Szerző: Halász Péter

Még egy-két nemzedék, s elvész a magyar nyelv Moldovában - kongatták a lélekharangot a csángók fölött azok a papok, utazók, néprajzkutatók, akik az elmúlt másfél évszázad alatt hírt hoztak a moldvai magyarokról. Minden okuk megvolt a borúlátásra! S az utóbbi évtizedekben még fel is gyorsult az asszimiláció. Az anyanyelv, a megtartó hagyomány kihalásának, a csángók elrománosodásának vagyunk távoli tanúi. Honnan jöttél, "mivé lettél csángó-magyar?"

Vannak olyan hazai vélemények, miszerint a moldvai magyaroknak egy része, a legarchaikusabb vonásokat őrző ún. északi csángók, azoknak a magyaroknak a leszármazottai volnának, akik a honfoglalást megelőző besenyő támadás elől nem menekültek be a Kárpát-medencébe, hanem ott maradtak Etelközben, a Szeret, a Prut és a Dnyeszter folyók között. Vajon helyben maradtak-e az etelközi magyarság töredékei, s ha igen, vajon megérték-e a 13. század elejét, amikor oklevelekkel igazolhatóan is elkezdődött a magyarság Moldvába települése? A csángók eredete a múlt homályába vész.

A tatárjárás előtt
A történeti források szerint a magyarok első csoportjai a tatárjárást megelőző évtizedekben kerültek Moldvába. Románia akkor még nem létezett, a Moldvai Fejedelemség is csak jóval később alakult meg; Magyarország keleti szomszédja a 12-13. században Kunország volt. A pogány kunok betöréseit királyaink fegyverrel verték vissza, de - a pápa sürgetésére - hittérítőket is küldtek közéjük, hogy keresztény hitre térítve megtörjék féktelen hadakozó kedvüket. Ezek az első hittérítők s a velük érkező népség és katonaság alkották - dokumentálhatóan - a Moldvába került magyarok első csoportját. A térítések kezdetben nem voltak sikeresek, de mert a terjeszkedő mongol birodalom egyre nagyobb veszedelmet jelentett kelet felől, a kunok is felfogták a nyugati szövetség előnyét, s Béla herceg, a későbbi IV. Béla 1238-ban negyvenezer katolikus hitre térő kunnak lehetett a keresztapja Moldovában. A pápa levélben köszönte meg Bélának a keresztény hit terjesztésében elért sikerét, s püspökséget hoztak létre Moldvában, Milkó városában a megtért kunok számára.

A katolikus hitet terjesztő és a magyar király befolyását növelő tevékenységnek 1241-ben a tatárjárás vetett véget, ami nemcsak a kun államalakulatot, de a kun püspökséget is elsöpörte. A meggyérült népesség helyére ekkor kezdett beszivárogni egy akkor még vlachnak, később oláhnak, manapság pedig románnak nevezett nép, részben Máramarosból Bogdán vajda vezetésével, részben pedig délről; pásztorkodva, legeltetve. Itt alapította meg Nagy Lajos királyunk Kara-Bogdániát, amiből később a Moldvai Fejedelemség lett.

Virágzó magyar élet
A katolikus magyarok egy része is túlélte a tatárjárást, s mivel a Moldvai Fejedelemség még hosszú időn át a magyar király hűbéri tartománya volt, újabb és újabb magyar és katolikus csoportok érkeztek a Kárpáton túlra. Ez időben még nem dőlt el egyértelműen, hogy a keleti, ortodox vagy a nyugati, római kereszténység kerekedik fölül Moldvában. A magyar politikai befolyás mellett az a körülmény, hogy a moldvai fejedelmek közül többen maguk is szimpatizáltak a katolikus vallással, vagy éppenséggel föl is vették ezt a felekezetet, a 14-15. században megfelelő védelmet nyújtott a Moldvában élő magyar - kisebb részben szász és lengyel - katolikusoknak.

A moldvai városok előkelői, kereskedői, polgárai és mesteremberei között igen nagy számban fordultak elő magyarok, de a fejedelmi udvar tisztségviselői körében is találunk közülük. Több moldvai vajdának magyar volt a felesége, s ezek az asszonyok rendszerint gazdagon támogatták a magyar templomokat, apátságokat. Moldvára ezekben a századokban a vallási és nemzetiségi tolerancia volt a jellemző. A városokban virágzó magyar életet találunk, katolikus püspökségek alakultak, templomok épültek és számos faluban is jómódú magyar lakosság élt.

