2017. szeptember 23.

A középkori Magyar Királyság intézménye / Rácz Árpád interjúja Engel Pállal

Szerző: Engel Pál

Valószínűleg sokan vannak, akikben homályos kép él arról, hogy politikai berendezkedését tekintve a Szent István- vagy Nagy Lajos-kori Magyarország miben különbözött a modern Magyarországtól. Államnak szoktuk azt is nevezni, középkori államról is szokás beszélni. Milyen különbséget lát a történész, Engel Pál?

Valóban, sokan zavarba kerülnének, ha meg kellene határozniuk, hogy mi a különbség a középkori és a mai állam között, azonkívül hogy az előbbi királyság, ez utóbbi meg köztársaság. Tankönyveink és a történeti szakmunkák is – eléggé el nem ítélhető módon – államról szoktak beszélni a sumérok és a korai egyiptomiak óta, megfeledkezve ezzel nagyon lényeges változásokról, amelyek a politikai rendszerek fejlődésében végbementek. Van ugyanis egy hatalmas választóvonal valamikor az újkor kezdetén, a 17. század körül, amikor létrejön a tulajdonképpeni állam, vagyis az, amit ma értünk alatta. Ekkor alakul ki az elképzelés arról, hogy milyen az ideális politikai rendszer, s ehhez igazodik a politikai gyakorlat is. Ez a modern politikai szervezet először Hollandiában jött létre, s az állam szó is a hollandok révén került be a nemzetközi jogi terminológiába. Tehát a középkorban még szavunk sem volt rá, hazánkban a nyelvújítók alkották meg az 1800-as évek elején a latin status és a német Staat szó magyarításaként az államot.

A fogalom használata akkor vált igazán elterjedtté, amikor az európai abszolút monarchiák élére olyan uralkodók kerültek, mint például Magyarországon Mária Terézia, majd II. József, akik elfogadták a modern államtan legfontosabb tanítását, miszerint az uralkodónak az ország közjava érdekében kell tevékenykednie, és az, ami fölött uralkodik, semmilyen értelemben nem az ő tulajdona. A modern államfogalom a forradalmak korában jött létre. A leglényegesebb lépés a francia forradalom idején történt, amikor eltörölték a monarchiát, és megszületett az az elgondolás, hogy az a francia nemzet állama, amelynek tagjai az állam polgárai, akik jogilag valamennyien egyenlők. Az állam voltaképpen az ő államuk, amelynek az a feladata, hogy a közjót szolgálja. Végül is ezen az elképzelésen nyugszik a modern állam – még ha az ember nem is érzi pontosan így nap mint nap –, és ezen alapulnak az intézményei.

Ez a fajta állameszme Európában született s az európai kivándorlók által létrehozott Egyesült Államokban valósult meg először kiterjedt formában. S ha végigtekintünk a történelmen, akkor azt látjuk, hogy a fáraóktól kezdve Szent Istvánon át egészen az újkorig teljesen másfajta politikai berendezkedésekkel találkozunk, amelyek, noha nagyon sok mindenben különböznek egymástól, alapvetően mégis a modern államtól különböznek a leginkább. Ezek a politikai rendszerek ugyanis az uralkodó s az uralkodó dinasztiájának uralmi rendszerei voltak. Úgy fogták fel őket, mint egy uralkodóház vagy egy uralkodó személy tulajdonát, amely fölött szabadon rendelkezik, és amelylyel kapcsolatban lehetnek ugyan, de nem szükségképpen vannak kötelességei. Az a gondolat fel sem merült, hogy egy császár, király, kalifa vagy szultán valamiféle közjót szolgáljon.

Két jelentős történelmi kivétel van: az ókori Athénban és Rómában fogalmazódott meg, hogy létezik egy polgári közösség, amelynek közügyei vannak, és amelyet erre hivatott magisztrátusok a köz érdekében irányítanak. A latin res publica – közügy – szó a modern nyelvekben a köztársaságnak lett a névadója. A görög és római berendezkedés, noha hosszú ideig létezett és óriási hatása volt, végeredményben epizódnak számít, mert utána a népvándorlás korának barbár keresztény királyságai újból teljesen más alapon szerveződtek.

A magyar államiság kezdetei Szent István nevéhez köthetők; joggal vetődik fel a kérdés, hogy ha nem állam, akkor voltaképp mi jött létre?

