2014. augusztus 01.

A magyar királyi udvar tisztségviselői a középkorban

Szerző: Bertényi Iván

Manapság természetesnek tartjuk, hogy az ország legfőbb vezetői a lakosság által megválasztott parlamenttől – országgyűléstől –, közvetve tehát a néptől nyerik megbízatásukat. A középkor embere másképp gondolkodott: az akkori államfelfogás szerint Istentől nyert méltósága révén a király volt az ország „természetes ura”, így minden hatalom forrása, s – elvileg – a fő tisztségviselők kinevezője is. Írásunk a legfontosabb középkori magyar királyi tisztségviselőket mutatja be.

A középkori Magyarországon a király székhelyén, az udvarban tartózkodás volt a hatalom alapja. A király a maga személyében reprezentálta az államot, következésképp az ő környezetében tartózkodás egyet jelentett az államügyekbe való beleszólással, a király tanácsában való részvétellel. A király személyes udvartartásának tagjai a legfőbb „állami” tisztségviselők is egyben. Elnevezésük: lovászmester, étekfogó, tárnokmester megőrizte a király személyéhez kötöttségük emlékét, azt, hogy a király személyes szolgálatából indulva lettek az ország vezetői, s e megnevezések a királyság fennállása alatt mindvégig előkelő, kitüntető címnek számítottak. A középkori Magyarországon az udvarban tartózkodó valamennyi báró megjelenhetett a király tanácsában, s ott hangoztathatta véleményét a napi politikai kérdésekben. Nevüket megemlítették a királyi ünnepélyes kiváltságlevelek (privilégiumok) méltóságsorai, s többen közülük a rájuk ruházott tisztségben kiterjedt oklevéladói tevékenységet folytattak. Az ő tevékenységükről részletesebb információink vannak: a nádor, az országbíró, a királyi tárnokmester jelentős bírói tevékenységéről oklevelek garmadája tudósít, ami egyben azt is tanúsítja, hogy a királyi tanácsban való szereplés mellett tisztségük révén az ország igazgatásában, az udvari ítélkezésben, a királyi városok egy részének a felügyeletében „önállóan” is fontos szerephez jutottak.

A középkori államfelfogásnak megfelelően valamennyi udvari tisztségviselő a királytól, az uralkodó személyétől nyerte megbízatását. Ez természetesen az esetek jó részében csak fikció volt: a gyakorlatban épp a fő tisztségviselőkből álló királyi tanács ülésén született határozat az egyes méltóságok elnyeréséről, s még az erős királyi hatalom birtokában lévő Nagy Lajos alatt is tetten érhető, hogy – nyilván az egyes nagyúri érdekviszonyokhoz alkalmazkodva – egyidejűleg cserélődött ki, kapott más beosztást több tisztségviselő. Ha valaki kénytelen volt tartósan eltávozni a királyi udvarból, az hatalmi háttérbe szorulást, kegyvesztést jelentett. Ezért az egyes területi különkormányzatok élére kinevezett s ott jelentős jogokkal bíró erdélyi vajdák vagy a különböző bánok is familiárisaik közül kinevezett helyetteseikkel (az alvajdákkal, vicebánokkal) igazgattatták a gondjukra bízott országrészeket, s maguk csak ritkán utaztak oda.

Ugyanakkor nem királyi tisztségviselőnek külön indok vagy királyi invitálás nélkül nem illett a királyi udvarban tartózkodnia. 1512-ben, a korántsem erőskezű királyként számon tartott II. Ulászló uralkodása alatt Frangepán Kristóf kalocsai érsek, bár az ország második egyházi főméltóságaként természetesen tagja volt a királyi tanácsnak, mégsem maradhatott az udvarban, mert nem volt olyan tisztsége, amelynek révén köteles lett volna ott maradni. Kedve és akarata ellenére haza kellett utaznia, mivel a király még szóval sem próbálta marasztalni.

