2017. július 22.

A magyar köztársasági intézmény

Szerző: Bódi Csaba

A magyar történelem nem bővelkedik köztársasági tradíciókban. A magyar jakobinusok mozgalmára visszavezethető bizonytalan eszmei előzmények valódi formát 1918 forradalmi mozgalmai eredményeképpen nyertek. Az őszirózsás forradalom köztársaságának esélyei pontosan olyan kicsik voltak a fennmaradásra, mint a szovjet hatalom bábáskodása mellett életre hívott 1946-os köztársaságnak. Károlyi Mihály és Tildy Zoltán kísérlete után csupán 1989-ben lett sajátjává a magyar alkotmánynak a köztársasági berendezkedés.

A köztársaság soha nem hiányzott az európai államformák közül: hol erőteljesebben, hol halvány kontúrokkal megrajzolt konstrukciók léteztek az antik köztársaságtól a középkori városköztársaságokon keresztül a diadalmas polgári forradalmak jelképpé magasztosult respublikájáig. A 18–19. század fordulóján a társadalmi alakulások formálói számára a köztársasági államforma jóval többet jelentett, mint státuseszközök arzenálját. A köztársaság és a monarchia közötti küzdelem fő kérdése a hatalmat megalapozó legitimációs elv tisztázása volt: a tradicionális, Isten kegyelméből történő hatalomgyakorlás vagy a rendszeres társadalmi megmérettetés között kellett választani. Emögött persze ott húzódott a szemben álló két hatalmi elit, az arisztokrácia és a polgárság ellentéte.

Eszmei előzmények
Magyarországon a köztársasági berendezkedésnek alig vannak előzményei. Első ízben a magyar jakobinus mozgalom tűzte ki a köztársasági államformát politikai célként. A mozgalom felszámolása után a köztársasági ideológia nem tudott gyökeret ereszteni a magyar politikai gondolkodásban. Ezt bizonyítja, hogy a reformkorban, 1848-ban és 1867-ben a magyar politika a Pragmatica Sanctio és az 1791:12.tc. államjogi alapjaira helyezkedett.

A köztársasági eszme epizódszerűen bukkant fel, amikor Ferenc József az 1849. március 4-én kiadott olmützi alkotmánnyal megfosztotta Magyarországot önállóságától, és besorolta a Habsburg-koronatartományok közé. Válaszként fogadta el 1849. április 14-én a magyar országgyűlés Kossuth Lajos indítványára a Függetlenségi Nyilatkozatot. Az országgyűlés deklarálta ugyan az ország függetlenségét, a Habsburg-ház trónfosztását és létrehozta a már köztársasági jellegű kormányzó-elnök államfői tisztségét, a királyság államformáját azonban nem szüntette meg. A Függetlenségi Nyilatkozat 4. pontja kimondta, hogy az ország kormányzati rendszerének megállapítása az összehívandó alkotmányozó nemzetgyűlés feladata lesz. Erre azonban a szabadságharc bukása miatt már nem került sor.

1849-et követően a köztársasági államforma csak Kossuth emigrációban írt alkotmányterveiben szerepelt politikai célként. A korabeli magyar politikai realitás ezt az igényt 1867-ben sem tükrözte, amikor is Magyarország, a kiegyezéssel (1867:12.tc.) a Pragmatica Sanctio jogalapjára helyezkedve, alkotmányos monarchia lett.

A köztársasági ideológia a századforduló után a kül- és belpolitikai tényezők – a háborúval fenyegető nagyhatalmi rivalizálás, a dualista rendszer belső feszültségei, közvetlenül pedig Tisza István politikája – együttes hatására jelentkezett. 1912. június 4-én a Nemzeti Munkapárt elfogadtatta a véderőfejlesztés programját, rendeletekkel korlátozta a gyülekezési és egyesülési jogot, törvénnyel a sajtószabadságot. E politikával szemben szerveződött meg Nagy György irányításával 1912. szeptember 7-én az Országos Köztársasági Párt, amelyet azonban 1913 végén a királyság védelméről hozott törvény alapján betiltottak. A párt csak 1918-ban szerveződhetett újjá, jelentős politikai tényezővé azonban soha nem vált.