Ezt a latin terminológiában regnumnak nevezték, amely a latin rex – király – szóból származik, és voltaképpen királyságot akar jelenteni, de magyarra ugyanolyan jól fordítható az ország szóval is. Az ország voltaképpen ”úrság”, uraság, tehát egy úrnak az országa, tartománya, vagyis ami fölött egy úr uralkodik. A regnum egy olyan országot, ”úrságot” jelöl, amelynek az ura a király. Szent István és utódai, az Árpádok nem azért uralkodtak, hogy a közjót segítsék elő, hanem mert – Isten kegyelméből – ez az ő országuk, az ő „tulajdonuk” volt. Mert Isten úgy látta jónak, hogy Szent Istvánnak koronát küldessen, őt királlyá koronáztassa, és utódai ezt a koronát viseljék – az Árpádok nagyobb dicsőségére, de semmiképp sem a közjó érdekében.

A koronázás tehát már a legelső pillanattól kezdve nagyon lényeges mozzanata az országalapításnak. Nem is képzelhető el az országalapítás korona nélkül. Magyarország azáltal vált többé egy pogány fejedelemségnél, hogy István királlyá koronáztatta magát. Ezt az államiságot a korona mint tárgy fejezte ki. Attól kezdve – mint szerte Európában máshol is – a korona volt a királynak és a királyságnak a jelképe. Ez a korona keresztény korona volt, a koronázással a magyar király és az ő regnuma, az ő országa, a magyar királyság a keresztény országok közösségének lett a része. Keresztény volt ez a királyság abban az értelemben is, hogy a koronázás és általa az ország megteremtése üdvös cselekedetnek számított, hiszen ez tette lehetővé a keresztény vallás uralomra jutását és uralmának megőrzését. A keresztény királynak voltak olyan kötelességei, amelyek – nagyon távolról – emlékeztetnek a közjó fogalmára. Fenn kellett tartania az üdvözülés érdekében – minden alattvalója és saját üdvözülése érdekében – a keresztény egyház uralmát, tehát vigyáznia kellett papjaira és azok vagyonára, püspökeire és azok hatalmára. Ennek következtében a koronázás egyben egyházi aktus volt, amit mindvégig a magyar történelemben az esztergomi érsek hajtott végre, ha éppen volt ilyen; ha nem, akkor egy másik magas rangú főpap. A királyt nem egyszerűen az ország urává avatták, hanem az ország keresztény királyává, aki a világi alattvalók ura, s egyben az egyháziak védelmezője lett.

Mire az Árpád-ház 1301-ben kihalt, a királyság szilárdan intézményesült. Ez egy rettentő fontos dolog, nem is tudjuk, mennyire fontos, tudniillik egyáltalán nem volt természetes. A királyságnak ez a fajta intézményesülése csak a latin rítusú, tehát a római kereszténységhez tartozó Európában következett be, sehol máshol. Amikor III. András meghalt, az ország király nélkül maradt. Mégis mindenki tudta – Csák Máté és az összes hozzá hasonló nagyúr is –, hogy ezzel a királyság nem szűnt meg, a királyság továbbra is létezik, csak éppen nincs királya. És ez jelenti az intézményesülés végleges állapotát: egy ország akkor is létezhet és fennállhat, ha az uralkodó dinasztiája kihal. A korona ugyan gazdátlan, de keresni kell valakit, aki majd a gazdája lesz. Az mellékes, hogy az új királyt választani kell-e, vagy meg kell keresni, hogy kit illet a korona örökség címén. A lényeg az, hogy keresni kell egy új királyt, akinek a fejére lehet helyezni a koronát, és attól kezdve ő lesz az Árpádok uralmának folytatója és birodalmának ura.

A mából visszanézve ez teljesen természetesnek látszik. De mi történt volna, ha nem lett volna természetes mindenki számára, hogy ez az ország egységes egész? Mi történt Európának azon a részén, ahol nem alakult ki ez a fajta, latin kereszténységen alapuló országfogalom?

