2017. május 01.

A kiátkozott Károlyi - Olvasatok, álomfejtések és vádak

Szerző: Szarka László

Milyen értelmes pozíciókat foglalhat el az ember olyan történeti vitában, ahol nem a múlt körültekintő értelmezése, hanem jelenbéli szembenállásaink és gyötrelmeink visszavetítése, igazolása a tét? Szakszerű új olvasatok helyett az eltitkolt, meghamisított történetek leleplezésével s velük együtt a vizsgált események forrásanyagát először tárgyilagosan, kritikusan feltárók és értelezők lejáratásával még soha nem jutott előbbre a történelem. Új források, illetve a régiek újraértelmezése nélkül, a régi szakirodalom célirányos válogatásából, történeti álomfejtésekből, elfogult kortársak gyűlölködő röpirataiból nem igazán készülhetnek új szempontú megközelítések.

Vannak korszakok, események, jelenségek és személyiségek, amelyek makacsul megtapadnak a generációs és a kulturális emlékezet vízválasztóján, ahol az események kortársai által kitermelt szembenállások és megosztottságok máig megosztó tradíciók hordozói. Ahol a hazai és nemzetközi levéltári, sajtóanyag, hagyatékok és memoárok elfogulatlan kritikáját a mai napig erős érzelmi töltetű interpretációk nehezítik. A 20. századi magyar történeti közgondolkodás és nemzeti identitás szempontjából egyaránt ilyen történeti jelenség-együttesnek számít az első világháború utáni húsz hónap három magyar szempontból tragikus kulcseseménye.

A soknemzetiségű történeti magyar állam felbomlása, a kommün és az ellenforradalmi rendszer nemzetközileg egyformán diszkreditálódott ámokfutása, illetve a magyarok millióinak kisebbségi helyzetét rögzítő trianoni békeszerződés. S mindezek egyik főbűnöseként - immár másodszor az elmúlt kilencven évben - ismételten és az 1920-as évek argumentációját felmelegítve - egyre többen gróf Károlyi Mihályt jelölik meg.

Makkai Sándor erdélyi püspök máig érvényes felszólítását érdemes itt megidéznünk: eszerint bármely más mozdulat előtt végezzük el a "magunk revízióját". Ehelyett sokan ma is a "magunk mentségét" keresik. Mások - szomszédok, győztesek, nagyhatalmak, szocialisták, kommunisták, zsidók, liberálisok, pacifisták stb. - bűnösségét állítják előtérbe. S a velünk szemben ellenséges világ összeesküvésének leleplezését tekintik célravezetőnek. Hogy mi a cél? Nyilván saját igazuk bizonyítása. Bibó minden racionális intelmét félretéve, a világ velünk szembeni adósságának törlesztését sürgetve, szeretnék néhányan Károlyi kiátkozásával jelezni és nyomatékosítani: nem engedünk a 63 vármegyényi magyar történelemből.

Antitézisek
Ha jól számolom, a legutóbbi hónapokban megjelent - Tormai Cecile-hez, Nyékkhegyi Ferenc ezredeshez, jobb esetben a Három nemzedékhez visszanyúló - Károlyit kiátkozó irodalom állításai háromféle argumentációra épülnek. Az éppen aktuális magyar hazaáruló 1918-1919. évi történeti szerepvállalásának, forradalmi, kormány- és államfői teljesítményének, kül- és belpolitikai kudarcainak, a trianoni felelősséggel és a kommunizmussal való együttműködéssel súlyosbított országvesztő tevékenységének felmutatásával a 20. századi magyar történelem 21. század eleji újraértelmezésének három rögeszméje jelenik meg előttünk. 

Károlyi nélkül az 1918 előtti magyar történelem folytonossága helyreállítható, a közép-európai nemzetek önrendelkezése, nemzetállamaik születése történeti tévedés, amit megfelelő érveléssel ideje magunkban tudatosítanunk, s mielőbb a világ, de legalább is Európa meghatározó tényezői elé tárnunk.  

Mielőtt az "Anti-Károlyi" téziseit felsorolnám, érdemes röviden jelezni, a szomszéd nemzetek részéről megfogalmazott Károlyi-kritika állításait. Alapvetően itt is háromféle bírálat fogalmazódik meg tartósan az első Magyar Népköztársaság miniszterelnökével, majd köztársasági elnökével szemben. Mindenekelőtt felróják neki a Magyar Királyság integritásához való ragaszkodását, amiért foggal-körömmel a hagyományos magyar hatalmi politika fenntartására törekedett.

