2017. december 15.

A kettészakított Németország. Két világrendszer árnyékában

Szerző: Németh István

A német szupernóva 1945 májusában szétrobbant. Németország elveszítette államiságát és nemzetközi jogi szuverenitását. Az új hatalmi vákuumot a második világháború győztesei töltötték ki. A megszálló hatalmak növekvő hatalompolitikai és ideológiai nézeteltérései azonban Németország és Európa megosztásához vezettek. A két ideológiai világrendszer küzdelmében Németország a centrumban állt, amelyet egyik fél sem kívánt a másiknak harc nélkül átengedni. Nem véletlenül kezdődött a hidegháború 1945 májusában Németország összeomlásával, és ért véget 1989. november 9-én, a berlini fal leomlásával.

A német Wehrmacht 1945. május 8-ai, feltétel nélküli kapitulációja a németek számára véget vetett a második világháborúnak. 1918-ban az időben kötött fegyverszünettel Németországnak még sikerült elkerülnie a totális katonai vereséget, 1945 májusában azonban megszűnt a német államiság, és az ország elveszítette nemzetközi jogi szuverenitását. A feltétel nélküli kapitulációval a legfelsőbb hatalom gyakorlása négy megszálló hatalom – Egyesült Államok, Szovjetunió, Nagy-Britannia, Franciaország – kezébe került.

A szövetségesek háborús céljai
A háború utáni Németország állami létének kialakítása 1943 októberére nyúlik vissza, amikor a Hitler-ellenes szövetségesek első moszkvai külügyminiszteri konferenciájukon elhatározták, hogy londoni székhellyel Európai Tanácsadó Bizottságot (European Advisory Comission) állítanak fel Európa sorsának tervezésére és együttműködésük biztosítására. A koalíció közös Németország-politikája a demilitarizáláson, a nácitlanításon, a demokratizáláson és a német gazdasági egység megőrzésén nyugodott. Németország megszállási övezeteinek határait a berlini szektorfelosztással együtt végül is az 1944. szeptember 12-én Londonban aláírt egyezményben rögzítették. Az 1945. februári jaltai konferencián a brit kormány javaslatára elhatározták, hogy Franciaországnak külön megszállási övezetet hasítanak ki az amerikai és a brit övezetből. Jaltában a Szovjetuniónak a brit delegáció ellenében sikerült rögzítenie a német jóvátétel összegét, melyet 20 milliárd dollárban jelöltek meg, ötven százalékban a Szovjetunió javára.

Az 1945. július–augusztusi potsdami konferencia utasításai előírták az ország teljes leszerelését és demilitarizálását, valamint a haditermelésre felhasználható egész német ipar megsemmisítését vagy ellenőrzés alá vonását. A politikai elvek között megállapodtak a nácitlanításról, a háborús bűnösök bíróság elé állításáról, a náci vezetők és befolyásos pártolóik, valamint minden olyan személy letartóztatásáról és internálásáról, akik veszélyesek lehetnek a megszállókra. A konferencia határozatai az ország közigazgatását a politikai berendezkedés decentralizálására és a helyi szervek felelősségérzetének növelésére alapozták. Potsdamban ideiglenesen szabályozták a keleti német határokat.

A konferencia legvitatottabb témája a háborús jóvátétel és Európa gazdasági újjáépítése volt. Az egyezmény leszögezte, hogy a Szovjetunió jóvátételi igényeit az általa megszállt övezetből történő szállításokkal, valamint a megfelelő külföldi német befektetésekből elégítik ki. A Szovjetunió saját részéből elégíti ki Lengyelország jóvátételi igényeit. Megállapodtak, hogy a Szovjetunió kiegészítésként a nyugati övezetekből is jóvátételhez jut. Mivel 1945. januárban az USA elutasította a Szovjetunió hatmilliárd dolláros hitelkérelmét lerombolt területei újjáépítésére, Sztálin a magas jóvátételi követelésekkel kívánta enyhíteni országa veszteségeit.

A potsdami egyezmény a német politikai berendezkedés decentralizálására törekedve engedélyezte demokratikus politikai pártok és szabad szakszervezetek alakítását. Mivel a szövetségesek az etnikai homogenitás elvét már Potsdam előtt a közép- és délkelet-európai országok állami megújulása feltételének ismerték el, a konferencián megállapodtak a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt többmilliós német lakosságnak – vagy egy részének – Németországba történő áttelepítéséről. A potsdami értekezleten kilátásba helyezett – az 1919. évi versailles-i mintára tervezett – végleges békeszabályozás azonban elmaradt. A Németország fölötti négyhatalmi felelősségvállalás egyedüli jogi alapját fél évszázadon keresztül az 1944–45. évi, több vonatkozásban pontatlan és homályos megállapodások alkották.

