2017. szeptember 23.

A macsó imázsa. A modern férfieszmény kialakulása

Szerző: George L. Mosse

Ha a modern férfieszmény kialakulását próbáljuk nyomon követni, a lovagi tornáktól a párbajokon át korunk sportcsillagaihoz vezet az út. A kép kialakulása korántsem spontán folyamat, a német klasszicizmus óta esztéták, orvosok, tornatanárok, politikusok, plakátrajzolók és karikaturisták egyaránt dolgoztak rajta. Széles váll, kemény áll teszi a férfit, mondták és mondják több mint két évszázada, és ez német és olasz fasisztákra, szovjet bolsevikokra és amerikai reklámszakemberekre egyaránt jellemző. Így jutottunk el addig a férfiképig, amely a testépítők és filmek utcai harcosainak eszménye. A szerző új könyve Mi a férfi? címmel a Balassi Kiadó Feminizmus és történelem sorozatában a közeljövőben jelenik meg.

Ha férfi vagy, légy férfi, írta a költő a 19. században, jelezve, hogy a férfiak milyen hittel bizonygatják hímnemű voltuk jelentőségét, s hogy ez a szemlélet mennyire áthatotta a nyugati kultúrát. A férfi mivolt eszménye feltételezte, hogy az egyén „nem hitvány, gyenge báb”, s hogy a nemzet feltámad vagy megőrzi egészségét, de ez lett a modern társadalom önmeghatározásának alapja is. A férfivoltról feltételezték, hogy szavatolja a fennálló rendet a modern romlás hatásai ellen, ugyanakkor erre a tulajdonságra volt szüksége annak is, aki változást akart. Valóban, a „legény a talpán”, „emberére akadt” jellegű kifejezések, akárcsak a néphagyomány szóhasználata az „emberre” mint a háznál levő férfira, férjre, ami a 19. századra és a 20. századra, főként első felére egyaránt jellemző volt, közhelyként élnek számos nyelvben. Mi ebben a felfogásban olyan magától értetődő, hogy a történetírók általában eleve annak vették?

Az eszmény és ellentéte
A modern férfieszmény felvázolása szorosan összefüggött a 18. század végén formát öltő új, polgári társadalommal. Ekkor alakult ki az a férfisztereotípia, amellyel ma is nap mint nap találkozunk. Igaz, nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy korábbi eszmék is helyet kaptak e modern sztereotípiában, de a férfiasság eszménye mindenképp módosult a 18. század végén. Miben állt ez a változás?

A korábbi, arisztokratikus férfieszménnyel való szakítás természetesen nem következett be hirtelen. A lovagiasság középkori ideálja és a párbaj szintén középkori szokása egészen a modern időkig megőrződött. Az arisztokráciához kapcsolódó férfieszmény sok tekintetben a harcosok kasztjára épült, a finom és szertartásos udvari társadalomban már jóval a 18. század vége előtt kiforrt egyfajta férfiasságimázs.

A férfieszmény ellentétje képével szembeállítva határozta meg önmagát, s ez az ellenpélda minden volt, ami a férfi nem, hisz úgy alakult ki, hogy a férfi sztereotípiájának szöges ellentéte legyen. Bármennyire is elhanyagolják e vetületet, a rasszizmus és antiszemitizmus a modern férfiasság előítélet-mintáiban mindmáig fontos szerepet tölt be, amennyiben ezekben a mintákban a kívülállók többnyire a testi és szellemi férfieszmény alapján ítéltetnek meg.

A szépségeszménnyel ellentétes példák hagyományosan a zsidók és a cigányok voltak, hiszen Európában nemigen akadt néger, továbbá azok, akik elutasították vagy sértették a társadalom normáit, a csavargók, bolondok, visszaeső bűnözők, valamint, utoljára, de nem utolsósorban a „férfiatlan” férfiak és a „nőietlen” nők. A 19. század vége felé mindinkább szem elé kerültek a leszbikus nők és a homoszexuális férfiak, és már akadt közöttük olyan is, aki hivalkodott az elfogadott normától való eltéréssel.

A „kívülálló” meghatározását szintén főleg egy sztereotípiára alapozták, éspedig arra, hogy mennyiben állnak szemben a férfieszménnyel. Mivel ez az eszmény kőbe volt vésve, ellentettjének nemigen lehetett manőverezési terepe, sem a külsőre, sem a jellemre vonatkozó szabályokon nem módosíthatott. Gyakran találkozunk majd „kívülállókkal”, akik megpróbáltak „igazi férfiak” lenni, de a maguk kis felszabadító mozgalmát alkalmasint vagy arra alapozták, hogy elbújtak az emberek elől, vagy arra, hogy kigúnyoltak mindent, amit a férfi sztereotípiája jelképezett. Egyik módszer sem jelentett könnyű menekvést.

