2017. november 20.

A magyar államelmélet főbb tendenciái a 10–16. században. Rex és regnum

Szerző: Rácz Lajos

A királyi hatalom legitimációjának megalapozására a középkorban éppúgy történtek elméleti kísérletek, mint a modern állam teoretikusainak tevékenységében. A magyar alkotmánytörténet jellegzetes állameszméinek foglalata volt Szent István király Intelmei Imre herceghez, Anonymus Gesta Ungaroruma és Kézai Simon mester Gestája. A Werbőczi István Tripartitumában összegzett szentkorona-tan már egy modern, századunkig ható elméletnek tekinthető.

Szent István 1001. január 1-jén Esztergomban történt királlyá koronázásával a korabeli politikai és jogi felfogás szerint megalakult a magyar állam. Ebben az új konstrukcióban centrális szerepe miatt szükségszerűen kiemelkedett az uralkodó státusa. A középkori jogi felfogás szerint a király hatalma korlátlan, mondhatnánk abszolút, amelyet azonban a 16. századra a rendek már jelentősen korlátoznak.

A KORAI ÁLLAMESZMÉK

Intelmek
A Szent István király fiához, Imre herceghez írott Intelmek a legkorábbi írásos emlékeink közé tartozik. Bár e munka István király törvényeivel kapcsolatosan maradt fenn, ma már egyértelmű, hogy nem törvénnyel, hanem egy korai államelméleti művel, az úgynevezett királytükrök egy darabjával állunk szemben. Napjainkra az is biztosnak látszik, hogy szerzője, aki ugyan az uralkodó nevében beszél, nem a király, hanem valamely egyházi személy az udvarból. Erre nemcsak az egyháziak iránti fokozott tiszteletadás hangsúlyozása utalhat, hanem a mű felosztása is, hiszen tíz fejezetben, szinte a bibliai Tízparancsolat imitációjaként fogalmazza meg az eljövendő király elé állított követelményeket.

Az Intelmek két fontos tanításra épül: egyrészt a szokások messzemenő tiszteletben tartására, az elődök által kialakított kormányzati struktúra megtartására, másrészt a hatalom, illetve az uralom változó voltára. A kor államelméleti felfogása szerint az uralkodó hatalma Istentől való, ezért szükségszerűen korlátlan. E korlátlanságot két dolog mégis korlátozza: az isteni jog és a szokások, ha ezeket átlépi az uralkodó, akkor zsarnokká válik. Erről az Intelmek így szól: „Mert ha a királyt istentelenség és kegyetlenség szennyezi, hiába tart igényt a király névre, zsarnoknak kell nevezni.” A zsarnok elmozdítása pedig az egyházi felfogás szerint is Isten akaratával történik.

Az Intelmekben megjelenő államfelfogás konzekvenciája tehát az, hogy az isteni jogot és a világi jogot (akkor ez még elsősorban a szokást jelentette) megsértő uralkodó büntetése nem marad el, azaz isteni szándékkal vagy Isten jóváhagyásával elmozdítható az uralomból.

Tulajdonképpen e felfogás hazai meggyökeresedésének ékes bizonyítéka, hogy a néhány évtizeddel később a trónjáról elmozdított Salamon királyunkról így emlékezik a korabeli krónika: „A király ugyanis álnokul el akarta őket [Gézát és Lászlót] veszejteni. […] László, bátyja tanácsára […], Oroszországba ment barátaik segítségét kérni, hogy a király mesterkedései ellen felvértezzék magukat.” Végül a mogyoródi csatában győztes „Géza és László hercegeket felmagasztalta ez az Istentől eredt győzelem”. Tehát a zsarnokoskodó, azaz az isteni törvényeket megsértő – rokonait meggyilkolni szándékozó – Salamont isteni akaratból és isteni segítséggel, vagyis jogosan mozdították el trónjáról.

Az Intelmek a továbbiakban részletesen elemzi, hogy kik azok, akikre éppen az uralkodóváltozás lehetősége miatt tekintettel kell lenni a kormányzásban, illetve kik azok, akiket meg kell hallgatni az uralom mindennapi gyakorlásakor. Elsőként a keresztyén hit megtartása és az egyházi rend megbecsülése, valamint a főpapok tisztelete szerepel. Annyira általános nézet ez, hogy a majdan kialakuló koronázási eskük első pontja is a keresztyén hit megtartását, illetve az egyháziak és kiváltságaik megvédelmezését tartalmazza. Ez a fajta egyházi szerepvállalás feltehetően még a korai idők terméke, midőn az Európába beözönlő népek pogány hitüket és szokásaikat alig vagy egyáltalán nem adták fel, s így az egyházra hárult az általános európai normák érvényesítése. Nem véletlenül fogalmaz így az Intelmek a főpapok tisztelete és megbecsülése kapcsán: „Mert nélkülük királyok nem is állíttatnak és nem is országolnak.”

