Szerző: Papp Imre

A király úgy ad fényt és meleget birodalmának, ahogyan a Nap a Földnek. Ő az egyetlen fényforrás, amely alattvalóit beragyogja. Az alattvalók szemében a Nap a reményt fejezte ki, azt a reményt, amelyet a franciákban uralkodójuknak kellett ébresztenie. És a király valóban hitte is, hogy ő Isten földi helytartója. XIV. Lajos földöntúli eredetű hatalmát szimbolizálta a napkultusz. Cikkünk a Napkirály földi hatalmáról szól, arról a korlátlan, abszolút hatalomról, ahol a király akarata törvény. Bár ő maga sohasem mondta, hogy "az állam - én vagyok!", mégis XIV. Lajos, Franciaország királya maga volt az állam.

A Nap mint az uralkodás szimbóluma, a XV. századtól ismert Franciaországban. "Napkirálynak" azonban csak XIV. Lajos tituláltatta magát. Uralkodóvá szentelése után Az éjszaka című balettben a napfelkeltét személyesítette meg. Az egyik születésnapjára veretett érem pedig négylovas kocsin ülve ábrázolta a "Napkirályt", amint a győzelem felé röpül az Állatöv csillagképeinek gyűrűjében.

A napkultusz az ú palotában, Versailles-ban duzzadt óriásivá. XIV. Lajos számos festményen örökíttette meg magát "Napkirályként". Leghíresebb Nicolas Mignard festménye, amelyen a Nap és Apolló Napisten figurája mögött magát XIV. Lajost lehet látni, akit dicsőség övez, s aki hatalmával, méltóságával és "zsenijével" fölötte áll mindenkinek.

Az élő törvény
Természetesen nem véletlen, hogy XIV. Lajos lett a "Napkirály". A királlyal megszemélyesített uralmi rendszer, az abszolutizmus műve volt: ahogy a Nap fénye beragyogja a Földet, úgy ragyogja be a király hatalma birodalmát. A napkultusz egyúttal az uralkodói hatalom földöntúli, isteni eredetét is szimbolizálta. A király hatalma Isten akaratát fejezi ki, így az független az alattvalóktól, vagyis korlátlan és oszthatatlan.

A király földi hatalma a társadalom politikai erőviszonyain keresztül érvényesült. A királyi hatalom abszolút, korlátlan jellegéről csak a rendi monarchiához képest beszélhetünk. Az abszolutizmus mint államforma a rendi monarchia meghaladásából született. A rendi államban a hatalmat a király és a rendek együttesen, megosztva gyakorolták. XIV. Lajos elődei a rendek politikai hatalmát sok buktatón keresztül, de lényegében a 17. század elejére teljesen felszámolták. 1814 után az országos rendi gyűlés megszűnt működni Franciaországban. A végrehajtó és a bírói hatalomhoz az uralkodó megszerezte a törvényhozó hatalmat is. A király maga volt az "élő törvény".

Az alattvalók az uralkodói hatalmat politikai intézményeken keresztül ugyan nem korlátozhatták, de a király mégsem kénye kedve szerint járt el. A politikai jogoktól meg lehetett fosztani a rendeket, de társadalmi privilégiumaiktól, birtokjoguktól, "szabadságaiktól" nem. Erre nem is törekedett a francia király. XIV. Lajos büszkén vetette papírra Emlékirataiban, hogy ő nem zsarnok, nem despota, hanem szabad alattvalók fejedelme. Ez a szabadság isteni törvényből ered.

Bármilyen nagy hatalmú volt is XIV. Lajos, a francia monarchia nagyhatalmi státusát nem alakíthatta úgy, ahogy mérhetetlen hatalomvágya kívánta. Csak annyira növelhette meg, amennyire Európa lehetővé tette. Ezt a korlátot viszont sosem ismerte el a "Napkirály".

Született uralkodó
A francia uralkodó testületeken, tanácsokon, törvényszékeken és a hadseregen keresztül gyakorolta hatalmát. Mindenekelőtt az engedelmes "testületté" szelídített gallikán egyház szolgálta az állam érdekeit. Másrészt jól olajozott központi és helyi hivatali apparátus hajtotta végre az uralkodó akaratát. Ez az apparátus a 17. századi Európa legnagyobb és legfejlettebb kormányzati gépezete volt. Harmadrészt a király legfőbb bírói jogkörét a talárosokból álló királyi bíróságok (parlamentek) gyakorolták. Negyedrészt reguláris, jól képzett és nagy létszámú hadsereg volt hivatva őfelsége dicsőségét Európában növelni.

A társadalom eluralkodó állam fenntartásához pénzre, pénzre és harmadszor is pénzre volt szükség. A kincstárt a colbert-i merkantilista gazdaságpolitikának kellett megtöltenie. Colbert és utódai azonban csak a társadalom túladóztatásával tudtak eleget tenni a grandiózus igényeknek.

Ezt a "mintaállamot" testesítette meg XIV. Lajos személyisége. A királynak tulajdonított nevezetes mondat - "Az állam én vagyok" - sosem hangzott el a párizsi parlamentben, de mégis találó legenda. A közepes termetű, himlőhelyes arcú, jó fizikumú XIV. Lajos a kortársak szemében "született uralkodó" volt. Rendelkezett mindazon tulajdonságokkal, amelyeket a kor közvéleménye megkövetelt egy nagy uralkodótól: méltóságteljes, önbizalommal teli, határozott, dicsőségvágyó és színpadias fellépésű volt.