Az első köztársaság
Az Osztrák–Magyar Monarchia világháborús veresége nyomán 1918. november 12-én Ausztria demokratikus köztársasággá alakult. Ezzel Ausztria saját részéről megszűntté nyilvánította az 1867-ben létrehozott dualista rendszert. E közjogi helyzetben a Károlyi Mihály vezetésével 1918. október 24-én alakult Nemzeti Tanács sem kerülhette meg az államforma kérdését. Megalakulásakor a Nemzeti Tanács Károlyi javaslatára az alkotmányos monarchia 1848:3. tc. jogalapjára helyezkedett. Az ausztriai fejlemények azonban Magyarországon is radikalizálták a politikai hangulatot.

1918. november 16-án összeült a parlamentben a Nagy Nemzeti Tanács, amely az 1. számú néphatározat 1. §-ában deklarálta a minden más országtól független és önálló népköztársasági államformát, 1919. január 11-én pedig határozatot hozott Károlyi Mihály köztársasági elnöki kinevezéséről. A Berinkey-kormány 1919. március 20-án, legitimációs kérdéseinek tisztázása közben kapta kézhez a szinte megoldhatatlan belpolitikai válságot okozó Vix-jegyzéket. Ezt a politikai válsághelyzetet használták fel a kommunisták a hatalom megszerzésére. 1919. március 21-én a Népszava közölte a Károlyi Mihály hamisított aláírásával ellátott proklamációt, miszerint az elnök lemond és átadja a hatalmat a szovjet mintájú tanácsköztársaságnak.

A második köztársaság
1945 után a demokratikus alapokon újjáalakuló magyar államiság törvénye, az 1946. évi I. tv. köztársaságként határozta meg Magyarország államformáját, s létrehozta a köztársasági elnöki intézményt. A törvény elsősorban politikai üzenet volt, hogy a háború utáni Magyarországnak nincs jogfolytonossága a Horthy-rendszerrel. Tartalma alapján ideiglenes alkotmánynak tekinthető.

Az 1947. évi előrehozott választás, amely a kommunista párt ún. szalámitaktikájának része volt, jelezte, hogy megkezdődött a harc a hatalom kizárólagos birtoklásáért. 1948 júniusában a Szociáldemokrata Párt és a Magyar Kommunista Párt egyesülési kongresszusán jelentették be az alkotmány kidolgozásának tervét. Az időközben megváltozott hatalmi viszonyoknak megfelelően az első népfrontválasztással megválasztott országgyűlés 1949. augusztus 18-án egyhangúlag elfogadta az 1949. évi XX. törvényt, a népköztársasági alkotmányt. A törvényalkotók az 1936-os szovjet alkotmányt tekintették mintának, átvéve annak szerkezeti felépítését. Az államhatalom tartalma eszerint a proletárdiktatúra, célja pedig a szocializmus felépítése. Az alkotmányosság garanciái, a hatalmi ágak szétválasztása, a hatáskörök ellenőrizhetősége hiányzott az alkotmányból. Szabad választások helyett zárt, listás választással biztosították a hatalom számára fontos képviseleti szervek megfelelő összetételét.

A harmadik köztársaság
Az 1989-es békés rendszerváltás folyamatában központi szerepet betöltő Nemzeti Kerekasztal (Neka) politikai megállapodása eredményeként az 1985-ben választott parlament ideiglenes jelleggel, az új alkotmány elfogadásáig állította össze az alkotmány szövegét. Az 1949. évi XX. tv. 1989. évi XXXI. törvénnyel történt módosítása – a korábbinak a formáljogi, azaz szerkezeti felépítését megtartva – 40 év elteltével újra megteremtette a jogállam alkotmányos feltételeit. A köztársasági alkotmányrevízió deklarálta a parlamentáris köztársaság, a független demokratikus jogállam, a hatalommegosztás, a népszuverenitás, a többpártrendszer, az emberi jogok és a törvények uralmának elveit.

