Szerző: Katus László

Németországban a hűbériségnek csak a bomlasztó tendenciái érvényesültek. Miközben a német királyok mint császárok igényt tartottak az egész nyugati keresztény közösség feletti főhatalomra, saját országuk önálló területi fejedelemségek laza szövetségévé bomlott fel.

A középkori német királyság gyökerei a Frank Birodalomba nyúlnak vissza. A 6. és a 8. század között a Rajnától keletre lakó, német nyelven (Theotisca lingua) beszélő törzsek (gentes) fokozatosan frank uralom alá kerültek, a frank államban területi-politikai szervezetet nyertek, s felvették a kereszténységet. A Frank Birodalom, s különösen Nagy Károly öröksége a továbbiakban évszázadokon át meghatározó szerepet játszott mind a francia, mind a német királyság sorsának alakulásában.

A keleti frank királyság
Nagy Károly birodalmának felosztása három unokája között Verdunben 843-ban még beleillett a frank királyság több évszázados gyakorlatába, a kortársak számára nem tűnt végérvényesnek. A 9. század végén Nagy Károly birodalma újra egy kézben egyesült: III. (Vastag) Károly keleti frank királyt 881-ben Rómában császárrá koronázták, majd 885-ben a nyugati frank előkelők is őt választották királyuknak. Ez az egység azonban mindössze két évig tartott: Károly alkalmatlan volt az uralkodásra, ezért 887-ben a keleti frank előkelők megfosztották a tróntól, s unokaöccsét, Arnulfot (887-899) választották királlyá. Károly ezután hamarosan meg is halt, s ezzel ténylegesen részekre szakadt a birodalom.

Egy korabeli forrás szerint "a teuton frankok és a latin frankok" elváltak egymástól, és így "a Rajnán túli törzsek" külön fejlődési útra léptek. Midőn Arnulf fiával, IV. (Gyermek) Lajossal 911-ben kihalt a Karolingok német ága, fel sem merült, hogy a Karoling nyugati frank uralkodót hívják meg a trónra, hanem a német törzsi hercegek közül választottak királyt. 921-ben a keleti és a nyugati frank király bonni találkozójukon kölcsönösen elismerték egymást, s ezzel hivatalosan is megpecsételték a végleges szétválást.

A két királyság közötti határ már a 9. század utolsó harmadában kialakult: 880-ban a ribemonti szerződéssel egész Lotaringia a német királyság birtokába került. A frank elnevezés még a szétválás után is sokáig tovább élt: a német királyságot hivatalos iratokban a 10-11. században is általában "regnum Francorumnak" nevezték. Igaz, már 919-ben felbukkant a "regnum Teutonicorum" elnevezés is, de ez csak a 11. század vége felé vált általánosan használatossá.

Törzsi hercegségek
Bár a királyi hatalom felaprózódása, privatizációja nem öltött oly méreteket, mint a nyugati frank területeken, német földön is meggyengült a királyság, s kialakultak a területi fejedelemségek. Az egykori királyi tisztviselők, a grófok, őrgrófok és palotagrófok hivatali területükön önállósították magukat, örökletessé tették hatalmukat és birtokaikat, s magukhoz ragadták a király uralmi jogosítványainak (bannum) tekintélyes részét. Saját hadsereggel rendelkeztek, saját területükön bíráskodtak, önálló külpolitikát folytattak és a helyi egyházat is hatalmuk alá vonták. Ebben szerepet játszott a külső támadás is: a 9. sz. második felében a normann rablóhadjáratok, majd kelet felől a magyarok portyázásai, amelyekkel szemben a védelem szintén a helyi hatalmakra hárult.

Ez a folyamat német földön sajátos formát öltött: törzsi hercegségek alakultak ki, a törzsi területek vezetése egyes kiemelkedő családok, részben az egykori Karoling birodalmi arisztokrácia leszármazottainak kezébe került, akik megszerezték maguknak a hercegi (dux) címet.

A 10. század elejére négy törzsi hercegség alakult ki: a szász, a frank, a sváb és a bajor. Hamarosan felzárkózott melléjük Lotaringia, viszont Türingia nem tudott önállósulni, hanem a szász hercegek uralma alá került. Ezek a hercegségek a 10. század elején laza hűbéri kapcsolatban álltak a királlyal, s igyekeztek önállóságukat bővíteni. Ebben a rendszerben a királyi hatalom elsősorban három pilléren nyugodott: a király saját hercegségének erőforrásain, a Karoling-korból örökölt királyi birtokokon, valamint a birodalmi egyház feletti rendelkezésen.

