Szerző: Katus László

Angliában a királyi hatalom mindvégig erős maradt, a királyok nem engedték bomlasztó tényezővé fajulni a hűbériséget, hanem saját szolgálatukba kényszerítették azt, s mindvégig kezükben tartották az ellenőrzést az ország egész területe felett. A 13. században Angliában alakultak ki a rendi monarchia jellegzetes képviseleti intézményei.

A mikor az utolsó angolszász király, Hitvalló Edward 1066-ban utód nélkül halt meg, Wessex earlje, Harold foglalta el a trónt, amelyre azonban rokonság címén Vilmos normandiai herceg is igényt tartott. A normann vezér lovagseregével adott nyomatékot követelésének, átkelt a csatornán, s Hastingsnél legyőzte Haroldot.

A normann hódítás nem hasonlítható a népvándorláshoz, csak egy vékony arisztokrata uralkodó réteg telepedett rá az angol társadalomra: néhány ezer normann-francia lovag. Az angol nyelv és kultúra átmenetileg háttérbe szorult, előbb a latin, majd a 13. századtól a francia volt az udvar, az arisztokrácia és a kultúra nyelve. Az egyház is "normannizálódott": normann-francia papok foglalták el az érseki, püspöki és apáti székeket. Az ország gazdasági és politikai irányítása teljesen a normann-francia világi és egyházi arisztokrácia kezébe került.

Vilmos meghonosította a normann-francia hűbériség intézményeit. A lovagok (miles) hűbérbirtokuk ellenében katonai szolgálattal tartoztak. Mintegy ezren voltak a király vazallusai, közvetlen hűbéresei - köztük kb. 160-200 báró s mintegy 50 főpap -, akik hűbérbirtokuk nagysága arányában meghatározott számú lovagot állítottak ki. Mivel az országban minden föld tulajdonosa betagozódott a hűbéri láncba, a földek legfőbb tulajdonosának a hűbéri piramis csúcsán álló király számított. A 12. századtól a vazallusok a katonai szolgálatot pajzspénzzel (scutagium) megválthatták vagy helyettes állításával is elláthatták. Ez lehetővé tette, hogy a király ne a hűbéresek korlátozott katonai szolgálatától függjön, hanem zsoldosokat fogadhasson.

Bár a hűbéri intézmények teljesen kiépültek, francia típusú feudális partikularizmus, hűbéri széttagolódás nem alakult ki. A királyi hatalom erős maradt, s az ország egész területére kiterjedt. A király minden alattvalóhoz közvetlenül hozzáférhetett, neki mindenki engedelmességgel tartozott. A nagyhűbéresek saját vazallusaikat csak a király parancsára, az ő szolgálatában hívhatták fegyverbe. A nagy hűbérbirtokok nem alkottak összefüggő területi egységet, hanem szétszórva helyezkedtek el több grófságban, így nem alakulhattak francia típusú területi fejedelemséggé, birtokosaik nem tudták kezükbe kaparintani a közigazgatást, bíráskodást, adóztatást.

A királyi bírósági szervezet hatásköre kiterjedt az egész országra. Szabadok birtokügyeiben csak a királyi bírák jelenlétében lehetett ítélkezni. Büntetőperekben szabadok és jobbágyok felett egyaránt a királyi bíróságok ítéltek. Az egyházi és világi nagybirtok nem rendelkezett immunitással: be kellett engedni területére a királyi tisztviselőket. A királyt az egyes grófságokban (shire) az általa kinevezett, elmozdítható, felelősségre vonható sheriff képviselte, akinek tisztsége nem öröklődött. A sheriff elnökölt a bíróságok (esküdtbíróságok: jury, assize) ülésein, és ő mondta ki az ítéletet (a helyi lovagokból és szabad parasztokból álló jury véleménye alapján). A 12. században a király nevében ítélkező "utazó bírák" járták az országot.

A normann dinasztia férfiágának kihalása után nőági leszármazás jogcímén 1154-ben ismét egy francia került az angol trónra: Plantagenet Henrik, Anjou grófja, aki anyja révén Hódító Vilmos dédunokája volt. II. Henrik (1154-89) megerősítette a normann dinasztia utolsó éveiben meggyengült királyi hatalmat, továbbfejlesztette a központi intézményeket. Korlátozta az egyházi bíróságok hatáskörét: világi és bűnügyekben az egyháziakat is a királyi bíróságok elé utalta. A bíráskodás és a jog reformja során ekkor alakult ki az egész Angliára és minden alattvalóra érvényes közös jog, a Common Law. Az egyház jogait is megnyirbáló reformjai miatt II. Henrik szembekerült egykori barátjával és munkatársával, Becket Tamás érsekkel is, akit túlbuzgó hívei az oltár előtt meggyilkoltak.