A hatályos alkotmányos rendszerben a törvényhozó és az alkotmányozó hatalom nem különül el egymástól, így az országgyűlés az alkotmány megalkotásáról és módosításáról korlátlan hatáskörrel – kétharmados többséggel – dönt. A Nemzeti Kerekasztal megállapodása alapján az alkotmányos ellenőrzés szerve az Alkotmánybíróság, amely az 1989:XXXIII. tv. alapján kapott hatáskört az alkotmány védelmére. A Neka megállapodásainak eredményeként még két igen jelentős törvény született 1989 októberében. Az egyik az országgyűlési képviselők választásáról szóló 1989. évi XXXIV. tv., amely vegyes – többségi és arányos – választási rendszert vezetett be: közvetlenül, egyéni választókerületben 176 képviselőt választanak meg, területi (megyei) pártlistákon 152 képviselőt, a fennmaradó 58 mandátum pedig az országos listán szerezhető meg. Az 1989. évi XXXVIII. tv. pedig létrehozta az országgyűlés pénzügyi-gazdasági ellenőrző szervét, az Állami Számvevőszéket.

1990. május 2-án az új országgyűlés alakuló gyűlésén jelentették be az ország kormányozhatósága érdekében kötött MDF–SZDSZ-megállapodást. A „paktum” meghatározta a kormány alkotmányos pozícióját, a köztársasági elnök státusát és a kétharmados törvények körét, amelyeket az 1989. évi XXXI. tv. tudatosan nem jelöl meg.

Az első alkotmánymódosító – 1990. évi XXIX. – törvény szerint a miniszterelnököt az országgyűlés választja, a kormány többi tagját a miniszterelnök javaslatára a köztársasági elnök nevezi ki. A kormány a miniszterek eskütételével alakul meg. A „paktumot” végrehajtó második alkotmánymódosító – 1990. évi XL. – törvény a kormányzati rendszert megváltoztatva, bevezette a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményét, vagyis Magyarországon is meghonosította a „kancellárdemokráciát”. Ez az intézmény az 1949-es bonni alaptörvény nyomán került a hazai alkotmányjogba, s annak idején a weimarizálódás ellenszereként született meg. Alkalmazásával kizárható a parlament által előidézett kormányválság, és nem jöhet létre olyan helyzet, hogy a megbukott kormány helyébe nem alakul új kormány. A kormány megbuktatásához ugyanis nem elég, hogy a képviselők 1/5-ének kezdeményezésére a képviselők több mint fele megvonja a bizalmat, meg kell egyezniük az új kormányfő személyében is. A bizalmi kérdést a miniszterelnök útján a kormány szintén felvetheti, és azt is javasolhatja, hogy az általa benyújtott előterjesztés ügyében a szavazás egyszerre legyen bizalmi is. E két esetben nem kell új miniszterelnököt javasolni, de ha az országgyűlés nem szavaz bizalmat, akkor a kormány köteles lemondani.

A bizalmi kérdés miniszterelnöki felvetése azt a célt szolgálhatja, hogy a társadalmat és a parlamentet megosztó kérdésekben a döntés előtt a kormány politikai támogatottsága egyértelmű legyen, feltéve, ha a bizalmi szavazás eredménye rá nézve kedvező.

A kormány és az országgyűlés
A kormány és az országgyűlés viszonya nem hierarchikus, nincs köztük alá- és fölérendeltségi viszony. Az országgyűlés nem utasíthatja a kormányt annak felelőssége és felelősségre vonhatósága érdekében. A miniszterekkel szemben nem lehet bizalmatlansági indítványt benyújtani. Mandátumuk sorsa a miniszterelnöktől függ, ő javasolhatja felmentésüket a köztársasági elnöknek. Az MDF–SZDSZ-„paktum” és az 1990. évi júniusi alkotmánymódosítás eredményeként közjogilag szinte elmozdíthatatlan, stabil kormány jött létre. A kétharmados törvények felsorolásával és a kormányzást lehetetlenné tevő alkotmányerejű törvények eltörlésével az ellenzék a végrehajtó hatalomhoz képest mintegy önálló hatalmi ággá vált. Az országgyűlésnek a végrehajtó hatalommal kapcsolatos jogait az alkotmány biztosítja, ez alapján az országgyűlés határozza meg a kormányzás szervezetét, irányát és feltételeit. A törvényalkotáson keresztül hatást fejt ki rá, jóváhagyja a költségvetést és annak végrehajtását. Dönt a kormány programjáról, és megválasztja a miniszterelnököt.

