2017. szeptember 21.

A NATO a hidegháború után

Szerző: Szemerkényi Réka

Az 1989–90-es történelmi mozgásokat követően újabb fordulóponthoz érkezik Európa: a NATO bővülése új geopolitikai helyzetet teremt, s ezt az átrendeződést párhuzamosan egészíti ki a gazdasági integráció. 1999-ben, a NATO-bővülés első körének tervezett befejezésekor már egy sok tekintetben megújult, belső reformon átesett Észak-atlanti Szerződés fogja a csatlakozási dokumentumokat aláírni.

Van-e élet a győzelem után?
A NATO belső átalakulási folyamatát három problémakör határozza meg. Egyrészt a NATO mint kollektív védelmi szövetség létének értelme vált kétségessé a hidegháború véget értével. Másrészt, még ha van is értelme egy védelmi együttműködési szervezet életben tartásának, a NATO, a hidegháborús fenyegetés hatására életre hívott védelmi szövetség, éppen azokra a katonai missziókra nem alkalmas jelenleg, amelyek a hidegháború után a leggyakoribbak lesznek, és amelyek általános támogatottságot élveznek: a békefenntartó és humanitárius akciókra. Harmadszor pedig a NATO döntési mechanizmusa túlzottan Washington-központú, az európai tagállamok nem kapnak benne megfelelő szerepet, a közös védelem finanszírozása viszont csak az Egyesült Államokat terheli, s ha az európai tagállamok nem vállalnak nagyobb terhet, az USA megkezdheti „kivonulását” az Észak-atlanti Szerződésből.

Katonai szövetségek vagy azért érnek véget, mert vereséget szenvednek, vagy azért, mert győznek – igazolja sok történelmi példa. Van-e élet a győzelem után? – kérdezte 1990 óta sok NATO-elemző is. Ha a NATO a hidegháború szüleménye, logikusnak tűnhetne, hogy a hidegháború véget értével feladatai csökkenjenek, vagy a szövetség akár egyik napról a másikra fel is oszoljon. Ha a NATO eredeti feladatát betöltötte és fel kell oszlania, legalább dicsőséges halált hal, vallották sokan, hiszen a szervezet története tökéletes „sikersztori” is lehetne. Negyvenéves katonai együttműködés után, de a katonai erő konkrét alkalmazása nélkül a NATO 1989–90-ben, kissé váratlanul ugyan, de elérte egyik fő célját: a nukleáris megsemmisüléssel fenyegető hidegháborús szembenállás véget ért. A hatalom domináns formája egyértelműen a gazdasági hatalom lett, s a nemzetközi gazdasági logikában is fontos paradigmaváltás következett be: míg korábban a kereskedelmi szükségletek gyakran vezettek háborúhoz, mára elterjedt az a felismerés, hogy miért is lenne szükség a kereskedelmi utak és központok stratégiai ellenőrzésére, amikor azokat gazdasági befolyással is ellenőrzés alatt lehet tartani.

„Mi lesz velünk most már, hogy a barbárok elmentek?” – kérdezte Kosztasz Kavafisz, egy 19. századi görög költő, s ez a kérdés sokakat foglalkoztatott a NATO-n belül és kívül is, hiszen katonai szövetségek belső kohéziójának különösen jót tesz a határozott külső fenyegetés. Politikusok és szakértők, akik a NATO-t pusztán a szovjet veszély elhárítására létrehozott katonai szervezetként határozták meg, a Varsói Szerződés felbomlásával és a Szovjetunió szétesésével megváltozott helyzetben azt az elhamarkodott következtetést vonták le, hogy az Észak-atlanti Szerződés létjogosultsága is megszűnt. Ez a nézet azonban történelmi és reálpolitikai szűklátókörűségről tanúskodik. A NATO feladatát nem lehet leszűkíteni a Szovjetunióval való szembenállásra: az elmúlt negyven év kiemelkedő NATO-dokumentumai bizonyítják, hogy a szervezet a katonain túl a politikai és tudományos együttműködés különböző formáit is megtalálta.

