2017. július 26.

A középkori lovagi szerelem

Szerző: Pósán László

A lovagi szerelem úgy él a köztudatban, mint ideális, érzelemgazdag és tiszta párkapcsolat, amelyben valósággal piedesztálra van állítva a nő, akinek szerelméért, sőt egyetlen mosolyáért érdemes mindent, még az életet is kockáztatni, akinek még a legfurcsább óhaja is parancs. A korabeli források – elsősorban a trubadúrköltészet ránk maradt remekei – szerint azonban a középkori lovagi szerelem sokoldalúbb és összetettebb volt: a légies, minden testiségtől megtisztított szerelem képzetétől a puszta érzékiségig terjedt. Égi magasságokba helyezett, már-már szentként imádott hölgyek és hús-vér földi nők egyaránt lehettek a trubadúrok múzsái.

A lovagi-udvari szerelem elmélete platonikus keretben érhető meg. A késői trubadúroknál jelenik meg a Danténál is uralkodó, teljesen légies, minden testiségtől megtisztított szűzies szerelem. “A szerelemből születik a szűziesség” – mondta Guilhelm de Montanhagol. A szerelem minden erény kulcsa, sőt “annak a létrának legalsó foka, amely közvetlenül Istenhez vezet”. A lovagi szerelem spirituális tartalommal történő telítődése igen sok szállal kapcsolódott a 11–12. századtól kifejlődő Mária-kultuszhoz, egy minden földi vonatkozástól mentes nőalak tiszteletéhez. Ez a testetlen, égi szerelem természetszerűleg önmegtartóztató, aszketikus magatartással járt együtt, amely – az egyházi tanításokkal összhangban – az üdvösség felé vezető utat jelentette.

Az eszményített hölgy ugyan a legtöbb esetben létező személyiség volt, de magas rangja miatt szinte elérhetetlennek bizonyult. A lovagi romantika virágzásához azonban a bálványozottakon kívül bálványozókra is szükség volt. Ők a nemesi családok fiatalabb fiai közül kerültek ki, akik az elsőszülöttségi jog (primogenitura) miatt ki voltak zárva az öröklésből s így a törvényes házasság és a családalapítás lehetőségéből is. A fiatalabb nemesfiúknak meg kellett elégedniük alacsony sorban élő szeretőkkel, nemesi származásuk jeleként pedig egy előkelő hölgyet bálványoztak.

A trubadúrköltészetben és az udvari szerelemben az alacsonyabb társadalmi szinten álló férfi hódolt a magasabb rangú nő előtt. Csak ez ad magyarázatot arra, hogy egy harci erkölccsel áthatott, katonáskodó társadalmi réteg férfiait mi késztette önuralomra, lemondásra, ösztöneik megzabolázására és átalakítására. A trubadúrok nem két egyenrangú egyéniség szabadon választott kapcsolatának énekesei voltak: egy frusztrált közösség érzéseit fejezték ki, amely az udvari szerelem álomvilágába menekült a valóság elől.

A lovagi kultúra olyan viselkedési normát alakított ki a gyökértelen nemesifjak számára, amelynek segítségével csökkenteni lehetett a társadalomban általuk keltett feszültséget. Ez a szerelemfelfogás egyfajta közös nemesi tudat hordozója is lehetett. Az udvari szerelem – amellett, hogy a két nem viszonyát szabályozta – minden nemesre érvényes általános erkölcsi eszményt jelentett, melynek követése megakadályozta az egyéni vágyak zabolátlan kiélését, s valamiféle harmóniát teremtett a lovagi világban. A lovagi szerelem azonban nemcsak a közös eszményekkel, erkölcsi normákkal erősítette meg a nemesség kohézióját, hanem azzal is, hogy éles határvonalat vont az udvari szerelem fortélyaiban jártas nemesek és az “állatok módjára” élő parasztok és polgárok között. Ilyenformán nemcsak a nemességen belüli feszültségeket sikerült tompítania, hanem hozzájárult a társadalmi rétegek közötti határok kijelöléséhez, illetőleg a rendi öntudat kialakításához is.

Az a tény, hogy a kapcsolatban a nő lett az uralkodó, az ajándékok és kegyek adományozója, a férfi pedig a szolgáló, látszólag szöges ellentétben áll az Aquinói Szent Tamás által hirdetett világrenddel, amelyben a nő mindig a férfi alárendeltje. De ez a szembenállás csak látszólagos: a lovag és a hölgy viszonya valójában tükörképe a hűbéres és a hűbérúr viszonyának, amely mindkét félnek megbecsülést szerzett. A lovagi szerelemeszmény a nemesi társadalom felső rétegében a női emancipáció első, korai formájaként jelentkezett.

A trubadúrok általában férjes asszonyokhoz, például a várúr feleségéhez intézték dalaikat. A lovagi szerelem megéneklői szerint a házasság – mivel politikai és vagyoni szempontok alapján kötik – eleve kizárja az érzelmeket, így a férj nem is szeretheti igazi szerelemmel hitvesét, nem epekedhet érte, nem udvarolhat neki. A házasságban az asszony a férfi “keze ügyében” van, felesleges udvarolni neki, szenvedni érte, könyörögni a kegyeiért. Mindezek pedig az igazi szerelem elválaszthatatlan részei. A vagyon – mely a házasság előfeltételét jelenti a nemesi társadalomban – önteltté és elbizakodottá teszi a férjeket, márpedig az udvari szerelemben jártas férfinak épp a türelmes alázat és a lankadatlan tökéletesedési vágy a legfőbb jellemvonása. Az udvari szerelem olyan érzés, amely – még ha viszonzatlan is – gyarapítja a szerelmes férfi hírnevét és becsületét, a házasság ellenben csak lealacsonyítja és nevetségessé teszi az embert. A trubadúrok szerint csak a házasságon kívül képzelhető el az igazi szerelem, így a férjek, vagyis a tehetős bárók (a két személy ugyanis a lovagköltők gondolkodásában azonos) egyenesen alkalmatlanok az udvari szerelem finomságaira. Ezzel az eszménnyel a vagyontalan lovagok egyfajta erkölcsi felsőbbrendűség érzetét alakították ki a vagyonos nemesekkel szemben.