Az eszményi nő passzív politikai és társadalmi szerepének képzete nagyjából az első világháború utáni évekig változatlannak tűnt, annak ellenére, hogy különböző jogi mozgalmak követelték, legyen vége a nők kizárásának a közéletből. Mint mondtuk, a férfi sztereotípiája sem módosult, mert a sztereotípiák és a szimbólumok nehezen módosulnak.

Mégis, a férfi sztereotípiája mintha még inkább állandósult volna, mint az asszonyoké. Beszéltek ugyan „új férfiról”, de ez valójában nem sokban különbözött a hagyományos, kőbe vésett eszménytől, az „új asszony” alakja viszont lényegi változáson ment keresztül. A férfiak képzeletben ugyan eljátszadoztak az olyan nőtípusokkal, mint „a végzet asszonya” vagy „az amazon” (a nemzetet képviselő nőalak természetesen szent volt), de a nőknek gyakorlatilag nem volt lehetőségük arra, hogy a férfiak nyilvános szereplésén valamit változtassanak. Sőt, a nőiesség eszménye lényegében azok számára is változatlan maradt, akik egyébként nem bánták volna, ha a nők nagyobb szerepet kapnak a közéletben.

A modern férfiasság kialakulása szorosan kötődött az új polgárságéhoz, amely a 19. század végén született meg. Ekkor jött létre a férfiasság eszményképének ma is megfigyelhető változata. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a korábbi idők modernizálódó elemei is tovább éltek ebben. Ám ha változott a férfias viselkedésmód irányzata a 19. század vége felé, miben állt ez a változás?

A lovagi hagyomány
A régebbi, arisztokratikus férfieszménnyel való szakítás nem hirtelen történt. A lovagiasság középkori eszménye vagy a párbaj intézménye a modern időkig fennmaradt. A férfias viselkedésmód korábbi eszménye, mely az arisztokráciához kötődött, szélesebb összefüggésekben a harcosok kasztján alapult, igaz, az udvari modor kifinomultsága mérsékelte a férfias megnyilvánulásokat már jóval a 19. század vége előtt is. A középkori lovagi torna mindenesetre inkább harci játék volt, mint a lovagság rítusa – amennyiben szigorú szabályok korlátozták az erőszakos fellépést. A párbajokat – két férfi tanúk előtti csatáját – a 16. századtól kezdve kötötték rituális előírások. Isten ítéletének keresése lett a szembeszállás rítusának fontos eleme, és az ellenőrizhetetlen erőszak s az ennél is kegyetlenebb diadaljelképek eltűntek (például a győztes nem helyezte többé lábát a legyőzött mellkasára).

A párbajt a férfiúi becsület védelméért vívták, és a becsületet kellő bátorsággal és hidegvérrel illett megvédeni. Az arisztokratikus becsületfelfogás párosult a vér hatalmával, értve ezen a vérségi kapcsolatot, leszármazást. A másik rangjának elismerését megtagadni – ez volt a legtöbb párbaj kiváltó oka. A lovagi hagyományhoz illően az egyénhez magához kötődött a becsület: tekintélyéhez, társadalmi státusához, méltóságához. Ám a becsület eszményéhez hozzákapcsolódott a férfiasságé is – a sértés csúcsa volt, ha valakit gyávának neveztek. Nem Edmund Burke volt az egyetlen író, aki egyenlőségjelet tett lovagiasság és férfiasság közé, hősiességet és nagylelkűséget értve az utóbbin.

A bátorság és vakmerőség a férfi szükségszerű erénye volt; ezenkívül szenvedélyesnek és hűségesnek illett lennie, akit egy nő iránt érzett tiszta szerelem tesz még nemesebbé. Az efféle lovagerényeket a hanyatló feudális társadalom fogalmazta meg, mikor az arisztokrácia tekintélye végső jelképeként ragaszkodott a maga becsületkódexéhez. Az arisztokráciából származó katonatisztek, udvaroncok és polgári hivatalnokok egyfelől kötelességeik közé sorolták a becsületkódex előírásainak követését, másrészt az önérzet és a kasztszellem megtartása eszközeként használták.