A megszállási politika
A négy főparancsnok testülete alkotta a Szövetséges Ellenőrző Tanácsot (SZET). „Nagy-Berlin” körzetét a négy nagyhatalom fegyveres erői együttesen szállták meg, s igazgatására Szövetségesközi Kormányzóhatóságot (Kommendatura) létesítettek, amely az illetékes főparancsnok által kinevezett négy parancsnokból állt.

A Németországba bevonult szövetségesek eltérő elképzeléseiknek megfelelő megszállási politikát folytattak. A francia kormány 1945–46-ban abból indult ki, hogy az Egyesült Államok rövidesen visszavonul Európából, amelynek jövője Franciaország, a Szovjetunió és Nagy-Britannia együttműködésétől függ, s Franciaország közvetítő szerepet tölthet be a két nagy tengeri, illetve a kontinentális hatalom között. De Gaulle a német területek jelentős megnyirbálásával számolt. Már 1944. decemberi moszkvai látogatásakor elfogadta az Odera-vonalat Németország jövendő keleti határának, s azt remélte, hogy Sztálin a Rajnát tekinti a leendő nyugati német határnak. Franciaország a Saar-vidéket is besorolta saját gazdasági és pénzügyi vérkeringésébe. A kemény megszállási politika a széles körű jóvátételi szállításokon és a hadifoglyok gyakorta évekig tartó franciaországi kényszermunkáján is érződött. A 11 ezer fős francia katonai igazgatás a német lakosság létszámához képest a legnépesebb megszálló erő volt, s a közigazgatást is túlnyomórészt közvetlenül tartotta kézben. Az északi Rajna-vidék és a Ruhr-vidék francia többségű nemzetközi igazgatása ügyében viszont visszavonulót kellett fújniuk a franciáknak.

Nagy-Britannia felemás Németország-politikát folytatott. Az angol Ellenőrző Bizottság 25 ezer fővel működött, bár az amerikai gyakorlathoz hasonlóan már 1946-ban többlépcsős német közigazgatást épített ki. Az amerikai közigazgatás működött a legkisebb létszámmal: kezdetben 12 ezer, 1946-tól pedig mindössze 7600 fővel látta el feladatait. Megtartották a német közigazgatási apparátust, de tisztviselőit politikailag feddhetetlen személyekkel váltották fel, akik a katonai kormányzatnak feleltek. Az amerikai megszállási övezet lakossága a sors kegyeltjének érezhette magát, mivel mindössze a megszálló katonák és a német lakosság fraternizálását tiltották szabályok, és lakások lefoglalására irányultak intézkedések.

A 60 ezer fős szovjet katonai adminisztráció már 1945 júniusában megkezdte övezete politikai és gazdasági szervezetének átalakítását, amiben Walter Ulbricht Moszkvából hazatért csoportjára támaszkodott. A szigorú nácitlanítás során közel félmillió személyt bocsátottak el a közigazgatási és a gazdaságirányítási posztokból. Az 1945. szeptember elején elindított földreformmal kisajátított 3,3 millió hektár nagybirtok kétharmadát kisparaszti magángazdaságoknak osztották szét, a fennmaradt részt állami tulajdonú gazdaságok művelték. Zárolták a pénzintézetek vagyonát, s kártalanítás nélkül kisajátították a nácikkal együttműködő nagyiparosok tulajdonát. Ezt követte a kulcsiparágak 1948-ig tartó szocializálása. Körülbelül 200 vállalatot szovjet részvénytársasággá alakítottak, s ezek szovjet jóvátételre termeltek.

A nyugatiak a szovjet intézkedéseket Németország gazdasági egységét megkérdőjelező lépéseknek tekintették, jóllehet az 1945-ben engedélyezett pártok – a Németország Liberális-Demokrata Pártja (LDPD) kivételével – programjaikban egész Németországban strukturális reformokat sürgettek. A megszállási övezetek eltérő eljárási gyakorlatát az okozta, hogy a szövetségesek háború alatti konferenciáikon nem hangolták össze németországi politikájukat, s a közös katonai győzelem után fokozatosan felszínre kerültek eltérő érdekeik.

1945 a megosztott német nemzet számára keleten és nyugaton sok tekintetben a „nulladik óra” volt. A folytonosság elemei mégis tovább éltek: legláthatóbban az egyházak, a szakszervezetek, a gazdaság és a weimari köztársaság pártjai esetében – természetesen az NSDAP nélkül. Leginkább a magasan iparosodott Németország anyagi és szellemi infrastruktúrája maradt meg. A lerombolt nagyvárosokkal ellentétben meglepően érintetlen maradt az infrastruktúra (gáz-, víz- és telefonhálózat, utak, vasutak). Miután a Morgenthau-terv, Németország ipartalanításának radikális programja gyorsan feledésbe merült, megkezdődött az újjáépítés, mivel Németország csak így tudott jóvátételt fizetni Európa más részeinek újjáépítéséhez.