Magyarország, mire az Árpádok kihaltak, már egy területileg elég pontosan körülírt ország volt. Akkor már elég pontosan lehetett tudni, hogy az ország meddig ér, hol van a vége, és hol kezdődnek a kereszténység más országai. Az más kérdés, hogy a Kárpátokban körös-körül nem volt olyan fontos ezt a határt pontosan meghúzni, hiszen lakatlan erdőségekről volt szó, tudták, hogy a túloldalon már Lengyelország és Oroszország kezdődik, de hogy pontosan hol, az nem volt olyan lényegbevágó. Ám nyugaton, ahol az osztrák és a stájer hercegség, tehát a Német-római Birodalom tartományai következtek, pontosan tudták, hogy Magyarország a Lajtáig és a Morváig ér, és azokon túl a Német-római Birodalom kezdődik. Nekünk természetes is, hogy egy országnak vannak állandó határai, de ha megnézzük a Balkán történetét, döbbenten tapasztaljuk, hogy ott a középkorban olyan értelemben vett országok, mint Magyarország, nem jöttek létre. Léteztek szerb fejedelmek, léteztek szerb királyok, sőt Dusán szerb cár – Nagy Lajos kortársa – a Balkán legnagyobb hatalmú uralkodója volt. Voltak bolgár fejedelmek és cárok is. Bulgária és Szerbia azonban abban az értelemben, ahogy Magyarország, nem létezett.

Mit kell ezen érteni?

Először is nem alakult ki egy olyan regnum, amely túl tudta volna élni azt, hogy a dinasztia kihal, vagy hogy éppen nincs király – tehát nem intézményesült az ország. Amikor Nagy Lajos idején, 1371-ben Szerbiában kihalt a dinasztiaalapító Nemanja István családja, a Nemanji´c-dinasztia, az ország a szó szoros értelmében megszűnt. Elfelejtettek új királyt, illetve cárt választani, így Szerbia eltűnt a térképről. Az történt vele, ami Magyarországgal történt volna az Árpádok kihalása után, ha Csák Máté és társai is így vélekednek a magyar királyságról. Pedig ők is nagyon jól elboldogultak volna király nélkül, úgy, hogy nem választanak királyt, hanem ki-ki megkönnyebbülten uralkodik a saját tartományában, és nem vesződik azzal, hogy a trónt betöltse. Mint ahogy Szerbiában jól megvoltak király nélkül. A királyság addigi tartományurai kezdtek uralkodni Szerbia egy-egy részében, mindegyik fölvett valamilyen címet – akadt, aki önkényesen királyi címet is –, de Szerbia mint olyan szétesett, megszűnt létezni. És nem a törökök miatt, a törökök akkor még alig kezdtek támadni. Egyszerűen azért, mert, ismétlem, elfelejtettek új királyt választani. Nem volt rá szükség, nem alakult ki az az összetartozás-tudat, hogy ők valamennyien Szerbia királyságához tartoznak, amelynek új dinasztiára, új királyra van szüksége.

Ez az összetartozás-tudat azért sem alakult ki, mert területileg sem volt definiálva, hogy mit kell Szerbián érteni. Szerbiának Nemanja István óta azt tekintették, amin az akkori szerb király éppen uralkodott. Ha egy folyóvölgyet még elfoglalt, az is Szerbia lett, ha elvesztette, akkor az már nem volt Szerbia. De a határ Szerbia és Bulgária között a középkorban soha nem volt meghúzva. Nem lehetett tudni, hogy mi tartozik az egyikhez, és mi tartozik a másikhoz, hanem létezett két uralmi rendszer, amelyek időnként elfoglaltak egymástól területeket, és mindig az volt a pillanatnyi Szerbia és Bulgária, amit éppen uralmuk alatt tartottak. Ezért azután a modern bolgár vagy szerb atlaszokban mindig a legnagyobb Bulgáriát és a legnagyobb Szerbiát lehet látni, amit a szerb király vagy a bolgár cár a középkor folyamán el tudott foglalni, de hatalmas területek fedik át egymást, amelyek ide is és oda is tartoztak.

Az ember úgy tudja, hogy a középkori Magyarország területe is sokat változott, hol ezek, hol meg azok a területek tartoztak hozzá. Mi akkor a különbség?

Magyarország esetében ez másképp volt. Ha a magyar király egy új területet elfoglalt, akkor tudták, hogy az egy idegen ország része, amit nem kebeleztek be Magyarországba, hanem külön országként kezelték, egy külön regnumként, amelynek az uralkodója ettől fogva a magyar király volt. A területét azonban nem keverték össze Magyarország területével. Innen ered a magyar történelemben a középkor folyamán kialakult imponáló hosszúságú királycím, hogy tudniillik a magyar király Magyarországon, Hungárián kívül még milyen országoknak, milyen regnumoknak a királya. Kálmán király Dalmácia és Horvátország királyává koronáztatta magát – s itt már látható a latin regnum fogalom hatása. Nem arról volt szó, hogy Szent László és Kálmán elfoglalják és bekebelezik Horvátországot, valamint Dalmáciát, és attól kezdve Magyarország ennyivel nagyobb, hanem elfoglalnak két regnumot, azaz két országot, és Magyarországon kívül most már azok is a magyar király országai közé tartoznak, de nem válnak Magyarország újabb megyéivé. Óriási a különbség.