A reálpolitikai érvek is a NATO fenntartása mellett szólnak. A hidegháború befejeződével nem szűnt meg egy csapásra minden fenyegetés, sőt, a potenciális fenyegetések új típusai jelentek meg. Az 1989–90-es kezdeti eufória után mára már világos, hogy a hidegháborút nem a „nagy nemzetközi béke és egyetértés gondtalan korszaka” követi. A világ ugyan összehasonlíthatatlanul biztonságosabb, a katonai tömbök eltűntével azonban egy olyan gát is átszakadt, amely korábban sikeresen fogta vissza a nem bipoláris jellegű nemzetközi feszültségek kirobbanását. Felerősödtek például az etnikai feszültségek, eszkalálódtak a gazdasági problémák, balkáni típusú helyi háborúk robbantak ki. Olyan fenyegetések is fölmerültek, amelyeket nem lehet egyik vagy másik országhoz kötni: például a tömegpusztító fegyverek és hordozóik terjedése, az új kábítószer- és fegyverkereskedelem, a nemzetközi szervezett bűnözés, a nemzetközi terrorizmus. A NATO tagállmai nagyon hasonlóan ítélik meg a várható fenyegetéseket, s ez az értékelés a szövetségi együttműködés fenntartása mellett szóló egyik legkomolyabb érv.

Ráadásul a katonai erő teljes nyilvánosság mellett történő alkalmazásától, sőt esetenként éppen a közvélemény követelésére, egyre kevesebb NATO-tagállam döntéshozói ódzkodnak. Érdekes fordulatot figyelhetünk meg például az amerikai döntéshozatalban: míg korábban általában a politikusok ellenezték a katonai erő alkalmazását, s a katonák voltak azok, akik emellett érveltek, 1990 óta gyakran a politikusok azok, akik nagy erővel támogatják a katonai erő bevetését (pl. Boszniában) s a katonák azok, akik tiltakoznak. Olyan katonai feladatokról van szó, mint a békefenntartás és humanitárius missziók, amelyekben a hidegháború idején elképzelhetetlen lett volna NATO-haderő használata, most viszont a nemzetközi közösség nagy része támogatja ezt.

A hidegháború utáni időszakot a paradoxonok korának is lehetne nevezni: sem az Egyesült Államok, sem az európai NATO-tagállamok területét nem fenyegeti más ország, a védelmi költségvetések minden NATO-tagállamban rohamosan csökkennek. Komoly csökkentések jellemzik a NATO haderejét is: a szövetség békeidőben fenntartott haderejének létszáma 1990-hez képest 25 százalékkal csökkent 1993-ra, s hasonló mértékben csökkent a NATO-erőkhöz rendelt harci repülőgépek száma is. Az Egyesült Államok európai haderejének létszámát az 1980-as évek végi háromszázezerről 1996-ra százezerre csökkentették. Ugyanakkor például az amerikai fegyveres erők tengerentúli bevetéseinek száma több mint 50 százalékkal nőtt az elmúlt hat évben.

Miközben az amerikai fegyveres erő létszáma harmadával csökkent a hidegháború vége óta, a vele szemben támasztott katonai követelmények jelentősen szélesedtek, s a humanitárius feladatok ellátása alapvetően másféle kiképzést igényel. A Clinton-kormányzat például az amerikai fegyveres erőt minden korábbinál szélesebb skálán alkalmazza, aminek eredményeként az ún. „nem háborús katonai műveletek” (military operations other than war, MOOTW) kifejezés hétköznapi katonai fogalommá vált, s az ilyen irányú gondolkodás egyre inkább jellemzi a többi NATO-tagállamot is. Ahelyett tehát, hogy a NATO katonai ereje elveszítené feladatait, úgy tűnik, inkább növeli funkcióinak számát.