A középkori társadalom szervezettségi viszonyai között egyedül az egyház volt abban a pozícióban, hogy súlyánál és nemzetközi tekintélyénél fogva szembeszállhatott egy-egy uralkodóval. Ezért lehetett a II. András uralmával elégedetlenek egyik fő szószólója az egyház, amit a közismert beregi egyezmény megkötése is jelez 1233-ban. Ugyanebben a században IV. (Kun) László türannizmusba hajló uralmával szemben szintén a hazai egyház lépett fel a pápai legátus támogatásával. Mindezek a tények világosan jelzik a korabeli államkormányzatnak az egyház és törvényei általi korlátozottságát, azaz a hatalom reális határait.

Az egyházi rend mellett a világi hatalmasságok és a katonák rendjét (főemberek, ispánok, vitézek) jelöli meg az Intelmek a hatalomgyakorlás lehetséges korlátjaként. Mivel ők az ország védelmezői, gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói és a területek gyarapítói, a király figyelmeztet: velük szemben gőg és gyűlölség nélkül kell uralkodni, hiszen „minden ember azonos állapotban születik”. Az emberi méltóság, a szabad ember becsülése csendül ki – szinte szokatlan formában – e sorokból.

Mire kellett tekintettel lennie az uralkodónak kormányzása során? Az isteni jogon kívül az ország szokásainak megtartására. Ezt pedig úgy érheti el, ha követi elődei kormányzási szokásait, melyek egyúttal az ország szokásainak is számítottak; ha igazságosan ítélkezik; s ha tekintettel van az ország előkelőire (főemberek, ispánok, vitézek), sőt az idegenekre, a jövevényekre is. (NB. az Árpád-kori magyar arisztokrácia egy jelentős része idegen eredetű, jövevény volt.) Külön figyelmeztet az uralkodó a fegyveres erőt is jelentő hatalmasokkal vagy előkelőkkel való bánásmódra: „Ha békeszerető leszel, királynak és király fiának mondanak, és minden vitéz szeretni fog, ha haraggal, gőgösen, gyűlölködve, békétlenül kevélykedsz az ispánok és főemberek felett, a vitézek ereje bizonnyal homályba borítja a királyi méltóságot, és másokra száll királyságod.”

Az Intelmekből az is nyilvánvaló, hogy az uralkodó „kormányzati ellenőrzése” nem spontán módon történik. Az ekkorra már állandósuló királyi tanács, a consilium regis az, amelyre kormányzási gyakorlatában az uralkodó támaszkodhat. Ugyanakkor a királyi tanács szervezetileg egybefogja mind a vezető egyháziakat, mind a világi előkelők tekintélyesebbjeit, akik mérvadóak az uralkodó számára a kormányzásban. Az Intelmek szerint ezért nem is szabad középszerű emberekből összeállítani a tanácsot, „hanem a tekintélyesebbek és jobbak, a bölcsebbek és a legmegbecsültebb vének” közül kell a tagokat kiválasztani. E csoportnak ily módon már szervezetten van lehetősége véleményt nyilvánítani, esetleg az uralkodó egyes döntéseit helyteleníteni. Nem véletlenül mondja az Intelmekben a király: „A tanács állít királyokat, dönti el az ország sorsát, védelmezi a hazát, csendesíti a csatát, győzelmeket ő arat, kerget támadó hadat, behívja a barátokat, városokat ő rakat, és ő ront le ellenséges várakat.”

Vérszerződés
A magyar alkotmányfejlődés egyik jelentős eszméje fedezhető fel az Anonymusnak nevezett krónikaíró Gesta Ungarorumában. A geszta regényesen meséli el a magyarok eredetét, honfoglalását s a királyság kezdeteit. A későbbiek szempontjából igen fontos lesz az az általa feljegyzett hagyomány, amely a főhatalom keletkezését a hét magyar törzsfő Etelközben történt ún. vérszerződésére vezeti vissza. A vérszerződés történeti hitelességével itt nem foglalkozunk. Csak annyit jegyzünk meg, hogy ma már a néprajzi kutatásokból is jól ismert az a nomád szokás, amely szerint egyes szerződéseket vérrel pecsételnek meg a nagyobb erő és hitelesség kedvéért. Ez nem csak emberi, hanem állati vér is lehet. A nomád kultúrát tovább őrző kunok még az 1200-as években is gyakorolták ezt a szokást. Egyébként a magyar vérszerződés mint primitív jogi aktus a testvérré fogadás nomád szertartását jeleníti meg.

A konkrét történeti ténynél fontosabb, hogy a korabeli magyar köztudatban élt egy ilyen történeti felfogás, és azt Anonymus krónikája segített továbbhagyományozni. Bónis György szerint Anonymus tulajdonképpen a társadalmi szerződést fogalmazta meg ősi viszonyok között, ellentétben a későbbi Kézai Simonnal, aki krónikájában lényegében a népfelség eszméjét hirdette történeti keretekbe ágyazva.

