2017. október 22.

A korszak keresztény nőképéről - Mindszenty József: Az édesanya című írása kapcsán

Szerző: Balogh Margit

A Horthy-kor keresztény nőfelfogását egy neves személyiség korai zsengéje alapján, illetve ürügyén villantjuk fel. Pehm Józsefnek (aki 1942-ben magyarosította nevét Mindszentyre) pelsőpatyi káplán korában, 1916-ban Budapesten jelent meg első írói próbálkozása. Az édesanya lírai hangvételű, világirodalmi és művészettörténeti jártasságról tanúskodó könyv. Egy év alatt két kiadásban is elfogyott. Munkája gerincét az a 230 oldal terjedelmű írása adta, amit alig húszéves szeminaristaként, 1912-ben nyújtott be a Szent Ágoston Egyesület pályázatára Az édesanya vallási, költészeti és szociológiai vonatkozásokban címmel. Művével egy aranyat nyert, és bírálója szerint a munka oly kiváló, hogy kiadásra méltó. A könyv 1940-ben és 1942-ben két újabb kiadást is megélt, de terjedelme az első kiadáshoz képest felduzzadt, jócskán tartalmazva kommunista-, illetve Szovjetunió-ellenes részeket. Ezért az 1942-ben megjelent, negyedik kiadás 1947-ben felkerült a „fasiszta, antidemokratikus és szovjetellenes könyvek” jegyzékére. A szerző az 1940-es kiadáshoz a következő megjegyzést fűzte:

„A társadalmi kérdés terén nagyfontosságú a nőkérdés, sőt Chatrein szerint a társadalmi kérdés rugójának és legégetőbb fejezetének mondható. A mai probléma-rengetegben a nőkérdés mezején a legjelentősebb az anyaság kérdése.

Mindszenty azt vallotta, hogy a nemzet és a társadalom egészséges fejlődése a családon áll vagy bukik. Tehát erős, szilárd, egészséges családokra van szükség. A család központja, erkölcsi alapja pedig az édesanya személyisége. Az anya szerepét saját édesanyjáról mintázta és ezt állította követendő példának a világháború viharában. Az édesanya elválaszthatatlan Pehm (Mindszenty) József személyétől. Őrzi, amíg szoknyája mellett cseperedik, vigyáz reá, amíg diák, és később is óvja mindenütt: messziről vele van a börtönben és az önkéntes száműzetésben.

Pehm nőelemzése két pólusra épül (ami a nők megítélésének hagyományos ambivalens attitűdjével azonos): a nők egyik része erényes angyali lény, a másik elsöprő erejű démon (mely tulajdonságok időnként egyszerre jelenhetnek meg ugyanabban a személyben). Pehm ismer és ismertet is számos önálló hivatású nőt, amazonokat, diplomatákat, politikusokat, pilótákat, énekeseket és irodalmárokat – mind csupa rendhagyó és kivételes eset. Szent Pál még úgy rendelkezett, hogy a nők az egyházban hallgassanak, vagyis ne vigyenek tanítói szerepet – Pehm szerint (néhány „prófétanő” sikereit elismerve) „A nők mint vallásalapítók, a komolytalanság mezején járnak, és csak az idegbeteg elemet képviselik.” A dicsérhető nők jellemzéséhez Pehmnél a következő kifejezések társulnak: engedékenység, türelmesség, az akarat alárendelése, s az ilyen nőt okoskodások helyett az intuíció, [ész helyett] a szív vezeti.

Ám – mint a szerző írja – a nők dicséretével csínján kell bánni, mert a nő, ha bűn éri, az a legszebb gyémántot is képes tönkretenni. Egy nő Krisztussal felmérhetetlen érték, de a bűn: a halála. A bűn persze nem más, mint a szépség, az érzékiség, a testiség, amivel a nők elvarázsolják a férfiakat. Néhány minta a bűnös nőre: a férfiakat disznóvá változtatni képes Kirkék vagy Delilák, Sámson erejének elrablói, és persze Kleopátrák, Antonius megállítói a dicsőség útján. Az elvetemültség külön nőalakja a szovjet nő. (Érdekes, de a negatív példák között nincs nevesítve Éva, a bűnös asszony mintaképe.) Pehm elmarasztal minden elférfiasodásra utaló jelet, s ennek tekinti azt, amikor a nő érdekérvényesítésében vagy önmegvalósításában hasonulni próbál a férfihoz. Az általa vázolt tulajdonságok hajaznak a tradicionális nőkép jellemzőire, úgymint esendőség, erkölcsi és fizikai gyengeség, szellemi alacsonyabbrendűség.

A férfi–női szerepek megítélésében meglehetősen tarka és kaotikus a történelmi kép. A (keresztény) irodalom és képzőművészet is felfedezte a nőt mint az alkotás kihagyhatatlan motiválóerejét és tárgyát. A keresztény írók, filozófusok – természetesen – a Bibliára nyúltak vissza, azt idézték, illetve olyan egyházi személyek és teológusok véleményét, akik álláspontja évszázadokon át befolyásolta a nők megítélését. Szent Pál a korinthusiakhoz írt levelében egyenrangú felekről ír, amikor a házasságról szól. Tertullianus viszont megvetően szólt a nőkről („A sátán kapuja vagy te, ó, asszonyi állat”). Szent Jeromos ideálja a világtól elvonuló, szerzetesi életre készülő, a társadalom bűneitől távolságot tartó nő. Aquinói Szent Tamás a férfi és nő egyenlőségéből indul ki, legalábbis ami a kegyelemre és az üdvözülésre való lehetőséget illeti, de egyébként a nő alárendelt urának (mert annak oldalbordájából vétetett, és mert Isten parancsának megszegésére csábította a férfit). A hétköznapi normákban végképp nem érvényesült a krisztusi tolerancia, aki a házasságtörésen kapott nőt sem volt hajlandó megkövezni, inkább önvizsgálatra szólította a vádló farizeusokat. Összegezve: a közép- és újkori keresztény nőfelfogás szerint a nők a férfiak alárendeltjei mind a vallási közösségekben, mint a tágabb társadalomban.