A legtöbb politikus és NATO-szakértő katonai együttműködés konkrét gyakorlatát tartja a szövetség egyik alapvető hidegháborús eredményének. Ez a gyakorlat és egymás kölcsönös ismerete olyan helyzetekben is döntőnek bizonyult egy-egy katonai feladat sikeres elvégzése során, amelyben a NATO mint szövetség nem vett részt. Ilyen együttműködési képesség kialakításához nagyon hosszú időre van szükség, s már ennek a gyakorlatnak a megőrzéséért megéri fenntartani a biztonsági együttműködést. A nemzetközi biztonság hidegháború utáni javulása a katonai erő újraértékelését vonta maga után, de nem annak teljes leértékelődését, s különösen nem az összes fenyegetés megszűnését. A hidegháború végével jelentősen lehetett csökkenteni mind a tagállamok védelmi költségvetését, mind hadseregeik létszámát, azonban egyiket sem lehet korlátlanul redukálni. A NATO-nak mint kollektív katonai és politikai védelmi szövetségnek a fenntartása mind biztonságpolitikai szempontok, mind a közös védelem anyagi előnyei miatt szükségszerű.

A NATO alkalmassága a hidegháború utáni katonai feladatokra
A NATO tehát nem a nyugati demokráciák hidegháborús hobbija volt, s megtartásának oka nem egy rossz bipoláris beidegződés továbbélése, hanem egy működő, többdimenziójú biztonsági megoldás fenntartása. A NATO 1989 utáni történetét le lehet írni a hidegháborús „sikersztori” folytatásaként: a NATO 1990 után gyors választ adott a biztonságpolitikai környezet gyökeres átalakulására. A szövetségnek sikerült szoros, konkrét és intézményesített együttműködést kialakítania gyakorlatilag minden kelet-közép-európai országgal és a volt Szovjetunió tagállamaival. Szorosabbá tudta tenni kapcsolatát a nemzetközi szervezetekkel, például az ENSZ-szel, az EBESZ-szel, a Nyugat-európai Unióval (WEU) és az Európai Unióval. Növekvő szerepet tudott vállalni olyan, számára új feladatokban, mint a válságkezelés és a békefenntartás, s a továbbiakban sem állja útját semmi az együttműködés folytatásának.

Belülről nézve kevésbé sikeres a NATO 1989 utáni története. A bipolaritás elmúltával a NATO-nak egyszerre túl sok új, gyakran a megoldást kölcsönösen ellehetetlenítő kérdésre kell a választ megtalálnia: például a Moszkvával való kapcsolatok újjáalakítása; a NATO bővítésére irányuló külső politikai nyomás; a NATO–WEU-kapcsolat tisztázása; a Washingtoni Szerződés 5. cikkelye körüli vita, vagyis a kollektív védelem és kollektív biztonság kérdésében történő állásfoglalás; vagy a tagállamok területén kívüli missziók elvi kérdése a NATO tagállamai között. Egyértelmű belső politikai döntés hiányában a NATO-bürokrácia ezekre a kérdésekre csak adminisztratív választ tudott adni, a problémakörök szétbontásával reagált, ez azonban csak ideig-óráig és ellentmondásosan helyettesítheti a politikai irányadást, s a döntésképtelenség rémét vetíti előre. 1990 óta a NATO működését sok belső alkudozás jellemezte, ami azoknak a tagoknak a szövetségbe vetett bizalmát is gyengíti, amelyek egyébként nem éreznének ösztönzést az egyoldalú különálló politizálásra. Ha a biztonsági fenyegetés virtuálissá válik, vallja a szakértők egy része, a szövetség is virtuálissá válhat. Kétségtelen, hogy 1990 után a NATO tagállamai között is világosan felfedezhetőek egy bizonyos „szövetségi lefáradás” jelei.