XIV. Lajos elődjével, XIII. Lajossal és utódjával, XV. Lajossal ellentétben nem egyszerűen a rendszer trónra való fenséges bábuja, hanem a kor aktív résztvevője és alakítója volt. Amikor 1661-ben Mazarin, a főminiszter meghalt, a 22 éves király senkit sem nevezett ki a bíboros utódjául. ő maga lett az első miniszter, s fél évszázadon át kormányozta Franciaországot. A főminiszteri mesterségért éppúgy élt-halt, mint királyi méltóságáért. Kérdés, hogy rendelkezett-e elég talentummal?

Káprázatos játékszínpad
Bármennyire is istenítette magát, bármilyen hatalom is összpontosult a kezében, mindenképpen gyarló földi halandó maradt. A természet csupán közepes államférfiúi képességekkel áldotta meg, amelyhez tanítómesterei átlagos műveltséget toldottak. Kettős hivatását - főminiszteri és királyi - mindig jól el tudta játszani. Mazarin már gyermekkorában belesulykolta: az állam érdeke mindenekfelett áll. A vélt és valóságos államérdekeket azonban nem mindig tudta teljesen szétválasztani. Mérhetetlen hatalomvágya, gőgje és hiúsága akadályozta a reális döntések meghozatalában.

A Magas Tanácsban - ahol az ország sorsa eldőlt - polgári származású miniszterekkel kormányzott. A hosszú életű király két miniszteri nemzedéket nyűtt el és a harmadikat is hivatalába iktatta. Igazán tehetséges csak az első garnitúra - Colbert, Siguier, Lionne, Le Tellier - volt. Többségüket Mazarintól kapta örökségbe. A második garnitúra - amelyet már a király választott ki az 1670-80-as években, csupán jó hivatalnokokból állt, míg a harmadik tagjai a 18. század elején bürokratáknak is közepesek voltak.

A "Napkirály" a családtagokat, az arisztokráciát és az olyannyira kedvelt nőket kizárta a nagypolitikából. Számukra csak az udvari élet maradt. Versailles-ben XIV. Lajos varázslatos udvari világot, egy kárpázatos "játékszínpadot" rendezett be, ahol minden előkelőségnek jutott egy szép udvari cím, egy szép szerep, amelyet - akár akarta, akár nem - egész életén át játszania kellett. Maga a király volt a főszereplő, élete még legintimebb megnyilvánulásaiban is feloldódott az udvari közéletben.

Az arisztokráciát kegydíjjal és rangokkal halmozta el a rendszer azért, hogy ne csináljon semmit. Versailles, az "aranyozott szolgaság" udvara, az arisztokrácia "aranykalitkája" lett, ahol a fényűzés és a pompa szálai kötöttek gúzsba mindenkit. A gúzsbakötést szolgálta a "rugóra járó etikett": az udvar élete szinte óramű pontossággal pergett.

Nagyság és dicsőség
Versailles mindezen túl a nagyság szimbóluma is volt. Mindaz, ami a hatalmas palotában és még hatalmasabb parkjában történt - a látványos ünnepségek és a katonai parádék -, a világot próbálta elkápráztatni. Európa koronás fői és arisztokratái csodálták is Versailles-t. Közülük sokan fogtak hasonló típusú és méretű palota építésébe.

Franciaország nagyhatalmi státuszát Versailles-nál sokkal inkább éreztette Európával XIV. Lajos hadserege. A ravasz diplomata főminiszter. Mazarin a kontinens első államát hagyta örökbe. XIV. Lajos élt, sőt visszaélt ezzel az örökséggel. A "Napkirály legnagyobb gyengéje az volt, amit a maga számára a legnagyobb erénynek tartott: a hódításvágy. A háború jelentette számára a nagyság és a dicsőség legfőbb eszközét.

Véget nem érő háborúi az 1680-as évekig többé-kevésbé valóban győzelmet és dicsőséget hoztak. Ez végképp elvakulttá tette a királyt: országát erősebbnek, Európát viszont gyengébbnek ítélte, mint amilyen valójában volt. Ám az erőviszonyok téves felmérése kudarchoz vezetett: a spanyol örökösödési háborúban Franciaország súlyos vereséget szenvedett. A háborúk az állam teljes eladósodását eredményezték. Az abszolutizmus épületén széles repedések keletkeztek, s a talapzat lassú mozgásnak indult. A rendszerrel már a Bourbon-család tagjai sem voltak megelégedve. A "Napkirálynak" bealkonyodott, Versailles fényei megkoptak. Az udvar komorrá és monotonná vált. A "Napkirály" holtában bűnhődött, amiért istenként tiszteltette magát, amiért háborúiban az adófizető franciák utolsó fillérjeit is eltékozolta, s fiait tízezrével hagyta a csatatereken. 1715. szeptember 9-én minden pompa nélkül, százezres elkeseredett tömeg szitkozódása közepette helyezték örök nyugalomra a saintdenis-i bazilikában. Ilyen még nem történt francia király temetésén.