Az arisztokratikus becsület úgynevezett férfierényei mellett ki kell tartani, hirdette a lovagi felfogás, és nem csupán amolyan közhelyként, hanem azért is, hogy kordában tartsák a harsány férfitempót. Anatole France 1886-ban, mikor meglepő módon terjedt a párbajozás szokása Franciaországban, azt írta, hogy „a kard a civilizált ember első eszköze, az egyetlen módja annak, hogy összeegyeztessük a brutális ösztönöket az igazság eszményével”. Megjelenhetett itt egy bizonyos viselkedésikód-rendszer, amelyet átültethettek az akkori jelenbe, amikor például az angol gentleman megfelelő viselkedésmódja a férfiúi illem fontos része lett.

A 19. század elejének romantikus szemlélete, a középkor felélesztése – például Walter Scott regényeiben – erősítette a lovagi eszményt, és a francia forradalom késztette Edmund Burke-öt arra a megjegyzésre a jakobinusokkal kapcsolatban, hogy a jó modor, beleértve a lovagias viselkedést, még a jó törvényeknél is fontosabb. És valóban, a félelem és gáncs nélküli lovag feltételezett kötelező tulajdonságai – amint azokat Alan Chartier 15. századi balladája, A nemesség hitvallása (Les Breviaires des Nobles) összegzi: hűség, igazságérzet, megbízhatóság, józanság és állhatatosság – egytől egyig átemelhetők és beleillenek a férfiasság modern definíciójába. Csakhogy ez az arisztokratikus eszmény nélkülözte azokat a határozott körvonalakat és erkölcsi parancsokat, amelyek a modern férfiasságnál elengedhetetlenül fontosak. Mindenesetre a lovagiasság inkább volt elérendő cél, mint betartott szokás ama erőszakos hajdankorban.

Az efféle arisztokratikus eszmények alkalmazása egy középosztálybeli világszemléletre, legalább a 18. század végétől kezdve, fontos szerepet töltött be a modern férfieszmény megformálásában. Bár a bátorság, hidegvér s ugyanakkor az együttérzés megmaradt mint eszmény, ám meg is változott, s elveszítve korábbi erőszakos vonásainak egy részét, beépült a morális követelmények közé. A nemes hölgy iránt érzett eszményi, „plátói szerelem” volt az, amelyről feltételezték, hogy átszellemíti a lovagot; ezt most a házasság intézménye tette mindennapos állapottá.

Még fontosabb lett a korábban kevésbé lényegesnek tartott külső megjelenés, s nem csupán a cselekvés, hanem a látvány is számított. A férfiasság esztétikuma egyfajta ugrópont volt annak a sztereotípiának a rögzülésében, amely a látáson alapuló észleléshez kötődött. És a modern férfieszmény felé haladva többé-kevésbé ez a sztereotípia lett meghatározó. A 18. század vége előtt azonban még nem rögzült az az íratlan szokásjog, amely aztán az egész személyiséget meghatározta, s megszabta a férfi modorát, külsejét, viselkedését.

A férfibecsület védelmében
Kétségkívül, minden változás ellenére, fontos szerepe volt ebben az arisztokratikus hagyománynak. A párbaj szokása erősítette a személyiség, az autonómia tudatát, egyben az osztálytudatot, a magas rendű kaszthoz tartozás érzetét is; a 19. században fontos eleme lett a katonatisztek és diákok, politikusok és üzletemberek életének, olyannyira, hogy még zsidók is gyakorolták, bizonyítandó, mennyire téves a gyáva, férfiatlan viselkedésükről szóló korábbi sztereotip felfogás. A Pesten, még Tivadarként született Theodor Herzl például arról álmodozott Bécsben, hogy sorra győzi le párbajban az osztrák antiszemitákat.

A közép-európai „becsületkódex” a katonatisztek és az előkelő egyetemek diákegyesületeinek („Burschenschaft”) tagjai számára azt jelentette, hogy a vívásban való kellő jártassággal stabilizálhatják társadalmi rangjukat. Az immáron nem arisztokratikus jellegű társadalomban ugyanis az lett a kérdés, „párbajképes”-e valaki, hiszen az örökletes kaszthoz tartozás helyét a társadalmilag megkülönböztetett pozíció vette át. A párbajképesség azt jelentette, hogy mindkét fél azonos társadalmi helyzetben van. A német nyelvű országok burzsoáziája elfogadta státusszimbólumként a becsület effajta férfikódexét, és követte is ezt, a zsidókat viszont fokozatosan kizárták ebből a körből; valójában ebben figyelhető meg az egyik áramlat afelé, hogy választóvonalat húzzanak a társadalom számára elfogadható személyek és azok között, akiket a társadalom szélére kell szorítani, illetve ki kell zárni a hatalomból.