A nemzetközi kapcsolatok elméleti szakértőinek egy része vallotta, hogy a szövetségek koncepciója került egzisztenciális válságba a hidegháború végével, mivel megnőtt az egyes államok politikai mozgástere és a go it alone, „egyedül egyszerűbb” elvének vonzása, a globalizálódással és az interdependencia felfedezésével pedig nem járt együtt a nemzetközi szolidaritás minőségi változása. Azonban a fentiek ellentettje is tendenciaként érvényesül: minden felmerülő kérdés és kritika ellenére a szövetségesek már csak elvi támogatása is olyan politikai legitimációt jelent, amit érdemes felhasználni, legalább belpolitikai szempontok miatt.
Sok szakértő érvelt amellett, hogy a NATO éppen azokra a katonai missziókra nem alkalmas, amelyek a leggyakoribbak lesznek és általános támogatottságot élveznek: a békefenntartásra, béketeremtésre és a humanitárius akciókra. Az Észak-atlanti Szerződés hagyományos biztonsági mechanizmusai valóban nem megfelelőek az új biztonsági igényekre történő reagálásra. A NATO-probléma gyökere az, hogy a szövetség biztonsági kötelezettségei és valós katonai feladatai közötti kapcsolat a hidegháborút követően minimálisra csökkent: a NATO-nak határozott és hiteles mandátuma van olyan biztonsági veszélyek elhárítására, amelyek előfordulási valószínűsége a nullához közelít, azon feladatok tekintetében viszont, amelyek előfordulási gyakorisága radikálisan megnőtt a megváltozott nemzetközi stratégiai környezetben, zavaros és ad hoc szervezeti kötelezettségei vannak. A kötelezettségek és a szükségletek között feszülő diszkrepancia vált az elmúlt időszak legfeszítőbb kérdésévé a NATO-ban. Azonban nem a NATO megszüntetése és új biztonsági szervezet létrehozása a reális megoldás, hanem olyan új politikai-katonai mechanizmusok kialakítása a NATO-n belül, amelyek képesek a hidegháború utáni igényeket és elvárásokat összehangolni.

A döntéshozatal reformja
A NATO tagállamai egyetértést alakítottak ki abban, hogy a biztonság kulcsa a hidegháború után is az együttcselekvés képessége lesz; s a NATO belső reformjának két párhuzamos kérdéskört kell megoldania: a szervezet politikai döntéshozatali mechanizmusát és katonai szerkezetét adaptálni kell a hidegháború utáni feladatokhoz. Egyrészt az európai–amerikai politikai és anyagi tehervállalást kell arányosítani, anélkül, hogy ez Washington „kivonulásához” vezetne NATO-ból. Másrészt a NATO haderejét képessé kell tenni a hagyományos védelem és az új típusú katonai missziók egyidejű ellátására, azaz egyszerre kell vállalni az 5. cikkelyből származó védelmi kötelezettségeket és az abba nem tartozó feladatok ellátását: a szövetség határain kívül eső katonai műveleteket, a válságkezelést és a béketeremtést. Ezért a NATO döntéshozó szerve, az Észak-atlanti Tanács (NAC) egy átfogó koncepciót fogadott el: a vegyes összetételű közös alkalmi kötelékek (CJTF) elvét, amelyben a „vegyes” (combined) azt jelenti, hogy a fegyveres erő több nemzetből való, a „közös” (joint) azt, hogy két vagy több haderőnemből áll, az „alkalmi” (task force) pedig egy ideiglenes, különleges célra létrehozott haderőre utal.

Ez az elv a NATO tagállamai között már nem új: jól bevált 1991-ben az öbölháborúban, de 1981-ben a falklandi válság idején és 1991-ben Zaire-ban is ez volt a rendezőelv. Bár a „combined joint” kifejezés általában ad hoc struktúrát jelöl, a tervek szerint a CJTF-koncepcióban a kialakítandó „vegyes” főhadiszállások állandó személyzettel, szabályzattal és különálló tervezéssel működnének. Feladatuk humanitárius akciók végrehajtása, konfliktusmegelőzés, békefenntartás és béketeremtés.