A Karoling-dinasztia kihalása után ezek a törzsi hercegek választottak maguk közül királyt, mégpedig Ottó szász herceg javaslatára a frank Konrádot (911-918), aki sikertelenül igyekezett a törzsi hercegek hatalmát korlátozni, s a portyázó magyarokkal szemben is tehetetlennek bizonyult. I. Konrád okult saját kudarcából, s halála előtt nem öccsét javasolta utódjául, hanem a legnagyobb hatalmú herceget, a szász Liudolfing-családból származó (Madarász) Henriket (919-936).

A szász dinasztia
A szász dinasztia (919-1024) trónra kerülése fordulatot jelentett a német történelemben: kezdetét vette az a folyamat, amelynek során a keleti frank királyságból, a törzsi hercegségek laza szövetségéből megszületett a német állam, majd létrejött a Német-római Császárság. A család névadó őse, Liudolf gróf a karoling állam tisztviselőjéből lett a "keleti szászok hercege", fia, Ottó pedig már az egész szász törzsi terület feje. A szászok tagolódtak be legkésőbb a Frank Birodalomba, ők vették fel legkésőbb a kereszténységet, érthető tehát, hogy náluk éltek legelevenebben a germán hagyományok. A szász hercegek képviselték leginkább Nagy Károly örökségét: az ország egész területe feletti közvetlen királyi hatalom elvét.

I. Henriket 919 tavaszán a szászok és a frankok királlyá választották. A svábok és a bajorok azonban egyelőre másképp döntöttek: Arnulf bajor herceget választották a "Német Királyság" (regnum Teutonicorum) uralkodójává, ám két éven belül ők is behódoltak a "szász" királynak. Henriknek uralkodása végén nemcsak azt sikerült elérnie, hogy utódjául fiát válasszák meg, hanem szakított azzal a Meroving és a Karoling frank államban egyaránt szokásban volt gyakorlattal is, miszerint az uralkodó felosztotta a birodalmat fiai között. Másodszülött fiát, I. Ottót (936-973) jelölte ki egyetlen örököséül, s ezzel biztosította a királyság egységét és oszthatatlanságát.

Ottó két fivére természetesen nem nyugodott ebbe bele: a régi rendszernek megfelelően részt kértek a királyi hatalomból, de a kitört küzdelemben vereséget szenvedtek. Thankmart menekülés közben megölték, Henrik azonban kétszeri lázadás után is kegyelmet nyert bátyjától, s a törzsi hercegi család kihalása után megkapta Bajorországot. A legfiatalabb testvér, Bruno egyházi pályára ment, s bátyja kölni érsekké tette meg őt. I. Ottó még életében megválasztatta és megkoronáztatta fiát, II. Ottót (973-983), s ugyanígy járt el ez utóbbi is az alig hároméves III. Ottó (983-1002) esetében, akinek kiskorúsága idején anyja, a bizánci Theophano, majd az ő halála után nagyanyja, Adelhaid császárné vezette a kormányzatot.

A 22 éves korában elhunyt III. Ottónak nem volt gyermeke, de a szász dinasztia hatalma és tekintélye már annyira megszilárdult, hogy utódát is e család oldalágából választották: a már említett Henrik bajor herceg unokáját, Gizella magyar királyné bátyját, aki II. Henrik néven foglalta el a trónt (1002-1024). Vele végleg kihalt a család férfi ága, de az ezután trónra kerülő száli (frank) dinasztiára (1024- 1125) is azért esett a választás, mert női ágon rokonságban állt az Ottókkal: II. Konrád (1024-1039) I. Ottó leányának dédunokája volt.

Miután a trónutódlás folyamatosságát és a királyi hatalom egységét sikerült biztosítani, a szász uralkodók legfőbb törekvése a királyi hatalom megerősítése, a törzsi hercegségek különállásának megszüntetése volt. Igyekeztek azokat integrálni a megerősödött királyság keretei közé. I. Henrik és I. Ottó fenntartották a békés viszonyt a hercegekkel, házasságok révén családi kapcsolatokat építettek ki velük, az egyes törzsi hercegek halála, családjuk kihalása vagy éppen levert felkelése esetén hercegségükbe a királyi család tagjait, rokonait vagy kipróbált híveiket ültették.

