2017. május 01.

A megújuló társadalom a 19. században

Szerző: Hahner Péter

A társadalmi fejlődés iránya
A régi rend az egyenlőtlenség és a kiváltságok társadalma volt. Különböző kiváltságokkal és előjogokkal rendelkező rendekből és testületekből állt. Az egyén életet leginkább az a tény határozta meg, hogy melyik társadalmi rend tagjaként született meg, s melyik testületbe sikerült bekerülnie. A kirívó társadalmi különbségeket a legtöbben természetesnek tekintették.

Mai társadalmunkban az „egyenlőség" az egyik alapelv. Az emberek nem egyenlőek tulajdonságaik, képességeik és gazdagságuk alapján – viszont az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat 1776-os elfogadása óta a legtöbben elismerik, hogy mindenkinek egyenlő joga van az élethez, a szabadsághoz és a boldogulásra való törekvéshez. Ezért a törvény mindenkit egyenlő bánásmódban részesít, azonos jogokat és kötelezettségeket ró az állampolgárokra. Arra törekszünk, hogy az emberek egyenlően vegyenek részt országuk kormányzatában, hogy a fiatalok egyenlő esélyekkel induljanak útjukra. Ma már egyre kevesebben vitatják a nemek közti és a fajok közti egyenlőséget. Azt is természetesnek tartjuk, hogy a gazdagabbakat az állam jobban megadóztatja a szegényeknél, a hátrányos helyzetűeket pedig támogatásban részesíti, hogy ily módon is csökkentse a társadalmi egyenlőtlenséget.

Mai ideálunk a demokratikus társadalom. Ez szűkebb értelemben olyan politikai berendezkedést jelent, amely a társadalom széles rétegei számára lehetővé teszi a politikai folyamatokba való bekapcsolódást. Tágabb értelemben pedig „a viszonyok egyenlőségén" alapuló világot jelenti, amely a régi, az egyenlőtlen életviszonyokon alapuló világ helyére lépett. Ma már csak akkor igazolható egy hatalom, egy politikai folyamat vagy bármilyen politikai intézkedés, ha 

- a társadalom széles rétegei kinyilvánították iránta helyeslésüket, és 
- ugyanakkor a társadalmi viszonyok egyenlőbbé tételét szolgálja.

A 19. században kezdett felgyorsulni a társadalmi átalakulás, s ekkor ismerték fel az éleslátó gondolkodók, hogy a fejlődés az egyenlőség, a demokrácia irányába mutat. A rendi társadalmakat a demográfiai fejlődés, a gazdaság átalakulása, az új eszmék terjedése és az államhatalom erősödése fokozatosan átalakította. Népesebb, mozgékonyabb, gazdagabb társadalom jött létre, amelyből már tudatosan megpróbálták kiiktatni az emberi egyenlőtlenség legkirívóbb megnyilvánulásait. A régi társadalomban elsősorban a születés számított, s csak másodsorban a vagyon. Ezért nevezzük arisztokratikus társadalomnak. Az új, 19. századi, demokratikusnak még nem nevezhető társadalomban viszont a vagyon, a tulajdon, a gazdagság egyre fontosabbá vált, s csak másodsorban számított a születés. 

- Az ilyen társadalmi berendezkedést egyesek plutokratikus társadalomnak nevezik, a gazdagok által kormányzott társadalomnak.
- Mások osztálytársadalomnak nevezik, arra hivatkozva, hogy a társadalmi csoportokat már nem a jogi helyzetük különíti el egymástól, hanem gazdasági helyzetük, foglalkozásuk, műveltségük és életmódjuk.
- Elterjedt a polgári társadalom elnevezés is, ami egy új társadalmi réteg, a polgárság felemelkedésére utal.

A népesség mozgása
A népesség szinte minden európai államban felduzzadt a jobb táplálkozásnak köszönhetően. A gazdasági átalakulás azonban ezzel nem tartott lépést, nem jutott mindenkinek elegendő föld és munkaalkalom születési helyén. Munkát kereső, időszakos elvándorlásra korábban is volt példa, a 19. században azonban a vidéki tömegek soha nem látott mennyiségben vándoroltak el szülőhelyükről.