A CJTF tehát a több vagy összhaderőnemi NATO katonai eszközöket szétválasztható, de nem különálló katonai képességekbe strukturálja, s így állnak azok a NATO-tagállamok rendelkezésére. Így válik lehetővé, hogy az Egyesült Államok kulcsfontosságú katonai eszközöket bocsásson a NATO európai tagállamai részére egy-egy olyan katonai misszióhoz, amelyben maga nem kíván részt venni, de végrehajtását nem ellenzi. Ezekre támaszkodva tudja majd a NATO-tagállamok egy-egy csoportja a NATO parancsnoki, ellenőrzési és egyéb eszközeit bevetni attól függően, hogy egy adott helyzet mit kíván.

Természetesen léteznek nézeteltérések a CJTF kapcsán a tagállamok között. Ezek az európai legfelsőbb parancsnok (SACEUR) körüli vitákban csúcsosodnak ki (ez a legmagasabb NATO katonai tisztség, melyet hagyományosan amerikai tábornok töltött be). Elképzelhető ugyanis, hogy a SACEUR európai helyettesei egy tisztán európai misszió folyamán felhatalmazást nyerjenek a parancsnokság átvételére és az európai tagállamok által végrehajtandó katonai feladatok vezényletére. Washington attól tart, hogy ez „felhígítaná” az amerikai parancsnok hatáskörét. Az európai tagállamok viszont az Egyesült Államokat „SACEUR-romantikázással”, sőt „SACEUR-neuralgiával” vádolják.

Az európai szerepvállalás növelése
Az európai tagállamok önállóságának növelése a NATO-n belül a nyolcvanas évek eleje óta jellemzi a NATO belső változásának irányát. Washingtontól sem volt idegen az európai államok nagyobb szerepvállalásának elfogadása: Kennedytől kezdve minden amerikai elnök, minden egyes csúcstalálkozón hangsúlyosan transzatlanti partneri kapcsolatról beszélt. Az „európaizálást” támogató amerikai politika kialakításában fontos szempont volt a NATO-tagállamok közti „egyenlőbb tehermegosztás” elve.

A tagállamokat több irányú – politikai, gazdasági és biztonsági – nyomás ösztönzi az egyenlőbb szerepvállalás kialakítására. Sokan egy új amerikai–európai alku megkötésének és az Észak-atlanti Szerződés felülvizsgálatának szükségességét hirdetik. A NATO-nak olyan legfelsőbb szintű stratégiai felülvizsgálatra van szüksége, amelynek eredményeként deklarálnák az európai tagállamok nagyobb felelősségét és szerepvállalását, illetve az Egyesült Államok további elkötelezettségét az európai biztonság iránt – annak nukleáris dimenziójával együtt. A CJTF-megoldás egy időre nyugvópontra helyezheti a vitát, legalábbis addig – hangsúlyozza néhány német szakértő –, ameddig a Nyugat-európai Unió (WEU) Maastricht szellemében valóban az Európai Unió katonai biztonsági és védelmi karjává nem válik. Ennek megfelelően a WEU-tagállamokban folyik a közös kül- és biztonságpolitika komplementer programjának, az európai védelmi politikának az előkészítése.

1994-ben intézményesült a NATO európaizálásának elve az Európai Biztonsági és Védelmi Identitás (ESDI) integrálásával a NATO katonai ágába és szervezeti felállásába, amelyben nemcsak a kollektív védelem, hanem az új NATO-funkciók – mint például a válságkezelés – is nagy szerepet játszanak. Az új munkamegosztás azon a felismerésen alapul, hogy a külső fenyegetés látványos csökkenésével csak egy valóban partneri kapcsolat képezheti a NATO belső kohéziós erejét. A CJTF/ESDI reform a NATO-ban akkor is lehetővé teszi az európai védelmi identitás erősödését, ha a maastrichti értelemben vett európai kül- és biztonságpolitika kiforrása a reméltnél jóval több időt vesz igénybe.