Ezzel együtt a nagyhatalmi döntéseket kijátszani próbáló belgrádi fegyverszünet megkötését tartják Károlyi-féle magyar nacionalizmus bizonyítékának. Emellett "a megkésettségében is veszélyes, mert a nemzetek önrendelkezésével ellentétes" Jászi-féle nemzetiségi politikát kárhoztatják. A cseh, szlovák, román, szlovén, szerb történészek szerint a Károlyi-kormány nemzetiségi minisztere az országnak, s azon belül különösen Erdélynek a "helvetizálására", azaz a svájci minta szerinti nemzetiségi kantonok kiépítésére, a vitás területeken pedig a népszavazások kiírására  tett kísérleteivel a magyar integritás-igényt fogalmazta meg.

S végül a legördögibb magyar integritáspolitika megnyilvánulásának tekintik Károlyinak a baloldallal, azon belül is a Kun Béla vezette kommunistákkal való fenyegetőzést, illetve a hatalom kommunistáknak történő átengedését.

A kiátkozás rítusai
A magyar történetírásban a hazaárulóknak, honvesztőknek kijáró kiátkozás alaphangját a Bujdosó könyve szerzője, Tormai Cecile adta meg: "Károlyi forradalmát majdnem kizárólag zsidók csinálták. […] Hogy mernek ezek Magyarország nevében beszélni?" A magyar népkormány hazaárulásának "bizonyítékait" hallomások alapján kész tényként közölt állításokkal alapozta meg. Így például: a padovai fegyverszünet, érintetlenül hagyva Magyarország egész területét, garantálta volna a történeti országhatárok demarkációsértékét, Károlyi azonban merő becs- és hatalomvágyból "mégis megnyitotta a zsilipeket Belgrádban".

Szekfű hasonló egyoldalúsággal az ország felbomlásáért viselt felelősséget kizárólag azokra osztotta ki, "kik azt tudatosan előkészítették", valamint azokra, "kik Tiszát félretolva, magukra vették a nemzet és monarchia kikalauzolását az útvesztőből s akik a biztos part helyett menthetetlenül beletévedtek az örvénybe, a forradalom kráterébe". A dualizmuskori magyar állam legnagyobb hatalmú politikusát ugyanakkor A három nemzedék szerzője minden tévedésével és mulasztásával együtt felmenti: "Tisza István liberális volt ugyan, végzete azonban többé nem az újítást, hanem a tévútra jutott fejlődés feltartóztatását jelölte ki tragikus feladatának. […] a legkiválóbb sem tehet már egyebet, minthogy napi munkát végez az adott helyzetben: késleltet, de nem gyógyíthat többé." 

Szekfű tehát nem ott kereste a felelősséget, a tévedést és mulasztást, ahol az ország végzetes háborúba sodródása elkezdődött s ahol a magyar nemzeti érdekek képviseletére rendelhető kül- és honvédelmi politika alapjait még talán meg lehetett volna teremteni. Károlyiék a vesztes világháború, a felbomló Monarchia, s a fentebb jelzett mulasztások következményeivel szembesülve bármilyen külső támogatás nélkül, a leválni készülő nemzetiségekkel is szembekerülve próbálták minimalizálni a veszteségeket. A felelősség az övék, mert egyedüliként képesek voltak élére állni a háborút lezáró magyar forradalomnak. 

Nézzük most a Károlyit "objektive" hazaárulással vádoló érveket!  Az őszirózsás forradalommal hatalomra jutott új magyar kormány összetételének általában kevés és felületes figyelmet szentelnek a régi-új szemlélet képviselői.  A polgári pártok mellett ebben a kormányban kapott először helyet a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, amely nélkül nemcsak Károlyi, de senki más sem lett volna képes többségi kormányt összeállítani a világháború befejezése után. Ha tehát a Károlyival szemben megfogalmazódó érveket, mint például Horthy emlékiratában a Károlyinak és a forradalomnak szentelt Tormai-féle gyűlölködő hangnemben írott rész valóságtartalmát kritikai szűrővel vizsgáljuk, érdemes feltennünk a kérdést: vajon melyik magyar politikus lett volna képes kormányt állítani Kunfiék, Garamiék, azaz a szociáldemokraták nélkül.