A trubadúrköltészet tehát élesen szembeállította a házasságot és a szerelmet. Ez az elmélet és gyakorlat ellentétes volt az egyház elveivel, noha paradox módon a trubadúrköltészetben megjelenő szerelemeszményt egy mélyen hívő, keresztény lovagi réteg hordozta. A “szerelmi szenvedély” az egyház szemében bűnös eltévelyedésnek minősült, hiszen nem az eszményi szerelmet, hanem a legtöbb esetben a tényleges szexuális kapcsolatot jelentette, amelyben a nemi aktus nem az utódnemzés célját szolgálta. Chrétien de Troyes a középkori nemesség elé példaként állított Lancelot lovagról írott költeményében viszont ez olvasható:

Oly édes volt a végtelen
cirógatás, oly jóleső
az egyre hulló csókeső...

A nemi kapcsolatokban az egyház az észnek és a hitnek alá nem rendelhető, megfékezhetetlen erőt látott. Úgy tartották, a nemi aktus eltávolítja az embert Istentől, de mivel nincs lehetőség az emberi életnek ezt a szféráját elfojtani, szükségképpen ellenőrzés alá kell vonni, és a bűn, illetve a végveszély tudatával megtölteni. A házasságon kívüli szexualitás magától értetődően nem fért bele ebbe a világképbe, sőt az egyház még a világiak házaséletének legintimebb megnyilvánulásaiba is beleavatkozott.

A laikus társadalom mindennapi gyakorlata – az alsóbb és felsőbb rétegeknél egyaránt – azonban nem vette szigorúan az egyház előírásait, hiszen többé-kevésbé magától értetődőnek számított a férfi házasságon kívüli kapcsolata, néha még a nőé is. A férfi házasságban és házasságon kívül született gyermekei általában együtt nevelkedtek. A fattyúgyerekek is a családhoz tartoztak, s az apa az ő jövőjükről is gondoskodott, bár nem örökölték sem apjuk társadalmi állását, sem vagyonát.

A középkor lovagi költészete az eszményivé emelt szerelem mellett gyakran szólt a szexualitásról, az érzékiségről is. Ennek hangvétele és a testi érintkezés leírásának konkrétsága általában a “múzsát” jelentő hölgy társadalmi állásával, rangjával függött össze. A nemes lovag és az úrnő testi szerelme a legtöbb esetben jelképekben, hasonlatokban, szimbólumokban jelent meg, konkrétabb leírás esetén pedig egyfajta “moderáltabb, ízlésesebb stílus” érvényesült. Chrétien de Troyes például így írt:

Ezer gyönyört és kéjt talált
jó Lancelot egy éjen át.

Az alacsonyabb társadalmi rétegekhez tartozó nőkkel való nemi érintkezés verses megörökítése jóval “közönségesebb” hangvételben történt. Guilhelm de Peitieu egyik versében arról számol be, hogy egy héten át egyszerre két polgárnővel szeretkezett, aminek sajátos következménye lett:

S megcsesztem őket – hányszor is?
Bizony száznyolcvanszor is,
belészakadt a nadrágom is,
s a micsodám,
azóta is fáj mindenem
s nyilall csúnyán.

A lovagi kultúra viselkedési normái előírták ugyan a nők védelmét, a gyakorlat azonban nem mindig követte az íratlan szabályokat. Előkelő származású hölgyek esetén még türtőztették magukat a lovagok, az alacsonyabb társadalmi helyzetű nőkkel szemben azonban ez már alig érvényesült. A trubadúrköltészet azt is megörökítette, hogy a lovagok asszonyokat vagy hajadonokat erőszakoltak meg.

Az ifjú Girard jő lándzsavetésből,
meglátja Gaiete-et, forrás fölé dől,
rátör, s nem engedi lágy öleléséből.

– írta egy ismeretlen francia lovagköltő. Egy másik francia trubadúr versében egy pásztorlányka megbecstelenítése olvasható:

Fogván két kezemmel,
a gyöpre leültettem.
Haj, kiabál a szentem,
játékom néki nem kell:
“Csúfságát elhordja menten!
Verné meg az Úr!
Oly kemény, olyan kegyetlen,
fáj is cudarul!”

A középkori keresztény lovagoknak a testi szerelem iránti “hódolatáról” a trubadúrköltészet mellett más források is megemlékeznek. 1434-ből fennmaradt egy levél, amelyben Zsigmond császár köszönetet mond a berni városi elöljáróságnak azért, hogy neki és kíséretének három napra ellenszolgáltatás nélkül rendelkezésére bocsátották a városi bordélyházat. Ez éppúgy hozzátartozott a magas vendégeknek nyújtott vendéglátáshoz, mint például a lakoma.

A lovagi kultúra szabadosabb szerelemfelfogása nem volt egyedülálló a középkorban. A vágáns költészet (Carmina Burana) vagy a szatirikus világi irodalom (Boccaccio, Chaucer, Villon, Rabelais stb.) szintén hasonló módon közelített ehhez a témához, legfeljebb más hangvételben és stílusban. Ez a középkorban kialakult, pajzánságot sem nélkülöző szerelemfelfogás jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a reneszánszban elhalványuljon a testiséghez tapadó bűntudat.