Egy részük csak a közeli városokba ment. 1800-ban Európában 23 városnak volt 100 000 főnél több lakója. A század végén azonban már 135 ilyen város volt a kontinensen. A leggyorsabban az iparosodó területek városai gyarapodtak. A városépítés azonban még a leggazdagabb országokban sem tartott lépést a városi lakosság gyors gyarapodásával: Párizsban az 1820-as években 10%-kal nőtt a lakások száma, a város népessége azonban 25%-kal gyarapodott. Az újonnan érkezettek többsége kénytelen volt egészségtelen és zsúfolt szállásokon élni, olyan negyedekben, ahol egyre gyakoribbá vált a bőnözés, az alkoholizmus és a prostitúció.

Mások távoli területekre költöztek el. A világ bizonyos országaiban hatalmas, ritkán lakott tartományok álltak a bevándorlók rendelkezésére. Ilyeneket főleg Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában és Szibériában lehetett találni. Általában nem a külföldről bevándorlók telepedtek meg az ilyen (számukra szinte ismeretlen) területeken, hanem a „határvidék" közelében élők nyomultak előre. Szibériában 1896 és 1914 között 3,5 millióan kerestek új otthont maguknak, de szinte valamennyien oroszok voltak. Az amerikai „Vadnyugat"-ra sok külföldi érkezett, a telepesek többsége azonban a már Amerikában születettek közül került ki.

Mások hazájukat is elhagyták. Európán belül Franciaország fogadta be a legtöbb bevándorlót: 1851-ben 379 000 külföldi élt itt, 1911-ben már 1 159 000. Kétharmaduk belga és olasz volt, a többi pedig német, spanyol és svájci – vagyis ebben az esetben is a közelben lakók „keltek útra" legkönnyebben.

Az óceánon túlra vándorló európaiak többsége (75%-a) Amerikába vándorolt ki, a többiek a brit (Ausztrália, Új-Zéland, Dél-Afrika) vagy francia gyarmatokra (Algéria). A kivándorlás okai között a jobb élethez, a gazdagodáshoz, a társadalmi felemelkedéshez fűződő remények voltak a legfontosabbak. Máskor azonban egy gazdasági vagy politikai katasztrófa indított útnak nagyobb tömegeket. Az 1845–50-es írországi éhínség miatt legalább egymillió ír emigrált. Az oroszországi zsidók pedig a század második felében megsokasodó pogromok miatt hagyták el hazájukat.

A személyes szolgaság felszámolása
A megújuló világban először a rabszolga-kereskedelem tőnt elfogadhatatlannak. Elsőként Dánia hozott törvényt ellene: 1792-ben a kormány 1804-es hatállyal illegálissá nyilvánította. Franciaországban a forradalom során felszámolták magát a rabszolgaságot is (1794), de 1802-ben Bonaparte első konzul a gyarmatokon visszaállította. Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban szinte egyszerre számolta fel a rabszolga-kereskedelmet (1807), majd a bécsi kongresszuson (1814–15) brit felhívásra a nagyhatalmak közösen elítélték.

Magát a rabszolgaságot már sokkal nehezebb volt felszámolni. Szerencsére széles körökben elterjedt az a meggyőződés, hogy a rabszolgamunka nem kifizetődő, és végső soron hátráltatja annak az országnak is a fejlődését, amelyben még alkalmazzák. Nagy-Britannia 1833-ban, Franciaország 1848-ban tiltotta el. Pár éven belül valamennyi gyarmattartó európai hatalom csatlakozott. A 19. század folyamán a brit haditengerészet vezető szerepet vállalt az egyes illegális emberkereskedelmi központok megsemmisítésében. Zanzibár szultánját például csak 1873-ban sikerült rávenni a brit flotta segítségével a rabszolga-kereskedelem megszüntetésére. Az illegális embercsempészet azonban folytatódott, amíg a rabszolgaságot el nem törölték az Egyesült Államokban (1863), Kubában (1886) és Brazíliában is (1888). Az 1885-ös berlini és az 1890-es brüsszeli nemzetközi konferenciák megpecsételték a történteket: kimondták mind a rabszolga-kereskedelem, mind a rabszolgaság törvénytelenségét.