A nőtől társadalmilag elvárt felelősség határai a család keretein belül maradtak. Csak a 19. században kezdi felfedezni a nőt mint hasznos állampolgárt egy szűk értelmiségi elit, s lesz kérdés a női választójog. A hagyományos keresztény nőkép ekkor sem lépett túl az évszázados ideálokon. Pehm József prelátus sem alkotott más képletet: a férfiak kreativitásával, kultúrateremtő intelligenciájával szemben a női természet lényegét ő is csupán a reprodukálóképességben látja. A kereszténység örök női eszményképei: Mária, Márta, Magdolna, Szent Paula, Monika, Erzsébet. „És mindannyiuk felett az Istenanya, a Boldogságos Szűz.” Ezek a tökéletes nők is szépek, érzékiek, de lényükben ez csak mellékes vonás, eminens érdemük az áldozatkészség, a lemondás, a másokért élés.

A keresztény kultúrában évszázadok óta a legmagasabbra értékelt női tulajdonság az áldozathozatal, a lemondás. A 12. századtól fokozatosan erősödő Mária-kultusz a 19. században koronázódott meg: 1854-ben jelent meg IX. Pius pápa dogmája a szeplőtelen fogantatásról (Ineffabilis Deus, 1854. december 8.), mellyel Szűz Máriát állította példaképnek a nők elé. Száz esztendő múlva (1950. november 1-jén) XII. Pius pápa Munificentissimus Deus kezdetű apostoli határozatával dogmává emelte Mária testestől és lelkestől a mennybe történő felvételét. Az a nő vétetik testestől-lelkestől a mennybe, aki képes gyermekét feláldozni, a világnak áldozatul adni, másrészt az az anya istenül meg, aki még fajfenntartó funkcióját gyakorolva is megmarad szűzi Madonnának. Teljesíthetetlen nőideál: szűziesség és anyaság. E képnek azért van egy másik oldala is: a gyermekét elvesztő fájdalmas Szűzanyáé, akivel az elesettek is azonosulni tudnak.

Pehm-Mindszentynél az anyaság a mindent maga mögé utasító női hivatás, a jellemformáló állapot: „…ha ők nem is lángelmék, de a lángelméket ők szülik.” A nevelés, a gyermeki tudat formálása egyúttal kultúraépítés is, s ezt Pehm-Mindszenty ismételten hangsúlyozza (ami azért is értékelendő, mert a férfias mentalitású kultúrák sokszor ennek nem is tulajdonítanak jelentőséget):

„A férfi elhasználódik saját munkájában, a nő átmegy a jövő nemzedékébe. Az egyes nő ezért tovább él, mint az egyes férfi. A férfi képviseli a pillanatnyi jelent, a nő a nemzedéket.”

A nőiség vagy férfiasság kiteljesítése azonban mindkét nem esetében nem azzal egyenértékű, hogy mindegyik csak saját nemi karakterisztikumát éli meg, hanem azzal is, hogy feszegetik a bevett határokat. Pehm József azonban nem várt mást vagy többet. Szerinte a nő igazi hivatása az anyaság; végső konklúziója:

„A házasság az igazi női pálya.”
A nők választójoga mint problémakör elkerülte a fiatal segédlelkész figyelmét. Vagy tudatosan nem foglalkozott vele. Nem részletezi a nők tanulásának kérdését sem. A szerző szerint a nőket vissza kell szorítani a kenyérkeresésből, s csak azoknak lenne szabad megengedni, hogy dolgozzanak, akik a tudományos és művészeti életben jeleskednek. Hiszen a nőt alulfizetik, a háztartásra nem jut ideje, ráadásul elveszi a munkalehetőséget a férfi elől. Széchenyire hivatkozva írja, hogy a nőt a bölcső és a háztartás illeti meg. Ez akkoriban általánosan elfogadott vélemény volt, de Pehm e konzervatív személeten saját életében túllépett: kimondottan lányok nevelésére 1929-ben Zalaegerszegre telepítette a Notre Dame francia tanítórendet.

Akkorra valóban nagyot haladt a világ. A századfordulón megindult modernizációs folyamatot az első világháború bizonyos értelemben tovább erősítette. Világszerte százezerszámra találhatunk dolgozó nőket. A háború szociális, politikai és tömeglélektani megrázkódtatásai ugyanis nemcsak a Monarchiát robbantották szét, hanem a hagyományos gondolkodás- és életmódon is újabb repedéseket okoztak. Az újkorban még soha akkora embertömeg nem mozdult meg, mint a háború éveiben, akik új ismeretekkel, új szakmákkal, új öntudattal, új eszmékkel felvértezve tértek haza. Nem beszélve arról, hogy sajtótermékek megszaporodásával és a könyvkiadás kiszélesedésével mind többen tájékozódhattak más országok fontosabb történéseiről, a modern eszmeáramlatokról. Persze a társadalmi-gazdasági helyzet, a vallás, a családi és munkakörülmények minden ember esetében „kijelölték” az olvasmányok körét, de egy szűk értelmiségi réteg, köztük a feminista mozgalom képviselői nyomon követhették a világ tendenciáit.