I. Ottó elérte, hogy 949-re mindegyik hercegség az ő családja kezébe került. Persze ez sem jelentett abszolút biztosítékot a hercegek esetleges önállósági törekvéseivel szemben, hiszen 953-ban saját fia, Liudolf sváb herceg, valamint veje, Vörös Konrád lotaringiai herceg kelt fel ellene. Miután a felkelés összeomlott, Liudolf és Konrád kegyelmet kapott, de elvesztette hercegségét. Lotaringiát Ottó ekkor öccsére, Bruno kölni érsekre bízta. II. Ottónak unokatestvérével, Henrik bajor herceggel (Szent István királyunk apósával) gyűlt meg a baja, aki az utókortól méltán kapta a "Civakodó" melléknevet. 976-ban meg is fosztották hercegségétől, de 985-ben visszakapta azt.

Családtagoknak és rokonoknak a hercegségek élére helyezése tehát nem mindig hozott megnyugtató megoldást, de ezeket a változásokat I. Ottó jól használta ki, hogy a hercegségekben is fokozottabb mértékben érvényesítse a királyi felségjogokat, elsősorban a bíráskodás és az egyház feletti rendelkezés terén.

A birodalmi egyház
A hercegekkel és a világi előkelőkkel kapcsolatos tapasztalataik meggyőzték Henriket és Ottót, hogy a királyi hatalmat elsősorban az egyházzal szövetségben, arra támaszkodva építhetik ki és erősíthetik meg. Ezért vált a 10-11. századi német királyság egyik legfőbb jellegzetességévé a királyi hatalom, az államszervezet és az egyház szoros összekapcsolódása. A szász és a száli dinasztia hatalmának legfőbb támasza a birodalmi egyház volt. Henrik és Ottó igyekezett megakadályozni azt, hogy a hercegek tartományi egyházakat építsenek ki, s végül sikerült megszerezniük valamennyi hercegségben az egyház feletti rendelkezést.

A király, mint szakrális személyiség, a krizmával való felkenés révén a klérus tagja, "mintegy pap", a birodalmi egyház feje is volt, aki érvényesíteni tudta befolyását a püspöki és apáti székek betöltésénél, ő rendelkezett az egész ország területén az invesztitúra jogával, vagyis a pásztorbot és a gyűrű átadásával ő iktathatta be az új főpapot tisztségébe és birtokaiba. Míg Franciaországban a 11. században a püspökségeknek csak egyötödével rendelkezett a király, addig Németországban minden püspökség a király főkegyurasága alá tartozott.

Az egyházat nagy birtokadományokkal látták el, s az egyes püspökségek és apátságok immunitast is kaptak, ami azt jelentette, hogy birtokaik területére királyi tisztviselő nem tehette be a lábát, mert ott minden "állami" funkciót maga a főpap gyakorolt az ezzel megbízott tisztviselő, a Vogt útján. A központi kormányzat, sőt fokozatosan a helyi közigazgatás is teljesen az egyháziak kezébe került. Ők voltak a király tanácsadói, ők töltötték be a legfontosabb udvari pozíciókat, ők állottak a legtöbb grófság élén, Itáliában pedig ők voltak a városok urai.

Az udvari kápolna volt az az intézmény, ahol a főpapi utánpótlás nevelkedett, itt ismerkedtek meg az államügyekkel, itt sajátították el azok intézésének technikáit. A királyi kápolnában nevelkedett klerikusok közül kerültek ki a püspökök és a nagy birodalmi apátságok vezetői. A főpapok kötelesek voltak ellátni a királyt és kíséretét, ha területükön tartózkodott, s ők adták a birodalmi hadsereg zömét is. 982-ben több mint 2000 páncélos lovas (loricata) egység állt II. Ottó rendelkezésére, ebből egyháziak állítottak ki 1510-et, míg a világi előkelők csak 534-et. A mainzi és a kölni érsek, az augsburgi és a strassburgi püspök 100-100 páncélos lovast állított ki, a trieri érsek 70-et, a reichenaui apát 60-at, míg a legerősebb világi kontingens létszáma mindössze 40 lovag volt.