Attól kezdve a magyar királyok, Horvátország és Dalmácia királyai is voltak, és ezt még államjogilag is szabályozták: ezek társországok voltak. Dalmáciát végül Zsigmond elvesztette, de Horvátország stabilan a magyar királysághoz tartozott, igaz, nem volt ez teljesen egyenrangú kapcsolat. Csak rá kell nézni a térképre, a méreteken rögtön láthatjuk, hogy nem is lehetett, mégis társországi viszony volt. Horvátország soha nem tagozódott be Magyarországba, külön regnum maradt. Ezt mindig számon tartották, annak ellenére, hogy tudták, királya a magyar király. Az lett volna igazából a dolgok rendje, hogy a magyar király – miután Székesfehérváron Magyarország királyává koronázták – elmegy Horvátországba, és ott horvát királlyá koronáztatja magát. Ám úgy érezték, hogy erre nincs szükség, fárasztó is lett volna, így ez elmaradt. A székesfehérvári koronázással a magyar király egyúttal Horvátország királya is lett. De az mindenki számára világos volt, hogy az egy másik ország, ahol a bán mint egyfajta alkirály képviseli a magyar uralkodót. Nem Magyarország megyéje, hanem egy külön társult országa.

Azután tovább bővült a királycím. Ennek legrejtélyesebb eleme a Ráma királya cím, amit II. Béla vett föl 1138-ban. Ráma egy folyócska Bosznia és Hercegovina határán. Egy aprócska folyó és egy szűk folyóvölgy. Máig sem tisztázott, hogy miért vette föl II. Béla e völgy királyának a címét. Tökéletesen érthetetlen, mert sem akkor, sem később nem volt Ráma nevű ország. Nem létezett. Ez olyasmi volt, mintha a német-római császár benyomult volna Nyugat-Magyarországra, Moson vidékére, felvette volna a Moson királya címet, és attól kezdve Németország, Itália, Burgundia és Moson királyának címeztette volna magát. Ennek ellenére a magyar királyok egészen IV. Károlyig büszkén viselték a Ráma királya címet, amin a gyakorlatban sokáig Boszniát értették. A félreértés úgy keletkezhetett, hogy amikor ezekben a barátságtalan hegyekben jártak a magyar seregek, és megkérdezték, hol vannak, miféle ország ez – s most gondoljunk a nyilvánvaló nyelvi nehézségekre –, azt a választ kapták, hogy ez itt Ráma. És attól kezdve a magyar királyt Ráma királyának is tekintették. Amikor ez a félreértés tisztázódott, a Bosznia királya címet már nem vették föl, ám a Ráma királya cím birtokában jogot formáltak a Bosznia feletti fennhatóságra.

Ezután következett Szerbia 1202-ben, Imre király alatt, utóda, II. András pedig fölvette a Halics és Vladimir, vagyis latinul Galícia és Lodoméria királya címet, amely a szomszédos keleti szláv tartományokat jelentette, ahol András szenvedélyesen szeretett háborúskodni. IV. Béla, illetve V. István idején bekerült a királyi címbe Bulgária és Kunország – Kumánia – is. Mire V. István 1272-ben meghalt, a magyar király címe már igen hosszú lett. Ezek persze – Horvátország kivételével – nem jelentettek ténylegesen meghódított országokat, hanem csak jogigényt, hogy a magyar király ezen országok királyának tekinti magát, és ha az ottani uralkodó vagy fejedelem nem hajlandó neki engedelmeskedni, sereget állítani vagy adót fizetni, lázadónak minősül, akinek a megfenyítésére sereggel lehet vonulni, minden nemzetközi jogi bonyodalom nélkül. Egyszóval a királycím nagyon hasznos politikai fegyver volt, bármikori magyar beavatkozást indokolhatott bármelyik szomszéd országban, de egyúttal kifejezte azt a realitást, hogy Magyarország határa ott végződik, ahol az Szent László vagy a 12. századi Árpádok korára kialakult, és ha a magyar király egy új folyóvölgyet elfoglal, akkor – mint Ráma esetében – nem változik meg a magyar királyság területe, hanem új regnum, új ország csatolódik a koronához.

