2017. július 26.

A magyar bortermelő lelki alkata

Szerző: Beck Tibor

A két világháború közötti Magyarországon több kísérlet történt a magyarság nemzeti karakterének megrajzolására. Az erre irányuló törekvések a trianoni békediktátum okait kutató történetírás és publicisztika részei. A kor értelmisége a nemzetet ért tragédia egyik okaként a magyarság elhibázott politizálását jelölte meg. Az alapkérdés az volt, hogy mennyiben tekinthető felelősnek a magyarság Trianonért. Ha pedig felelősnek tekinthető, akkor mely tulajdonságai, bűnei vitték a végzetes útra. A magyar nemzetkarakterológia megalkotására tett legismertebb kísérlet Szekfű Gyula munkája: A magyar bortermelő lelki alkata.

A nemzetkarakterológia mint tudományos igénnyel fellépő diszciplína a történettudomány talán legvitatottabb területe. Természete szerint sokoldalú megközelítést és komplex látásmódot követel. Ha valaki azt vizsgálja, hogy egy nép hol helyezkedik el az emberiség sokszínű közösségében, annak ismernie, kutatnia kell az adott nép létének minden meghatározó elemét: eredetét, sorsát, múltját, szokásait, stílusát, öntudatát, önbecsülését, jövőképét. Mindezt a legnagyobb odafigyeléssel és következetességgel kell tennie, mert a karakterrajzokban nagyon könnyű ideologikus célzatú félremagyarázásokat vagy szubjektív indíttatású hamisításokat elkövetni. A nemzetkarakterológusok szinte kivétel nélkül el is követnek valamilyen hibát, csúsztatást, „kegyes” szépítést vagy tudatos hamisítást. Bírálni azonban csak annak tudatában szabad őket, hogy objektív nemzeti jellemrajzot írni gyakorlatilag lehetetlen. Ennek egyik oka az, hogy a történettudomány idevonatkozó fogalmai a mai napig tisztázatlanok.

A modern nemzetkarakterológiák nagy részét a politikai konzervativizmus hívta életre, a forradalmi irányzatok kevésbé tekintették fontosnak ezt a kérdéskört. A nemzetkarakterológia azokban az országokban fejlődött ki a legjobban, ahol a 19–20. századi társadalmi fejlődésre a megkésettség, törések, torzulások voltak jellemzőek. Európában a 20. században a magyaron kívül ilyen nép volt még a lengyel, az orosz és a német. (A balkáni népek fiatal és dinamikus nacionalizmusa nem igényelt a felszínes öntömjénezésnél komolyabb nemzetkarakterológiát.) Jellemző, hogy ekkor már az angol vagy a francia jellemet más népek (leginkább a németek) sokkal erőteljesebben kutatták, mint saját maguk. Az első világháború után a nemzetkarakterológiák a vesztes országok számára még fontosabbá váltak, mert a nemzeti tudat rég meglévő zavarai az események hatására központi kérdéssé emelkedtek. A válságba került identitás helyreállításához a nemzetek a történettudománytól reméltek segítséget – megnőtt a történetírás (sőt az őstörténetírás) szerepe.

Magyarországon a forradalmakhoz és Trianonhoz vezető okok feltárása nyomán kezdődött meg a nemzeti jellemvonások kutatásának „virágzása”. A nemzeti jellem megrajzolására a két világháború között tett kísérletek közül Szekfű Gyula Három nemzedék, A magyar bortermelő lelki alkata, Prohászka Lajos A vándor és a bujdosó, Szabó Dezső Az elsodort falu, Hamvas Béla Az öt géniusz, Németh László Kisebbségben, Babits Mihály Halálfiai című munkái, illetve a Szekfű által szerkesztett Mi a magyar? című tanulmánykötet a legjelentősebbek.