Anonymus tanításának fontos eleme egy hatalomátruházási aktus is, hiszen a hét vezér a törzsek vezetőjéül választotta Álmost. A hagyomány szerint ekkor az alábbiakat kötötték még ki: ezentúl is mindig Álmos ivadékaiból legyen az uralkodó; az általuk szerzett vagyonból mindenkinek juttassanak; azok a vezérek, akik részt vettek ebben a szövetségben, sem maguk, sem utódaik soha ki ne essenek az uralkodó tanácsából, illetve az országos tisztségekből. Ha bárki a szerződő felek közül, akár maga vagy ivadéka megszegné a szerződést, hűtlen lesz, tehát a vérét ontsák, mint itt folyott az ő vérük; ha pedig Álmos vagy leszármazottjai szegnék meg a vérszerződést, akkor őket örök átok sújtsa.

Ha a vérszerződés meg is történhetett az Anonymus által leírt formában, az itt felsorolt pontok közül, ma már tudjuk, egyik sem hangozhatott el. A történetírói kitalálás vagy hagyományrögzítés azt a célt szolgálta, hogy a 12. század végén és a 13. század elején még mindig feltűnően erős magyar királyi hatalommal szemben a földbirtokban és így hatalomban is gyarapodó előkelők politikai jogosítványait megfogalmazza.

Anonymus eszmei alapot keresett és talált az uralkodói túlhatalommal vagy túlkapásokkal szembeni korai rendi ellenálláshoz. A korban egyébként a pápai udvarban is divatos államfelfogás szerint azt hirdette, hogy a hatalom, amellett, hogy Istentől való, tulajdonképpen átruházott hatalom. Már a kora középkori jogtudósok is felvetették a kérdést, hogy az ily módon átruházott hatalom teljesen korlátlan-e, vagy valami joguk esetleg maradt az átruházóknak a hatalom gyakorlójával, az uralkodóval szemben? A magyar hagyomány igen korán a második feleletet választotta, azaz elismerte az átruházók valamiféle korlátozott jogát a hatalomhoz, illetve, hogy bizonyos jogaikat az uralkodóknak is tiszteletben kell tartaniuk. Azaz a korlátlan, abszolút hatalommal szemben a hatalom korlátozottságát vallotta.

Kézai Gesta Ungaroruma
Kun László udvari papja, Kézai Simon mester már egy megerősödő rendi korszakban vetette papírra krónikáját. Kézai a magyar krónikaírás történetében az ún. hun hagyomány folytatója. Gesztájában a hunok történetébe ágyazva meséli el, milyen is volt a korabeli hatalomgyakorlás, illetve azt sugallja, hogy a magyaroknak, akik a hunok leszármazottjai, hasonlóképpen kell részt venniük a hatalomban.

Kézai Simon tanításait – Szűcs Jenő elemzései nyomán – összefoglalva mondhatjuk, hogy a hatalom forrását minden szabad hun communitasából, azaz jogi közösségéből vezette le. Kézai szerint a hunok communitasa eredetileg választott vezetőkkel irányította önmagát, ezek voltak a kapitányok. Az ő vezetésükkel közösen gyakorolták a hatalom három legfontosabb jogosítványát: a bíráskodást, a rendelkezések alkotását és a hadvezetést. Majd hosszabb idő után a hunok úgy döntöttek, hogy római módra királyt választanak maguknak Attila személyében. Kézai kiemelten kezelte a közösség bíráskodási jogát, mondván, hogy háború esetén, amikor körbehordozták a véres kardot, mindenkinek harcba kellett szállnia. Aki ezt igaz ok nélkül megtagadta, azt szolgaságra vetette a hunok communitasa.

Kézai továbbfejlesztette a magyar történeti hagyomány által is őrzött hatalomelméleti gondolatokat. Egyrészt kiterjesztette a hatalomgyakorlók addig szűk körét az Anonymus-féle hét vezér leszármazottjairól az egész populusra, azaz az összes szabad hun – tehát magyar – leszármazottra, vagyis a későbbi nemességre. Ez pedig kiválóan megfelelt az éppen szerveződő korai rendi országgyűlésen fellépő szerviensek érdekeinek. Másrészt továbblépett abban is, hogy a királytevést már királyválasztásnak mondta, melyet idegen szokásként vettek át a magyarok elődei. De – s ez nagyon fontos – maga a communitas választotta az uralkodót. Ily módon hatalomelméleti szempontból készen állt az alap arra, hogy a kialakuló rendi országgyűlés a trónt királyválasztás útján töltse be. Harmadrészt – bár kimondatlanul – az is meghúzódott Kézai e tanítása mögött, hogy az uralkodónak már nemcsak a hét vezér leszármazottjainak, hanem az egész nemesi communitasnak kellett helyt adnia a hatalomgyakorlásban, s vélhetően jogaik megsértése esetén is nekik tartozott felelősséggel.

Kézai hatalomelmélete abban megegyezik Anonymus felfogásával, hogy az Istentől eredő uralkodói hatalom átruházással jön létre, s az átruházók által – bizonyos vonatkozásban – korlátozott. Kézai azonban kibővítette az átruházók körét az egész populusra. Ily módon sikerült a hatalom közvetett forrásaként a népet is megjelölnie.