A konfrontáció kibontakozása
A szövetségesek Németország-politikájában 1945 tavaszától alapvető változások körvonalazódtak. Frissen felfedezett érdekeik biztosítékát az egységes Németországban kezdték megtalálni. A Szovjetunió azért vetette el az ország feldarabolását, mert biztonsági érdekből egész Németországot látómezejébe vonta és magas jóvátételre törekedett. A britek a hagyományos európai egyensúly-politikájukhoz való visszatérés jegyében távol kívánták tartani a Szovjetuniót a közép-európai térségtől, s ebben fontos szerepet szántak a gazdaságilag erős, politikailag stabil Németországnak. Az Egyesült Államok – brit sugallatra – felismerte, hogy politikai és gazdasági okokból érdekelt egy hozzá baráti szálakkal kötődő Európa kialakulásában, s globális egyensúly-politikáját ki kell egészítenie az európai egyensúlyi rendszerrel, amelyben Németországnak kulcsszerepet szánt. Ezért mind fontosabbnak tartotta Németország gazdasági és politikai egységének megőrzését, s föderációs berendezkedést sürgetett.

Németország tényleges megosztása azonban már a jóvátételi területekre tagolódással elkezdődött. Potsdamban a szövetségesek megerősítették, hogy lemondanak Németország felosztásáról, és fenntartják a négy megszálló övezet gazdasági és politikai egységét. Végül azonban a német összadósságot az egyes jóvátételi területekhez utaló megegyezés meghiúsította Németország gazdasági egységként kezelését. A szovjettől gyökeresen eltérő nyugati jóvátételi politika célja az volt, hogy a német népnek maradjon elegendő erőforrása külső segítség nélküli önfenntartásához. Az eltérő gazdasági viszonyok következtében mély szakadék támadt a szovjet és a nyugati megszállási övezetek között.

1946 tavaszára a szovjet politikával szembeni ellenállásnak több centruma alakult ki. A Szovjetunióból hazatért George Kennan nagykövet a szovjet terjeszkedés tézisét vallotta, és sürgette, hogy az Egyesült Államok Európában összpontosítson a szovjet befolyáson kívül eső térség gazdasági és politikai stabilizációjára, valamint katonai biztosítására. Bevin angol külügyminiszterrel egyetértésben Németország gazdasági egyesítését sürgette az 1937. évi keleti német határokig, tehát az Odera–Neisse-vonalon túl is, hogy visszaszorítsák a Szovjetuniót, s „kihúzzák a talajt a lengyel kommunisták talpa alól”. Lucius Clay tábornok, amerikai főparancsnok Németországból küldött memorandumában azt fejtegette, hogy a Szovjetunió, ha konszolidálni tudja megszállási övezetét, onnan a Rajnáig nyomulhat előre, s egész Németországot – Lengyelország és Jugoszlávia példájára – „népköztársasággá” alakíthatja. A szovjet politikától való függetlenedés jegyében 1946. május végén az amerikai és angol övezet egyesítését javasolta.

A brit külpolitika vezetői a nyugati Németország-politika legfőbb kezdeményezőiként elégedetten nyugtázták az elkülönülést sürgető hangokat, s támogatták az új amerikai orientációt. A francia külügyminisztérium a Francia Kommunista Párt kormánybefolyása miatt nyíltan nem támogathatta az angolszászokat a Szovjetunióval szemben, de főtitkárának üzenete bátorította az angol és az amerikai övezet együttműködését.

Byrnes 1946. szeptember 6-ai stuttgarti beszéde újrafogalmazta az amerikai megszállási politika céljait. Az amerikai csapatok visszavonásához fűzött szovjet reményeiket lelohasztva kijelentette, hogy az amerikai megszálló csapatok addig állomásoznak Németországban, ameddig jelenlétükre szükség lesz. Mivel pedig a négy szövetséges közötti kooperáció nem funkcionál, az együttműködést a legkisebb közös nevezőre kell hozni: bejelentette a brit és az amerikai övezet „Egyesült Gazdasági Területté” alakítását. A két zóna december 6-án egyesült „Bizóniává”.