Ellentétben Németországgal, francia földön bárki párbajozhatott, és a párbaj inkább a polgári férfierény bizonyítéka, mint a kaszthoz tartozás jele: a vívás művészete „erősítette a szívet és edzette a testet”, s erre szüksége volt annak a nemzetnek, amelyet 1871-ben Poroszország megvert és megalázott.

Ám bármennyire is fennmaradt, alaposan meg is változott egykori formájához képest ez az arisztokratikus szemlélet, miközben hozzájárult a férfieszmény kialakulásához. A biztonság kedvéért kialakították a férfibecsület védelmének rítusait: az inzultus meghatározását, a kihívást, a párbajsegédek („szekundánsok”) tárgyalási formáit, a tanúkat, a megvívás rendjét, a pisztoly és a kard közti választás rendszerét – a párbajkódexet. Mindezt nagyjából úgy szabályozták, mint a háborúkat a barokk kor óta, de ez a párhuzam inkább csak Németországban volt érvényes. Az olykor halálos kimenetelű párbajnak az volt a célja, hogy pontot tegyen egy viszály végére, egyben kifejezte a középosztálybeli polgároknak az erkölcsről és erényről alkotott fogalmait és érzelmeit is. A leszármazáson, a „vér” hatalmán alapuló becsület fogalma értelmét vesztette a modern időkben, s helyét – Robert Nye kifejezésével élve – az a remény foglalta el, hogy az erény veszi át a becsület helyét, mintegy a feudális társadalom felett gyakorolt polgári bírálat nevében. Valójában azonban továbbra is a becsület védelmében való kiállást jelentette a párbaj, mintha az úgynevezett férfias tulajdonságok és az erény védelme továbbra is az arisztokrácia kiváltsága lett volna.

Franciaországban volt a legnyilvánvalóbb az új társadalmi réteg átlépése a korábbi arisztokrácia szokásrendjébe. A párbaj célja már nem az ellenség megölése volt, hanem a férfiasság erényének közszemlére tétele. Itt azonban még mélyebb változás zajlott le, mint az egyenlőség és igazságérzet hangsúlyának fokozódása. Leginkább a 19. század végének párbajoktól hangos időszakában fejezték ezt ki igen találóan: „Ha egy férfi csak azért védelmezi a becsületét, hogy megőrizze a tiszteletre méltó becsület látszatát, a becsületkódex többé nem eredeti célját szolgálja, hanem komédiává alakul át.” Ekkor úgy vélték, a becsületkódex akkor tölti be hivatását – még ha a németországi gyakorlatban ez nem is mindig sikerült –, ha, miként egy 1900-as franciaországi párbajkódex a legtalálóbban összegezte, a párbaj erőssé és függetlenné teszi a férfit, átveszi a törvény szerepét abban a pillanatban, mikor az csődöt mond, büntetve azt a sérelmet, amit a törvény nem tud. Ily módon a törvénytisztelő polgár gátlásai némileg csökkentek. A párbaj alkalmas volt az elmérgesedett viták lezárására is. A kardjukat összemérő férfiak sok tekintetben a szabadkőművesekére emlékeztető kapcsolatban voltak egymással. A párbaj így beágyazódott az igazság és a férfierény eszményeibe, és példázta a polgári társadalom számára oly fontos helyes világrend elveit.

A férfibecsület mögött erkölcsi céltudatosság állt, az igazságérzet, az egyenlőség tudata és a helyes világrend egyaránt az arisztokratikus felfogás helyett a középosztályra épülő társadalom mélységes átalakulásának jele volt. A bátorság, hidegvér és büszkeség jegyében felfogott férfibecsület immár nem volt a társadalmi rang függvénye. A párbaj és a hozzá szükséges vívási ismeret most már csupán a jellem egyik iskolájának tekintetett. Azért általában nem volt semmiség, ha valakit párbajra hívtak, még Németországban sem. Theodor Fontane 1895-ös regényében, az Effie Briestben a felszarvazott főhős párbajban megöli a csábítót, ám lelkifurdalását csak azzal tudja megnyugtatni, hogy a sors akarata lehetett. A párbajok korábban széles közönség előtt zajlottak, ekkor viszont már szűk körben, titokban bonyolították le őket. Fenntartották ugyan a hagyományos rítust, mégis tettek némi engedményt a polgári lélek érzékenységének. Semmi sem mutatja jobban ezt a – még Effie Briest katonatiszt férjének lelkifurdalásában is feltűnő – változást, mint az a tény, hogy a párbaj után a vívó feleknek kezet kellett fogniuk egymással. Igaz ugyan, hogy némely párbaj még ekkor is halálos kimenetelű lehetett, az egész mégis inkább jellemformáló bátorságpróba, mint végzetes istenítélet volt.