A SZENTKORONA-TAN

A szentkorona-tan, mint hatalomfelfogás, sajátos hajtása a Mohács előtti magyar jogi-politikai gondolkodásnak. Létrejöttét elsősorban annak köszönhette, hogy a középkorban ismeretlen volt a természetes személytől, az embertől különböző jogi személy fogalma. Azt ugyan már érzékelték, hogy az állam, mint a területén élő személyek mesterséges együttese, jogilag más minőség, mint az egyes egyedek, de ezt nem tudták határozott, egységes jogi fogalommal kifejezni. Helyettesítő megoldásként került alkalmazásra a középkori magyar állam szinonimájaként a szent korona. Az államot megszemélyesítő tárgyhoz, egyúttal jogi fogalomhoz további, jogilag releváns következtetéseket fűztek, amelyek együttese adja az ún. szentkorona-tant.

A szent korona hármas jelentéstartalommal bírt a Mohács előtti Magyarországon. Jelenthette az uralkodó főhatalmát, illetve annak a király által gyakorolt egyes jogosítványait; a hatalomgyakorlók körét, azaz mindazon személyeket, akik az uralkodóval együtt bekapcsolódtak az állam kormányzásába; valamint az ország földrajzi területét.

A koronának mint misztikus tárgynak a tisztelete, illetve annak szimbolikus felruházása különféle jogosítványokkal, nem ismeretlen más középkori európai államok politikai gondolkodásában sem, ám önálló hatalomelméletté csak Magyarországon vált.

A korona szent jelzője
Abban, hogy a szent koronát misztikus erővel és képességekkel ruházta fel a korabeli hazai politikai felfogás, szerepet játszott a magyar királyi korona állandósága. A magyar közjogi axióma szerint csak az ún. Szent István-féle koronával lehetett magyar királyt érvényesen megkoronázni. A legitimációnak egyetlen tárgyhoz kötése ekkor még szinte szokatlan az európai állami, politikai gyakorlatban. Úgy tűnik, hogy másutt maga a koronázási szertartás bírt önálló, legitimáló erővel, s nem a koronázás során egyetlen állandó tárgynak a használata. A magyar gyakorlatot befolyásolhatta, hogy a források már igen korán szent jelzővel tüntették ki a magyar király koronáját. Honnan eredhet e jelző? Erre többféle válasz lehetséges.

Mivel államalapító királyunkat időközben szentté avatták, kézenfekvőnek tűnt, hogy a feltételezetten egykor általa használt tárgyak is szentté váltak, tehát a koronája is szent jelzőt kapott. Ugyanakkor az sem lényegtelen, hogy Szent Istvánnak a fiát, Imrét, majd pedig I. Lászlót is szentté avatták. Sőt, olyan egyházi forrás is van, amely Könyves Kálmánt szintén a szentek közé tartozónak mondja. Hosszabb idő után már az uralkodói utódok is úgy tekintettek az elődökre, mint a régi szent királyokra. Gyakran emlegették például a régi szent királyok adta szabadságot vagy privilégiumokat. 1437-ben az erdélyi parasztfelkelés résztvevői is a régi, szent királyoktól nyert szabadságukat szerették volna visszaállítani. Mindez messzemenően elősegíthette a szent korona kifejezés továbbhagyományozódását.

A legújabb ötvöstörténeti kutatások szerint nem kizárt, hogy a magyar királyi korona hátsó részén, az ún. Dukas-féle kép helyén egy korábbi tárgy, mégpedig egy másik kereszt állt. A vizsgálatba bevont, párhuzamba állítható ötvöstárgyak alapján arra következtethetünk, hogy ez egy liliomos kereszt volt. Feltételezhető, hogy ez a kereszt az Árpád-háznál különös tiszteletben álló ún. szent kereszt ereklyéjének egy darabját tartalmazta. Ez alapján viszont egyértelmű lenne koronánk szent jelzője. (NB. a feltételezést erősíti, hogy a középkori források szerint például a francia királyok koronájába is ereklye, mégpedig Krisztus töviskoronájának egy darabja volt applikálva.) Egyes későbbi forrásokban olvashatjuk, hogy Szapolyai János özvegye, Izabella királyasszony fiának, a gyermek János Zsigmond választott magyar királynak törte volna le mementóul a koronáról ezt a keresztet, amikor Fráter György 1552-ben arra kényszerítette, hogy a nála lévő szent koronát Habsburg Ferdinánd számára átadja.