Az Egyesült Államokban fokozatosan azok jutottak szóhoz, akik Nyugat-Európa gazdasági és politikai integrációjában látták a legjobb középtávú megoldást a szovjet befolyás feltartóztatására. Az 1946 végén kibontakozó görögországi polgárháborús események, amelyeket proszovjet puccsnak tekintettek, határozottabb fellépésre ösztökélték az USA kormányát. Intézkedései Kennan „feltartóztatási” doktrínája jegyében „a kommunizmus további európai előrenyomulásának megállítását” és a Nyugat javára szolgáló széthullási folyamat előkészítését szolgálták. A kiélezett helyzetben 1947. március–áprilisban a Moszkvában ülésező külügyminiszteri konferencián Molotov ismét Németország politikai és gazdasági egységének fokozatos helyreállítását javasolta, amitől a jóvátételi szállítások átvállalását remélte.

Az amerikai politikában azonban már mélyreható fordulat kezdődött. 1947. március 12-én Truman elnök demonstratív módon meghirdette az Egyesült Államok készségét a „szabad népek” támogatására, hogy „saját belátásuk szerint alakítsák sorsukat” (Truman-elv). Az európai újjáépítés 1947. június 5-én meghirdetett Marshall-féle tervéből pedig kitűnt, hogy az amerikai kormány elhatározta a „nyugati német állam” megalapítását, amihez a nyugati övezetek németjeit csábítással, illetve fenyegetéssel igyekezett megnyerni. Úgy vélte, hogy Nyugat-Németország gazdasági felemelésével fontos pozíciót szerezhet Európa-politikájához, egyben bevonhatja a nyugati német területeket globális katonai és gazdasági terveibe, ami nélkül Európa védelme gyenge lábakon állna.

Az amerikai befolyás tartós biztosítását célzó intézkedéssorozat a szovjet vezetés szemében veszélyes kihívásnak tűnt, amire a szovjet politikusok növekvő konfrontációs hajlammal válaszoltak. Végül érvényesült Sztálin sokat idézett megállapítása, hogy minden hatalom saját társadalmi rendszerét vezeti be ott, ahova hadseregei lépnek.

A két német állam megalakulása
A Benelux államok bevonásával 1948. februártól Londonban ülésező nyugati hathatalmi konferencián végérvényesen elhatározták, hogy egy parlamentáris-demokratikus Nyugat-Németország létrehozásával vetnek gátat a közép-kelet-európai (akkor éppen a prágai) események alapján feltételezett nyugati irányú szovjet terjeszkedési törekvéseknek. A „londoni ajánlások” kimondták, hogy a német népnek magának kell megteremtenie politikai szervezeteit, amelyek lehetővé teszik számára, hogy mielőbb átvegye a kormányzati felelősséget. A Szovjetunió tiltakozott az ajánlások ellen, s 1948. március 20-án elhagyta a Szövetséges Ellenőrző Tanácsot.

A nyugatnémet államalakítás gazdasági-pénzügyi alapjának biztosítására a nyugati hatalmak 1948. június 20-án váratlanul titokban előkészített pénzreformot vezettek be övezeteikben. Néhány napos sikertelen tárgyalás után a szovjet katonai adminisztráció szintén pénzreformot rendelt el a szovjet övezetben és Nagy-Berlinben.

Berlin pozíciója a Szovjetuniónak lehetőséget kínált, hogy offenzívába menjen át és megkísérelje meggátolni a nyugati különállam megalakítását. Nyilvánvalóan a nyugatiak további berlini jelenléte és a nyugat-németországi szovjet részvétel összekapcsolására törekedett, s meghátrálásra akarta kényszeríteni az angolszász hatalmakat. 1948. június 24-én a szovjet csapatok „műszaki nehézségekre” hivatkozva lezárták a Berlinbe vezető vasúti, országúti és vízi közlekedést. Truman elnök végül július végén döntött Nyugat-Berlin megtartásáról és légi úton történő ellátásának kiépítéséről. A blokád és az ellenblokád 1949 májusáig fennállt, amikor is négyhatalmi egyezmény tett pontot a végére.

Az államalapítás legkényesebb kérdése a szövetségesek és a nyugatnémet állam jövőbeni viszonyának szabályozása volt. A nyugati hatalmak az 1949 áprilisában átnyújtott megszállási statútum kísérőjegyzékében kijelentették: a német hatóságok általában szabadon végzik végrehajtó, törvényhozó és igazgatási feladataikat, a szövetségesek azonban néhány területen (leszerelés, demilitarizálás, a Ruhr-vidék ellenőrzése, a külügyek, az alaptörvény és a tartományi alkotmányok figyelemmel kísérése, a külkereskedelem, illetve a devizaforgalom ellenőrzése) fenntartják közvetlen intézkedési jogukat.

A nyugati övezetek lakossága „idegenkedő önkéntességgel” fogadta a két német állam alakítása felé mutató fejleményeket. Önkéntessége abban tükröződött, hogy elfogadta a nyugati típusú demokratikus parlamentarizmust és Nyugat-Németország kezdődő nyugati integrációját. Idegenkedése pedig abból a korán felismert tényből fakadt, hogy a szorosabb nyugati kötődés mélyíti a szakadékot Németország keleti részével. A szovjet megszállási övezet lakosságának egy része a nyílt határon keresztül történő kivándorlással reagált a területén végbemenő folyamatokra.