A közép- és kelet-európai jobbágyság is személyes függésben élt földesuraitól. Poroszországban 1807-ben szabadították fel őket, a megváltási kötelezettség azonban súlyos terheket jelentett a parasztság számára, s a folyamat évtizedekig elhúzódott. Közép-Európában az 1848-as forradalmak során szőnt meg a jobbágyság. Oroszországban a jobbágyi állapot már a rabszolgasághoz hasonlított, mert Közép-Európában a jobbágyot csak az általa megművelt földekkel együtt lehetett eladni, Oroszországban viszont földjei nélkül, s a családtagokat is elszakíthatták egymástól. II. Sándor cár 1861-es rendelete szabadította fel az orosz parasztokat. A faluközösséggel közösen birtokolt földjeiket azonban meg kellett váltaniuk ahhoz, hogy saját tulajdonba vegyék, s erre csak 10 %-uk volt képes.

Ahol azonban a nagybirtokrendszer fennmaradt, a parasztság pedig elszegényedett, ott olyan szoros gazdasági függésbe kerülhetett a nagybirtokosoktól, hogy helyzete a régi, személyes szolgaságra emlékeztetett. Ilyen helyzet alakult ki Latin-Amerikában, a keleti német területeken és Dél-Itáliában.

Az átalakuló nemesség
A legelőkelőbb társadalmi rendet mindenhol a nemesség alkotta, ez a törvényekben is meghatározott, örökölhető felsőbbrendőséggel rendelkező társadalmi csoport.

Elvileg csak születés révén lehetett valaki tagja a nemességnek – de ha ez így lett volna, a nemesség fokozatosan elfogyott volna az évszázadok során. A nemesség soraiba némi vagyon vagy különleges egyéni érdem révén a legtöbb országban be lehetett kerülni. Az újkorban pedig a társadalom fokozatos gazdagodása és a királyságok fokozatos erősödése két irányból is fellazította a nemesség csoportját. A vagyon, a gazdagság sokak számára lehetővé tette, hogy belépjenek a nemesség soraiba. A királyok pedig arra törekedtek, hogy a hatékony kormányzás érdekében visszaszorítsák a nemesi kiváltságokat, s a nemeseket is alárendeljék az államhatalomnak.

A nemesség gazdag, felső rétege egyre jobban elszakadt vidéki, szegényebb, műveletlenebb társaitól, s egyre jobban elfogadta az „úriemberség eszményét", vagyis azt a felfogást, hogy a társadalmi felsőbbrendőség nem annyira származás és öröklés, mint vagyon, ízlés, tehetség, műveltség és viselkedés kérdése. A szegény nemesség ezért Nyugat-Európában gyorsabban, Kelet-Európában lassabban, de mindenhol kezdett kihullani az uralkodó rétegek soraiból.

A 19. századi forradalmak általában nem a nemességet számolták fel, hanem azokat a jogi különbségeket, amelyek a vagyonos nemességet elválasztották a társadalom többi vagyonos tagjától. A vagyonos nemesség gyorsan megtalálta helyét az új gazdasági-társadalmi rendben. A 19. század végén az ipari fejlődés terén élen járó országban, Nagy-Britanniában a leggazdagabb emberek többsége még mindig a nemesek köréből került ki. 1815 és 1914 között csak két közrendő származású miniszterelnöke volt Nagy-Britanniának (Disraeli és Asquith). Kelet-Európában a nemesség még ennél is sikeresebben őrizte meg rangját és tekintélyét. Az arisztokraták a 20. század elején is megtartották társadalmi befolyásukat.

Az átalakuló vidék
A 19. században minden országban a vidéki lakosság volt többségben, csak Nagy-Britanniában alakult ki egyensúly a század közepére a vidékiek és városiak között. Franciaországban azonban négy állampolgár közül három, Dél- és Kelet-Európában pedig tíz állampolgár közül nyolc vagy kilenc vidéken élt. Az elzárt faluközösségek még nyugaton is sokáig fennmaradtak, csak a vasút fejlődése, a hatékony közigazgatás, az általános hadkötelezettség és az általános tankötelezettség elterjedése vetett véget minden távoli falucska elzárkózásának.

Nagy-Britanniában a piacra termelő, modern nagybirtokok váltak általánossá, amelyeket az előkelő nagybirtokosok módos bérlőkkel műveltettek meg. Miután a francia forradalmi és napóleoni háborúk megemelték a gabona árát, a mezőgazdasági érdekek védelmezői az árcsökkenés elkerülése érdekében 1846-ig vámokkal nehezítették a külföldi gabona behozatalát. A vidék a nagybirtokos arisztokrácia, a módos bérlők és a mezőgazdasági bérmunkások világa volt.