Közben a moldvai magyarság lélekszáma tovább gyarapodott. A tatárjárást követően, a székely határőrség megszervezésével a Nagy-Szamos völgyéből települtek át magyarok - Lükő szerint ők alkotják az északi csángó népcsoport zömét -, Zsigmond uralkodása idején az üldözött magyar husziták találtak itt menedéket, s hoztak létre településeket, köztük Husz városát. Mátyás korában részben önként, részben kényszerűségből újabb magyar csoportok települtek Moldvába a határok őrizetére. Ezt a folyamatot állította meg a magyar állam három részre szakadása. Moldvában meggyengült a magyar befolyás, a politikai és egyházi oltalom nélkül maradt katolikusok egyre inkább elvesztek.

Moldva keleti részeinek magyar lakossága a török-tatár fennhatóság fenyegető közelségéből igyekezett nyugatabbra, a Szeret és a Kárpátok közé húzódni, de a városokban már itt sem tudta újjáépíteni lerombolt templomait, kolostorait. Alig telt el egy évszázad, és a moldvai magyarok közé nagyritkán ellátogató püspökök és más egyházi emberek már csak az egykor virágzó katolikus élet romjairól számolhattak be Vatikánba küldött leveleikben. A pusztulás jól érzékelhető az 1646-ban itt járt Bandinus Márk püspök jelentéséből: "Hajdan csupa magyar volt, most már csak három magyar ház van, melyekben kicsinyekkel együtt tizenhaton laknak, s ezek közül csak egy János nevű öregember tudja anyanyelvét." - olvashatjuk Karácsonykő városából írt feljegyzésében. Paskánban "kezdetben csupán magyarok híres faluja volt, most teljesen elhagyatott, háromoltáros kőtemploma volt." Pedig a falvakban még inkább megmaradt a magyarság, bár onnan is gyakran az erdőkbe kellett menekülniük.

A moldvai magyarok legnagyobb nyomorúságát nem is a hadak pusztítása okozta, hanem lelki elhagyatottságuk. Róma 1622-ben kivette az itteni hívei lelki gondozását a magyarországi egyházszervezet és a csíksomlyói ferences barátok kezéből, olasz és lengyel papokat küldött helyettük, akik nem értvén a nép nyelvét, nem tudtak velük közösséget vállalni.

Meg nem szűnő reménnyel
A 17. század végén néhány ezerre olvadt a moldvai katolikusok száma. Hogy mégsem vesztek el egészen, azzal magyarázható, hogy a 16-18. század során az ugyancsak belháborúk, éhínségek dúlta Erdélyből újabb és újabb magyar csoportok érkeztek Moldvába. Különösen az ősi kiváltságaik folyamatos csorbítása miatt elkeseredett székelyek kerekedtek föl gyakran, és mentek "bé, Móduvába". A legutóbbi nagy menekülésre 1764-ben került sor, amikor a madéfalvi vérengzés és az azt követő bűnvizsgálat elől a székelyek ezrével hagyták el szülőföldjüket és keltek át a Kárpátokon. A bújdosók egész falvakat hoztak létre ekkor - Lészped, Frumósza, Pusztina, Lábnyik stb. -, melyek lakossága ma is számontartja eredetét.

Ezt követően már csak elvétve érkeztek kisebb-nagyobb csoportok Erdélyből, például a 19. század első évtizedeinek aszályos időszakaiban. A moldvai magyarok élték keserves életüket, s hasztalanul könyörögtek anyanyelvük elismeréséért, nyelvükön prédikáló papért. Az időközben függetlenné vált, majd egyesült két román fejedelemségben egyre erőteljesebbé vált a nacionalizmus, s könyörtelenül beolvasztásukra törekedtek. A moldvai katolikusok papjait a 19. század végétől a Jászvásárott (Iasi) felállított szemináriumban nevelték - a legszélsőségesebb nacionalista szellemben. Itt váltak a katolikus gyermekekből saját anyanyelvüket szégyellő, vagy éppen gyűlölő, népükre ellenségesen tekintő papok a csángók elrománosításának készséges eszközeivé. Hogy a moldvai csángók kétharmada ma már nem ismeri ősei nyelvét, az elsősorban elidegenedett, közömbös papjaik számlájára írható.

Mégis, a moldvai magyarok meg nem szűnő reménnyel könyörögnek anyanyelvükön prédikáló papokért. "Kis dolgot kérünk csupán - írták a lészpedi katolikusok az 1970-es évek elején -, amit nagyon könnyen megadhatnának minden pénzbeli költség nélkül, testvéri és emberbaráti szeretettel, magyar anyanyelvet a templomban." De "a magyar nyelv kiveszett a templomból és így mondhatják, hogy nincs Moldvában magyar nyelv." A moldvai csángó magyarok újra és újra hallatják hangukat, ám segélykiáltásaik egyre gyöngülnek.