Szekfű Gyula A magyar bortermelő lelki alkata című tanulmánya 1922-ben jelent meg. Megírásának célját a szerző az előszóban ismerteti. „Nem szándékom sem a szőlőművelésnek és bortermelésnek, sem a borkereskedésnek történetét adni. Célom inkább theoretikus: bemutatni azon hatást, melyet a lelki tényezők, faji öröklött sajátságok gyakorolnak a gazdasági életre, holott a mi közönségünk, főként annak egyoldalúan, materiálisan orientált része hajlandó a gazdasági élet jelenségeit tisztán anyagi processzusokra, nem pedig lelki tényezőkre vezetni vissza.”

A tanulmányban közelebbről nem vizsgált materialista felfogást Szekfű elavultnak tartja. Álláspontja szerint a gazdasági tevékenységet végző ember lelki alkata jelentős mértékben befolyásolja a gazdasági tevékenység minőségi színvonalát, jövedelmezőségét, sikerességét. Állításának bizonyítására a magyar bortermelés történetének tanulságait használja fel. Azért választja ezt a termelési ágat, mert véleménye szerint a bortermelés az a tevékenység, ahol a hagyományok a leginkább hatnak, és az elavult hagyományoknak a legnagyobb a visszahúzó hatásuk. Legyőzésük ezért különleges erőfeszítést kíván. Szekfű úgy véli, hogy ez a magyar borászatban sikerült. „Bortermelésünk ma kétségtelenül európai magaslaton áll, de hogy minő nehézségbe, minő fáradságos munkájába előrelátó hazafiaknak került ezen magaslat elérése, ezt mutatja meg munkám.”

Szekfű tanulmányában a magyar borászat fejlődése azt példázza, hogy a gazdasági tevékenységet végző ember lelki alkata megváltoztatható, s ezzel a tevékenység sikeresebbé tehető. Azt, hogy mi módon érhetjük el ezt a kívánatos eredményt, Szekfű a magyar borászat reformkor előtti mélypontjának alapos bemutatása és felemelkedésének néhány oldalas felvázolása után, a tanulmány végén, az ötödik fejezetben fejti ki. Az első fejezetben a lelki tényezőknek a gazdaságban betöltött szerepéről vallott nézeteit, a másodikban a bortermelés külső tényezőit, a harmadikban a magyar bortermelő lelki alkatáról alkotott véleményét ismerhetjük meg, a negyedikben pedig a véleményét igazoló – főleg a reformkor nagyjaitól, elsősorban Széchenyitől vett – példákat olvashatunk.

Szekfű nem titkolt célja, hogy a borászatban elért eredményeket példaként állítsa más gazdasági ágak, s ezen túlmenően az egész – a tanulmány megírása idején ismét gyökeres megújulásra kényszerülő – magyarság elé, s nemzetünk jellemének javítására ösztökéljen. Ennek érdekében próbálja meghatározni a magyarság „faji” tulajdonságait. Napjainkban valószínűleg nem vállalkozna erre a feladatra, mert a „faji” tulajdonságokról a holocaust miatt mindannyiunknak a nemzetiszocializmus rémtettei jutnak az eszünkbe.

1922-ben még nem volt ilyen háttere a kérdéskörnek, ezért Szekfű vállalkozhatott a „faj” definíciójának meghatározására: „faji tulajdonoknak nevezhetjük azon külső és belső testi és lelki sajátságokat, melyek a történeti korban egységesen jelentkező, egységes, egyednek tekinthető emberi közösségeket a többitől megkülönböztetik. […] Mindezen tulajdonságok részben kulturális, társadalmi tényezők huzamos és állandó hatása alatt fejlődnek ki az illető közösségben, és egyszer kifejlődve a közösség tagjai közt átöröklődnek. […] Történeti szempontból faji tulajdonoknak nevezhetjük tehát mindazon örökletes tulajdonságokat, melyek a történeti korszakban a változó gazdasági, kulturális és társadalmi viszonyoktól többé-kevésbé függetlenül valamely nemzetet vagy népet azon nemzetté vagy néppé tesznek.”