A magyar koronának az állandó szent jelző mellett van egy gyakran felbukkanó másik megnevezése is a forrásokban, mégpedig: corona angelica, azaz angyali korona. Szerémi György udvari káplán a mohácsi vész után írott munkájában rendszeresen ezt a jelzőt használja. Az elnevezés szintén kétféle forrásból származhat. Egyrészt lehet bizánci eredetű, hiszen ez a frazeológia ott közhasználatú volt, például Bizánc az angyalok által őrzött város. Másrészt viszont, s ez a valószínűbb, mivel a hagyomány szerint a pápa angyali intésre küldte el István követeivel a koronát, így ab origino, az eredet jogán használhatták megnevezésként az angyali koronát. A moldovai vajda még az 1550-es évek közepén is arról írt Habsburg Ferdinánd magyar királynak, hogy a lengyelek olyan földeket raboltak el tőle, melyeket az ő elődei egykoron a magyar királyoktól, azaz az angyali korona viselőitől kaptak.

A szentkoronatan kialakulása
Az a felfogás, miszerint a corona = rex, azaz a korona azonos a királlyal, hiszen a korona a királyé, viszonylag hamar változáson ment át Európa-szerte. Ebben közrejátszott az is, hogy a fogalompár lényegesebb eleme, a király fogalma kezdett átalakulni. Magyarországon ebből az 1100-as évekre kialakult a „regnum”-fogalom, amely eleinte csak a királyi hatalmat jelentette. Ám már az 1100-as években feltűnt egy második lehetőség is. Eszerint a regnum bizonyos értelemben az uralkodó kíséretét jelentette, azokat, akik szintén bekapcsolódtak a hatalomgyakorlásba. Ugyanakkor a regnum az alattvalók által birtokolt földet, tehát az államterületet is jelenthette. Ezt a többértelmű regnum kifejezést váltotta fel a koronafogalom, legalábbis a fenti hármas jelentéstartalmában.

Az okleveles szóhasználat egyre inkább elválasztotta a királyt és a koronáját: a király megnevezése helyett a koronát kezdték alkalmazni. Ahogyan a korona függetlenedett a királytól, úgy nyílt lehetőség arra, hogy önálló jelentéstartalmat is nyerjen. Sőt, a korona – éppen a kialakuló többletjelentése miatt – nemcsak függetlenedett a valós, élő király személyétől, hanem, Eckhart Ferenc szóhasználatával élve, a király fölé emelkedett. E korszakban már gyakorta úgy titulálták a koronát, mint a királyok sorát. Mindezen eszmei elvonatkoztatások ellenére a király és a korona összekapcsoltsága a középkorban mindvégig megmaradt, hiszen mindig létezett egy valóságos király, aki koronát is viselt, mégpedig egy elismert regnumban. Így tovább élt a három fogalom egybetartozása. Ám a megindult eszmei elvonatkoztatási folyamat lehetőséget adott arra, hogy a késő középkorra kifejlődjön a királytól is különválasztott, az egész középkori állameszmét magába foglaló koronatan.

E fenti fejlődési vonulat főbb állomásait Eckhart Ferenc nyomán a következőképp foglalhatjuk össze.

A korona az angol és a francia államfejlődésben választódott el legkorábban viselőjétől. Az angol okleveles gyakorlatban már az 1100-as években megjelent, hogy a korona rendelkezik az igazságszolgáltatás jogával. Ugyanakkor bizonyos birtokügyi vonatkozások is felsejlenek, mert az oklevelek szerint egyes egyházi intézmények, monostorok a koronához tartoztak. Az angol koronaeszme azonban a későbbiekben megrekedt, legfeljebb a corporatiós tanításokban mutatott egy érdekes vonulatot.

A fenti jellemzők a francia királyok koronájával kapcsolatban is megjelentek, ám további különleges attribútumai is voltak. Ezek inkább az 1200-as években bukkantak fel, összefüggésben Fülöp Ágostnak a francia királyi hatalom erősítése érdekében tett lépéseivel, illetve a túlságosan is önállóvá vált tartományúri hatalom felszámolására irányuló kísérleteivel. A francia okmányokban olvasható, hogy a tartományuraságok felszámolása nyomán helyreállt a francia korona egysége, itt tehát a koronának egy államterületi jelentése jelenik meg.

A francia források azt is hangsúlyozzák, hogy a hűség, melyet a vazallus tanúsít hűbérura, illetve az alattvaló az uralkodó iránt, nemcsak a király irányában áll fenn, hanem az alattvalók a koronának is hűséggel tartoznak. Nyilván így kísérelték meg a frissen visszatért területek lakóit visszaterelni a főhatalommal szembeni kötelességeikhez. Itt a korona már teljesen önálló jogi személyiségként jelenik meg, hiszen irányában a korábban a természetes személy, az élő ember iránt tanúsított hűséget, a neki járó szolgálat teljesítését követelik meg.

A 13. századra tehát két fontos európai államban is kialakult a koronának a királytól elválasztott, önálló jogi személyisége, illetve annak bizonyos vonatkozásai: a korona vagyoni, birtoktani jelentése, a korona azonossága az államterülettel; továbbá a koronát illető különleges főhatalmi jogosítványok, többek között a bíráskodás; végül feltűnik az alattvalók és a főhatalom kapcsolatának egy szimbolikusan magasabb szintre emelt változata, azaz az alattvalóknak a hűséget is elsősorban a korona irányában kell tanúsítaniuk.