Az angol fejlődés jellegzetessége tehát a 11-12. századi francia és a 12-13. századi német viszonyokkal szemben az erős királyi hatalom, amely korlátok közé szorította a nagy hűbérurak hatalmát. A sheriffség és a bírói tisztség nem vált öröklődő hűbérré, mint a lovagi birtok és a grófság (earlség), bár a címet ez utóbbi esetekben csak a legidősebb fiú örökölte, s nem a család minden tagja. Az angol társadalom sajátos vonása, hogy a nemesség nem vált zárt renddé, mint a németeknél, hanem lefelé nyitott maradt. A szabad paraszt és a polgár a lovagság soraiba emelkedhetett, ha meghatározott évi jövedelmet hozó birtokot szerzett. A 13. században a lovagok zöme már nem katonáskodott, a szolgálatot megváltotta, sőt, nem is avattatta magát lovaggá, miközben a lovagok jogi-politikai státusát továbbra is élvezte. A lovagságból alakult ki a késő középkorban a gentry, a közép- és kisbirtokos nemesség, amely a helyi önkormányzatokat irányította.

Az Anjou-Plantagenet-ház - családi örökségként - birtokában tartotta Franciaország nyugati és déli részét: Normandia, Bretagne, Aquitania, valamint Anjou, Maine és Touraine grófságokat, de ezeket csak hűbérként bírta a francia királytól, s az angol uralkodóknak homagiumot kellett tenniük. Az angol királyok teljesen belekeveredtek a francia hűbéri perpatvarokba, s uralkodási idejük nagy részét francia birtokaikon töltötték. 1202-ben azonban a hűbéri jog megszegése miatt a francia hűbéri bíróság elítélte Jánost, megfosztotta francia hűbéreitől, s vazallusait felmentette a hűség kötelezettsége alól. Fokozatosan elvesztette Normandiát, Bretagne-t, Anjout, Maine-t és Touraine-t, csak a déli birtokokat tarthatta meg. 1214-ben Bouvines-nál II. Fülöp Ágost francia király döntő győzelmet aratott az angolok felett. Közben János konfliktusba került a pápával is: kiátkozták, mire elismerte a pápa hűbéruraságát.

A bárók erre összefogtak, s 1215-ben rákényszerítették a királyt a Magna Carta Libertatum aláírására, amely biztosította a bárók, a nemesség és a városok jogait. Kimondta, hogy a király a Nagy Államtanács jóváhagyása nélkül nem vethet ki adókat, s szabad embert tárgyalás nélkül nem lehet elítélni. Az ellenállási záradék szerint 25 választott báróból álló testület ellenőrizte a jogok megtartását, s "az egész ország közössége [communa] nevében" kényszeríthette a királyt - akár fegyverrel is - a sérelmek orvoslására.

III. Henrik (1216-72) francia tanácsosaira és zsoldosaira támaszkodva ismét a korlátlan királyi hatalmat igyekezett visszaállítani, állandó konfliktusban a bárókkal, akik az idegenek távozását követelték. Henrik a hagyományos felfogás híve volt: az országot saját háztartásaként, tulajdonaként kezelte. A főurak vele szemben a nép jogára hivatkoztak, s a főtisztviselők (kancellár, justiciarius) választását követelték.

1258-ban létrejött a bárók konföderációja: kölcsönös esküt tettek a reform kikényszerítésére. "Anglia közössége" (commun de Engleterre; communitas, universitas regni) nevében fegyverrel kényszerítették a királyt a kormányzat átalakítására. Az ún. oxfordi províziók szerint a bárók által választott 15 tagú tanács intézi az államügyeket, s a tisztviselők ennek felelősek; a tanács évente háromszor összehívja a "parliament"-et. A communitashoz a lovagok és a szabad parasztok, majd a városok is csatlakoztak. Vezetője Montforti Simon, az egyik legnagyobb birtokos báró. A döntőbíróul felkért és a bárók által is elfogadott francia király (IX. Lajos) 1264-ben Amiens-ben Henrik javára s az 1258 előtti állapot visszaállítása mellett döntött. A bárók és lovagok egy része ezt nem fogadta el, s a kirobbant fegyveres konfliktus során Montforti Simon legyőzte és fogságba vetette a királyt. Háromtagú kormányzótanács alakult Montforti Simon vezetésével, aki a király nevében összehívta a bárók, a lovagok (shire-enként 2-2 lovag) és a városok (2-2 polgár) gyűlését. Ez az angol parlament kezdete.

A bárók egy része azonban a király mellé állt, aki 1265-ben legyőzte a felkelőket, s a csatában Montforti Simon is elesett. A rendi képviselet azonban megmaradt: I. Edward (1272-1307) 1275-től kezdve időnként - bár nem rendszeresen - összehívta a közösségek (commons) képviselőivel kiegészített parlamentet. 1297 után általában évente sor került erre, elsősorban az adók megszavaztatása céljából. 1265 és 1300 között tehát fokozatosan kialakult és rendszeressé vált a jellegzetes angol képviseleti gyűlés, amely egy 1320 körül keletkezett forrás, a Modus Tenendi Parliamentum szerint "a klérus képviselőiből, a megyebeli lovagokból, a polgárokból és városlakókból áll, akik egész Anglia közösségét [totam communitatem Angliae] képviselik", s kiformálódott annak struktúrája is: a lordok házában (House of Lords) a főnemesség és a főpapok foglalnak helyet, az alsóházban (House of Commons) a grófságok és a városok 2-2 képviselője.