Franciaországban viszont a kistulajdon vált általánossá, s ezért a mezőgazdaság modernizálása sokáig elhúzódott. A földbirtokos parasztság felének csak kevés földje volt, s földbérletre vagy háziipari tevékenységre kényszerült. A század folyamán azonban lassan de biztosan emelkedett a közép-birtokosok száma, és csökkent a mezőgazdasági bérmunkásoké.

Közép-, Kelet- és Dél-Európában csak kevesen tudtak piacra termelni, az elszegényedett parasztság többsége a nagybirtoknak kiszolgáltatottjává vált. A nagybirtok uralkodó maradt Latin-Amerikában, az Oszmán Birodalomban és az Egyesült Államok déli államaiban is. Egyes régiókban a nagybirtok képes volt piacra termelve bekapcsolódni a világgazdaságba, máshol azonban önellátásra rendezkedett be, és a társadalmi fejlődés kerékkötője maradt. (A két véglet között természetesen számtalan átmenet alakult ki.) Oroszországban a jobbágyfelszabadítás után is fennmaradt a faluközösség, amely időről időre újraosztotta a parcellákat a családok között – vagyis az orosz parasztság többsége nem volt teljes jogú tulajdonosa a saját földjének.

A városi dolgozók új rétege
A 19. század elején a városokban a legtöbb dolgozó háziszolga volt vagy alkalmi munkás. Csak ezután következtek a kisiparosok és kiskereskedők. A gyári munkások még mindenhol kisebbséget képeznek: a század közepén még Angliában is csak a dolgozó népesség 40 %-át képviselték. Igaz, számuk az iparosodás során fokozatosan növekedett.

A munkás kizárólag a munkaerejét tudja áruba bocsátani, s a munkaadók természetesen arra törekedtek, hogy a munkaidő minél hosszabb, a bér pedig minél alacsonyabb legyen. A 19. század első felében a munkaadók álszent módon azt hangoztatták, hogyha a munkást jobban megfizetnék, a pénzt csak elinná. Kezdetben a munkahelyen eltöltött idő arányában fizették, s csak később tértek át az elvégzett munka szerinti fizetésre. Csak fokozatosan vált nyilvánvalóvá, hogy a jobban megfizetett munkástól jobb minőségű munka várható.

A 19. század közepén a munkaidő átlagosan napi 11 óra volt, s a század végére egy órával kevesebb. Voltak azonban munkahelyek, ahol napi 14 órát kellett dolgozni, egyes angliai bányák pedig annyira veszélyesek voltak, hogy a munkaidő nem lehetett több napi 7 óránál. A munkabérek a 19. század közepéig inkább csökkentek, viszont a létfenntartáshoz szükséges összegek is csökkentek, s ezzel a reálbér stagnált. A bérek csak a század második felében indultak növekedésnek. Az angliai és amerikai munkások éltek a legjobb körülmények között, ez utóbbiak reálbére 1890 és 1914 között évi másfél százalékkal emelkedett.

A munkásság távolról sem volt egységes. A munkavezetőket és a szakmunkásokat jobban megbecsülték és megfizették. Angliában a munkások 10–20 %-a tartozott közéjük. Betanított és segédmunkásokból azonban igen sok állt a munkaadó rendelkezésére, őket rosszabbul fizették és könnyebben elbocsátották. A nyomorban élők száma még a leginkább iparosodott országokban is csak igen lassan csökkent: Angliában 1800-ban minden kilencedik személy nyomorgott. 1889-ben egy felmérés szerint a londoni népesség 30,7%-a szegénységben él, 10%-a pedig egészségének megőrzésére sem képes.

A munkások a vállalkozók jótékonykodásától, az állam szociális törvényeitől vagy saját akcióiktól remélhették helyzetük javulását. Egyes vállalkozók munkáslakásokat építtettek, s oktatási akciókat támogattak, már csak azért is, hogy elszigeteljék munkásaikat a forradalmi agitációtól. Szociális törvényekre a 19. század első felében még nem került sor, csak Angliában próbálták törvényekkel szabályozni a gyermekek (1819, 1833) és nők alkalmazását (1844, 1850). Maguk a munkások önsegélyező egyleteket állítottak fel, amelyek anyagi támogatást nyújthattak tagjaiknak baleset, betegség vagy kiöregedés esetén.