Érdekes, hogy Szekfű – az olvasó megértését kérve és más történészek példájára hivatkozva – megkerüli a nép és a nemzet fogalmának meghatározását. Definíció nélküli használatukat így indokolja: „Nép és nemzet fogalmában minden értelemben van valami állandóság, örökletesség, s ezért nagyon is szükség van rájuk a definícióban, mely nélkülök talán a történetileg változók mellett túlságosan elhanyagolná ezen sajátosságokat.”

Szekfű szerint az a történetírói felfogás, amely figyelembe veszi ezeket a sajátosságokat (s amelyet ő maga is képvisel), szükségszerűen konzervatív és forradalomellenes lesz, mert tisztában van azzal, hogy ezen sajátosságokat hirtelen nem lehet megváltoztatni, csak lassú, állandó, folytonos munkával. „Ez már magában véve ellentétben van a liberális felfogás forradalmi, a szocialista-materiális elmélet katasztrofális változásaival, melyektől a két elmélet első sorban várja az emberi nem haladását. […] a legkisebb »haladás«, az emberi művelődés legkisebb nyereménye is csak nehéz munka árán érhető el, lassú, céltudatos törekvéssel, a bennünk levő hasznos, értelmes tulajdonok fáradságos élesztésével és túlnyomóan mozgásra képtelen tulajdonaink tudatos háttérbe szorításával.”

Szekfű álláspontja szerint valós társadalmi felemelkedés csak kiemelkedő vezéregyéniségek közreműködésével, vezetésével valósítható meg, akik példájukkal győzik meg a társadalmat a változások szükségességéről. A társadalmi fejlődésről vallott nézeteit Szekfű a magyar bortermelés történetéből vett példákkal kívánja alátámasztani, ezért elméleti síkon mozgó bevezetője után tanulmányát a magyar bortermelés külső feltételeinek (a természeti és társadalmi adottságokat nevezi így) vizsgálatával folytatja, melyeknek ismertetésétől ezúttal eltekintünk.

Szekfű úgy véli, hogy a magyar minőségi bortermelés fejlődésének volt egy igen nehezen legyőzhető belső akadálya: a termelő lelki alkata, melynek megváltozása nélkül a magyar borászat nem lett volna képes a megújulásra. A harmadik fejezetben Szekfű a magyarság lelki alkatáról (melyet a természeti és társadalmi tényezőkkel szemben belső tényezőnek nevez) vallott nézeteit fejti ki: „Jellemző rája egy negatívum és egy pozitívum. A negatívum abban áll, hogy a terménnyel, melyet munkája árán létrehoz, nem akar nyerészkedni. A magyar termelő ekkor még a borban nem lát kereskedelmi cikket, árut, melytől minél előbb szeretne szabadulni, hogy megkapja a terménynek és munkájának ellenértékét, a pénzt és ebben egyúttal a nyereséget, a profitot. Ez a gondolkodásmód, mely alapja minden kereskedésnek, ami többé nem egyszerű árucsere, és minden produkciónak, ami többé nem a saját fogyasztás kielégítését célozza, ez a – mondhatjuk – gyakorlati kereskedői érzék hiányzik a magyar termelőből, ki borából nem akar pénzt szerezni. A pozitívum pedig nem egyéb, mint e negatívum megfordítottja: a termelő terményéhez bizonyos személyes viszonyban van: ahelyett, hogy szükségét érezné a bor eladásának, megtartja magának és saját fogyasztásra használja.”

Ez a hozzáállás Szekfű szerint nem pusztán a magyarság és nem is csak a 19. század első felének sajátja. „Úgy a pozitív, mint a negatív tulajdonság nem egyedül a magyar bortermelőt és nem is csak a magyar fajt jellemzi. Megtalálható mindazon népfajoknál, amelyekből hiányzik a kapitalisztikus tehetség, melyek nem tudnak és nem is akarnak nyerészkedni, minők az írek s általában a kelta népek, némely germán népfajok, s kétségkívül a törökök. De megtalálható mindkét tulajdonság általában véve a kötött, középkori-feudális társadalmakban élő népeknél, ahol a gazdasági produkciónak célja még nem több, mint a tényleges népesség egyszerű szükségleteinek kielégítése.”