Az őszirózsás forradalom kitörését, lefolyását, Károlyi hatalomra kerülését semmilyen komoly szakmai elemzésben (Ormos Mária, Romsics Ignác, Litván György, Galántai József munkái mellett Raffay Ernő Erdély 1918-1919 c. könyvére, Salamon Konrád Nemzeti önpusztítás 1918-1920 c munkájára gondolok) nem értelmezték úgy, hogy abban személyi, hatalmi ambíciók játszottak volna döntő szerepet. Még kevésbé kerül szóba az országot a győztes nagyhatalmaknak és szövetségeseiknek úgymond kiszolgáló magyarországi zsidóság újabban sokat emlegetett negatív szerepe.  

A "nemzetiségi antipolitika" vádja
Nézzük a másik kardinális kritikai szempontot: a nemzetiségi törekvéseket pacifikálni nem tudó erőtlenségtől és erélytelenségtől a soknemzetiségű ország tudatos felbomlasztásáig terjed a vádként megfogalmazott bírálat. A Károlyi. kormányban Jászi Oszkár tárca nélküli miniszterként "a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési jogának előkészítésével" megbízott minisztérium irányítására kapott megbízást. A háborús vereség, a Monarchia felbomlása, s az utódállamok létrejötte és nagyhatalmi támogatottsága nyomán az ország a teljes külpolitikai elszigeteltség helyzetébe jutott.

A soknemzetiségű Magyarország nem magyar többségű régióit a régi és új szomszéd államok a háború alatti titkos megállapodások, ígéretek alapján immár magukénak tartották, november első napjaitól azok katonai elfoglalását is elkezdték. A román, szlovák, ruszin, német, szerb, vend, horvát nemzetiségi vezetőkkel a Jászi-féle minisztérium a tárgyalásos megegyezések alapján a közrendrend fenntartását, a gazdaság működőképességének, az ellátásnak a biztosítását, s mindenekelőtt azt a modus vivendit, olyan kölcsönösen elfogadható megoldást remélt a soknemzetiségű ország népei számára, amely a békekonferencia döntéséig biztosíthatta volna az ország közigazgatási és gazdasági integritásának és belső békéjét. Jászi a nemzetiségi politikájának fő célkitűzését az ország nemzeteinek és nemzeti kisebbségeinek megegyezésén alapuló provizórium megteremtését, s ezzel a békekonferenciára előterjeszthető, a magyar többségű nemzeti területek megmentését tartalmazó reális magyar békecélok előkészítésében jelölte meg. Sem többet nem remélt, sem kevesebbel nem volt hajlandó beérni, s a Károlyi-kormány feltett szándéka volt, hogy az ennél súlyosabb békeszerződés aláírását elutasítja.

Az Apponyi-vezette békedelegáció kudarca, a trianoni békeszerződésben rögzített területi, politikai, gazdasági feltételek ehhez képest jóval kedvezőtlenebb helyzetbe hozták az országot. Apponyi emlékirataiban utóbb szánta-bánta elvakult nemzetiségi politikáját, mégis mintha a nemzetiségekkel a magyar kormányok közül elsőként tárgyaló Károlyiék naivitásában, találnák meg sokan a magyarországi nem magyarok - románok, szerbek, szlovákok, de ruszinok és szászok - könnycsepp nélküli búcsújának egyedüli okát.

A mulasztásos hazaárulás vádja
A magyar történetírásban legtöbb és legszenvedélyesebb vitákat a Károlyi-kormány által követett kezdeti, nyíltan pacifista stratégiája, illetve az aktív ellenállás elmulasztását, késlekedését okozó katonapolitikai döntései provokálják. Azt a nehezen eldönthető, inkább csupán a helyzet valódi nehézségeit tartalmazó kérdést ugyanis nagyon nehéz tisztázni,  hogy vajon a történeti országterület nagyobbik részét, így pl. az egész történeti Felvidéket  magyar kormányzat alatt meghagyó 1918. november 13-i belgrádi konvenció egyidejű román, csehszlovák, délszláv megsértése, az ország ellenséges katonai és nagyhatalmi-diplomáciai bekerítettsége, elszigeteltsége közepette lett volna-e valóságos esélye a katonai ellenállásnak? Vagy egy 1918-19l9 telén meghirdetett honvédő háború szükségképpen ugyanarra a sorsra jutott volna, mint Kun Béláék vörös hadseregének felvidéki és tiszai hadjárata? Mennyire tekinthető hadtörténeti és diplomáciatörténeti szempontból törvényszerűnek az 1919. augusztusi végkifejlet, amelynek keretei közt az ország nagy része, Budapesttel együtt román megszállás alá került?