A Német Szövetségi Köztársaság 1949. május 23-án elfogadott – kvázialkotmányként tudatosan ideiglenesnek szánt – alaptörvényét a három nyugati hatalom is jóváhagyta. Az 1949. augusztusi első Bundestag-választásokon 31 százalékkal a CDU/CSU lett a legerősebb frakció; a második helyet az SPD szerezte meg 29,2 százalékkal. Szeptemberben egyfőnyi többséggel Konrad Adenauert választották az NSZK első kancellárjává, majd Theodor Heusst szövetségi elnökké. A kormány október végén kinyilvánította, hogy az NSZK-t a német egység megvalósulásáig a német nép egyedüli legitim állami szervezetének tekinti.

A kirajzolódó nyugatnémet államalapítás láttán a Szovjetunió is előkészítette megszállási övezetének új jogi alapjait. Az ún. népkongresszus-mozgalom szovjet egyetértéssel Ideiglenes Népi Kamarává alakult, és 1949. október 7-én megbízta Otto Grotewohlt ideiglenes kormány alakításával; Wilhelm Piecket pedig államelnökké választották.

A közös ellenség legyőzése után széthullott a Hitler-ellenes koalíció kényszerszövetsége. A győztes hatalmak ellentéteinek tükörképeként két német állam alakult, amelyek fejlődésének világtörténelmi keretét a hidegháború alkotta. A hidegháborúban a németek a barikád mindkét oldalán intenzívebben léptek fel, mint a megosztott Európa bármely más népe, s rövidesen a legerősebb szövetségessé emelkedtek a mindenkori hegemón hatalmak mögött.

NSZK: szuverenitás és nyugati integráció
A szövetséges főbiztosok felügyelete alatt álló polgári koalíciós kormány a szuverenitás visszaszerzését tekintette legfőbb céljának. Adenauer az NSZK nyugati integrációjával – kiegyezés Franciaországgal, illetve az Egyesült Államok védelmi biztosítéka – igyekezett hitelessé válni és visszaszerezni az ország cselekvési szabadságát, kihasználva az európai egyesülés eszméjét.

A kancellár politikájának első eredményeként a szövetséges főbiztosok az 1949. november 22-ei petersbergi egyezményben engedélyezték a kormánynak a konzuli és kereskedelmi kapcsolatok felvételét más nemzetekkel. Az NSZK belépett a Nemzetközi Ruhr-hatóságba, ezáltal csökkentek a gyárleszerelések is. Korlátozták a jóvátételi szállításokat, s enyhítették a német hajóépítést korlátozó intézkedéseket. Engedélyezték az NSZK belépését a nemzetközi szervezetekbe, közöttük az 1949 májusában tíz nyugat-európai állam részvételével alakított Európa Tanácsba.

Robert Schuman francia miniszterelnök 1950. májusi terve politikai irányítású intézményi integráció helyett Nyugat-európai Szén- és Acélközösség (Montánunió) felállítását szorgalmazta, amely „gyakorlati szolidaritással” helyettesítené az évszázados német–francia ellentétet. Adenauer azonnal igent mondott az NSZK-t ötven évre nyugat-európai partnereihez kapcsoló tervezetre. Az 1952 júliusában életbe lépett Montánunió-szerződéssel megszűnt a német nehézipar szövetséges ellenőrzése és korlátozása, s feloszlott a Nemzetközi Ruhr-hatóság. Franciaország és az NSZK partnerek lettek a hatok (Benelux országok, Franciaország, Olaszország és az NSZK) első szupranacionális szervezetében.

1950 júniusában a koreai háború meggyorsította az NSZK nyugati integrációját. Adenauer a koreai események példájából kiindulva európai szovjet beavatkozástól tartott, ezért 1950 augusztusában – a kormánytagok tájékoztatása nélkül – biztonsági memorandumokat juttatott el McCloy amerikai főbiztosnak. Ezekben az esetleges Nyugat-Európa elleni támadás elhárítására német részvételt ajánlott fel a „nyugat-európai hadsereg” keretében, cserébe kérte a hadiállapot megszüntetését a szövetségesek és Németország között, továbbá nyilatkozatot arról, hogy megszállásuk célja a jövőben a külső veszély elhárítása. A két memorandum az NSZK állami szuverenitásának alapdokumentuma lett, mert a német védelmi készséget összekötötte a német önrendelkezés ügyével, jóllehet ez ellentétes volt a kormány korábbi megállapodásaival. Az újrafelfegyverzés azonban Adenauer számára fontos adu volt a teljes szuverenitás visszaszerzéséhez.

