tisza a csüggedés semminemű jelét nem mutatta, holott bizalmas leveleiből kitűnik: látta a helyzet tragikumát, de a rá olyannyira jellemző hideg célratöréssel kívánta útját állni a forradalmasodás folyamatának. Pártját, politikáját változatlanul legyőzhetetlennek tartotta. Pedig tudott arról, hogy a parlament ellenzéki vezetőit fogadta a király, s már 1917 januárjában felmerült eltávolítása a miniszterelnöki tisztségből. S miután a választójog ügyében nem találták meg a modus vivendit, Tisza 1917. június közepén távozásra kényszerült.

1918. október 17-én még beismerte a parlamentben a háború elvesztését, arra azonban nem gondolt, hogy a vereség egyben az Osztrák-Magyar-Monarchia szétesését, az adott magyarországi belpolitikai rendszer, a "nemzetfenntartó erők" vereségét s a polgári demokratikus forradalom győzelmét is előrevetíti. Az október végi napokban is operettfiguráknak nevezte a forradalom előkészítőit és résztvevőit. Szétverésükre is vállalkozott volna, holott politikustársai már korábban is a kompromisszumok útját keresték. A háború szenvedéseinek összes vádja így Tiszára hullott.

Majd eldördültek a lövések
Életének végzetes utolsó napján, 1918. október 31-én feleségével, kis létszámú házi személyzetével és a védelmére rendelt csendőrrajjal a Hermina úti Roheim-villában tartózkodott. A délelőtti órákban házfelügyelője társaságában a városon keresztül hozzárohant unokahúga, gróf Almássy Denise, és beszámolt neki a pesti utcák képéről, a tüntetők, a forradalom győzelmét éltetők tömegéről és a Tisza vesztét követelő jelszavakról. A ház korábbi nyugalmát ezért a várakozás feszültsége váltotta fel. A szorongó légkört csak Tisza félelmet nem ismerő alkata oldotta. Menekülésre nem gondolt.

Öt és fél hat között két katonai teherautó állt meg a Roheim-villa közvetlen közelében. Az autókról leugráló fegyveresek oly gyorsan és szinte óraműpontossággal cselekedtek, hogy kizárhatjuk a véletlenszerűséget, vagyis a különböző fegyvernemek uniformisait viselő katonák nyilvánvalóan részletekbe menő, kidolgozott elképzeléssel érkeztek. Négyen csőre töltött fegyverrel a lakásba indultak, ketten az alagsorban unottan kártyázgató, még ottmaradt csendőröket lepték meg, akik azonnal átadták fegyvereiket, majd elhagyták a házat. Néhány katona a kertben, illetve az utcán maradt. ?A hallba lépő katonák Tiszát keresték, aki felesége és unokahúga, Almássy Denise kíséretében pisztollyal a kezében lépett elő, s szembetalálta magát a puskájukat rászegező fegyveresekkel. Felszólításukra - látva az ellenállás képtelen voltát - letette, más variáció szerint eldobta pisztolyát. Rövid szópárbaj kezdődött, amelyben a katonák a háborúért, annak minden szenvedéséért az egykori nagy hatalmú miniszterelnököt vádolták. Majd eldördültek a lövések. A miniszterelnök utolsó szavai ezek voltak: ennek így kellett történnie.

Tisza Kálmán kormánya
1875. X. 20.-1890. III. 15.
• belügyminiszter: Tisza Kálmán (1875-1878), Wenckheim Béla (1878), Tisza Kálmán (1878-1887), Orczy Béla (1887-1889), Baross Gábor (1889), Teleki Géza (1889-1890)
• honvédelmi miniszter: Szende Béla (1875-1882), Orczy Béla (1882), Ráday Gedeon (1882-1883), Orczy Béla (1884), Fejérváry Géza (1884-1890)
• igazságügy-miniszter: Perczel Béla (1875-1878), Pauler Tivadar (1878-1886), Fabíny Teofil (1886-1889), Szilágyi Dezső (1889-1890)
• pénzügyminiszter: Széll Kálmán (1875-1878), Tisza Kálmán (1878), Szapáry Gyula (1878-1887), Tisza Kámán (1887-1889), Wekerle Sándor (1889-1890)
• földmívelés-, ipar- és kereskedelemügyi miniszter: Simonyi Lajos (1875-1876), Trefort Ágoston (1876-1878), Kemény Gábor (1878-1882), Széchényi Pál (1882-1889), Szapáry Gyula (1889)
• földművelésügyi miniszter: Szapáry Gyula (1889-1890)
• kereskedelemügyi miniszter: Baross Gábor (1889-1890)
• közmunka- és közlekedésügyi miniszter: Péczy Tamás (1875-1880), Szapáry Gyula (1880), Ordódy Pál (1880-1882), Kemény Gábor (1882-1886), Orczy Béla (1886), Baross Gábor (1886-1889)
• vallás- és közoktatásügyi miniszter: Trefort Ágoston (1875-1888), Baross Gábor (1888), Csáky Albin (1888-1890)
• a király személye körüli miniszter: Wenckheim Béla (1875-1879), Tisza Kálmán (1879), Orczy Béla (1879-1890)

Tisza István kormányai
1903. XI. 3.-1905. VI. 18.

• belügyminiszter: Tisza István
• honvédelmi miniszter: Nyíri Sándor
• igazságügy-miniszter: Plósz Sándor
• pénzügyminiszter: Lukács László
• földművelésügyi miniszter: Tallián Béla
• kereskedelemügyi miniszter: Hieronymi Károly
• vallás- és közoktatásügyi miniszter: Berzeviczy Albert
• a király személye körüli miniszter: Tisza István (1903-1904), Khuen-Héderváry Károly (1904-1905)

1913. VI. 10.-1917. VI. 15.
• belügyminiszter: Sándor János
• honvédelmi miniszter: Hazai Samu (1913-1917), Szurmay Sándor (1917)
• igazságügy-miniszter: Balogh Jenő
• pénzügyminiszter: Teleszky János
• földművelésügyi miniszter: Ghillány Imre
• kereskedelemügyi miniszter: Beőthy László (1913), Harkányi János (1913-1917)
• vallás- és közoktatásügyi miniszter: Jankovich Béla
• a király személye körüli miniszter: Burián István (1915), Tisza István (1915), Roszner Ervin (1915-1917)