Szerző: Zimányi Vera

Az egyetemes történet tárgyalásakor manapság divatos helyteleníteni az "Európa központú látásmódot", mondván: a föld többi részén is létrejöttek nagy eredményeket felmutató kultúrák. Ez igaz, mégis egyedül Európában alakult ki olyan gazdasági, társadalmi és politikai rendszer, amely minden megrázkódtatás, krízis ellenére dinamikus megújulások sorozatára volt képes, a válságok tapasztalataiból merítve alkalmazkodni tudott az új körülményekhez, s mintegy önmagát "kijavítva" fejlődött tovább. Ennek a fejlődésnek a gyökerei a középkorba nyúlnak vissza.

A középkor kezdetén mind a bizánci rendszer, mind az iszlám kultúra sokkal hatalmasabb, gazdagabb és szellemileg kifinomultabb volt, mint a nyugat-európai, mégis Nyugat-Európa ért el páratlanul gyors fejlődést. Ehhez olyan adottságok és történelmi vívmányok szolgáltatták az alapot, amelyek más, távoli kultúrákban egyáltalán nem vagy nem így, nem eléggé és főleg nem összességében voltak jelen. Mik ezek a fontos tényezők?

Alapvetően fontos volt a rugalmas mezőgazdasági rendszer, amely a nagy népességnövekedést, a városlakók létszámának és a társadalom egészén belüli arányának a dinamikus növekedését tette lehetővé azáltal, hogy kellő mennyiségű élelmiszert tudott megtermelni.

A dinamikus fejlődés további fontos feltétele volt a "nyugat-európai típusú"-nak nevezett városok létrejötte a középkorban. Sem az ókori Európában, sem az Európán kívüli területeken nem alakultak ki hasonló képződmények, noha mind a görög-római világ, mind pedig Ázsia egyes országai hatalmas városokat tudhattak magukénak. E városok azonban teljesen más felépítésűek voltak, és lakóik messze nem tölthették be azt a szerepet az össztársadalmi fejlődésben, amelyet a kialakuló nyugat-európai polgárság betöltött.

A városi önkormányzat és korporációs rendszer mellett a rendi fejlődés, a képviseleti rendszer volt a majdani polgári szabadságjogok létrejöttének másik forrása. A városokban először csak egy-egy korporációs testület tagjai érték el az egymás közti egyenlőséget és védelmet. Ugyanezt igyekeztek kivívni országos viszonylatban az egyes rendek. E szervezetek megteremtették a körükbe tartozók hathatós érdekképviseletét. Érdekeiket jogilag is körülbástyázták, és a kívülálló hatalmakkal tárgyaló partnerként léptek fel. E csírákból fejlődött ki a legújabb korban a már minden állampolgárra kiterjedő jogi egyenlőség és védelem.

Az európai államok dinamikus fejlődéséhez szükség volt a hatékony hivatalnokállam megteremtésére is. Erre ugyan Ázsiában is van példa, az európai hivatalnokállam szervei mellett azonban éberen jelen volt a rendiség a maga intézményeivel, és ez határt szabott az állami intézmények mindenhatóvá válásának. Az uralkodók kezét pedig kötötte a jog.

Alapvetően  meghatározó volt az egyház és az állam viszonyának az alakulása is. A pápaság és a császárság hosszas küzdelmei után végül mindkét fél kénytelen volt megelégedni a hatalom reá eső részével. Az invesztitúraharcok, valamint a reneszász kor pápáinak világi célkitűzései nem vezethettek sikerre, mert nem rendelkeztek kellő nagyságú fegyveres erővel, legfeljebb csak a kiközösítés és az interdictum fegyvereit forgathatták sikerrel. De nem alakulhatott ki a cézáropapizmus rendszere sem, mert a pápa és a császár vagy más jelentős uralkodók székhelyei messze estek egymástól. E kétféle hatalom nem egyesülhetett egyetlen személy kezében. Kialakult egy ugyancsak gyümölcsözőnek bizonyuló egyensúly, amelyen belül sem az egyház, sem az állam nem gyakorolt hatalmat a másik felett.

Az európai fejlődésben igen fontos szerepet töltött be a kereszténység emberképe, amely a társadalmi különbségek elismerése mellett az embereknek Isten előtti egyenlőségét hirdette, és az emberi munkát értékelte. A nyugati szerzetesrendek "Imádkozzál és dolgozzál" programja a munka és a szakértelem megbecsülését és terjesztését eredményezte szemben például az ortodox keleti kereszténységgel, ahol a szerzetesek nem oktatták-nevelték munkára a társadalmat, hanem csak imádkoztak.