Az alkotmány értelmében a négy évre választott országgyűlés a Magyar Köztársaság legfelsőbb államhatalmi és népképviseleti szerve, amely gyakorolja a népszuverenitásból eredő jogait. A Magyar Köztársaságban egykamarás parlament működik, négy évre választott 386 taggal. Alapvető szerepe, hogy meghatározza a kormányzás szervezetét, irányát és feltételeit. Megválasztja a köztársasági elnököt, a kormányfőt, az Alkotmánybíróság tagjait, az országgyűlési biztosokat, az Állami Számvevőszék elnökét és alelnökét, a Legfelsőbb Bíróság elnökét, a legfőbb ügyészt. Az alkotmány alapján az országgyűlés kizárólagos joga és feladata a törvényhozás.

Külügyi tevékenysége során nemzetközi szerződéseket köthet, és kizárólag ő kötheti meg a Magyar Köztársaság külkapcsolatai szempontjából kiemelkedő jelentőségű nemzetközi szerződéseket. Hatáskörébe tartozik a döntés a fegyveres erők belföldi vagy külföldi alkalmazásáról, a rendkívüli jogrend (rendkívüli állapot, szükségállapot, vészhelyzet) bevezetéséről és kihirdetéséről. Az alkotmány által nevesített további funkciók: az önkormányzatok feloszlatásának joga; az állami területbeosztással kapcsolatos hatáskör; közkegyelem gyakorlásának joga; népszavazás elrendelése; kitüntetés alapítása.

Az országgyűlés hatáskörének négy közjogi korlátja van: a népi kezdeményezés és a népszavazás; a köztársasági elnök parlamenttel kapcsolatos jogai (elnapolás, feloszlatás, kezdeményezési jogok, alkotmányossági vétó); az Alkotmánybíróság törvénymegsemmisítési joga; valamint a kormány joga sürgősségi napirend kialakítására, rendkívüli ülésszak kezdeményezésére, illetve törvényhozási sürgősség megállapítására.

A hatályos alkotmány nem tartalmazza a parlamentáris kormányzati rendszerek klasszikus formuláját – szemben az 1946. évi I. törvénnyel –, miszerint az államfő a végrehajtó hatalmat a kormány útján gyakorolja, illetve hogy az államfő minden intézkedéséhez miniszteri ellenjegyzés szükséges. Ehelyett hatáskörönként, hatáskörcsoportonként határozza meg az elnök feladatait és azok ellátásának intézményi keretét.

A köztársasági elnök
Miután az 1989. évi XXXI. tv. lezárt egy korszakot és megszüntette az ún. Rákosi-alkotmány kollektív államfői intézményét, újra létrejöttek a köztársasági elnöki intézmény közjogi feltételei. A köztársasági elnök és a kormány kapcsolatának legfontosabb jellemzője, hogy az államfőnek nincs joga a végrehajtó hatalom gyakorlásában való részvételre. Ugyanakkor a miniszterelnököt az ő javaslatára választja az országgyűlés, és a kormányfő indítványa alapján ő nevezi ki a kormány tagjait, a minisztereket.

A végrehajtó hatalmat érintő intézkedései miniszteri ellenjegyzést igényelnek. Ezzel az ellenjegyző miniszter vállalja át a felelősséget. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a köztársasági elnök nem felelős a döntéseiért. Miniszteri ellenjegyzés szükséges követek megbízásához, az államtitkárok kinevezéséhez és felmentéséhez, a Magyar Nemzeti Bank elnökének, egyetemi tanároknak, egyetemi rektoroknak a megbízásához, a tábornoki kar, a közszolgálati hírközlő szervek vezetőinek kinevezéséhez, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének megerősítéséhez, az egyéni kegyelmezési jogkör gyakorlásához, állampolgársági ügyekben való döntéshez.

A Magyar Köztársaság elnökét az országgyűlés választja öt évre, megbízatásának időtartama tehát túllépi az országgyűlését. A köztársasági elnöki intézmény több tekintetben függő viszonyban van az országgyűléssel szemben: a képviselők legalább kétharmada titkos szavazatával összeférhetetlenséget állapíthat meg. Az alkotmány vagy más törvény megsértése esetén pedig egyötödük felelősségre vonást indítványozhat. Az eljárás megindításához azonban a képviselők kétharmadának szavazata szükséges, a cselekmény elbírálása pedig az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik. Az országgyűlés jóváhagyása szükséges a törvényhozás jogkörébe tartozó nemzetközi szerződés kötéséhez. A köztársasági elnök mint a legnagyobb közjogi méltóság Magyarország államfőjeként képviseli a magyar államot, és ő a hadsereg főparancsnoka.