A parlamentekben ugyan folytak viták a 19. század végén a párbaj betiltásáról, a hatalom képviselői inkább pártolták az olyan „becsületbíróságokat”, amelyek erőszak nélkül is eldönthettek egy vitát. Mindenesetre jóval az első világháború után is folytak még párbajok. A férfipróbát jelentő és társadalmi rangot bizonyító párbaj 1926-ig kimutatható Németországban, mégpedig egy német Burschenschaft utolsó zsidó tagja vívta. Elfogadott egy kihívást becsületbírósági döntés alapján, igazolandó az összes német zsidó polgári tisztességét. Remélte, hogy a férfibecsület bizonyításának ezzel a módjával helyreállítja egy háttérbe szoruló kisebbség helyét a tisztes polgári társaságban. Ez akkor már csak nagyon kevesek nézete lehetett, de az eset mutatja, milyen tartós volt az arisztokratikus eszmény. Végső soron azonban a polgári érzékenység figyelembe vétele sem menthette meg a párbaj intézményét attól, hogy összeomoljon azoknak a lesújtó véleménye alatt, akik barbár dolognak tartották, vagy tekintettel ne legyen azon katonai vezetőknek a rosszallására, akik nem kívánták elveszteni néhány kiváló tisztjüket.

Test és lélek
A test és a lélek kapcsolata hajdan alapeleme volt a szépségeszménynek, és mindannak, amit ez közvetített. A középkorban és az újkor hajnalán viszont a legtöbben úgy vélték, lomha testben lakik az eleven lélek. A 18. századi felvilágosodás természetkultusza segített hozzá ahhoz, hogy ismét egymáshoz kapcsolják a testet és a lelket. Itt nincs hely a felvilágosodás részletes taglalására, elég annyi, hogy a férfi, a nő és a természet egymásra hatásából kialakuló egységbe vetett hit volt a meghatározó. A felvilágosodás gondolkodásmódját megalapozó természetbúvárlat azt jelentette, hogy a külső megnyilvánulásokon keresztül vizsgálták a természet legbelsőbb lényegét, a látható, mérhető, megfogható és szétszedhető jelenségeken keresztül igyekezvén titkait felfedni. Ennek az új szemléletnek sok példája, főként az ember és a természet vonatkozásában, a modern gondolkodás számos építőelemét tartalmazza. Az anyag önmagában, ahogyan Pierre Bayle 1697-es Történeti-kritikai Dictonariumában jelzi, nem jut el az igazi egységig, ezt az autonóm emberi lény lelkéből kell megteremteni. Gottfried Wilhelm Leibniz filozófus 1695-ben azt írta, hogy a lélek elválaszthatatlanul egy azzal a szervezettel, amelyben Isten helyet adott neki. Az ember és a természet feltételezett egysége vezetett ahhoz, hogy például Georges Louis Leclerc de Buffon természettudós híres művében, Az ember természettörténetében (1778) megvitatni sem akarta, lehetnek-e tisztán anyagi erők a természettudományok területének urai, ehelyett azt írta, hogy „létünk az anyag lélektől áthatott szerveződése”. Amikor úgy vélte, hogy a spirituális tevékenységet az idegek reakciójaként meghatározva a tisztán fizikai világ határain belül maradt, azzal is érvelt, hogy a testi külső mindent elmond a jellemről. A felvilágosodás eszménye magába foglalta a test és a lélek egységét, azt is értve ezen, hogy a test többé nem számított lélektelen „edény”-nek.

Johann Kaspar Lavater elmélete az emberi arc felépítéséről, a fiziognómiáról ezt az egységszemléletet példázta, s egyben azt is, milyen fontos dolog a külső megjelenés a modern korban. Lavater egészen új módon láttatta a férfiakat és a nőket: nem az öltözékükre figyelt, hanem az arcberendezésükre: az orrformára, a szem színére, a test szerkezetére. Szerinte ezek fejezik ki az igazi jelleget. Az új tudományágnak, régies magyar nevén az „arcismé”-nek, melyet Essai sur la Physiognomie című tanulmányban (1781) fejtett ki, az lett volna az alapja, hogy a „külső megjelenési formákból kideríthetjük, milyen valamely emberi lény rejtett karaktere”. J. J. Winckelmann szolgált számára azzal a mércével, amelynek segítségével ez a megjelenés pontosan megfogalmazható: a görögök adtak példát az emberi szépségre, és megfordítva, ez a szépség lett a helyes erkölcsi magatartás mutatója. Winckelmannt visszhangozva állapította meg Lavater, hogy a görögök szebbek és jobbak voltak a két évezreddel később élő nemzedékeknél.