A nyugati külügyminiszterek 1950. szeptemberben New York-i konferenciájukon új korszakot nyitottak az NSZK-hoz való viszonyukban: elfogadták Bonn „egyedüli képviseleti igényét”. Elismerték a kancellár által sürgetett biztonsági garanciákat is: a szövetséges kormányok kijelentették, hogy „minden, az NSZK-t vagy Berlint bármely részről ért támadást önmagukat ért támadásként kezelnek”. Támogatták a német újraegyesítés óhaját „azon a bázison, amelyik tiszteletben tartja az alapvető szabadságjogokat”. Megállapodtak a nyugatnémet részvételű európai hadsereg (Európai Védelmi Közösség – EVK) felállításáról is.

A német hadsereg létrehozásának terve azonban megosztotta a közvéleményt, mert világosan látták, hogy háború esetén németek lőnek majd egymásra. 1950 októberében Martin Niemöller, Hessen tartomány egyházi elnöke új választásokat sürgetett. Tiltakozásul lemondott Gustav Heinemann belügyminiszter is. Kurt Schumacher a Bundestag vitájában az SPD nevében elutasította René Pleven francia miniszterelnök tervét egy olyan Európa-hadsereg felállításáról, amelyhez német egységek is tartoznának. Elvileg nem ellenezte a német védelmi hozzájárulást, de ennek fejében a szövetségesek megszállási jogának feloldását s olyan védelmi koncepciót javasolt, amely háború esetén nemcsak Németországot változtatná csatamezővé.

A változó nemzetközi körülmények közepette a szövetségi kormány újabb engedményeket kapott a szövetségesektől, s 1950 márciusában felállíthatta külügyminisztériumát. A szövetségesek 1951 márciusában lemondtak a német közigazgatás, a külkereskedelem, valamint a devizaforgalom felügyeletéről, és szerény formában a külkapcsolatok további felvételét is engedélyezték, júliusban pedig megszüntették a hadiállapotot az NSZK-val. Az NSZK kormánya mindezek fejében elismerte a külföldi német adósságokat, vagyis átvállalta a Német Birodalom csődtömegét, amelyet végül 13 milliárd márkában állapítottak meg, évi 567 milliós adósságszolgálattal.

1952 elején küszöbön állt a „Németország-szerződés” és az „Európai Védelmi Közösség” szerződésének aláírása. Adenauer meggyőződéssel vallotta, hogy csak egy erős Nyugathoz tartozva lehet sikeresen tárgyalni a Szovjetunióval az ország újraegyesítéséről, amelyet hosszú távú célnak tekintett.

Az NSZK nyugati integrációja elleni tiltakozásul a szovjet kormány 1952. március 10-én békeszerződés-tervezetet nyújtott át a három nyugati hatalom nagykövetének, amely kétségtelenül minden korábbi javaslatot felülmúló pozitív elemeket tartalmazott Németország egységéről, jóllehet nem említette a valóban szabad össznémet választásokat. A szovjetek az egyoldalú nyugati orientáció felmondását sugallták Adenauernak javaslatukkal, s az NDK és a NSZEP feladását helyezték kilátásba arra az esetre, ha az egyesített Németország lemond mindennemű nyugati katonai szövetségről és „semlegesedik”. Adenauer azonban attól tartott, hogy a semleges, egyesült Németország védtelenné válik s veszélyeztetett helyzetbe kerül. Ezért mindenfajta tárgyalást értelmetlennek és ártalmasnak tekintett.

A német kérdés nemzetállami megoldásának elutasítása Adenauer részéről a német külpolitika visszavonhatatlan nyugati orientációján nyugodott, amely egyértelmű prioritást élvezett az egyesítés előtt. Az 1952. május 26–27-én aláírt Németország-szerződésben, valamint az Európai Védelmi Közösség szerződésében kinyilvánították, hogy békés eszközökkel kívánják elérni „közös céljukat, az egyesített, a Szövetségi Köztársaságéhoz hasonló liberális-demokratikus alkotmánnyal rendelkező és az Európai Közösségbe integrálódó Németországot”. Másrészt Franciaország a németek kilépése esetére garancianyilatkozatot kapott az angoloktól és az amerikaiaktól, hogy védve legyen, ha sor kerül a német nemzeti hadsereg felállítására. A szerződések azonban csak az érintett országok parlamentjeinek jóváhagyásával léphettek életbe. Franciaországban és az NSZK-ban erős ellenzék állt velük szemben.