Mindezek a magyar koronatan esetében is tetten érhetők. Legkorábban a korona vagyoni jogosítványai jelentek meg: II. András idejéből értesülünk arról, hogy a koronához bizonyos birtokok, illetve vagyoni érdekű jogosítványok tartoznak. A pápa ugyanis felszólítja a királyt, hogy állítsa helyre a korona megsértett jogait (ez a túlzott mértékben eladományozott királyi birtokokra vonatkozik), akár annak árán is, hogy ezzel megsérti koronázási esküjét, hiszen abban az ellenkezőjét ígérte. Tudniillik az uralkodó elsődleges kötelessége a korona jogainak megóvása.

Sajátos vonatkozásokat őrzött meg a 13. század végéről a III. András koronázását leíró osztrák Rheimkronik. Ez a forrás úgy tudja, hogy a koronázás során, a korona fejre tétele előtt előállt a hat leghatalmasabb főúr, és megkérdezték, hajlandó-e a felavatandó király megtartani a korona jogát? Az uralkodó erre hajlandó volt, s letette a rendeknek a koronázási esküt, cserébe a rendek is megesküdtek az új királynak. A későbbiekben látni fogjuk, hogy a koronázási eskü nem más, mint a tényleges kormányzás tartamára a király és a rendek között kötött „belső államszerződés”, azaz egy közjogi paktum.

Az Anjou-királyok alatt, amikor Magyarország társországainak száma kiteljesedett, s kapcsolatuk is intenzívebbé vált, már felbukkant a korona államterület értelme is. Különösen a velenceiek támadásaitól sokat szenvedő dalmát városok – így Ragusa – hangsúlyozták a magyar királyi udvarba küldött leveleikben a szent koronához fűződő különleges kapcsolatukat.

Az Anjou-kor végén fellépő belpolitikai válságok, illetve Zsigmond uralmának kezdeti bizonytalansága, az akkori uralkodók többszöri fogságba esése (Mária és anyja, Erzsébet egyszer, Zsigmond kétszer) segített abban, hogy a szent koronához fűződő kormányzati jogosítványok ne csak feltűnjenek, hanem meg is erősödjenek a magyar közjogi felfogásban. Mária és Zsigmond fogságai alatt valóságos király hiányában nem maradt más, mint hogy a szent koronát tegyék meg a rendek a főhatalom alanyának. Éppen a régi értelmű regnum (ország) kifejezés birtokában a kormányzati intézményeket átalakították, így a királyi tanács országtanáccsá vált, valószínűleg az országos gyülekezet neve is ekkortól országgyűlés, s a kormányzati jogokat az ország, illetve az azt szimbolizáló szent korona nevében gyakorolták. Így lett a főkancellárból a szent korona kancellárja, s így ítélkeztek a szent korona jurisdictiója, joghatósága alapján. Sőt, V. László kiskorúságától kezdve a tanúkat és peres feleket elsősorban a szent koronára eskették meg a bírói eljárás kezdetén.

Szintén e viharos időkben, többek között Hunyadi kormányzósága idején terjedt el az az okleveles formula, hogy az alattvalók általában a királynak, de még inkább a koronának tartoznak hűséggel. Különösen a királytalan időkben vált állandóvá ez a formula, s Mátyás uralkodása alatt már úgy használták törvényes király létekor is, hogy a koronának, illetve a korona után a királynak tartoznak hűséggel. Ez nemcsak az alattvalók engedelmességét, hanem a nemesség katonáskodási kötelezettségét is jelentette. Mindennek fényében nem feltűnő, hogy ez a frazeológia a királyi hatalom helyreállítása után sem merült feledésbe, hanem tovább differenciálódott, különösen vagyoni vonatkozásban. Így például birtokjogi viszonylatban ugyan megmaradt eredeti tulajdonosként a király is – birtokháramlásnál és birtokpereknél az egész középkorban jus regiumról, illetve latens jus regiumról beszélünk –, ám a birtok már nem a királyra, hanem a koronára háramlott vissza. A királyi udvar fenntartására feltétlenül megőrzendő, így adományozási tilalom alá vetett régi királyi földbirtokvagyont „koronajavaknak” nevezte még a törvényhozás is. Ezek után nincs mit csodálkozni azon, hogy a régi harmincadvámot eltörlő Mátyás király az új vámot vectigal coronae-nak, azaz koronavámnak hívta.

Ez a kör a királyi trón betöltési jogának megszerzésével, azaz a királyválasztás és koronázás jogával válik teljessé. Van olyan forrás, amely szerint már Zsigmondot is választották, ám biztosan Albertről, Zsigmond vejéről tudjuk ezt igazolni. Jogi kifejezéseiben viszont Albert halála után, I. (Jagelló) Ulászló választásakor, illetve koronázásakor vált általánossá.

