2017. augusztus 17.

A magyar haderő kérdése 1918–1919-ben

Szerző: Szakály Sándor

Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés egyik fontos elemét képezte az a magyar kívánság, hogy Magyarország önálló haderővel is kifejezésre juttathassa nemzeti önállóságát. Ez azonban olyan uralkodói jogokat csorbíthatott volna, amelyek az uralkodói és az összbirodalmi érdekkel szemben állhattak volna, így egy sajátos megoldás jött létre. Az uralkodó "privilégiuma" lett a hadügy, de némi engedménnyel Magyarország a közös haderő mellett - miként az Osztrák Császárság is - saját katonai erőt hozhatott létre, a Magyar Királyi Honvédséget. A(z első) világháború kitörését követően rövidesen sor került a Magyar Királyi Honvédség alakulatainak az ország határain kívüli alkalmazására, és a háború folyamán a "másodvonalbeli" honvédalakulatok többsége kiképzés, felszerelés és teljesítmény tekintetében is felnőtt a közös alakulatokhoz.

A világháború 1918 nyarán már a központi hatalmak elkerülhetetlen vereségét vetítette előre, és az Osztrák-Magyar Monarchia belső helyzete is tragikusra fordult. A Monarchia különböző nemzetiségei a birodalom - korábban még számukra elfogadható - "megreformálása" helyett az önállósodás, illetve a különböző országokhoz való csatlakozás mellett döntöttek. Az 1918 októberére gyakorlatilag szétesett Monarchia nevében 1918. november 3-án Padovában Edel von Webenau Viktor Weber gyalogsági tábornok írta alá azt a fegyverszüneti egyezményt, amely megszüntette az Osztrák-Magyar Monarchia és az antanthatalmak közötti ellenségeskedést, és a demarkációs vonalat az Osztrák-Magyar Monarchia határaiban jelölte meg.

A fegyverszünet érvényét az olasz fronton az olasz fél másként "értelmezte", mint az osztrák-magyar haderő, így az aláírást követő huszonnégy órában jelentős számú osztrák-magyar katona került olasz hadifogságba.

A IV. Károly király által kinevezett, Károlyi Mihály gróf vezette magyar kormány eközben Budapesten olyan információkat kapott, hogy a balkáni antanthaderővel szükséges lenne tárgyalásokat folytatnia. A Károlyi-féle politikai erők úgy vélték, hogy ez a tárgyalás esetleg az önálló magyar államiság elismerését is jelenthetné. 1918. november 7-én a diplomáciában meglepően szokatlan illetlenséggel fellépő francia főparancsnok - Louis-Félix Franchet d'Esperey tábornok - a korábbi fegyverszüneti egyezmény helyett egy ún. "konvencióban" állapodott meg a Belgrádba érkezett magyar delegáció tagjaival.

A Linder Béla tárca nélküli miniszter által 1918. november 13-án aláírt "megállapodás" új, Magyarország határain belül húzódó demarkációs vonalat jelölt ki, s az ország számára 6 gyalog- és 2 lovashadosztálynyi haderő felállítását engedélyezte. Clemanceaue francia miniszterelnök viszont erélyes hangon vonta felelősségre tábornokát, mondván, hogy "egy állítólagos magyar állam" megbízottjával írt alá megállapodást, egy olyan államéval, amelyet "a szövetségesek nem ismernek el, s amely nemzetközileg nem is létezik".

Mindeközben a szerveződő cseh-szlovák állam hadereje megindította csapatait az általa birtokba venni szándékozott észak-magyarországi magyar területekre, ahol magyar katonai erő gyakorlatilag nem tartózkodott. Az új magyar állam számára létfontosságúvá vált a haderő helyzete. A felbomló Monarchia sereg- és csapattesteinek tisztjei, katonái szinte kivétel nélkül a szülőföldjükre igyekeztek, illetve a létrejövő új államok haderejében látták biztosítva a jövőjüket.

Miközben a szerveződő cseh-szlovák állam, az ismét létrejövő Szerb Királyság, illetve a Román Királyság hadereje pillanatok alatt felszívta az oda jelentkezőket, a magyarországi csapattestek - közösek és honvédek egyaránt - állománya tömegesen szerelt le. Még a frontokról fegyelmezetten visszatérő és katonai feladatokra használható alakulatokat is azonnali leszerelésre és hazatérésre ösztönözték az ország határainál váró "fogadóbizottságok". Ekkorra már országszerte ismertté váltak Linder Béla alezredes, a kormány hadügyminiszterének szavai - "Nem akarok többé katonát látni!" -, amelyek a helyzetet csak rontották.