A munkások politikai szervezkedését és a sztrájkot kezdetben törvénytelennek tekintették. Az erőszakos megmozdulások egyik első típusa a géprombolás volt. Erre az 1811-es gazdasági válság miatt került sor néhány angliai grófságban, ahol a munkanélküliek és éhezők éjszakánként álarcos csoportokba verődve verték szét egyes textilgyárak gépeit. Elszigetelt munkásfelkelésekre csak a lyoni (1831, 1834) és sziléziai (1844) takácsok körében került sor, valamennyit véresen leverték.

A békés megoldások több sikert ígértek: a sztrájkot Nagy-Britanniában az 1820-as évektől, Franciaországban 1864-től engedélyezték. A munkások szakszervezetei azonban csak a 19. század második felében erősödtek meg.

A polgárság történelmi szerepe
Polgárságnak a nemesi ranggal nem rendelkező, de anyagilag független, viszonylag módos, fizikai munkára nem kényszerülő városi lakosokat nevezzük. Legrégebbi csoportjukat a kereskedők alkották, ez a hivatás tette lehetővé a leggyorsabb meggazdagodást. Az államok növekvő pénzügyi szükségleteinek hatására a középkor óta sokasodó bankárok szerepe is egyre fontosabbá vált. A gazdag iparosok viszonylag új típust képviseltek, jelentőségük csak a 19. században növekedett meg.

E században mindenhol nőtt a polgárság létszáma, vagyona és a nemzeti jövedelemből való részesedése. A század első felében azonban a vagyon és a hatalom igazi forrása, a társadalmi felsőbbrendőség szimbóluma még mindenhol a földbirtok maradt. A gazdag földbirtokosoknak a 19. század folyamán is jóval nagyobb tekintélye volt, mint az ipar vagy a kereskedelem képviselőinek.

A polgárság Nagy-Britanniában fejlődött a leggyorsabban, itt az úriemberként viselkedő, módos polgárt már régóta azzal a névvel illették, ami hajdan csak a születés nemességének járt: gentleman. Franciaországban a forradalom hatására a polgárság gazdasági hatalma valóban megnövekedett, e hatalom azonban továbbra is a tradicionális földtulajdonon alapult. Franciaországban 1839-ban a képviselőházi helyeknek még mindig csak 13%-át töltötték be bankárok, iparosok és kereskedők. A modern kapitalizmust képviselő polgári rétegek még jó ideig a háttérbe szorultak a polgárság más rétegei: a földbirtokos polgárok, a tisztviselők és a szabad foglalkozású (értelmiségi) polgárok mögött. A gyenge német polgárságnak a század első felében még nagy szüksége volt az állam támogatására, és ezért általában elfogadta a nemesség értékeit. Közép- és Kelet-Európában a polgárság fejletlen maradt.

A polgárság nem törekszik tudatosan a társadalom felforgatására, megerősödése és sokasodása mégiscsak a társadalom demokratikus átalakítását gyorsítja meg. Ahogy François Furet francia történész megfogalmazta Egy illúzió múltja című könyvében, a polgárság egyetemes értéket ír fel zászlajára: a szabadság, az egyenlőség, az emberi jogok értékeit. Azt hangoztatja: mindenkinek egyenlő joga és lehetősége van megszerezni azt, amelyen a polgárság hatalma alapul – a gazdagságot. Mindennek azonban ellentmond az a tény, hogy a polgárság gazdagodása újratermeli az emberi egyenlőtlenséget. A régi társadalmakban az egyenlőtlenséget természetesnek tekintették, a természetre, a hagyományra vagy az isteni akaratra, a gondviselésre hivatkozva. Az új társadalomban viszont a tényleges egyenlőtlenség ellentétben áll a hangoztatott elvekkel, s lehetővé teszi, hogy újra meg újra megkíséreljék egy immár igazságosabbnak tekintett, egyenlőbb, demokratikusabb társadalmi rend megvalósítását.