A közfelfogás, a közjogi gondolkodás átalakulását már az is mutatja, amikor a nádor megrótta a csecsemő V. Lászlót az ellopott koronával megkoronázó Szécsi Dénes prímást: hogyan tehetett ilyet, hiszen jogtudó ember az érsek, s tudnia kell, hogy a koronázás az ország jogosítványa.

S mivel I. (Jagelló) Ulászló koronázására a szent korona hiányában került sor, a rendek kijelentették, hogy a távol lévő szent koronát minden erejétől és misztériumától megfosztják, s azt helyette a jelenlegi pótkoronára ruházzák, hiszen a koronázás joghatálya a rendek hozzájárulásában gyökerezik. Ezt a kijelentést azután már csak utólagos biztosítékkal látta el az a Hunyadi kormányzósága alatt hozott 1447. évi törvény, amely a királyválasztást a rendek, ily módon az országgyűlés jogosítványának mondja.

Tehát a koronát illető főhatalmi jogosítványok gyakorlójának, azaz a királynak a személyét maguk a koronában szintén ily módon részeltetett rendek határozzák meg, illetve jelölik ki. Ezért dönthettek úgy a rendek, hogy V. László kiskorúsága alatt az általuk választott kormányzó az általuk választott országtanáccsal egyetértve gyakorolhatja a főhatalomnak korábban csak a királyt megillető jogosítványait.

Az organikus államfelfogás
Igen régi, már az ókorban is ismert felfogás az, amely az államot, illetve az azt alkotó emberek politikai közösségét mint mesterséges személyegyesülést élő szervnek tekinti, mégpedig az emberi test hasonlatosságára. A görög politikai kultúrában felbukkanó tanítás korán megjelenik a rómaiaknál is. Közismert, hogy az első secessio, azaz a plebejusoknak a városból a Szent Hegyre történt kivonulása alkalmával Menenius Agrippa, a patríciusok követe a gyomor és a végtagok meséjével bírta rá a hagyomány szerint a plebejusokat a Rómába való visszatérésre. Agrippa tehát a Rómát alkotók politikai közösségét az emberi test mintájára képzelte el, ahol a gyomor megszemélyesítője a patríciusok csoportja, míg a plebejusok a végtagokat szimbolizálják, akik szorgos munkájukkal táplálják a mindent elnyelő gyomrot. Ám kettejük szimbiózisa szerves egységet alkot, hiszen egymás nélkül mindegyik pusztulásra lenne ítélve – hangzik a klasszikus mese.

Az élő testről szóló hasonló tanítás, vagyis az organikus elképzelés felbukkant a kialakuló keresztyénség tanításaiban is. Az Újtestamentum már az emberi testhez hasonlónak mondja a keresztyének csoportját, sőt elvontabban azt Krisztus misztikus testének nevezi, amelynek minden keresztyén tagja. Később ezt a római egyház továbbfejlesztette, s azt mondta, hogy az egész keresztyénség együtt alkotja Krisztus misztikus corpusát, ezen belül a fejet a római pápa, míg a tagokat az egyes nemzeti egyházak jelentik.

Ez a felfogás hamar továbbgyűrűzött, s megjelent az egyes országokon belül is. Hazánkban a 13. században bukkant fel pápai oklevelekben az a képi forma, hogy a magyar egyház testének fejei az esztergomi és a kalocsai érsekek. Ez a perszonifikáció még élesebben jelent meg az Anjou-kor elején, amikor a magyar nemeseket szólították fel a pápák az új királyuknak történő engedelmeskedésre, hiszen illő, hogy a test tagjai a főnek szolgáljanak.

Így tehát a világi szférában is megjelenő organikus tanítás szerint a magyar királyság élő test – organum –, amelynek a feje a király, s végtagjait a nemesi populus adja. (Éppen a 13. század az, amikor a magyar krónikaírók is communitasról, illetve corporatiókról írnak a magyarok történetei kapcsán. Azaz a világi politikai felfogásban is létezett az az elképzelés, hogy a társadalom kisebb sejtek, corporatiók szerves együttese, communitasa.) Ez az eredetileg egyháziak által közvetített organikus felfogás alkalmasnak tűnt arra, hogy a politikai kormányzásban részt vevők másfajta minőségét jogilag is megjelenítse. Így adott volt a lehetőség arra, hogy az organikus tanítást a már önálló jogi személyiségűvé váló szent koronára alkalmazzák.

Legkorábban Angliában személyesítették meg az államot mint emberi testet a 13. század végén. Az 1300-as években pedig sorra jelentek meg ilyesfajta kifejezések. Sőt, az 1400-as években már az is megfogalmazódott, hogy a nép alkotja az államtestet, amely először mindig vezetőt, azaz fejet választ magának. Az emberek gyülekezetéből pedig a törvény csinál egy népet, tehát emberi testet, azaz államtestet. A törvény köti össze ezt a misztikus testet, ahogy azt a De laudibus legum Angliae című munkában olvashatjuk. A későbbi angol munkák ezt a tanítást továbbfejlesztették, s világosan kijelentették, hogy a királynak például két minősége van, amiképpen két teste is, mégpedig egy természetes és egy mesterséges, azaz politikai teste. E politikai testet alattvalóival együtt alkotja, ahol a király jelenti a fejet, míg az alattvalók a test tagjait.