Tehát a 12. századra már kialakult az a stabil országfogalom, amely a Balkánon sohasem. Milyen szerepe volt ebben a keresztény egyháznak?

A latin egyház, már abban az időben, amikor Szent István a maga országát megalapította, az egyházmegyék kialakult szervezetére épült. A latin kereszténység egészének feje a pápa, területileg érseki tartományokra oszlik, ezek pedig püspöki és érseki egyházmegyékre. Magyarországon az esztergomi érsek alá több püspök tartozott, de az esztergomi érsek saját egyházmegyével is rendelkezett, amelynek ő volt a püspöke. Ezek az egyházmegyék egyúttal alapul szolgáltak a politikai szerveződéshez, és a magyar királyságot végül is mindig azzal a területtel azonosították, ameddig a magyar egyház határa terjedt. Tehát a két magyar érsek – az esztergomi és a kalocsai – és az egyházjogilag alájuk tartozó püspökök egyházmegyéi. Ezek összessége alkotta a magyar királyságot, és ott vált el Horvátországtól, ahol már a horvát püspökök egyházmegyéi kezdődtek, a zárai és a spalatói érsekek, valamint az ő püspökeiknek az egyházmegyéi. Az már nem Magyarország, hanem Horvátország volt. Az egyházszervezethez nem lehetett csak úgy hozzácsatolni folyóvölgyeket, mert az intézmény nem a hódítás elve alapján működött. Az egyházszervezet, ha kialakult, stabil keretet biztosított: a püspökségek főesperességek halmazából álltak, amelyek nagyjából egy megyével estek egybe, s ez egy olyan szilárd alapot szolgáltatott, amely egyúttal a politikai uralom keretét is adta.

Hogyan válik ebből a nagyon régies hangulatú ”országból” ”állam”?

A leglényegesebb változás a középkori királyság politikai rendszerében a rendiség létrejötte volt. A rendi államforma és a rendi államról alkotott elképzelések megjelenése új korszakot jelentett. Óriási változásról van szó, amelynek alapjául a keresztény regnum fogalom szolgált, amelyet új tartalommal töltött meg a rendi korszak. Addig – Szent Istvántól kezdve – az uralkodó Isten kegyelméből az egyház javáért uralkodott egy maroknyi püspökkel és világi előkelővel, akikre az ország kormányzását bízta. 20-30-40 ember döntött az ország sorsáról, ebbe az ország többi lakójának még elvben sem volt beleszólása. Ez másutt Európában is így volt, például Angliában a Magna Carta Libertatum kibocsátásakor az ország bárói, előkelői – egy maroknyi főúr – kényszerítették a királyt, hogy tárgyaljon s kössön velük szerződést. Másnak akkor még nem volt beleszólása abba, hogy az országban mi történik.

Ehhez képest volt új gondolat a 13. századi Európában az, hogy a király összes szabad alattvalója, aki tehát nem paraszt, nem másnak az alattvalója, hanem csak a királyé – tehát aki szabad nemes, szabad lovag, esetleg kivételesen szabad paraszt, vagy valamilyen egyházi intézmény élén áll (apát, püspök, prépost), vagy egy szabad városi közösség polgára –, azok együtt az ország teljes jogú lakosai, és igenis joguk van arra, hogy az uralkodó hatalmát korlátozzák. Előásták ugyanis a római jogból, hogy ez már a római jogászok elgondolása szerint is így volt. ”Ami mindenkit illet, ami mindenkire tartozik, azt mindenkinek jóvá kell hagynia.” Ez a római jogból származó norma volt a rendi mozgalmak jelszava: ha ugyanis én ennek az országnak a szabad alattvalója vagyok, akkor a király fölöttem ne uralkodjon csak úgy a tetszése szerint, mert a király dolga az, hogy az én javamat mozdítsa elő és az én érdekemben cselekedjék, a népnek az érdekét testesítse meg. A jó király az, aki népe érdekében tevékenykedik, a népen pedig a szabadok összességét értették, azt, amit a történelemkönyvek rendeknek szoktak nevezni, de amit valójában nem minden országban neveztek így. Például a franciák vagy az angolok ma sem tudják saját nyelvükön azt mondani, hogy ”rendiség” vagy ”rendi állam”, mert nincsenek ilyen szavaik. Ez a német nyelvterület hatására terjedt el a magyar történetírásban. Maga az intézmény azonban, ha másképp nevezték is, mindenütt hasonló volt.