Alexis de Tocqueville (1805–1859)
Az ősi arisztokrata család tagja amerikai utazása (1831–32) után írt Az amerikai demokrácia (1835, 1840) című könyvében elsőként vizsgálta meg a demokratikus társadalmak sajátosságait. Írásaiból egyaránt ihletet meríthettek a szociológia és a történetírás újabb irányzatai, valamint a totalitárius törekvések kritikusai. „Az új jelenségek között", írta Tocqueville, „amelyek egyesült államokbeli tartózkodásom alatt figyelmemet felkeltették, a társadalmi rendek egyenlőségét találtam a legszembetőnőbbnek. Hamar észrevettem, milyen csodálatos hatást gyakorol ez az alapvető tény a társadalom haladására; irányt szab a közszellemnek, formát a törvénynek; új elveket ad a kormányzóknak és sajátosan alakítja a kormányzottak szokásait. Csakhamar azt is felismertem, hogy a szóban forgó jelenség hatása messze túlterjed a politikai erkölcsökön és törvényeken, s nem kisebb mértékben vonja uralma alá a polgárok társadalmát, mint magát a kormányzatot… Majd gondolataimat a mi féltekénkre irányítva, úgy véltem, itt is az Újvilág nyújtotta képhez hasonló jelenségek bontakoztak ki. Azt láttam, hogy a társadalmi egyenlőség, bár nem éri el az Egyesült Államokban megvalósuló végső határokat, napról napra jobban megközelíti őket, és ugyanaz a demokrácia, amely az amerikai társadalomban uralkodik, Európában is gyors léptekkel halad a hatalom meghódítása felé." (Az amerikai demokrácia. Bp. 1993, Európa Könyvkiadó. 23. oldal. Martonyi Éva fordítása.) 

Bevándorlók az Egyesült Államokban
Az 1840-es évekig éves átlagban 60 000 bevándorló érkezett. Az 1840-es években a bevándorlás váratlanul megháromszorozódott, az 1850-es években pedig megnégyszereződött. E két évtizedben több mint másfél millió ír és csaknem ugyanannyi német érkezett az országba. A gőzhajók jóvoltából a továbbra is rendkívül kényelmetlen és egészségtelen utazás már nem 10–12 hétig, hanem csak 10–12 napig tartott. Az írek túl szegények voltak ahhoz, hogy Nyugatra vándoroljanak, ezért a keleti nagyvárosokban telepedtek le, és igen sokan léptek be a rendőrség soraiba. Néhány évtized múlva több ír élt Amerikában, mint Írországban. A német bevándorlók valamivel gazdagabbak voltak, eljutottak Közép-Nyugatra, és jól működő farmokat hoztak létre Wisconsinben. ők terjesztették el a ponyvával fedett szekereket (conestoga wagons), bizonyos lőfegyvereket és a karácsonyfát Amerikában.

Vallási kisebbségek
Nyugat-Európában a vallási kisebbségek viszonylag gyorsan teljes jogú állampolgárokká válhattak. Franciaország már 1787-ben megadta a protestánsoknak az állampolgári jogokat, a zsidóknak pedig a francia forradalom idején. Nagy-Britanniában a kisebbségi katolikusok 1829-ben váltak egyenjogúvá az anglikánokkal, csak ekkor nyílt meg előttük minden hivatalhoz vezető út. Az Északnémet Szövetség és az Osztrák-Magyar Monarchia 1867-ben adta meg az egyenjogúságot a zsidóságnak, Románia és az Orosz Birodalom területén azonban még komoly üldöztetésben volt részük.