Erre vonatkozóan talán érdemes a magyar bemutatkozó békejegyzék két megállapítását idéznünk: "A magyarságnak nem volt hadserege, csak gyalog- és lovasezredek voltak magyarok, de alig volt magyar tüzérség és nem volt semmiféle magyar technikai, vagy más magasabb rendű szolgálatra való csapat. Maga a vezérkar pedig még az állampolgárság szempontjából is túlnyomó többségében szintén osztrák volt. Szellemében pedig teljesen az."

Az Apponyi-vezette békedelegáció idézett jegyzékében a Károlyi-kormánnyal szembeni vád is megfogalmazódott: "A magyarság békeszeretetéről és területi épségért való féltékeny gondjáról tesz tanúbizonyságot a fegyverszünet pillanata is. A magyar ezredek tömegesen, de teljesen rendben hagyták ott az olasz frontot, mert hazájukat látták közvetlen veszélyben. Borzasztó végzete a magyarságnak az, hogy ugyanebben a pillanatban lelkiismeretlen és hazafiatlan vezetők ragadták magukhoz a vezetést és a magyarság egyrészt az ő szavukra, másrészt bízva ügyének igazságában, ha az a nagy nemzetek igazságos törvényszéke elé jut, nemcsak letette, de eldobta magától a fegyvert. Ezzel kiszolgáltatta magát befelé és kifelé. Területének nagy részét könnyűszerrel szállták meg messze túl a valaha is követelt vagy álmodott határokon a hódítani vágyó szomszédok.(...) Az ország bomlását a magyar népnek az a nagy csalódása indította meg, amelyet a belgrádi fegyverszünet megállapodásainak semmibevevése okozott. A fegyverszünetet követő eseményeket, az ok nélküli megaláztatásokat a magyar nép sehogy sem tudta összeegyeztetetni azokkal a fogalmakkal, amiket magában az igazságos békéről és a nemzetek önrendelkezési jogáról alkotott. Megcsalódva, letörten, elvesztve minden egyensúlyt, a magyar nép a kommunista agitátorok zsákmánya lett."

A jegyzékben tényként emlegetett "rendezett hazatérést" az olasz frontokról egyetlen korabeli forrás sem igazolja: sokkal inkább a teljes demoralizáltság, az anarchista hajlamok felerősödése, a magyarországi ezredeken belüli nemzetiségi feszültségek megjelenése, s az általános pacifista hangulat jelenségeit tükrözik a korabeli katonai források, illetve a pályaudvarokra kaotikus viszonyok közt megérkező frontkatonákról beszámoló korabeli sajtóhíradások. A belgrádi fegyverszünetet a nagyhatalmak előtt komikus lett volna Károlyi hazaárulásaként értelmezni, hiszen ezzel az egyetlen érdemi antant-dokumentumra való hivatkozásától is megfosztotta volna magát a magyar békeküldöttség.
  
Pacifizmus és aktív honvédelem
A Károlyi-kormány honvédelmi politikájának eddig elkészült hadtörténeti elemzései sorra azt bizonyítják, hogy a kormány és a katonai vezetés is egybehangzóan javasolta a frontokról hazaérkezett alakulatok leszerelését, illetve a világháború szörnyűségeit nem megélt fiatalabb korosztályokra alapozott új fegyelmezett hadsereg kiépítésének tervét.

Eközben kétségkívül súlyos hibákat is elkövetett a Lindner Béla, Bartha Albert, majd Festetich Sándor, s végül Böhm Vilmos vezette honvédelmi minisztérium. Ezeket a tévedések, mulasztások kétségkívül csak részben magyarázhatóak a Pogány József által irányított katonatanácsok egyre inkább kommunista párt- és hatalompolitikai célokat szolgáló tevékenységével. Nagyobb részt az ország nemzetiségi széthullásában, az ország peremrégióinak körkörös katonai megszállásában, a nemzetiségek szinte teljes elidegenedésében, a világháborús vereség katasztrófájában jelölhetőek meg a fő okok.