Azt a specifikusan magyar lelki alkatot, amely a kapitalista típusú termelést elutasító nemzetkarakterek sorába tartozik, Szekfű gazdasági indiferentizmusnak nevezi és a következőképpen írja le: „A produkció mint gazdasági folyamat egyszerűen nem érdekli őt, több és jobb munkát nem hajlandó végezni sem azért, hogy nyereségre tegyen szert, sem hogy saját fogyasztását magasabb színvonalon álló terménnyel elégíthesse ki. Még mélyebbre bocsátkozva ezen nehezen megfogható lelki dolgokban: a gazdasági indiferentizmus kétségtelenül összefügg az akkori magyar tömegek hátramaradt műveltségi állapotával, de eredete és okozója nem abban, hanem a magyar tömeglélek egyik alaptulajdonságában, a lassú mozgékonyságban, a mozdulni nem szeretésben, tehát abban keresendő, ami ellentétje a gazdaságtörténet részéről némely népeknél fölismert mobilizmusnak.” (Szekfű, aki tanulmányát az egyoldalú materialista világnézet kíméletlen kritikájával kezdte, ugyanúgy az egyoldalúság csapdájába esik, a minőségi bortermelés nehézségeinek okaként szinte kizárólagosan a termelő lelki alkatának negatívumait jelöli meg.)

Szekfű a magyar lelki alkat másik alapvető tulajdonságának a hiúságot, az öntömjénezést tartja. „A magyar bortermelő, ha vinkója terem, azt kitűnő bornak tartja, és ha jó bora terem, azt hiszi és hirdeti, hogy ez a világnak a legjobb bora, de legalábbis jobb, mint a madeira és a champagne-i. […] A saját termés túlbecsülése pedig egyrészt útjába állt minden reformnak, a termelési processus javításának – mert hiszen ha így is megterem a champagne-inál jobb magyar bor, minek akkor reformokkal, tanulással vesződni! –, másrészt akaratlanul is okozójává lőn annak, hogy a külföldi, hallván ezt a nagyhangú és meggyőződéses öndicséretet és hatása alatt gyanútlanul hozatván magának, csakhamar kiábrándult és többé nem rendelt magyar termelőnél. […] Ugyanezen nemzeti hiúság áll az útjában annak is, hogy a magyar termelő a világpiac ízléséhez alkalmazkodjék és olyan bort próbáljon produkálni, amilyen a pénzes külföldi, angol, hollandus, francia ínyének megfelel. […] a termelő azt hiszi, ami neki a saját fogyasztónak és földijeinek, a magyar belső fogyasztónak jó és ízlik, kell, hogy jó legyen a külföldinek is.”

Az ötödik fejezetben Szekfű összegzi a tanulmányában kifejtett elgondolásait: „a magyar bortermelés fejlődésére a termelő lelki alkatának minősége gyakorolt lényeges befolyást. […] Mert kétségtelen, hogy ha a Duna Tisza áldott bortermelő vidékén egy magyarnál sokkal inkább gazdasági természetű nép, minő akár a német, akár az olasz lakott volna évszázadokon át, ez mindenesetre másként használta volna ki a kedvező természeti tényezőt és másként reagált volna a társadalmi-politikai tényezőknek akadályozó hatására. […] a bortermelés vizsgálatánál kétségtelenül meggyőződtünk, hogy az nem az, amit a német »wirtschaftlich« szóval fejez ki. Célszerű gazdasági termelésre önmagától, külső befolyás, tanítás, példaadás, buzdítás nélkül nem hajlandó, nincs rá kedve, nincs hozzá ösztöne. Ha akarata külső behatás alatt mégis mozgásba jön ez irányban, előbb-utóbb megáll és elakad. Földjének természeti kincsei, melyekről tudomása van, nem ösztönzik azok kihasználására. […] a nyereségre termelés, a termelés és a nyerészkedés önmagáért, ami a kapitalista tehetségű népek sajátja, mindez őt nem érdekli. A saját szempontján túl a gazdasági termelés iránt közömbös, ennek érdekében nem tartja érdemesnek nyugalmáról, nézeteiről lemondani. Szinte ellentéte a »wirtschaftlichnak«, attól pedig, amit kereskedelmi tehetségnek, mozgékonyságnak nevezünk, oly távol van, mint tűz és víz.”