Az, hogy a Magyar Királyság önálló testként való felfogását a koronával is össze lehet kapcsolni, a rendek önállósodásából következett. A 15. században a régi koronafogalom korporatív, azaz testületi fogalommá vált: a hatalomgyakorlásba a királyon kívül bekapcsolta a kialakuló rendeket is. Ez a változás kifelé, a külföld irányába is megmutatkozott. Ezért különösen nemzetközi szerződésekben tűnik fel gyakran. Nagy Lajosnak a Velencei Köztársasággal kötött szerződéseiben írják, hogy azt a velenceiek nemcsak a királlyal, hanem inkább a koronával kötik, illetve a koronában mindenkori utódaival (emlékezzünk, hogy a korona már régóta jelenti a királyok sorát is). Ugyanakkor egyes társországok s azok részei különösen szívesen hivatkoztak arra, hogy a magyar királyság, illetve a magyar korona egy test, amelynek ők a tagjai. Sokszor említette ezt például Ragusa, amikor segítséget kért a magyar udvartól, mondván, adjanak számára támogatást, mint az ország tagjának. Sőt, ezt az organikus szemléletet azzal teljesítették ki, hogy azt mondták: a magyar birodalom testének feje az anyaország, míg a társországok e testnek a tagjai.

Az 1400-as évek magyar politikai felfogása a koronát is kezdte testként értelmezni, amelynek a feje a király, s tagjai a rendek, akik az országgyűlésen megjelennek. Mindenkit, aki az országgyűléseken megjelenési joggal rendelkezett, egyúttal az ország, a regnum, tehát a korona tagjának is tekintettek. Érdekes ebből a szempontból a Mátyás-féle felfogás, amely elfogadja a korábban kialakult organikus országképet. Ám azt mondja: ezen országon mint testen belül a fej a király. Illik tehát, hogy a rendek, mint tagok, maradéktalanul engedelmeskedjenek és végrehajtsák a fő parancsait. Sőt, inti az erdélyi rendeket: ha ezzel az országgal egy test akarnak lenni, akkor sohase merjenek másként cselekedni, mint azt a királyi parancs előírja.

Werbőczi hatalomelmélete
Werbőczi István tulajdonképpen nem talált ki semmi újat a korábbi magyar hatalomelméletekkel kapcsolatosan, hanem csak összegezte azokat. Ám összegzéséből, ahogy egyberakja az addigi államtudományi eredményeket, végül is egy viszonylag új teljesség, a szentkorona-tan első megfogalmazása kerekedik ki. Werbőczi nem tett mást, mint a már létező két nagy teóriát, a koronatant és az organikus államfelfogást egybekapcsolta a hatalomátruházás gondolatának segítségével.

Ahhoz, hogy ez a fajta elméleti egység létrejöhessen, vissza kellett nyúlnia az elődökhöz, különösen Kézai, majd az őt másoló Thuróczy krónikájához, s az ezekben megjelenő népfelség gondolatához. Erre két dolog miatt volt szüksége: egyrészt a hun környezetben, a magyarok elődeinél tudta igazolni az ősi egyenlőséget a szabadok között, amiből könnyen levezethetővé vált az „una et eadem nobilitas” vagy „libertas”, azaz a nemesség egy és ugyanazon szabadságának elve; másrészt a királyválasztás Kézai-féle gondolatával (NB. már Anonymus is említi a választást a vérszerződésben) igazolni lehetett a magyar nemesség ősi királyválasztó jogát, s ezzel a hatalom átruházott voltát, illetve annak a nemesi populus általi korlátozottságát.

Mindebből azután Werbőczi könnyen levezette az újnak ható tételt, hogy a király és a nemesség között egyfajta különleges és kölcsönös viszony áll fenn, mivel mindnyájan együttesen alkotják a szent koronát. Hiszen nemessé bárki csak a király adományából lehet, viszont a királyt a nemesek választják, így közöttük kölcsönös és elszakíthatatlan viszony keletkezik. A szent koronában egyesülnek, melyben a fő a király, és a tagok az ország nemessége. Ez utóbbin van a hangsúly. Az újdonság az – ahogy erre Eckhart figyelmeztet –, hogy Werbőczi az összes kiváltságos rendet részelteti a koronatagságban. Száz évvel későbbi politikai viták mutatják, hogy a kollektív nemesi joggal élő szabad királyi városokat vagy a szintén testületi nemességgel bíró személyeket egyaránt a magyar szent korona tagjainak tekintették, amelyek a politikai hatalomgyakorlásban való részvételre ugyanúgy jogosultak voltak, mint az ország bármely más birtokos nemese. Leegyszerűsítve, kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy Werbőczi ezen tétele lényegében a polgári kor előtti népszuverenitás korai megnyilatkozása.