Az egymást követő rendeletek megszüntették a vezérkart, a hadmérnök törzskart, a tüzér törzskart. Nyugállományba helyezték az összes tábornokot és ezredest, s megindult, majd folyamatossá vált a "tisztikar apasztása" is. Utóbbi olyan jól sikerült, hogy amikor a tervezett új haderő felállításához szükséges mintegy nyolcezer fős tisztikar megszervezéséről egyeztettek, kiderült, hogy mintegy kétezer fő hiányzik a szükségesnek vélt létszámból.

A hadügyminiszteri poszton 1918. november 9-én Linder Bélát váltó Bartha Albert alezredes igyekezett minden erejét a haderő szervezésére fordítani, de a szétesett, fegyelmezetlen erőkkel csak nehezen lehetett bármit is kezdeni, és a katonatanácsok mindent megtettek Bartha ellehetetlenítésére. 1918. december 12-én tüntetést szerveztek ellene, melyet követően lemondott hadügyminiszteri tisztéről. Az akkor fiatal tisztként a Hadügyminisztériumban dolgozó Gömbös Gyula megpróbálta a tüntetőket hazafiasságukra hivatkozva lecsillapítani - sikertelenül. "Ettől a pillanattól kezdve ellenforradalmár lettem" - írta később emlékezésében.

A belgrádi katonai konvencióban engedélyezett nyolc hadosztály megszervezése tűnt a legfontosabb feladatnak, azonban az önkéntesek jelentkezése szinte észrevehetetlen volt, és a katonai szolgálatra visszatartott legfiatalabb öt korosztály sem igazán mutatott hajlandóságot a katonáskodásra. Az elkeserítő helyzet láttán egyes politikusokban még az az ötlet is felmerült, hogy a katonai szolgálatot vállaló legénység számára földet kellene osztani.

1919. március 21-én a gyakorlatilag vértelen puccsal hatalomra került kommunista-szociáldemokrata erők katonai kérdésekben elődeik elképzeléseit tették magukévá, azaz önkéntes alapon létrejövő katonai erőben gondolkodtak, s annak az erőnek a Vörös Hadsereg nevet adták.

Közben a Forradalmi Kormányzótanács - felmérve a román, majd a cseh-szlovák támadás hatását -, feladva korábbi elveit, a hadseregszervezés érdekében a volt hivatásos és tartalékos tiszteket szolgálatra kötelezte, sorozást rendelt el, és az ipari munkásság körében toborzást indított meg.

A Vörös Hadsereg katonai vezetésébe a volt hivatásos tisztek tucatjai kerültek be, akik közül Stromfeld Aurél ezredes - illetve ahogy a Vörös Hadseregben az eltörölt rendfokozatok okán szólítani kellett: "volt ezredes" - a Vörös Hadsereg vezérkari főnöki tisztét vette át.

Stromfeld érzékelte, hogy az 1919 májusára mintegy 150 ezer fősre növekedett Vörös Hadsereg már jelentősebb erőt képvisel, de nem olyan erőt, amely egyszerre többfrontos harcra képes. A déli demarkációs vonalon gyakorlatilag nyugalom honolt, mivel a szerb és francia csapatok nem léptek fel támadólag a Magyar Tanácsköztársaság ellen. A román haderő, elérve a Tisza vonalát, nem indított újabb támadást, így a Vörös Hadsereg a gyengébb, de a támadást folyatató cseh-szlovák erők ellen léphetett fel a siker reményében.

A Stromfeld által kidolgozott haditervnek megfelelően a nevükben vörös csapatok 1919 májusában sikeresen foglalták vissza az olasz tábornokok és tisztek vezette cseh-szlovák erőktől az elfoglalt területek jelentős részét, "felszabadítva" így a magyarlakta Felvidék nagy részét.

A magyar sikerek láttán a Párizsban tanácskozó békekonferencia követeléseket fogalmazott meg a Tanácsköztársasággal szemben, melynek elfogadása esetére politikai, katonai kedvezményeket helyezett kilátásba.

Az ultimátumot - a kedvezmények reményében - a Tanácsköztársaság politikai vezetése elfogadta, és a visszavett Felvidékről kivonta a magyar katonai erőt. Néhány héttel a véres, de sikeres harcok után a magyar katonai erő ismét ugyanott állt, ahol a támadás előtt.

Ez a politikai döntés számos katonai vezetőt lemondásra kényszerített. Stromfeld Aurél - mivel nem értett egyet a politikai döntéssel - megvált beosztásától, és nem kevesen követték példáját alárendeltjei, beosztottai közül. Voltak, akik beteget jelentettek, szolgálatképtelenségre hivatkoztak vagy egyszerűen "eltűntek". Akadtak, akik kapcsolatot kerestek az akkor már Szegeden szerveződő új magyar katonai erővel, a Nemzeti Hadsereggel.