Az olvasónak néhol az lehet az érzése, mintha a sok kritika mögött együttérzés, sőt megértés lapulna. Ezt a benyomást erősíti az is, hogy Szekfű a negatívumok hosszú sorolása után gyorsan befejezi tanulmányát, utoljára még néhány biztató sort vetve a papírosra. „Fajunk nehezen mozdíthatósága csak a forradalmi és gyorslábú haladást zárja ki, de nem a meglevővel számoló, a konzervatív menetű reformot.”

Szekfű gondolkodásának egyik alaptétele – amelyet bővebben Három nemzedék című munkájában fejtett ki – a magyarságnak a modern, kapitalista kereskedelemre való alkalmatlanságának tézise. Szekfű szerint ennek az alkalmatlanságnak az oka a magyarság öröklött lelki alkatában keresendő. Legsúlyosabb következményének a kapitalizmusnak idegen (szerinte legfőképpen zsidó) kézben való kifejlődését és elterjedését tekinti, ami egyben a magyarságnak a modern világtól való leszakadását is jelenti.

Szekfű vélekedését több szempontból sem tudjuk elfogadni. A magyar középnemesség a reformkorban fokozatosan kezdett bekapcsolódni az árutermelésbe. Ennek a folyamatnak a felerősödését az 1848–49-es szabadságharc leverése és az azt követő Habsburg-önkényuralom akasztotta meg, és juttatta a magyar középnemességet abba a helyzetbe, hogy nem tudta felvenni a versenyt vetélytársaival. Az ország kereskedelmében bekövetkezett későbbi – elsősorban, de nem kizárólagosan – német és zsidó térhódítás tehát nem oka, hanem következménye volt a magyarság háttérbe szorulásának a kereskedelmi életben. Mindezekből következik, hogy a specifikus magyar lelki alkat azon hiányosságai, amelyeket Szekfű kizárólagos bűnbakként jelöl meg a minőségi magyar bortermelés hanyatlásának és a magyar kereskedelem „idegen” kézbe kerülésének okaként, nemcsak hogy nem kizárólagos, hanem még csak nem is primer okai a magyar borászat hanyatlásának, sőt olyan mértékben és általánosságban, ahogy Szekfű állítja, semmiféleképpen sem jellemzik a magyarságot.

A minőségi bortermelés hanyatlásának elsődleges okaiként sokkal inkább a kedvezőtlen gazdasági és társadalmi viszonyokat jelölhetjük meg, melyek a mégoly szorgalmas gazda kedvét is elvették a minőségi borkészítés rendkívül sok odafigyelést és fáradozást igénylő munkájától. A problémát inkább úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a kapitalizmustól való idegenkedés jellemző lehet a természettel közelebbi viszonyban álló, önálló birtokkal bíró, önellátásra képes társadalmi rétegekre, így a birtokos parasztságra és a középnemességre, melyek nincsenek egyértelműen rákényszerítve a kapitalista termelésre, és egy nyugodtabb, patriarchálisabb életvitelt esetleg nem akarnak feláldozni a nagyobb anyagi haszonnal, de nagyobb feszültséggel (mai fogalmaink szerint stresszel) járó kapitalista életvitel érdekében. Az is elképzelhető, hogy az ilyen áron megszerzett profitra nincs is égető szükségük a polgárinál kevesebbel is beérő anyagi kultúra keretei között. Ugyanakkor a mobilisabb urbánus értelmiségi vagy kereskedő sok esetben nem tudja felfogni ezen rétegek patriarchális életvitelének gyökereit és esetleges előnyeit, így például azt, hogy mi a különbség egy profitot termelő, karbantartást igénylő gép és a szintén nyereséget hozó, de gondoskodást igénylő malac vagy gyümölcsfa között, amelyekkel való foglalatoskodás a mezőgazdaság statikussága miatt egészen más életszemléletet igényel.