Az EVK ugyan meghiúsult a francia ellenálláson, mindez azonban kevéssé akadályozta az NSZK szuverenitásának visszaszerzését és végleges bekapcsolódását a nyugati szövetségi rendszerbe. Az 1954 októberében Párizsban aláírt s a megszállási statútum helyébe lépő Németország-szerződés kötelező érvénnyel rendezte az NSZK-nak a három nyugati hatalomhoz fűződő viszonyát, és biztonsági garanciákat nyújtott Nyugat-Berlinre. A tizenöt NATO-tagország jegyzőkönyvben rögzítette az NSZK meghívását tagjai sorába. A kilenchatalmi konferencia pedig az 1948. évi brüsszeli szerződést a Nyugat-európai Unió szerződésévé alakította, amelybe az NSZK és Olaszország is beléphetett. Egyúttal Párizs és Bonn megállapodtak abban, hogy a Saar-vidéknek autonóm európai státust biztosítanak, de népszavazást írtak elő. A párizsi szerződések 1955. május 5-én léptek életbe. Az NSZK szuverén állam lett, és május 9-én felvették a NATO-ba. A Saar-statútum csak rövid ideig volt érvényben, mert a terület lakossága 1955. októberben ismét nagy többséggel a Németországhoz tartozás mellett döntött, amely 1957 januárjában valósággá vált. Három hónappal később Franciaország, az NSZK, Olaszország és a Benelux államok Rómában aláírták az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és az Európai Atomközösség (Euratom) alapító szerződését. A szuverén állam létrejöttét jelezte Adenauer 1955. júniusi moszkvai meghívása, amely 15 ezer német hadifogoly hazatérését és a diplomáciai kapcsolatok felvételét eredményezte.

A „gazdasági csoda” és a szociális piacgazdaság
Az NSZK nemzetközi felértékelődésével egyidejűleg az országban figyelemre méltó gazdasági fellendülés indult meg. Megszűntek a gyárleszerelések és a termelési korlátozások. Az amerikai ún. Garioa-hitel, az európai újjáépítési program pénzügyi eszközei és az Európai Fizetési Unió hitelei biztosították a szükséges beruházásokat és importot. A gazdaságot a koreai háború nyomán megindult beruházások szabadították meg gondjaitól. Szabad kapacitásai miatt a gazdaság fellendült, s az állandósult külföldi kereslet a gazdasági növekedés motorja lett. 1950–57 között az éves kivitel értéke 8,4 milliárd márkáról 36 milliárd márkára nőtt.

A gazdaság területén a legfontosabb döntések már az NSZK megalakulása előtt megtörténtek. A három nyugati övezetben 1948 júniusában végrehajtott pénzreform után áttértek a szociális piacgazdaság elveire. Eszerint az államnak nem szabad beavatkoznia a piaci folyamatokba, de szükséges a versenygazdaság intézményi rendszerének szociális indíttatású szabályozása. Ezzel szembefordultak a 18–19. század liberális gazdasági eszméivel, amelyek az állam távolmaradását követelték a gazdaságpolitikától, és a piaci kereslet-kínálat önszabályozásában bíztak.

Ludwig Erhard gazdasági miniszter közvetlenül összekapcsolta a gazdasági és politikai szabadságot, ami különösen népszerűvé tette gazdaságpolitikáját. A szociális piacgazdaság jelszava az NSZK ideológiájának vezéreszméjévé vált, s az ötvenes években többször biztosította a CDU/CSU választási sikerét. Az NSZK 1958-ra az Egyesült Államok után a világ második ipari hatalma lett. A társadalom vezérmotívuma a fogyasztás lett, s a politikát a gazdasági siker igazolta. A „gazdasági csoda” az új német öntudat magja lett.

NDK: a „szocialista tábor” részállama
Az 1949 októberében Grotewohl vezetésével megalakult koalíciós kormány első külpolitikai lépéseivel a szovjet blokk országaival vette fel a diplomáciai kapcsolatokat. 1950 közepén az NDK–lengyel határegyezményben az NDK az Odera–Neisse-vonalat államhatárnak ismerte el. A Csehszlovákiával közösen kiadott nyilatkozatban pedig kijelentették, hogy a két ország között nincs vitatott vagy nyitott kérdés.

1950 szeptemberében az NDK-t felvették a Marshall-terv elleni válaszlépésként megalakított Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsába (KGST). A szervezet kétoldalú egyezményeken nyugvó árucseréje tovább rontotta az NDK gazdaságának kedvezőtlen induló pozíciókat. A KGST fennállása első éveiben egyfajta gazdasági háborút vívott a Marshall-terv végrehajtására alakult Európai Gazdasági Együttműködés Szervezete (OEEC) országaival. Az Egyesült Államok drasztikusan csökkentette a kelet–nyugati kereskedelmet, s ezzel alapvetően módosította a KGST-országok áruforgalmát. Az 1949. februári expor-tellenőrzési törvény felhatalmazta az Egyesült Államok elnökét, hogy az árukivitelt nemzetbiztonsági érdekből ellenőrizze. A párizsi székhelyű koordinációs bizottság (COCOM) kidolgozta azon stratégiai nyersanyagok és javak listáját, amelyek kivitelét megtiltották az amerikai segélyben részesülő országokból. A koreai háború idején a COCOM-lista a nemzetközi áruforgalom cikkeinek mintegy ötven százalékát érintette.