A köztársasági elnök a parlament működésével kapcsolatban gyakorolhatja az országgyűlés összehívásának, rendkívüli vagy zárt ülés kezdeményezésének, az ülés elnapolásának jogát; ha valamelyik törvénnyel nem ért egyet, megfontolásra visszaküldheti az országgyűlésnek (ha viszont a parlament a visszaküldött törvényt újra elfogadja, akkor a köztársasági elnök köteles azt aláírni). A köztársasági elnök, ha egy törvény bármely rendelkezését alkotmányellenesnek tartja, akkor a törvényt az Alkotmánybírósághoz küldheti. Ő hirdeti ki a törvényeket, tűzi ki az országgyűlési és helyi önkormányzati általános választásokat. A parlament feloszlatásának joga akkor illeti meg, ha a miniszterelnöknek javasolt személyt 40 napon belül nem választják meg, illetve ha az országgyűlés 12 hónapon belül négyszer megvonja a kormánytól a bizalmat. A köztársasági elnök törvényt kezdeményezhet, részt vehet és felszólalhat az országgyűlés bizottságainak ülésén, javaslatot tehet az országgyűlésnek, önállóan kezdeményezhet népszavazást.

A köztársasági elnök jogi helyzete, államszervezetben betöltött szerepe alapján a magyar megoldás egyes vélemények szerint közepesen erős vagy gyenge, más vélemények szerint pedig gyenge elnöki intézményt eredményezett. A „paktum” értelmében az államfői intézményt a legnagyobb ellenzéki párt, az SZDSZ képviselője töltötte be. Az országgyűlés 1990. augusztus 3-án választotta köztársasági elnökké Göncz Árpádot, miután a közvetlen köztársasági elnökválasztás érdekében kiírt országos népszavazás 1990. július 29-én eredménytelen volt.

*
Ha végigtekintünk 1794-től 1989-ig a köztársasági eszme és intézmény magyarországi történetén, egy közelítőleg 50-70 éves ciklus jelentkezését regisztrálhatjuk. 1989 kivételével a republikanizmus felbukkanása epizódszerű, mivel a köztársaság az adott történelmi helyzetekben a társadalmi, gazdasági és közjogi háttér hiányában nem lehetett reális alternatíva a magyar politikában. Az 1989. évi XXXI. törvénnyel deklarált Magyar Köztársaság szilárdnak mutatkozó közjogi hátterét az ország kormányozhatóságát megőrző, tárgyalásos, alkotmányos, jogi keretek között lezajló átalakulás biztosította.