A kápolnaispán és a kancellár
A királyi tisztségviselők közül a királyi kápolnaispán – mint az udvari papság feje – felügyelte a kancellári tisztség előtérbe kerüléséig (a 13. század derekáig) a királyi oklevéladást. A 13. században átmenetileg háttérbe szorult, de a 14. századtól már ismét gyakran szerepelt: mivel Visegrádon nem működött – közjegyzői feladatkört ellátó – hiteles hely, ő kezdett ilyen tevékenységet folytatni, így például peregyezségeket, bevallásokat foglalt írásba, vagy bírói ítéletlevelekről készített másolatot. Hogy „méltó” rangja legyen, titkos kancellári címet is viselt az 1370-es évekig. Ekkor egy kúriai reform során a titkos kancellári címet elvesztette, mivel feladatkörét az addigi titkos jegyzőség vezetője kapta meg. Ezután a királyi kápolnaispán egy – a 15. század első harmadáig működő – központi panaszfelvevő irodát vezetett, s ő jelölte ki az egymással párhuzamosan tevékenykedő bíróságok közül az egyes ügyekben ténylegesen ítélkezőt.

A 13. század derekán a királyi kápolnaispántól a kancellár vette át az uralkodó oklevéladásának az irányítását. A kancellár eleinte prépost, majd hamarosan püspök vagy érsek, akit azonban magas egyházi méltóságához kötött tennivalói akadályoztak az okleveleket író jegyzők (notariusok) mindennapi munkájának felügyeletében, ezért az ellenőrzés terhei a többnyire alacsonyabb egyházi rangot viselő alkancellárra hárultak. Az ünnepélyes, aranypecséttel megerősített kiváltságlevelek természetesen a kancellár nevében keltek, megpecsételésükért neki kellett fizetni, a kevésbé ünnepélyes, függő viaszpecsétes oklevelek azonban már az alkancellárt nevezték meg átadójukként, s megpecsételésükért is az alkancellárnak járt fizetség. A 13. század vége felé és a 14. században többször előfordult, hogy a királyi oklevelek íróhelyét alkancelláriának említették, az Anjou-korban pedig hol (fő)kancellárt, hol alkancellárt nem neveztek ki. Nagy Lajos uralma végefelé a királyi főkancellárok közül már többen bíborosok voltak, s általános gyakorlattá vált, hogy az esztergomi érsek lett a főkancellár. A királyné kancellárja a 14. századtól általában a veszprémi püspök volt.

A királyi kancellár személyéhez az 1370-es évek kúriai reformjaitól bírói tevékenység is kapcsolódott. Ő lett a királyi különös jelenlét (specialis presentia regia) bírája. A főpap-kancellár többirányú elfoglaltsága miatt azonban bírói helyettese vezette az ott folyó ítélkezést.

Az Anjou-korban a király titkos pecsétjét őrző jegyző körül iroda (notaria) alakult ki. Ebből szervezték meg az 1370-es évek kúriai reformjai során a királyi titkos kancelláriát úgy, hogy a királyi kápolnaispántól elvett királyi titkos kancellári címet az új kancellária vezetőjének juttatták. A 15. században Zsigmond király gyakori külföldi tartózkodásai idején az ő helyetteseiként (vicarii) a főkancellár és a nádor kormányozták az országot, míg a titkos kancellár – a jegyzővel együtt – többnyire külföldre is elkísérte az uralkodót.

A 15. században a királyi titkos kancellár is bírói megbízáshoz jutott: az uralkodót helyettesítette a királyi személyes jelenlét bírósága élén. A század derekának zűrzavaros politikai viszonyai – I. Ulászló és V. László egyszerre viselt királysága, Hunyadi János kormányzósága, majd a kormányzást átvevő fiatal László király csaknem állandó külföldi tartózkodása, illetve Mátyás királlyá koronázásának késése – közepette hol a királyi különös jelenlét, hol a személyes jelenlét működött. Mátyás 1464-ben összevonta a két bíróságot, s „a királyi személyes jelenlét bírósági helytartója” címet viselő, röviden személynöknek (personalis) nevezett új bírót nevezte ki a legfőbb királyi bíróság élére. Ugyancsak Mátyás uralkodásától kezdték a központi királyi bíróságot királyi táblának nevezni. Az 1464-es reform során a bíráskodási feladatoktól mentesített két királyi szervet, a fő- és titkos kancelláriát összevonták, bár egy ideig két személy viselte a királyi fő- és titkos kancellári címet.