A császárság megszerzése után ez a birodalmi egyházi rendszer Rómára is kiterjedt. I. és III. Ottó, valamint III. Henrik pápákat tett le és nevezett ki. Így került a 990-es években a pápai székbe az első német (V. Gergely), majd az első francia pápa (II. Szilveszter). Ezt a birodalmi egyházat és az egész reá épülő hatalmi struktúrát alapjaiban rendítette meg a világi invesztitúra tilalmával a gregorián reform. Érthető tehát, hogy az invesztitúraharc a Német-római Császárságban bontakozott ki leghevesebben.

Sikeres külpolitika
A királyság hatalmának és tekintélyének megnövekedéséhez hozzájárult az országot dúló magyarok felett aratott győzelem. Henrik jól kihasználta a magyaroktól 926-ban évi adófizetés ellenében vásárolt kilencévi békét, megszervezte a védelmet, átalakította a hadsereget - különösen a lovasság létszámát növelte -, s az adófizetés felmondása után, 933 tavaszán a Riadénál nagy győzelmet aratott felettük. I. Ottó Augsburg melletti győzelme 955-ben egyszer s mindenkorra véget vetett a magyar kalandozásoknak német földön.

I. Henrik és I. Ottó a külpolitika irányítását is kivette a törzsi hercegek kezéből. Az Elba és Odera között élő szláv törzsek a német király adófizetőivé váltak, területükön őrgrófságokat szerveztek. A politikai szervezéssel párhuzamosan haladt a német kolonizáció és a keresztény hittérítés az I. Ottó által létrehozott, s 968-ban érseki rangra emelt magdeburgi egyházi központ irányításával. Az Elba és Odera között püspökségek létesültek, s német papok vezetésével folyt a cseh és a lengyel misszió is, amelynek előrehaladását jelzi a poznani (968) és a prágai püspökség (973) alapítása. Mindkettő a német egyházszervezetbe tagozódott: a magdeburgi, illetve a mainzi érsekségnek voltak alárendelve.

A cseh hercegség nemcsak egyházszervezetileg kapcsolódott a német királysághoz, hanem politikailag is: a cseh herceg a német király hűbéreseként előkelő helyet foglalt el a birodalom területi fejedelmei között. Az Ottók keleti politikájának legjelentősebb eredménye azonban az önálló lengyel és magyar egyházszervezet létrejötte volt az ezredfordulón. Ez a két ország politikailag is önálló egységként kapcsolódott be az európai keresztény népközösségbe.

II. Ottó alatt került sor a magyar támadások nyomán összeomlott délkeleti végek újjászervezésére: 976-ban felújították az Ostmarkot (Ostarrichi), s megszervezték a Karantán Hercegséget, amelyből az ezredforduló után kihasították a Krajnai és Stájer Őrgrófságokat. Nyugaton a szász és a száli uralkodók külpolitikájának legjelentősebb eredménye a Burgund Királyság megszerzése volt 1033-ban.

Ottó császársága
Midőn I. Henrik meghalt, a korabeli szász krónikás joggal nevezte őt az európai királyok között a legnagyobbnak. Még inkább megillette ez a cím I. Ottót, akit a hadsereg az augsburgi győzelem után imperátorként ünnepelt, s uralmát a korabeli közvélemény "imperiale regnumnak" minősítette. Érthető tehát, hogy Ottó előbb-utóbb igényt tartott arra, hogy Itáliát és Rómát, s ezzel a császári koronát is megszerezze. Annál is inkább, mert úgy vélte, hogy a magyarok feletti győzelemmel és a szláv misszió sikereivel, mint "a pogány barbárok legyőzőjét, a kereszténység terjesztőjét és az egyház védelmezőjét" megilleti őt a császári méltóság. Ám első itáliai útja alkalmával, 951-952-ben, Rómában visszautasításra talált, s csak a "langobardok királya" címet vette fel. 961-ben azonban már magának a pápának, XII. Jánosnak a segélykérő hívására kelt át az Alpokon, s ezúttal elérte célját: a pápa 962. február 2-án a római Szent Péter templomban császárrá koronázta őt. Ezzel létrejött a Német-római Császárság, amely csaknem ezer évig (1806-ig) fennállt. A császári címet ettől kezdve a német királyok nyerhették el, ha Rómába mentek a koronázásra (azaz császár csak német király lehetett, de nem minden német király lett császár).