Elnöki köztársaság Franciaországban

Az 1958-ban megszületett V. köztársaságot a végrehajtó hatalom, ezen belül is a köztársasági elnök hatalmi túlsúlya és a parlamenti törvényhozás visszaszorítása jellemzi. Az 1958-as De Gaulle-i alkotmány és ennek az 1962-es népszavazással történt módosítása a köztársasági elnökből valódi államfőt csinált, aki a politikai hatalom végső letéteményeseként a pártérdekek felett áll és a nemzeti egységet képviseli. (Az alkotmánymódosítás az eredeti közvetett – elektori testület általi – szavazás helyett közvetlen választást írt elő.) Jelenleg Franciaország az egyetlen ország Nyugat-Európában, ahol közvetlenül, a parlament kikapcsolásával választják az államfőt. Az elnök hivatali ideje 7 év, amely megújítható. Az alkotmány jellegzetessége, hogy nem nevezi a végrehajtó hatalom részének sem az elnöki intézményt, sem a kormányt, mivel azok jogosítványai túlnőnek a végrehajtáson. A parlamentről sem mondja ki, hogy az a törvényhozás, mivel a parlament két háza nem rendelkezik a törvényhozás monopóliumával. Az alkotmány kétfejű végrehajtó hatalomról rendelkezik. A kormányzat és a miniszterelnöki hatalom mellett – és ebben különbözik a legtöbb parlamentáris rendszertől – szerepelteti a kiterjedt hatáskörű köztársasági elnöki intézményt. A gyakorlatban a kormány és a miniszterek a köztársasági elnök akaratának végrehajtói, és alapvetően igazgatási feladatokat látnak el. Tehát a kormányzati hatalom feje a köztársasági elnök, és a minisztériumok csak végrehajtó szervek. A kormánynak mindenekelőtt törvényjavaslatokat kell kidolgoznia és költségvetést kell készítenie. A köztársasági elnöknek nemcsak formális miniszterelnök-kinevezési joga van, hanem maga választja ki a kormányfőt a miniszterekkel együtt. A kormány heti ülésein ő elnököl. Ő hirdeti ki a törvényeket, és a legfontosabbakat népszavazásra bocsáthatja. Feloszlathatja a parlamentet és új választásokat írhat ki. Kinevezi az állam katonai és polgári tisztségviselőit, ő a fegyveres erők feje. Ő tárgyalja meg és erősíti meg a nemzetközi szerződéseket. A köztársasági elnök által kibocsátott aktusok közül a legfontosabbak: az üzenet, a törvényerejű rendelet, a rendelet és a határozat. Az elnök üzenet útján érintkezik a parlament két házával. A parlamentnek nincs joga vitát nyitni az elnöki üzenet felett. A kormány a köztársasági elnöknek alárendelten működik. Az alkotmány 20. cikkelye értelmében a kormány vezeti és határozza meg a nemzet politikáját. A kormány e politikai feladata jelzi annak a hagyományos szerepnek a felcserélését, amely a parlament és a kormány között a polgári állam létrejötte óta fennállt. Névlegesen tehát a kormány – ténylegesen a köztársasági elnök – került a nemzeti politika élére. A miniszterelnök feladata, hogy a köztársasági elnök döntéseihez biztosítsa a parlamenti többséget. A francia parlament két házból áll: a nemzetgyűlésből és a szenátusból. A nemzetgyűlés képviselőit közvetlenül, többségi szavazással választják meg 5 évre. A szenátus megválasztása közvetett módon – elektori testület által – történik, ami a területi egységek képviseletét biztosítja. A szenátus tagjainak mandátuma 9 évre szól. A szenátus jogosult törvényeket kezdeményezni, és hozzájárulása nélkül nem emelkedhetnek törvényerőre a törvényhozásban már elfogadott javaslatok sem. Az V. köztársaság alkotmánya a parlament hatáskörét rendkívüli mértékben korlátozta, megszüntetve törvényhozó hatáskörének korábbi korlátlanságát. Minimálisra – az alkotmány által tételesen felsorolt esetekre – csökkentette törvényhozói szerepét. A jogszabályalkotás a köztársasági elnök és a kormány prioritása lett. 1958-ig Franciaországban nem volt hagyománya az alkotmányossági felülvizsgálat intézményének. A törvényhozásé volt az utolsó szó, és a már elfogadott törvények utólagos felülvizsgálatára nem volt lehetőség. Ezen az elven változtatott az V. köztársaság alkotmánya, amikor létrehozta az alkotmánytanácsot. 9 tagja közül hármat a köztársasági elnök, hármat a nemzetgyűlés elnöke és hármat a szenátus elnöke nevez ki. Az alkotmánytanács feladata kettős: egyrészt felügyeli a köztársasági elnök, a képviselők, szenátorok megválasztásának, a népszavazásnak a szabályszerűségét, másrészt megvizsgálja a törvények alkotmányosságát.

A német kancellárdemokrácia

Az 1949-es német alaptörvény alapvető feladata volt, hogy közjogi feltételeket biztosítva létrehozza a Német Szövetségi Köztársaság politikai rendszerét. Az utolsó cikkely rendelkezése szerint az alaptörvény hatályát veszti azon a napon, amelyen a német nép szabad elhatározásával elfogadott alkotmány a helyébe lép. Kelet-Németország 1990-es integrációja mégsem eredményezett új alkotmányt, pusztán a meglévő alaptörvényt módosították. Ennek értelmében az egyesített Németország politikai rendszere ma is az 1949-es bonni alaptörvény által meghatározott módon működik.