A nádor
A király személyéhez kötődő világi tisztségviselők sorát a nádor nyitja meg. A tisztség egyes kutatók szerint az „udvarbani ispán” (na dvor upan) szókapcsolatból nyerte nevét, latin megnevezése, palatinus (comes) is a (királyi) palotához köti a nádor személyét. Szent István korában ezért olyan hatáskört tulajdonítanak neki a királyi udvarban, amilyen az egyes ispánoknak volt a vármegyékben. Így ő gondoskodott az udvar ellátásáról, felügyelte az erre szolgáló birtokokat, kezelte az udvari jövedelmeket, s a királyi udvari katonák parancsnoka volt. Helyettesítette a királyt az udvari népek feletti bíráskodásban is. Szent László III. törvénye – amely a kutatók szerint valószínűleg Salamon királyságának idejéből származik – viszont tiltotta, hogy a (vidéki) birtokára hazautazó nádor a királyi udvarnokokon és az önként hozzá fordulókon kívül mások felett is ítélkezzék, s bírói pecsétjét a királyi székhelyen maradó helyettesénél kellett hagynia.

Az Aranybulla az évenkénti Szent István-napi fehérvári törvénynapon a megjelenésében akadályozott király helyett ítélkező bíróként nevezi meg a nádort, ugyanakkor az ország minden lakója felett bírói hatáskört biztosít neki (1222:30). Az Aranybulla elkészült 7 példánya közül egyet az ő őrizetére bíztak, hogy azt állandóan szem előtt tartsa, és se a királyt, se mást ne engedjen eltérni az abban foglaltaktól. Ebből a cikkelyből származtatták régebbi jogtörténészeink a királyt ellenőrző nádori jogkört, s azt a nem mindig érvényesülő elvet, hogy a király és a nemesek közti ügyekben a nádor illetékes mint eljáró bíró.

A második Aranybulla, amellett hogy ismételten hangsúlyozza a nádor – egyházi személyek kivételével – mindenkire kiterjedő bíráskodási jogát és kötelességét (1231:1, 1231:17), az ügyeket rosszul intéző nádor leváltását is lehetővé teszi (1231:3), sőt arról is intézkedik, hogy a nádor helyettes bírákat ne tartson, legfeljebb egyet, a saját udvarában. Ez a helyettes volt az alnádor, aki a 13. század második felében előszeretettel székelt az ország közepének tekintett Pesten, illetve Budán.

A 13. század második felétől az országot járó nádor gyakran bíráskodott az egyes vármegyék számára e célból meghirdetett bírói közgyűlésen (generalis congregatio). Ide hívták össze az érintett – egy, néha kettő vagy három szomszédos – vármegye nemességét (a 13–14. században még a nem nemeseket is). Az összegyűltek a nádor elnöklete alatt bíróságot választottak, amely kisebb ügyekben a helyszínen ítélkezett, a bonyolultabb pereket pedig a nádor rendes – udvari – ítélőszékére halasztotta. A generalis congregatio fő feladata a közbűntények elkövetőinek (rablók, tolvajok, orgazdák, pénz-, pecsét- és oklevél-hamisítók, gyújtogatók stb.) üldözése volt, akiket – ha tettük rájuk bizonyult – a helyszínen kivégeztek. Az érintettek ilyen körülmények között óvakodtak megjelenni a közgyűlésen, ezért jegyzékbe foglalták a neveiket és bárki által szabadon megölhetőnek nyilvánították őket (proscriptio). Az Anjou-kor a bírói közgyűlések virágkora, később ritkultak, míg végül már tiltották megrendezésüket. 1342-ben a nádor vidéki kúriája is megszűnt, a királyi székhelyen ülésező nádori bíróság azonban továbbra is megmaradt, sőt tovább fejlődött.