Az európai szerepvállalás növelése sokszor bukkant már elő retorikai fordulatként vagy politikai elképzelések tárgyaként, az elv gyakorlati megvalósulása azonban a CJTF egyik fontos következménye. Ez az elv adja meg annak lehetőségét, hogy NATO katonai műveletek mind NATO-parancsnoklattal – ha az Egyesült Államok az akció résztvevője –, mind WEU-parancsnoklat alatt – ha Washington nem a legfontosabb résztvevő, vagy a művelet tisztán európai jellegű – végrehajthatók legyenek. A CJTF-elv a NATO-országok részvétele mellett a nem NATO-tagállamok, tehát például a békepartner országok bekapcsolódási lehetőségét is biztosítja, bármelyik parancsnoklat is legyen érvényben.

Az ESDI szerepének konkrét növelése annak a CJTF-alapelvnek az eredménye, mely kombinálja a parancsnoki rendszer rugalmassá tételét a katonai eszközök rugalmas használatával. Az elv kimondja, hogy az Egyesült Államok jelentős katonai eszközöket bocsáthat az európai partnerek rendelkezésére amerikai szárazföldi csapatok részvétele nélkül (bár Washington fenntartja az erre irányuló kérés elutasításának lehetőségét is). Ilyenek lehetnek a légi szállítási eszközök, műholdas információk vagy katonai tervező egységek.

Mindennek a NATO katonai erőinek átstrukturálásával párhuzamosan kell történnie: rugalmasabbá kell válniuk ahhoz, hogy valódi multinacionális erőként európai parancsnokság alatt a NATO földrajzi területén kívül is képesek legyenek katonai feladatokat végrehajtani. A szövetség hidegháború utáni feladatainak ellátásához a katonai struktúra adaptációja éppoly elkerülhetetlen, mint a politikai döntéshozatali reform. A NATO átstrukturálásának és egy új transzatlanti egyensúly kialakításának már a nyolcvanas években felmerült igénye vezetett a CJTF elvének elfogadásához, a hidegháború vége pedig lehetővé tette ennek megfogalmazását.

A CJTF-elv biztosítja az adott helyzetnek megfelelő rugalmas koalíciók létrehozásának lehetőségét, mivel intézményesíti a „tenni akarók koalíciójának” megalkotását, és lehetővé teszi a WEU önálló szerepvállalását. A CJTF rugalmasságot biztosít a WEU és a NATO közötti parancsnoklati átkapcsolásra. Ezzel kiegyenlítődnek a transzatlanti politikai súlypontok: a CJTF lehetővé teszi a NATO-n belüli európai szerep növelését, de megtartja Washington európai érdeklődését.

A NATO új szerepét keresve, sok biztonságpolitikai szakértő támogatta a tagállamok területén kívüli katonai feladatok beillesztését a NATO alapfeladatai közé. Az ilyen jellegű katonai missziók nem újak a NATO-tagországok gyakorlatában, azonban ezeket a CJTF-ig kizárólag közvetlenül kétoldali alapokon szervezték általában Washington és egy-egy érintett tagállam között. A CJTF ezt az ad hoc bilaterális elrendezést intézményesíti – ez tűnik a legbiztosabb módszernek ahhoz, hogy az érdekkülönbségek ne zilálják szét a NATO-tagállamok együttműködését.

Az Egyesült Államokat az az elképzelés vezérli a NATO-reform véghezvitelének és az európai biztonsági és védelmi identitás megerősítésének támogatásában, hogy Washington a közös védelem anyagi terheinek nagyobb részét tudja ezáltal áthárítani európai szövetségeseire, hiszen az európai tagállamok kisebb amerikai szerepet igényelnek, gazdasági erejük stabil, és sok gazdasági területen az USA fő vetélytársai. Ugyanakkor sem a kiegyenlítettebb gazdasági potenciál, sem a politikai nyomás vagy egy önálló európai védelmi identitás politikai támogatottsága nem mutatkozott meg az európai országok védelmi költségvetésének növekedésében. Az amerikai döntéshozatalt egy belső dilemma jellemzi: hogyan maradhat az USA szuperhatalom úgy, hogy ez egyre kisebb gazdasági terhet jelentsen számára.