Bár Lavater meggyőződéses, csodákban hívő keresztény ember volt, a felvilágosodás hívei lelkesen magukévá tették, majd továbbfejlesztették az „arcisme” fogásait, és maga Johann Wolfgang Goethe volt az, aki segítette Lavatert az elméletét bővebben tárgyaló munka kiadásában. És ugyan Goethe később épp irracionalizmussal átszőtt vallásossága miatt szakított Lavaterrel, az elmélet széles körű elfogadása arra vall, hogy jól szolgálta célját. Ez pedig bizonyos gyakorlati haszon volt, az anyagi világ hangsúlya, társítva a helyes erkölcsiség felfogásával. Ahogy Lavater mondta, minél erényesebb az ember, annál szebb külsejében, és minél kevésbé erényes, annál csúnyább.

A fiziognómia nagyon fontos volt a modern férfieszmény kialakulásában, mert szemléletesen tükrözte a test és a lélek, az erkölcsiség és a testalkat kapcsolatát.

A férfias szépség az erkölcsi értékek egyike lett. Az erkölcsi tökély és a lelki egészség, mondja Guts Muth, gyakrabban következik a testi erőből, mint fordítva. A férfias test, szépség és erény ismét összekapcsolódik, együtt jelentik a „férfias bátorságot” és a „férfias szellemet”. A Guts Muth által idézett példa a természetben élő ember és a Belvedere-i Apollón, az indián harcos, vagyis a „jó vadember” és a görög ideál jellegzetesen felvilágosodás kori vegyüléke.

A férfi testnevelés
A nagy francia forradalom idejétől fogva szoros kapcsolat alakult ki a testgyakorlás és a hadseregek között. Épp akkoriban kezdték bevezetni az általános hadkötelezettséget, s komoly problémává vált az újonnan sorozottak egészsége, erőnléte. Ám általános orvosi megfontolások is szerepet kaptak, például Franciaországban François Amoro ezredes kézikönyve a testi és erkölcsi nevelésről (Manuel de l’éducation physique et morale, 1830) elsősorban katonai szempontból kardoskodott a testnevelés mellett, de éppúgy orvosi és erkölcsi okokból is.

Mind Franciaországban, mind Itáliában akadozva, lassan indult meg a testnevelő mozgalom, és nem is gyorsult fel a 19. század közepéig vagy inkább végéig, amíg végül be nem vezették iskolai tananyagként. A német és svájci hatás igen fontos volt itt is: az első olasz tornaklubot a svájci születésű, német példán iskolázott Rudolf Obermann alapította meg Torinóban (1844), és ez lett az olasz tornászsport központja. Az olasz hadsereg kiképzési programján keresztül kapott hivatalos keretet a testnevelés. Akárhogy is fogadták be a különböző nemzetek, a lényeg az, hogy a testnevelésben a férfieszmény eléréséhez szükséges eszközt látták, abban az értelemben, hogy a céloktól függetlenül is hozzájárul a férfiasság sztereotípiájának erősítéséhez, hangsúlyozva testalkat és viselkedés összefüggéseit.

Nem csak Guts Muth, hanem francia és olasz követői is kiemelték a gimnasztika erkölcsnemesítő hatását: úgy vélték, szép testben ép a lélek. Rudolf Obermann például le is írta, hogy a fizikai erő határozza meg az erkölcsi bátorságot. Ugyanakkor hangsúlyozta azt is, mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy virilis, férfias legyen az ifjúság, hogy megóvja magát attól, amit Obermann hermafroditizmusnak nevezett, értve ezen a férfi külső mögött megbújó nőies puhányságot. A torna, mondta, megóv az elnőiesedéstől, és „valódi férfiakat” hoz létre: fegyelmezetteket, iparkodókat, tisztességeseket és állhatatosakat. Ez az erényfelsorolás Winckelmann „csendes nagyság”-át idézi emlékezetünkbe. A férfias és az elnőiesedett férfi közötti kontraszt vissza-visszatérő eleme a modern férfiasságeszmény megformálásának. A férfiasság és férfiszépség melletti érvek szükségszerűen magukba foglalták az ellentétüket is, és maga Lavater is legalább annyit foglalkozott a csúf, mint a szép arc problémakörével. Az új, alakuló nyárspolgári társadalom is a feltételezett ellentétével való szembeállítással határozta meg magát, s ugyanígy a férfiatlan férfi lett a férfieszmény kontrasztanyagként használt tükörképe.