A rendek a 15. század derekától arra törekedtek, hogy befolyásolhassák a nádorválasztást (1439:2. tc.), így a királyi tanácsnak – amely a gyakorlatban eddig is megtárgyalta a kinevezést – ezután a törvény is beleszólási jogot biztosított. 1447-ben, Hunyadi kormányzósága – V. László kiskorúsága – idején az országgyűlés választott nádort, Mátyás azonban ismét maga döntött a kérdésben, csaknem egész uralkodása alatt. 1486-ban azonban ugyanő már az országgyűléssel választatott nádort, sőt kezdeményezésére ugyanekkor törvénnyel szabályozták a nádori hatáskört. A széles körű jogosítványokkal felruházott nádor tiszte lett volna Mátyás halála után Corvin Jánost, az uralkodó házasságon kívül született fiát királynak ajánlani. A „nádori cikkelyek” szerint trónüresedéskor vagy a király kiskorúsága idején a nádor hív össze országgyűlést, a királyválasztáskor övé az első szavazat, ő a kiskorú király gyámja, s mindenki köteles ugyanúgy engedelmeskedni neki, mint a királynak. Ő a nemesi felkelés vezetője, az ország főkapitánya, közvetít a király és „az ország” közt felmerülő viszályban. E széles nádori hatáskörnek tudható be, hogy a 16. században a Habsburgok többször nem töltötték be a nádori tisztet.

A nádorral familiárisi viszonyban álló alnádoron kívül a nádori ítélőmester is helyettesíthette főnökét a bíráskodásban, s voltak időszakok, amikor ugyanaz a személy töltötte be az alnádori és az ítélőmesteri tisztet. A nádori jegyzők az okleveleket írták, a bírságbehajtók pedig a nádori törvényszéken kiszabott pénzbírságokat gyűjtötték be (nyugták ellenében).

Az országbíró
Az országbíró a 12. század 30-as éveiben jelenik meg. Magyar elnevezésétől eltérően latin neve (iudex curiae regiae, curialis comes) a tisztség királyhoz, illetve udvarhoz kötött voltát hangsúlyozza. Először a gazdasági teendőket vette le a nádor válláról, majd miután a királyi birtokok felügyeletével, valamint a tárnokok, a kialakuló királyi városok szolgáltatásainak a kezelésével megbízott királyi tárnokmester tisztsége is létrejött, az országbíró az uralkodó székhelyén működő állandó bíróság, a királyi jelenlét (praesentia regis) vezetője lett. Bíráskodásának jelentőségét növeli, hogy leggyakrabban a hatalom alapjául szolgáló földbirtokok ügyeiben ítélkezett, emellett azonban a legkülönösebb perek is „megfordultak” ítélőszékén. A 13. század utolsó harmadában az országbírói méltóságot is egyre inkább olyan oligarchák szerezték meg, akik az ott folyó ítélkezést a saját személyes érdekeik szolgálatába kívánták állítani. Ebben a helyzetben többször előfordult, hogy az uralkodó közvetlenül az – 1221 óta szereplő – alországbírót bízta meg a királyi jelenlét bíróságának vezetésével. A századfordulót követően, a kiskirályok időszakában kisebb, később, a rend helyreállítása után ismét fokozottabb az országbírói intézmény politikai súlya: míg a századelőn Csák Máté egyik rokona viselte a méltóságot, a későbbiekben Károly Róbert, majd Nagy Lajos legmegbízhatóbb hívei az országbírók.