Németország föderatív állam, 16 saját közigazgatású tartományból (Land) áll. A politikai hatalom megoszlik a szövetségi állam (Bund) és a tartományok között. A törvényhozásban a szövetségi kormányzat nagyobb hatalommal rendelkezik, a döntések végrehajtásának felelőssége azonban a tartományoké. A szövetségi állam központi szerve a parlament, amelynek feladata a szövetségi kancellár megválasztása, a kormány intézkedéseinek megvitatása és a szövetségi minisztériumok munkájának ellenőrzése. A közvetlenül választott szövetségi gyűlés (Bundestag) 656 képviselőjének legfontosabb feladata a törvényhozás. A gyűlés másik funkciója, hogy a kormány törvényhozási programját értékelje, módosítsa és a nyilvános vitáknak fórumot adjon.

A parlament második kamarája, a szövetségi tanács (Bundesrat) nem választott szerv, 69 tagját a tartományi kormányok jelölik ki saját kabinetjük tagjai közül, akik a tartományi érdekeket képviselik. A szövetségi tanács mandátumai a tartományok lélekszámarányait tükrözik, így hat hely jut a legnépesebb tartománynak, három a legkisebbnek. A tartományi képviselők az őket delegáló kormányok instrukciói szerint szavaznak. A szövetségi tanács törvényhozásban betöltött szerepe a szövetségi gyűlés mögött másodlagos, a szövetségi kormány azonban köteles minden törvényjavaslatot a szövetségi tanács elé terjeszteni, mielőtt az a szövetségi gyűlés elé kerülne. A parlament tehát inkább csak reagál a kormányjavaslatokra, de a szövetségi gyűlés függése a kormánytól még így is jóval kisebb, mint a francia nemzetgyűlésé vagy a brit alsóházé.

Az alaptörvény erős szövetségi kancellári (Bundeskanzler) hatáskört ír le. Ennek megfelelően a kancellár határozza meg a politika irányelveit, és a szövetségi gyűlésnek tartozik felelősséggel a kormány vezetéséért. A kancellár – aki legtöbbször pártelnök is – határozza meg a kormánypárt stratégiáját, s mivel a szövetségi gyűlés szavazattöbbséggel választja, a törvényjavaslatok benyújtásakor általában számíthat a többség támogatására.

Az 1949-es alaptörvény a weimari köztársaság instabilitásának elkerülése érdekében alkotta meg a konstruktív bizalmatlansági indítvány intézményét, amellyel kizárható a parlament által előidézett kormányválság. A szövetségi gyűlés ugyanis a bizalom megvonásával csak akkor mozdíthatja el a kancellárt, ha meg tudja választani annak utódját is. A kancellár irányítja a kormányt, ő dönt a kormány programjáról, de e döntés a miniszteri tárcák konszenzusára épül. A szövetségi kormány 18 miniszterből áll. A minisztereket a szövetségi elnök a kancellár javaslatára nevezi ki vagy váltja le. A szövetségi kormány működéséért és a döntések meghozataláért kizárólag a kancellár felel.

Míg a weimari köztársaság alkotmánya kétfejű végrehajtó hatalomról rendelkezett, amely a kancellár és az elnök között oszlott meg, a bonni alaptörvény a végrehajtó hatalmat egyértelműen a kancellár hatáskörébe utalta. Az öt évre választott szövetségi elnök hivatala ceremoniális jellegű, ő tesz javaslatot a kancellár személyére, az ő feladata a kormányhivatalnokok és tisztek kinevezése, a szerződések és törvények aláírása, valamint a közkegyelem gyakorlása, azonban ezekben az esetekben is a kormány akaratát teljesíti, és az aktusok érvényességéhez a kancellár ellenjegyzése szükséges.

Az elnök hatáskörébe tartozik a parlament feloszlatása, ha a kormány a bizalmatlansági szavazás során nem kap támogatást. Ceremoniális jogköre ellenére alkotmányos joga van arra, hogy az aláírás megtagadásával megvétózzon egy törvényt vagy megtagadjon egy kormányfunkcióba történő kinevezést, és indítványozhatja a szövetségi gyűlés feloszlatását is – mindezt azonban még egyetlen elnök sem tette meg. Ezek az elnöki jogok a hatalmi ágak kölcsönös ellenőrzését és egyensúlyát biztosítják.