Ahogy a 19. század előrehaladt, a testnevelés a társadalmi higiénia elemévé vált, amely még arra is alkalmasnak tűnt, hogy nyápic proletárokból erényes állampolgárt faragjon, és korlátok közé szorítsa a szocializmus, internacionalizmus vagy a nihilizmus áramlatait. 1895-ben Walter Pater úgy foglalta össze a testnevelés egyetemes irányadó feladatát, hogy segítsen megteremteni a szépség eszményét, miként a görögök is lelkesedtek a gimnasztikáért a jellembeli és lelki fejlődés, a lélek és a test közti egyensúly megteremtésének részeként. Miként a régi Görögországban, a torna a fiatalos formák tökéletesítésének remek eszköze.

Angliában kivétel volt Pater ódája a tornához: itt inkább a csapatsportokban látták a férfiasság tökéletesítésének útját. Amikor a public schoolokat, az angol elit nevelésének bentlakásos iskoláit 1830 körül átszervezték, a „jó tanulás és az istenfélelem” volt a fő cél, s az erkölcsi nevelést inkább a kápolna, mint a sportpálya feladatává tették. A 19. század első felének jámbor, evangéliumi gondolkodásmódja szerint a fiúgyereknek inkább a bűnös kísértések elleni harcban kell kitűnnie, s ha netán veszítene, annak nyoma jól leolvasható az arcáról. Elvárták a tisztességes harcmodort, de nem voltak még olyan küzdőterek, amelyeken a „fair play” igazán elsajátítható lett volna. 1850 és 1880 között azonban a szervezett sportolás került előtérbe a férfiasság gyakorlótereként:

„igazi lovagias labdarúgó […] sem szóban, sem tettben nem követhet el olyasmit, ami hazug, csalárd vagy aljas.”

Ismét egymáshoz kapcsolódott a sportszerűség és az igazság eszménye. Jellemző módon nem Napóleon korában, hanem 1889-ben született az a mondás, hogy a waterlooi csatát valójában Eton pályáin nyerték meg.

Ezekben az iskolákban a különböző játékos sportok előtérbe kerülése magyarázza a hitbuzgalom alábbhagyását és a fegyelem fokozott igényét. A tisztaságot immár abban az értelemben oktatták, ahogy az a pályán értendő, a lovagias viselkedés az angol úriember meghatározásának szerves eleme lett. A krikettben és egyéb csapatjátékokban látták a férfiasság iskoláját és azt a terepet, ahol e képletes lovagi tornák segítségével Anglia izolálhatja magát Európa kontinentális részétől.

A fizikai elem szerepet kapott az akarat nevelésében, bár volt némi zavar annak megítélésében, hogy a megfelelő erkölcsi tartásnak van-e végső soron épp akkora szerepe, vagy nincs. Egy német gimnáziumi tornatanár, Konrad Koch a sport által a bátorságra nevelésről írt könyvében (Die Erziehung zum Mute durch Turnen, Spiel und Sport, 1900) úgy vélte, a tornának döntő szerepe van az akarat nevelésében, ugyanakkor a keresztény érzület és a hazaszeretet az akaraterő két legfontosabb forrása. A fizikai bátorság mindig az akarat próbája is egyben, de e próba megállása az oly sokszor említett férfias erények meglétét is jelzi, viszont megfelelő erkölcsiség nélkül se férfias bátorság, se testi szépség nem lehetséges.

A modern férfieszményhez a fő útvonal a férfiúi test kidolgozásán keresztül vezetett, s ehhez kapcsolódtak a normáknak megfelelő társadalmi viselkedés, a modern társadalom szemében oly nagyra tartott erény parancsolatai. Ám még a szekularizált társadalom sem szakított azzal a gondolattal, hogy az alapozást a görög hagyomány mellett leginkább a keresztény örökség jelenti. Sokan vélték úgy a 19. században, hogy a görögök az ótestamentumi zsidókkal vállvetve készítették elő Jézus eljövetelét. A George Eliot álnevű angol írónő például úgy találta, hogy a Rugby iskolájában nevelkedő úri gyerekek „azt hiszik, Jézus görögül beszélt”. Számos szerző írt arról, hogy az önfegyelem, a visszafogottság, a harmónia nem csupán görög érték, hanem keresztyén erény is, és nem lehet eléggé hangsúlyozni a keresztény eszmék szerepét az igazi férfi eszményének megformálásában. Különösen így volt ez az erős pietista hagyománnyal rendelkező német protestáns államokban, valamint Angliában, ahol az előkelő iskolák kápolnája – ha már nem is állt az első helyen, de legalábbis – egyenlő jelentőségű volt a sportpályával.