Ez alkalommal adta ki Ottó azt a nevezetes oklevelet, az ún. Ottonianumot, amelyben szabályozta a császárság és a pápaság viszonyát. Mindenekelőtt megerősítette Szent Pétert és helyettesét, a pápát mindazon területek birtokában, amelyeket elődei, Pippin és Nagy Károly adományoztak neki, biztosította a pápák törvényes, azaz az egyházjogi előírásoknak megfelelő szabad választását, de azt is előírta, hogy beiktatása előtt a megválasztott pápa köteles hűségesküt tenni a császárnak, akinek küldöttei (missi) jelen lesznek a pápai fennhatóság alatt álló területeken, s ellenőrzik a kormányzást és a bíráskodást. Mivel azonban a következő évben a pápa ellene fordult, kiegészítette az Ottonianumot: a rómaiak tegyenek esküt, hogy a jövőben a császár előzetes hozzájárulása nélkül senkit sem választanak pápává. A lázadó pápát pedig a császár által összehívott római zsinat megfosztotta méltóságától.

A római koronázás és Ottó itáliai tartózkodása napirendre tűzte az új nyugati császár és a konstantinápolyi császár viszonyának kérdését. Az Itáliát fenyegető arab veszéllyel szembeni fellépés érdekközösséget hozott létre a két császár között. Bizánc végül is elismerte Ottó és utódai császárságát, s Ottó Theophano személyében császári hercegnőt kapott fia számára feleségül. III. Ottó is hasonló kegyben részesült, ám ő meghalt, mire a bizánci hercegnő Itáliába érkezett.

Itáliában és Rómában nem volt könnyű feladat a császár uralmát biztosítani. A római nemesség ismételten felkelt ellene, s Észak-Itáliában is zűrzavaros viszonyok uralkodtak. I. Ottó a császárrá koronázása és a halála között eltelt 12 évből kilencet kénytelen volt Itáliában tölteni. Ez a tény már előrevetíti a jövő képét: a német királyok figyelmét és erejét egyre növekvő mértékben lefoglalja a császárság és az itáliai hegemónia megszerzése, ezért elhanyagolják a szorosan vett német ügyeket, a királyi felségjogokat egyre inkább átengedik a területi fejedelmeknek. A császári ambícióknak és az itáliai politikának a 12-13. században döntő szerepe lesz abban, hogy Németországban a partikularizmus kerekedik felül, a szász dinasztia erős német királysága a 14. századra önálló kisállamok laza szövetségévé alakul át.

A római császárság felújítása
I. Ottó tisztában volt császári hatalmának tényleges kiterjedésével és határaival: "a rómaiak és a frankok császárának" nevezte magát, s rómaiak alatt ténylegesen Róma és környéke lakóit értette. Unokája, III. Ottó viszont egy univerzális, nemzetek feletti keresztény birodalomról ábrándozott. Ez a zseniális fiatalember, akit a kortársak "a világ csodájának" neveztek, nevelője és barátja, a kor legnagyobb tudósa, a francia Gerbert hatására és sugallatára meghirdette a "római császárság felújításának" programját (renovatio imperii Romanorum). Természetesen a keresztény császárok, elsősorban Nagy Konstantin és Nagy Károly birodalmára gondolt, s koncepciójában a keresztény misszió központi szerepet játszott. Ezt fejezte ki azzal, hogy római császári titulusát kiegészítette a "Jézus Krisztus szolgája", majd később az "apostolok szolgája" címmel. Székhelyévé Rómát tette, ott építtette fel palotáját a Palatinuson, s onnan kívánta irányítani II. Szilveszter néven a pápai trónra emelt barátjával és nevelőjével, Gerberttel együtt azt az egyetemes keresztény birodalmat, amelynek az ő szemében Italia, Gallia és Sclavinia (azaz Lengyelország) Germaniával egyenrangú tagjai.

III. Ottó álma a nemzetek feletti keresztény császárságról nem volt megvalósítható, hiszen 1001-ben még székvárosából is elűzték őt és Szilveszter pápát a fellázadt rómaiak. Arra azonban ez a rövid, de kivételes történelmi pillanat elég volt, hogy az ezredfordulón a császár beleegyezésével, sőt személyes közreműködésével létrejöhessen az önálló, a birodalmi egyháztól független lengyel és magyar egyházszervezet s a Német Királyságtól független Magyar Királyság és Lengyel Hercegség.