A nagyhatalmi döntések, amelyek mögött 1919 első félévében a magyar katonai erőt sokszorosan meghaladó katonai potenciál szerveződött, olyan nemzetközi jogi helyzetet hoztak létre a német és osztrák békeszerződésekkel egy időben, amelyek bármifajta magyar katonai ellenállást értelmetlenné és kilátástalanná tettek.

Tény, hogy az őszirózsás forradalom pacifista, a vele szemben álló jobboldali és baloldali erők anarchista, bolsevik, illetve nacionalista töltetéből adódó kaotikus viszonyok miatt 1918 őszén is csak a korlátozott értékű felvidéki, erdélyi katonai válaszlépésekről lehetett szó, amelyet az antant-diplomácia, illetve békekonferencia parancsait közvetítő Vix-jegyzékek nyomán azonnal le kellett állítani, hacsak nem kívánta magát az ország még jobban elszigetelni.

Merthogy a pacifizmus fő oka és értelme, a békekonferenciára szóló mielőbbi meghívás volt. Mert arra csak mai újraértelmezők gondolhatnak, hogy a győztes nagyhatalmakkal szemben is vállalni lehet az aktív katonai szembenállás kockázatát. Ezt az eshetőséget sem Kun Béla, sem Horthy Miklós egy percig sem mérlegelte komolyan. Ezek voltak tehát annak a fásultságnak és passzivitásnak mint tömeglélektani jelenségnek a gyökerei, amely az ország széthullásával szembeni aktív ellenállást 1918-1919 telén gyakorlatilag lehetetlenné tette. 

Az elmúlt években részletesen feltárt helytörténeti adatok alapján elmondható, hogy a katonai ellenállás lokális, regionális méretekben azonban egyáltalán nem volt lehetetlen. Ezt bizonyítják az 1918. novemberi felvidéki (rózsahegyi-zsolnai, nagyszombati) ellentámadások sikerei, a Kratochvil Károly vezette székely hadosztály román előrenyomulást jó ideig lefékező feltartóztató hadműveletei, s végső soron a fegyveres ellenállás értelmének, lehetőségének egyik sikeres bizonyítéka a balassagyarmati katonai akció története is. Más kérdés, hogy ezek a kivételes lokális sikerek minden esetben a Clemenceau-jegyzékben kijelölt határokat is átlépő szomszéd országi kísérletekre vonatkoztak.

***

A Károlyival szemben megfogalmazódó hiperkritikus állítások mélyebb tartalmi elemzése lenne szükséges ahhoz, hogy pontosan lássuk a régi-új bírálatok, vádként megfogalmazott állítások historiográfiai összefüggéseket. A morális szempontok szerint megfogalmazott kritika - megint csak mindenfajta érdemi új adat nélkül - az emigráns Károlyi utódállamokban folytatott tárgyalásaival látja legjobban bizonyíthatónak a hazaárulást vádját. Károlyi prágai, Jászi belgrádi, bukaresti tárgyalásai a berendezkedő Horthy-rendszerrel, nem pedig Magyarországgal szemben próbáltak egy dunai összefogáson alapuló koncepciót megalapozni. Ennek realitása kétségkívül még az 1918. évi nemzetiségi tárgyalások szintjét sem érte el, s ezért kétségkívül alapvetően hibás elképzelésnek tekinthető.

Más, de nem kevésbé fontos kérdés, hogy Közép-Európa 20. századi győztes-vesztes szembeállításán alapuló logikájának elfogadása, a magyar revíziós külpolitika ehhez való igazítása, s a revíziók következményei hasonló morális megítélésben minek minősülnének.  A nemzeti történelemszemlélet megújítását aligha érdemes meddő moralizálással, ellenségek, bűnbakok, hazaárulók sorozatgyártásával, kiátkozásával kezdeni. Jó és rossz, haladó és retrográd szembeállításai még az osztályharcos történelemfelfogást is totális zsákutcába juttatták. Pedig ott az éberség és a belső ellenség felismerése, leleplezése a pártkatonák számára korparancsnak számított. A történészek akkor is inkább az akkori hazaárulók könyveit, hagyatékait olvasták.