Ezen a ponton kell visszatérnünk Szekfű elméletére az öröklött lelki alkat jelentőségéről. Tarthatatlanságát többek között az a tény teszi nyilvánvalóvá – a borászat példájánál maradva –, hogy azon magyar borászok közül, akik a nyolcvanas évek elején az állami gazdaságok vezető szakembereiként még az olcsó és silány „szovjet” bor előállításával foglalkoztak, ma sokan mint magángazdák a világ élvonalával minden tekintetben egyenrangú borokat képesek megalkotni, mert érdekeltek benne. Ugyanez vonatkozik a kistermelőkre is, akiknek a minőségi bortermelésbe bekapcsolódni tudó része, miután érdekeltté vált, néhány év alatt képes volt a borminőség ugrásszerű javítására.

Ez a folyamat sajnos csak a magyar borászat egy részét – még mindig elenyésző részét – érinti, de ennek nem a magyar bortermelő antikapitalista lelki alkata az oka, hanem az, hogy a többség még mindig nem érdekelt a minőségi bortermelésben, vagy tőkehiány miatt (a szőlőtermesztés az egyik legtőkeigényesebb mezőgazdasági ágazat) nem tud részt venni benne. Szó sincs tehát arról, hogy a magyarság – valamely ősi tulajdonsága miatt – alkalmatlan lenne az árutermelésre vagy a kereskedelemre, és ha ezekbe a tevékenységekbe be akarjuk kapcsolni, akkor előbb szívós munkával a nemzet karakterét kellene megváltoztatnunk.

A magyarság éppoly szenvedéllyel veti magát a kereskedésbe, ha rákényszerítik vagy felemelkedésének útját látja benne, mint bármely más nép. A szocialista gazdaság összeomlása óta a magyar bortermelésben történt változások tanulságai szintén alátámasztják a Szekfű-tanulmánnyal szemben megfogalmazott ellenvéleményünket. Két erőteljes tendencia bontakozott ki ugyanis a magyar borászatban. Az egyik az olcsó tömegborok, sőt – a vadkapitalizmus anarchiáját kihasználva – a hamisított, emberi fogyasztásra alkalmatlan, mérgező bornak nevezett kotyvalékok dömpingje, melyet az elnyomorodó, csak az olcsóságot figyelembe vevő nagyvárosi lakosság egyre nagyobb hányada borként fogyaszt, nem tudván arról, hogy valójában mit is iszik. A másik a kiváló minőségű palackozott magyar borok megjelenése és helytállása a világpiacon.

Mindkét jelenség cáfolja Szekfű azon állítását, miszerint a magyarság nem alkalmas a kereskedésre és árutermelésre, s bár csak a második tendenciának örvendhetünk (az első kifejezetten azt mutatja meg, hogy a magyar lélek is lehet nemcsak profitorientált, hanem a lehető legelvetemültebb módon harácsoló), az olyan nézeteket, melyek szerint egy nép tulajdonságait valamely ősi archetípustól öröklött, a világ változásait önmagától követni nem hajlandó és csak óriási áldozatok árán megváltoztatható jegyeivel kell azonosítanunk, véleményünk szerint meghaladottnak tekinthetjük.