Az országnak volt egy vékonyka rétege, a szabad nemesek, egyháziak, városi polgári közösségek, szabad birtokosok, akik külön-külön nem voltak egyenrangúak, más jogokkal bírtak az egyháziak, másokkal a nemesek és másokkal a városiak. Tehát különböző ”rendeket” alkottak. A rendek azonban együtt reprezentálták az ország egészét, hiszen rajtuk kívül nem lakott más az országban, csak az ő alattvalóik, akik az ő földjükön, az ő birtokukon voltak parasztok. Azoknak értelemszerűen semmi közük nem lehetett ahhoz, hogy mi történik az országban, ahhoz csak a földesúrnak volt köze. De a földesuraknak igenis közük volt, és az országot a rendek összességének kellett irányítania.

Szent István még püspökeivel és ispánjaival együtt uralkodott, a senatusszal –, ahogy István törvényeiben olvasható. Tehát egy maroknyi előkelővel, mint bármelyik frank vagy skandináv király, s nem az összes szabad ember hozzájárulásával. A 13. században formálódott ki Európában az a gondolat, hogy egy ország nem csupán területileg alkot jól körülírható egységet, hanem az egy regnumon belül lakók, az országlakosok is egy testületet alkotnak. Ez a testület pedig jogosult arra, hogy a saját sorsáról döntsön. Akár úgy, hogy személyesen vesz részt a kormányzásban, főpapként vagy báróként, akár úgy, hogy követeket küld az ország gyűlésébe, mint egy megye vagy egy városi közösség. A 13. század végén, III. András idején jelent meg Magyarországon, és 1437 után, Zsigmond halálát követően vált meghatározóvá az, amit rendi államnak nevezünk. Ez merőben új berendezkedés volt, hiszen Zsigmond még a főpapokkal és saját báróival kormányzott, akiket ő választott ki. 1439-től kezdve, amikor az első valódi rendi országgyűlés összeült, a magyar királynak – elvben legalábbis – a rendekkel együtt kellett kormányoznia. Illett országgyűlést összehívnia, mégpedig rendszeresen. A törvényeket ő hozta, de az országgyűlés hozzájárulásával. Az országgyűlés pedig nem más volt, mint a rendeknek, vagyis az ország szabad állapotú birtokosainak a gyűlése, akik személyesen vagy követeik útján voltak jelen.

A mai értelemben vett lakosságnak – még a férfilakosságnak is – vékonyka, kis része volt az, amely részt vett ebben a rendi cirkuszban, amely követeket küldött, amely úgy érezte, hogy állampolgári jogai vannak. Ez a vékonyka rész néhány százalék, nem több. A többiek alattvalók, de mások alattvalói, nem a királyé. Az ország ügyeibe csak a király szabad alattvalói szólhattak bele. A rendi állammal valóban egy teljesen új korszak kezdődött – s ez már átvezet bennünket a modern államhoz. Az ország most már nem egyszerűen egy terület volt, amely fölött valaki Isten kegyelméből uralkodik, hanem az ott lakók testülete, akik együtt egy egészet alkotnak, összetartoznak. Így is képzelték el: egy corpus, egy test, amelynek a feje az uralkodó, de ők a tagjai. És együtt alkotják azt az egészet, amit országnak neveznek.

Végül is ennek a továbbfejlesztése a legújabb korban az a modern állam, ahol a lakosság egésze együtt alkotja az országot, s mindenki egyenlő, nincsenek rendi kiváltságok. Az állam fennhatósága pedig mindenhova egyformán kiterjed. A főúr kastélya vagy a paraszt háza egyformán része ennek az államnak, ahol már csak az államot illetik meg bizonyos jogok, ahol már nincsenek olyan ”rendi” kiváltságok, hogy valakinek joga van mást elítélni és lefejeztetni. Ezek a változások nem következtek volna be a rendiség nélkül, ez pedig kizárólag a latin Európában jött létre, mert csak a latin Európa tudta kialakítani azt a stabil államfogalmat, amely Magyarországon már az Árpádok alatt kiformálódott és alapja lett minden további fejlődésnek. Emlékeztetőül gondoljunk Szerbiára és Bulgáriára, mennyire másképp alakult azoknak az országoknak a sorsa – és nem csak a török miatt –, ahol ez a fajta gondolati és intézményes fejlődés nem következett be.

Köszönöm a beszélgetést.