Különösen megnőtt az intézmény súlya az 1370-es évek kúriai reformjai idején, amikor egy szép „hivatali” karriert befutott – az országbírói, illetve a nádori ítélőszéken jegyzőként, majd ítélőmesterként szolgált – köznemes, Szepesi Jakab került az addig nagybirtokos bárók által birtokolt országbírói székbe. Szepesi Jakab szakemberként és a királyi család bizalmasaként egyik sugalmazója volt az 1370-es évek kúriai reformjainak, s az országbírói ítélőszék is csakhamar ezek sodrába került: a királyi kápolnaispán félbehagyott hiteles helyi tevékenységét részben Szepesi Jakab vette át, aki 1375 és 1378 között országbírói tiszte mellett a királyi városok bírói tisztét is betöltötte, azaz néhány évig irányítása alatt egyazon ítélőszéken folyt a nemesek és a városok, illetve polgáraik feletti felsőbíráskodás. Bármennyire „rangemelést” jelentett azonban a városok számára az előkelő országbíró ítélkezése, a kialakuló városok polgárai előnyösebbnek látták a saját külön városi felsőbíróság létét, s ott az országostól eltérő városjogok érvényesülését: a városbírói kísérlet után a kialakuló tárnoki ítélőszékhez tartozást szorgalmazták, s hamarosan el is érték. Szepesi Jakab rövid ideig egy harmadik tisztséget is betöltött: Nagy Lajos rábízta az országaiból kitiltott, majd ismét beköltözött zsidók feletti bíráskodást. Országos zsidóbírói méltóságában az országbíró – a kor szokásaitól eltérően – rendkívül méltányosan járt el: a zsidó felek által leteendő eskünél figyelembe vette azok vallási szokásait is.

A tárnokmester és a kincstartó
A királyi tárnokmester (magister tavarnicorum) 1214-től szerepel az oklevelekben. Ő vette át az országbírótól a királyi pénzügyek irányítását, mindemellett ítélkezett is: többnyire ő vezette a királyi jelenlét bíróságát a kiváltságolt települések ügyeiben. Nekcsei Demeter, Károly Róbert tárnokmestere az államháztartás rendbe hozásában szerzett hervadhatatlan érdemeket, a pénzverés királyi monopóliummá tételét, a bánya- és adóreformokat egyaránt ő szorgalmazta. IV. Béla egy időre a tárnokmesterre bízta a zsidók feletti ítélkezést. Az egyes társadalmi rétegek közti választóvonalak megmerevedése előtt azonban nem volt kizárólagos a tárnokmester ítélkezése a városiak ügyeiben, s Nagy Lajos, sőt Zsigmond uralkodása alatt sem létezett egységes gazdasági irányítás. Nagy Lajos uralkodásának a legvégén megjelentek bíróságán a városi polgárok közül választott bírótársak, s fokozatosan kiszorították a nemesi ülnököket. A 14. század végére, a 15. század elejére a tárnoki ítélőszék a budai jog szerint élő 7 tárnoki város – Buda, Pozsony, Sopron, Nagyszombat, Kassa, Eperjes és Bártfa – rendes, vagyoni ügyekben eljáró bírósága lett. Később nyolcadikként Pest is csatlakozott a tárnoki városokhoz. Más városok, Óbuda, Esztergom, Székesfehérvár, Lőcse, Szabadka, Kisszeben és Szeged közvetlenül a királyi személynök ítélőszéke elé kerültek, s a személynöki szék a 15. század legvégén a tárnoki városok másodfokú (fellebbezési) bíróságává is vált.

A tárnokmester írásbelisége jóval kisebb mértékű, mint a nádoré vagy az országbíróé. Altárnokmestere már az Árpád-korból ismert, ítélőszékmestere is volt – többször ugyanaz a személy töltötte be mindkét tisztséget. Károly Róbert uralkodása idején Magyar Pál tárnoknagyként szerepel, ezután pedig 1340-ben kincstartóként fordul elő, s ezzel kezdetét veszi a gazdasági ügyek függetlenülése a tárnokmesterségtől. Az 1360– 1370-es években több kincstartót találunk, akiknek magas rangja valószínűtlenné teszi, hogy a tárnokmester beosztottai lettek volna. A századvégen többször ugyanaz a személy egyben tárnokmester és kincstartó. Az egyes pénzverő kamarák élén álló kamaraispánok Károly Róbert alatt a tárnokmesternek voltak alárendelve, utána (I. Mátyás koráig) úgy látszik, nem létezett egységes, centralizált pénzügyigazgatás. A 15. században többször töltötték be bárók a (fő)kincstárnokságot – voltak, akik kinevezésükkel lettek bárók –, de úgy tűnik, a sójövedelmek (sókamarák) igazgatása ekkor sem tartozott a kincstartókhoz, a harmincadok pedig a fő-harmincadhivatal alá rendelten működtek. Csak Mátyás uralkodása alatt, az 1470-es években vontak minden jövedelmet a főkincstartó – Ernuszt János budai polgár, udvari lovag – ellenőrzése alá. Ugyanakkor – érdekes módon – az udvartartás mindennapi ellátását szolgáló királyi (magán)birtokok jövedelmeit továbbra is külön kezelték: a budai vár udvarbírói hivatalának szerény megbecsültségű vezetői feleltek értük.