A nyugat-európai társadalom bizonyult a leghatékonyabbnak a messziről származó technikai ismeretek adaptálásában, majd a minden korábbit felülmúló technikai fejlődés elérésében. Az ismeretek felhalmozásában és továbbadásában pedig a mozgékony betűírás összehasonlíthatatlanul alkalmasabbnak bizonyult, mint például az egyiptomi vagy a kínai írás, amelyet bonyolultsága miatt a széles tömegek nem tudtak megtanulni. A fejlődés természetesen nem volt töretlen. Megtorpanások, sőt visszaesések szakították meg a lendületes felfutás korszakait. A fejlődésnek ez a belső dinamizmusa egyben az európai gazdasági és társadalmi fejlődés korszakolását nyújtja. A fenti tényezők közül a mezőgazdaság kérdésével foglalkozunk az alábbiakban részletesen.

A földművelési rendszerek közül nem mindegyik alkalmas a dinamikus továbbfejlődésre. Például az Ázsiában kialakult árasztásos rizstermelés igen nagy népsűrűséget és népes városok létrejöttét tette lehetővé. Egy hektáron 15-24 q rizs is termett, kilónként 3500 kalóriát adva. Búzából ugyanekkora területen - tekintetbe véve a vetésforgó ugarját is - mintegy harmadrésznyi kalóriát lehetett előállítani a holland és angol mezőgazdasági újításokat megelőző korszakban. A kukorica is sokkal több kalóriát szolgáltat egységnyi termőterületen, mint a gabona, és szintén igen nagy népeségtömörülést tett lehetővé Közép-Amerikában. Mégsem volt képes meghaladni egy bizonyos színvonalat. De  hiába ért el a rizstermelő kultúra is magas fokú szervezettséget Kínában, Japánban és Indiában, ezt sem lehetett továbbfejleszteni. Mivel a művelésre alkalmas földeken egyetlen tenyérnyi területet sem vesztegettek el, nem hagytak sem kerítést, sem árkot, ennek megfelelően nagyállatokat (szarvasmarhát, lovat) sem tartottak, így hiányzott a nagyállatok húsa, teje, vonóereje és trágyája. A fejlett kertkultúra nem fedezte a fehérjeszükségletet.

A mérsékelt égövön folytatott, nagyállattartással kombinált gabonatermelés viszont dinamikus fejlődést biztosított. A gabonatermesztés látszólag kedvezőtlenebb volt a rizs- és kukoricatermesztésnél. A talajt gondosan elő kellett készíteni, többször szántani, ehhez pedig feltétlenül nagyállatra, ökörre vagy lóra volt szükség. Az állatok trágyája, valamint a szántóterület időszakos pihentetése biztosította a talajerő pótlását. Mindez bonyolult kapcsolat- és szokásrendszer kialakulását eredményezte. Mint Fernand Braudel, a néhány éve meghalt kiváló francia történész írta: "Minden a maga helyén van benne, növény, állat, ember. Csakugyan semmi sem képzelhető el benne a parasztok, az ekét vonó állatok, az aratási és cséplési idénymunkások nélkül, az aratás és cséplés ugyanis kézi erővel történik. A termékeny mélyföldek megnyílnak a szegény - gyakran zord, hegyes - vidékek napszámosai előtt, és társulás jön közöttük létre..."

Ez a komplex gazdaság jelentős húsfogyasztást tett lehetővé az európai társadalmakban. De nemcsak az embereknek biztosított bőséges fehérjefogyasztást a nagyállattartás, hanem a földek termőerejét is biztosította ez a rendszer. A gabonatermelő-állattenyésztő Európa volt a legjobban ellátva energiával is: állati vonóerővel, fával, vízi és szélenergiával. A 13. században az európai paraszt legalább háromszor annyi energiával rendelkezett, mint a kínai, a 15-16. századra pedig ez a különbség ötszörösre nőtt, ugyancsak Braudel számításai szerint.

Összességében ez az összetett, az embereket nagy erőkifejtésre serkentő, az erőfeszítést ugyanakkor jutalmazó mezőgazdasági rendszer bizonyult a legmozgékonyabbnak, a leginkább fejlődőképesnek. Azáltal, hogy nagyobb erőfeszítést igényelt, a technológia folytonos javítására ösztönözte az embereket, s a társadalmat dinamikus mozgásban tartotta.

A 13. század közepe táján a nyugati kereszténység világa, pontosabban Nyugat- és Dél-Európa jelentős része mintegy 35-40 fő/km2 népsűrűségével telített világgá vált. Flandriában 1300 körül 60 fő/km2 értékeket találunk, Toscana és Lombardia szintén a legsűrűbben lakott területek közé tartozott. E nagy népsűrűség a hosszú és megszakítatlan gazdasági és népességnövekedés eredménye volt. Az alkalmas földterületeket mind feltörték és megművelték, jelentősen kiterjesztve a szántóföldek nagyságát.