III. Ottó utóda lemondott az egyetemes birodalmi ambíciókról, s a Frank Királyság, azaz Németország megújítását tűzte ki céljául, hiszen a megelőző években a Német Királyságban az erőviszonyok a területi fejedelmek javára tolódtak el a királlyal szemben. A száli dinasztia királyai, elsősorban II. Konrád az Ottók politikáját folytatták tovább, de a királyságot új társadalmi erők bevonásával igyekeztek megerősíteni. Az egyház mellett elsősorban a nemesség alsóbb rétegeire, a kishűbéresekre (valvassorok) és ministerialisokra (földesúri függésben élő, eredetileg nem szabad, de udvari és katonai szolgálatuk révén az uradalmi népek sorából kiemelkedő és a nemességhez közeledő csoport) támaszkodtak.

A kora középkori Német Királyság a 11. század közepén, III. Henrik uralkodása idején élte virágkorát, az I. Henrik és I. Ottó által kezdeményezett fejlődés ekkor teljesedett ki. De ekkor jelentkezett a rendszer válsága is. III. Henrik támogatta az egyházi reformot, különösen amíg az egyház belső megtisztulásáról volt szó, de hamarosan kiderült, hogy ez a reformmozgalom bizonyos határon túl már nem egyeztethető össze a birodalmi egyház rendszerével, ami pedig a német királyság alappillérét jelentette. III. Henrik ültette a pápai székbe azokat a német főpapokat, akik kezdeményezői voltak annak a mozgalomnak, amelyet gregorián reformnak nevezünk, s amely az invesztitúraharc kirobbantásával alapjaiban rendítette meg a német királyságot.

Archaikus jelleg
A 20. század első felének egyik legjelentősebb középkorkutatója, Marc Bloch azt írta, hogy a 10-12. századi német viszonyok jellemzésére leginkább az "archaikus" jelző alkalmas. Franciaországgal vagy Itáliával összehasonlítva a német fejlődés minden téren egy-két évszázados késésben volt. A 10. századi német királyság archaikus jellegét még inkább kiemelik a korszakkal foglalkozó mai német történészek.

Gerd Althoff az Ottó-kori hatalmi struktúrát "állam előtti" képződménynek minősíti, s úgy véli, hogy minden vonatkozásban kezdetlegesebb volt a Karoling államszervezetnél. A tulajdonképpeni államiság legfontosabb kellékei hiányoztak, a hatalomgyakorlás intézményes keretei nem alakultak ki, központi kormányzatról alig lehet beszélni. Az írásbeliség minimális volt, az ügyintézés szóbelileg történt, s normaként nem írott szabályok, hanem szokások szolgáltak.

Az állam lényegében azonos volt a király személyével, aki körül az informális személyi kapcsolatok bonyolult hálózata épült ki. A szokásjog arra kötelezte az uralkodót, hogy döntéseinél hallgasson tanácsadóinak, bizalmasainak véleményére. Ennek a király körüli személyi körnek azonban nem volt meghatározott struktúrája, nem léteztek körülhatárolt reszortok és funkciók. Nagy többségükben egyházi emberek alkották, de helyet kaptak benne rokonok és világi előkelőségek is. A királyságnak nem volt állandó székhelye, az udvar folyamatosan utazott az egyik királyi birtokról a másikra, de egyre gyakrabban szállt meg püspöki székhelyeken vagy a nagy birodalmi monostorokban is.

Ezek között az archaikus viszonyok között a szász uralkodók viszonylag erős királyi hatalmat építettek ki, s ebbe be tudták integrálni a törzsi hercegségeket is. Miközben Franciaországban végbement az állam teljes privatizációja, s a királyok tényleges hatalma csak családi hercegségük kis területére terjedt ki, a német király fenn tudta tartani közvetlen hatalmát az ország területének jelentős része felett.

A 12. században azonban fordult a kocka. Franciaországban fokozatosan megerősödött a királyi hatalom, s az ország területének egyre nagyobb részét vonta közvetlen ellenőrzése alá. Németországban viszont éppen ekkor indult meg az önálló területi fejedelemségek kialakulása, a központi államhatalom fokozatos felbomlása. Ebben szerepet játszott az a tény is, hogy a német területek nagy részén nem fejlődött ki teljes mértékben a hűbéri struktúra. A hűbéri jog és a hűbéri intézmények itt elsősorban a területi fejedelmek javára szolgáltak, a királyság viszont nem tudta kihasználni a hűbériségben rejlő lehetőségeket, mint az Franciaországban történt.