A királyi (és a királynéi) udvarhoz jó néhány olyan tisztségviselő is tartozott, akiknek a működéséről alig tudunk valamit: oklevéladó tevékenységet nem folytattak, létezésükről is csak a királyi oklevelekben való gyakori felsorolásukból vagy más forrásokból értesülünk. Ilyenek voltak az ajtónállómester (magister janitorum), az udvarmester (magister curiae), a pohárnokmester vagy az étekfogók mestere (magister dapiferorum). Mindezen tisztségek viselőiként az ország „igazi bárói” szerepelnek az oklevelek méltóságsorában. A tényleges feladatokat persze helyetteseik látták el.

Az 1495-ös (25. tc.) előírás szerint a királyi ajtónállómester – udvarmester – elnökölt a királyi tanácsban, s ő ítélkezett a Mohácsot megelőző időszakban a királyi kúria becsületbíróságán. Egyes esetekben erősen problematikus, hogyan kell értelmeznünk (magyarra fordítanunk) a különböző latin nyelvű méltóságmegnevezéseket. Érdekes és nehezen magyarázható, hogy – az 1405. évi 13. tc. szerint – a lovászmester ajándékot kapott a kézművesektől, ha a király valamilyen mezővárosba látogatott. Nincs kizárva, hogy ez a lovászmester szállásmesteri feladatkörével függ össze, amit a 16. század közepén készült forrásra hivatkozva valószínűsít egy kutatónk. Mátyás király viszont 1462-ben udvari marsallnak nevezi lovászmesterét, ez esetben viszont az lesz érthetetlen, mivel foglalkozhatott az udvarmester. Ráadásul Mátyás és Beatrix esküvőjén a marsall intézkedett az ültetésrendről. Ugyanakkor van egy alsóbb beosztású lovászmester is, kérdés azonban, hogy (elírásból) nem az allovászmestert nevezik-e itt meg.

*
Mivel valamennyi méltóságviselő az uralkodótól függött, neki tartozott felelősséggel, természetes, hogy működése során is a király tetszésének, kegyének az elnyerését tartotta szem előtt: ennek elnyerésével emelkedhetett magasabb méltóságba. Hosszú évszázadoknak kell még eltelnie, hogy az ország legfőbb irányítói elkezdjenek a népesség többségét kitevő egyszerű emberek érdekeire, elképzeléseire is gondot fordítani!



Add a Facebook-hoz
Leggyakoribb címkék:
Nőtörténet (105) | Alkotmány (58) | Horthy-kor (42) | Közjogi (31) | Államtörténet (30) | Európa (29) | Béke (24) | Habsburg (22) | Középkor (18) | Prostitúció (18) | Igazságszolgáltatás (16) | Ókor (14) | Gender (14) | Erdély (13) | Trianon (13) | 1848-49 (12) |
Legnépszerűbb címkék:
Nőtörténet (105) | Horthy-kor (42) | Prostitúció (18) | Államtörténet (30) | Alkotmány (58) | Középkor (18) | Habsburg (22) | Ókor (14) | Trianon (13) | Európa (29) | Közjogi (31) | Igazságszolgáltatás (16) | Erdély (13) | Osztrák–Magyar Monarchia (10) | Gender (14) | Béke (24) |

Kiadja a Rubicon-Ház Bt. | Felelős kiadó: Rácz Árpád | 1161 Budapest, Sándor u. 60. | Telefon: 402-1848 | Fax: 402-1849
Minimum felbontás: 1024 x 768 | Kivitelezés: Civertan Bt.