A bővülés hatása
A CJTF-elv a leendő új tagállamok esetleges lassító, a döntéshozatalt nehézkessé tevő negatív hatását is kiküszöböli. Bár vannak, akik attól tartanak, hogy a bővülés megnehezíti a NATO belső reformját és rontja kohéziós erejét, 1996-ra az a megközelítés vált elfogadottá, miszerint a bővülés sokkal inkább segíti a belső reformfolyamatot: katalizátor szerepet tölt be a szövetség megújulásában, lendületbe hozza a tagállamokat, új impulzust ad az amúgy is szükséges belső reformok véghezviteléhez. Ráadásul az új tagországok valószínűleg a NATO leglelkesebb tagjai lesznek, így ha nem is katonailag, de politikailag lehetnek a belső erő forrásai.

A NATO bővülése a szervezet belső reformjától elválaszthatatlan, annak szerves része. Ezt példázza az 1996. júniusi berlini nyilatkozat, amely a NATO belső reformja és bővülése közti kapcsolatról szól. Ebben a tagállamok kimondják: „biztosítani fogjuk, hogy a bővüléssel kapcsolatos szempontokat a belső adaptációs folyamat figyelembe vegye.” A bővülés alapjában két folyamatot jelöl egyszerre: a NATO tagjainak és funkcióinak bővítését. Sőt, éppen a „kettős bővülés” definiálása az, ami a bővítés kérdését elfogadhatóvá vagy legalábbis könnyebben eladhatóvá teszi. A reform csak az integráció és a funkcionális bővítés ikerfolyamatában, egymással párhuzamban lehet sikeres.

A változás fő hangsúlya a bővülésről áttevődik a CJTF-re: valójában a különbség nem annyira a „16-ok NATO-ja” és a „kibővült NATO” között lesz, hanem inkább a „CJTF nélküli NATO” és a „CJTF-es NATO” között. Ezzel a hangsúlyeltolódással párhuzamosan, és ennek mintegy eredményeképpen Moszkva a CJTF-ben kézzelfoghatóan tapasztalhatja majd a NATO belső reformjának mélységét.

1996-ra kezdenek kirajzolódni a NATO új körvonalai. Ezek alapján néhány alappillér már világos: az európai államok nagyobb szerepvállalása, a katonai erő új feladatokra történő alkalmazása, a nagyobb katonai rugalmasság mára már a NATO-adaptáció elfogadott alapelvei, a vélemények legfeljebb a gyakorlati megvalósítást illetően térnek el egymástól. Az egyes nemzeti parlamentek felé történő elszámolásnak, egyetértésük elnyerésének szintén több figyelmet kell kapnia a NATO jövőbeni munkájában. A sikeres NATO-átalakulás további feltétele az új katonai és politikai feladatok pontos kijelölése; a szövetség politikai és katonai keverékjellegének megtartása a politikai elem erősödése mellett; akcióorientáltság; a NATO-bürokrácia megreformálása, munkájának felgyorsítása; valódi működő politikai tervező csoport kialakítása; a CJTF elvének részletes kidolgozása, esetleg egy új doktrína megfogalmazása; valamint az Észak-atlanti Közgyűlés új szereppel való felruházása a parlamenti befolyás erősítése érdekében. A következő lépésnek a darabkák értelmes, egységes képpé való összerakásának kell lennie, s vannak jelei annak, hogy ez a belső átalakulás a NATO-ban már zajlik is.

1990 óta a NATO legtöbb hidegháborús jellemzője tehát megváltozott vagy változóban van, feladatai nemhogy leszűkülnének a szövetség központi feladatára, a kollektív védelemre, hanem inkább bővülni látszanak, miközben a NATO költségvetése folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. A NATO talán legnagyobb történelmi sikere mégis az, hogy a biztonságpolitikai és katonai együttműködést szokássá alakította a tagállamok között.