A gabona- és szőlőművelés határa északabbra, a hegyekben magasabbra tolódott. Európa nyugati fele nemcsak "befelé" terjeszkedett, hanem "kifelé" is. Az expanzió körébe sorolhatjuk a keresztes hadjáratokat, a mórok fokozatos kiszorítását az Ibériai-félszigetről, a normannok hódítását és a németek keletre irányuló mozgalmait, telepeshullámait is.

Ez a telített - relatíve túlnépesedett - világ azonban 1300 körül kimerítette az adott technikai feltételek mellett rendelkezésére álló lehetőségeket, és sem belső, sem külső expanzióját nem tudta tovább folytatni, válságba került. A külső expanzió megakadásának látványos jelei: a keresztes hadjáratok és a rekonkviszta elakadása, a német telepesek újabb hullámainak időleges szünetelése.

Azonban  megtorpant a "belső" expanzió is: megállt a népesség növekedése, újabb telepesek nem rajzottak ki, így nem keletkeztek újabb falvak, s nem volt már több feltörhető, újonnan megművelhető föld sem. Az embereken az az érzés lett úrrá, hogy "túl sokan vannak". Mindehhez járult még az éghajlati viszonyok kedvezőtlen változása, 1310-1350, majd 1430-1480 között hűvös, rossz termést okozó időjárás vált uralkodóvá.

A relatív túlnépesedés következtében megbomlott az emberek lélekszáma és a gabonával bevetett, illetve a legeltetésre fordított földterület aránya közötti egyensúly, és a rosszabb legelőterületeken is vetettek-arattak, természetesen egyre romló eredménnyel. Ugyanis ötször-hatszor akkora területen lehetett előállítani egy kalóriányi élelmiszert húsból vagy tejtermékből, mint gabonából. A 14. század első felében így két-három nemzedék az éhség szélén élt.

Ezt a legyengült népességet érte el 1347-1348-ban a nagy pestisjárvány. Az eredmény katasztrofális volt: a legfejlettebb, legsűrűbben lakott területeken a lakosságnak átlag egyharmada elpusztult, és ettől kezdve a pestis csaknem évtizedenként visszatért, további súlyos veszteségeket okozva. A nagy emberveszteség következtében a túlnépesedés egyszerre megszűnt, a mezőgazdasági termelés korábbi egyensúlya helyreállt. A munkaerőhiány miatt azonban olyan kedvezményeket kellett adni a parasztoknak, hogy Nyugat-Európában gyakorlatilag megszűnt a jobbágyság intézménye!

A 14. század válságának nyomasztó hatása alól csak mintegy jó évszázad múlva ocsúdott fel az európai gazdaság. A 15. század második felében, de inkább a végén ismét nőni kezdett a népességszám, és megindult egy újabb, minden eddiginél jelentősebb expanzió. Ennek leglátványosabb jele a felfedezések és a tengerentúli hódítások gyors kibontakozása volt. A 16. század során pedig minden korábbinál intenzívebb belső növekedés is lejátszódott. Ez azonban már nem vezetett válsághoz, relatív túlnépesedéshez, mert már nem csupán a saját belső erőforrásaira korlátozódó, nagyjából zárt világ népességnövekedéséről volt szó.

A teljesen átstrukturálódott, nemzetközi méretű kereskedelemre támaszkodó, modernizálódott gazdaság immár sokkal több embert tudott eltartani. Az élelemfölösleget termelő, kisebb népsűrűségű Kelet-Közép-Európa - Baltikum, Lengyelország, Magyarország - gabona-, fa-, élőállat- és borkivitele, majd a gyarmatokról behozott értékes cikkek (fűszerek, cukor, és nemesfémek) válság helyett soha nem látott prosperitáshoz juttatták az élenjáró nyugati országokat.

A mezőgazdaság szerepének felvázolása mellett természetesen szemügyre kellene venni a kiindulásul említett többi tényező alakulását is. De ez már a történelem egészének az áttekintését kívánná meg, ami nem lehet egy rövid cikk feladata. Mindenesetre azt látjuk, hogy a felsorolt tényezők együttes megléte lehetővé tette a nyugati világ számára, hogy legsúlyosabb válságaiból is újjászerveződve, átstrukturálódva, megerősödve kerüljön ki, és egészen a legutóbbi időkig a technikai újítások, találmányok létrejöttének első számú műhelye legyen.

A máig kiható európai fejlődés gyökerei a középkorba nyúlnak vissza. A nyugati világ - és itt az Amerikai Egyesült Államokat szintén e világ térbeli kiterjesztésének tekinthetjük - az emberi élet és személyiség védelmének, az emberi méltóság nagyra értékelésének, az állampolgári jogok biztosításának a letéteményesévé vált. S az európai társadalmak önjavító mechanizmusa mindeddig képes volt önmagát megújítani, válsághelyzeteiből kikerülni, s a felmerülő problémákat tanulva, újjászerveződéssel, átértékeléssel megoldani.