Kirekesztő férfieszmény
Eddig nem került szóba, de létfontosságú tényező a modern maszkulinitás, a férfieszmény építőkövei közt az, hogy a férfi sosincs egyedül – a nők részesei a férfi önképének. Jean-Jacques David 1785-ös képe, A Horatiusok esküje jellemző példa ebben a tekintetben, hősies kiállású férfiaival és a megriadt nőkkel. Valóban, gyakorta jajveszékelnek a nők a nagy francia forradalom és Napóleon korában, különösen a háborúval kapcsolatos irodalom lapjain. Nagyon élesen kiviláglik a harcos és a gyenge nő közötti különbség Wilhelm von Humboldtnak az amazonokról szóló elbeszélő költeményében (1831). Nála az amazonokat végzetük űzi a harcba. És mivel, eltérően a férfiaktól, nem lelnek örömet a csatában, nem bíznak a győzelemben sem. Ennélfogva a szerelemnek és a vágynak végül elegendőnek kell lennie. Mindennél többet mond a korszak nézeteiről, hogy Humboldt egyáltalán nem volt valamiféle nőgyűlölő férfi, hanem éppen a maga idejének egyik fő humanistája. A nőiesség vádját természetesen itt arra szánják, hogy megalázzák a férfit férfiasságában. Az eszményien szép, erotikusan érzéki női test itt ellentétként fejezte ki az eszményi férfialkat heroizmusát.

A harcos alakja már önmagában a talapzatra emelt férfi képét sugározta, de ezen felül is egyre teljesebb lett a két nem közötti határ megvonása. 1795-ben Humboldt úgy vélte, a szépség nem más, mint „tiszta nőiesség és tiszta férfiasság”. Ugyanakkor – s ez nagyon jellemző a férfi mivolt általunk tárgyalt felfogására – azt tartotta, hogy a férfitest a maga formai szigorával a természet törekvését jelzi az általános emberi test megalkotására. A női test domborodó, telt formáinak viszont sajátosabb, a faj fennmaradását célzó funkciója van. Ám végül is – mint az amazonokról szóló versben is – Humboldt megpendítette az egymást kiegészítő szépség eszméjét, és mindkét nemnek megadta a jogot a maga sajátos esztétikumára.

A férfit és a nőt azonban minden tekintetben élesen megkülönböztették egymástól. A női nemről szóló népszerű munkában például Friedrich Pockels 1797-ben azt állapította meg, hogy ha egy nőben férfias erő, férfias bátorság és férfias szellem búvik meg, akkor minden báját elveszíti. A nők a festményeken mindig virágokkal és gyerekekkel voltak körülvéve, mint Charlotte kisasszony Goethe Wertherében vagy ők voltak a „virágzó rózsakert”, mely egyben „édes lány” Max von Schenkendorf 1814-es elbeszélő költeményében. Míg a nők részt vehettek a nagy francia forradalom népünnepélyein, az Ész Istennőjének alakját egy fiús szépségű színésznőben vélték felfedezni.

Még a Code Napoléon is, mely az olyan, korábban elnyomott kisebbségeknek, mint a zsidók, jogokat adott, fölöttébb szűkmarkúan bánt a nőknek adható szabadságokkal, sőt jogaikat gyakorlatilag a férjre ruházta; ez volt a beteljesülése annak a folyamatnak, amikor végbement a nemek elkülönítése. Az erősödő nemi elkülönítés alapvető okát itt nincs hely teljesen megtárgyalni, de annyit mondhatunk, hogy a családban mint a társadalom sejtjeit alkotó magban rejlik, a változó, egyben a nőket a munkahelyekről kizáró gazdasági szerkezetben, valamint az új, nyárspolgári társadalom igényében: abban, hogy a dinamizmus és a rendteremtés kettős vágya a férfieszményben testesült meg. Természetesen korábban is kirekesztették a nőket a férfiak tevékenységeinek világából, de most hivatalosan is kijelölték helyüket a társadalomban, legalábbis addig, amíg meg nem kezdődött a nők felszabadítási mozgalma a 19. század vége felé.