Az NDK külkereskedelmének nyolcvan százaléka KGST-tagországokba irányult, s kereskedelmi partnerei között a Szovjetunió kezdettől fogva első helyen állt. Új keletű gazdasági összefonódása ellenére az NDK a belnémet kereskedelem révén Nyugat-Európával is kapcsolatban maradt. Mivel a nyugati országok – az NSZK álláspontját követve – hivatalosan nem ismerték el az NDK létezését, az 1951 szeptemberében Berlinben aláírt egyezményben csak az egykori négy megszállási övezet gazdasági kapcsolatainak fenntartását rögzítették. Az övezetközi kereskedelemről kötött egyezmény a belnémet kereskedelmet a közös vámhatáron belüli két pénzügyi terület árucseréjeként kezelte. A két állam nem konvertálható valutája miatt a kereskedelmi forgalom elszámolással bonyolódott. Így az NDK nemzetközi jogi elismerését elkerülendő, a Németország két része közötti árucserét nem sorolták a tényleges külkereskedelem fogalmába.

1952 nyarán a kulcspozícióban lévő Német Szocialista Egységpárt az NDK jelentős további átalakítását határozta el: 2. pártkonferenciáján a „szocializmus alapjainak lerakására” vett irányt. Fő belpolitikai célja a magánipar maradványainak, a parasztok, az iparosok és a kereskedők önállóságának, valamint a „polgári ideológiának” a felszámolása volt. A NSZEP polgárságellenes politikája nyomán rövidesen megkezdődött a régi művelt elit Nyugatra vándorlása.

Sztálin halála után utódai „új irányvonaluk” értelmében feloszlatták a németországi szovjet ellenőrző bizottságot, s liberalizálási programra próbálták rábírni az NDK vezetését. Az ekkor elmulasztott változtatások 1953. június 17-én Berlinben felkelésbe torkolltak, amelyet szovjet páncélosok vertek le. Az NDK-ban a nyugati segítség elmaradása miatt rezignáltan vették tudomásul, hogy cserben hagyták őket, s a NSZEP-vezetés kemény reakciójával számolhatnak. A normaemelés visszavonásával és az életszínvonal emelésének ígéretével végül is teljesült a munkások eredeti követelése, de az egység és a szabadság megvalósulása a távoli jövőbe tolódott. A helyzet iróniájaként a felkelésből éppen az Ulbricht-féle vezetés húzta a legtöbb hasznot. Igazolva látta ugyanis, hogy bármilyen engedmény a rendszer létét fenyegeti.

1954 februárjában eredménytelenül zárult a berlini négyhatalmi konferencia. Eden brit külügyminiszter nyíltan elmondta: Németország semlegességének elutasításában közrejátszott, hogy a nyugati hatalmak kockázatosnak tekintették a Kelet és Nyugat között kulcspozícióba kerülő, megerősödött Németországot. A Szovjetunió 1954. március 25-én, a meghiúsult berlini négyhatalmi konferencia után ismerte el az NDK-t szuverén államként. Területén azonban továbbra is nagy létszámú szovjet katonaság állomásozott. Az NDK a Szovjetunió befolyási övezetének legnyugatibb európai előőrse lett, és a szovjet vezetés igényt tartott az ország belügyeibe való messzemenő beavatkozásra.

Az NSZK végérvényes nyugati integrációjára adott válaszként a közép-kelet-európai államok részvételével 1955. május 14-én megalakult a Varsói Szerződés, melynek elvei a NATO szabályaihoz hasonlítottak. Az osztrák megszállási státus (1955) megszűnése után e szervezet teremtett jogi alapot a szovjet csapatok további jelenlétére a szerződés országaiban. Az NDK 1956-ban lett a Varsói Szerződés egyesített parancsnokságának tagja, miután megteremtette reguláris hadereje alkotmányos alapjait. A két német állam 1955 után két ellenséges katonai tábor tagjaként állt szemben egymással. Az idő múltával azonban nyilvánvaló lett a német kérdés világpolitikai túlértékelése. Nem teljesültek be azok a várakozások, amelyek a két Németország ellentétes szövetségi rendszerbe integrálódása miatt a feszültség növekedésére számítottak. Sőt, éppen az ellenkezője történt: mindkét oldalon a megnyugvás és a konszolidáció évei következtek.