Nők
A 19. század folyamán azt tartották természetesnek, hogy a nő nem dolgozik otthonán kívül, nem foglalkozik a politikával sem, hanem életét teljes egészében a családjának szenteli. Az erkölcsös életet követelő egyház, az egészségesebb gyermekeket kívánó állam és az otthoni kiszolgálást elváró férfiak mind egyetértettek ebben. (Ezt persze csak a módosabb családok asszonyai tehették meg, akiknek nem kellett mindennapos munkával megkeresniük a kenyerüket.) Egyes történészek úgy fogalmaztak, hogy az ipari forradalom „kivitte" a férfiakat a családi otthonból, az asszonyokat viszont „bezárta" oda. A háziasság kultusza valóban eltávolította a nőket a való világtól, és ezért a legtöbb férfi magától értetődőnek tartotta, hogy nem biztosítanak számukra politikai jogokat. A napóleoni polgári törvénykönyv például Franciaországban teljesen alárendelte őket apjuknak, majd férjüknek, s még saját ékszereiket sem adhatták el a „családfő" engedélye nélkül. Kaari Utrio történész így ismerteti ezt a helyzetet: „A 19. században kétféle nő létezett: vagy a család végtelenül önzetlen angyala volt, vagy gyárban robotoló, győrött munkásfeleség… Hivatalosan azonban csak egyféle lehetett: az igazi nő a középosztály ártatlan leányzója, akiből a házasságon keresztül a család önfeláldozó szíve lett. Másféle nő nem létezett, nem is volt szabad léteznie… A nők legnagyobb gondja mindennapi kenyerük megszerzése volt, amely valójában csak kétféle módon történhetett: vagy rosszul fizetett munkahelyen gürcölve, vagy eladva magát örökre a házasságba, vagy váltogatva, hol ennek, hol annak a férfinak. E lehetőségek közül a társadalom a házasságot fogadta el helyesnek… Egyik sem nyújtott azonban tökéletes biztonságot." (Éva lánya. Bp. 1989, Corvina. 350. o. Pap Éva fordítása.) Más történészek viszont arra hívják fel a figyelmet, hogy a nők helyzete mégiscsak sokat javult a 19. század folyamán. Korábban a házasságot a szülők készítették elő, a romantikus szerelem-kultusz azonban nagyobb szabadságot biztosított a nők számára is a párválasztásban. A születésszabályozás megjelenése csökkentette a gyermekek számát, az orvostudomány fejlődésével pedig csökkent a gyermekhalandóság is. A családi élet minősége sokat javult, a középosztály házasságai egyre egyenlőbb kapcsolattá váltak, a kevesebb gyermek több szabadságot biztosított a nőknek. Sok nő kezdett könyveket írni a 19. század folyamán, s a korszak több híres regénye (Frankenstein, Tamás bátya kunyhója stb.) tőlük származik. E téren is az Egyesült Államok járt az élen: itt a század közepére a lányok már ugyanolyan alapfokú oktatásban részesültek, mint a fiúk, csak a felsőoktatásból maradtak kizárva. 1850-re azonban Massachusetts állam tanárainak már a háromnegyede asszony volt! Vagyis minden jel arra utal, hogy az otthonok főkapuja bezárult ugyan a nők előtt, a hátsó ajtón keresztül azonban fokozatosan behatolhattak az egyházi élet, a reformmozgalmak, az oktatásügy és az irodalmi élet mindeddig zárt területeire. Az „otthoni egyenjogúság" készítette elő a politikai egyenjogúságot követelő mozgalmakat, amelyek csak a század második felében erősödtek fel.

Gyermekek
A szülők többsége a középkorban és az újkorban is szerette gyermekeit, s gondoskodott róluk. A családi élet mégis sok szempontból különbözött a mai családok mindennapjaitól. A nagyarányú gyermekhalandóság miatt a szülőknek készen kellett állniuk gyermekeik korai elveszítésére, s ez minden bizonnyal lazította az érzelmi kapcsolatokat. A legtöbb család számára az otthon egyben munkahely is volt, s az ott folyó munkába a gyermekeknek igen korán be kellett kapcsolódniuk. A szegényebbek életét a munka töltötte ki, ezért idejük sem volt gyermekeik alaposabb gondozására. A polgári és nemesi családokban pedig általános volt, hogy az apró gyermeket dajkaságba adják, a nagyobbat bentlakásos iskolákba vagy kolostorok küldik, s csak akkor kezdenek komolyan foglalkozni velük, amikor eljött a kiházasítás ideje. A 18. században azonban a helyzet megváltozott. A kormányok belátták, hogy az államnak minél több és egészségesebb állampolgárra van szüksége, s ez több feladatot ró a szülőkre is. A felvilágosodás idején az érzelmek kultusza is terjedni kezdett. Egyes uralkodók, mint a sokgyermekes Mária Terézia és egyes írók, mint a nevelési regényt író Rousseau, kifejezetten „divatba hozták" a szülői szeretetet. A szentimentalizmus és a romantika is az érzelmek jelentőségét hangsúlyozta, a nacionalizmus terjedése idején is egyre fontosabbá vált, mit tanulnak a gyermekek szüleiktől. Mindezen folyamatok következtében a 19. századra a szülői szeretetet a társadalom minden „rendes embertől" határozottan elvárta, az alapos szülői gondoskodást pedig az állam is egyre jobban megkövetelte. A közoktatás rendszerének kiépítésével pedig az állam olyan feladatot vállalt magára, amelyet a korábbi századokban a családokra és az egyházakra bízott.