2017. szeptember 22.

A NATO születése

Szerző: Dérer Miklós

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete létrejöttének okait, a szövetség céljait igen frappánsan fogalmazta meg Lord Ismay, a szervezet első főtitkára, amikor arról beszélt, hogy a NATO lényege „a németeket lent, az oroszokat kint és az amerikaiakat bent tartani” Európában. A hármas célrendszerből azonban a németek háttérbe szorítására irányuló törekvés egyre gyengült, miközben nőttön-nőtt a félelem a Szovjetuniótól. Európa hagyományos hatalmai az Egyesült Államok nélkül gyengének és védtelennek érezték magukat.

1949-ben, az Észak-atlanti Szerződés létrehozásakor kevesen látták előre, hogy a szövetség azzá a hatalmas szervezetté fejlődik, amelyet ma ismerünk. Azonban tudjuk a történelemből, hogy jelentős teljesítmények és eredmények igen egyszerű, esetenként periferikus mellékszíntereken, mellékszereplők által felvetett kezdeményezésekből is kinőhetnek. A washingtoni szerződés alapjául szolgáló gondolat – nevezetesen az, hogy az észak-atlanti térség, az Atlanti-óceán északi részét határoló, azonos értékeket képviselő országok életbe vágó közös érdekekkel rendelkeznek, melyeket békeidőben is intézményesen képviselniük és védeniük kell – szintén ilyen apró kezdeményezésből fakadt.

A németeket lent...
1940 decemberében, alig nyolc hónappal azután, hogy a náci Németország elfoglalta Norvégiát, a londoni emigráns norvég kormány külügyminisztere, Trygve Lie (a világháború után az ENSZ első főtitkára) vetette fel az alapideát egy „atlanti biztonsági szövetség” létrehozására. Elképzelése nemcsak a keserű tapasztalatokon alapuló teljes szakítást jelentette Norvégia semleges és el nem kötelezett múltjával, hanem radikálisan új gondolatnak számított a nyugati politikában. A külügyminiszter ugyanis olyan politikai, gazdasági és biztonsági kooperáció kialakításáról beszélt, amely felölelné az egész észak-atlanti térséget: az Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát, Norvégiát, Izlandot és a Feröer-szigeteket.

Az ötletet a brit külügyminisztérium rokonszenvvel fogadta, hiszen a szigetország politikusai már a háború elején felismerték, hogy Franciaország veresége folytán az európai biztonság gyakorlati megteremtése lehetetlen az Atlanti-óceán túlsó partján fekvő nagyhatalom aktív részvétele nélkül. A norvég gondolat új perspektívákat nyitott: az Egyesült Államok és általában az angolszász nagyhatalmak folyamatos európai kötelezettségvállalását a kisebb európai államok határozott felsorakoztatásával kapcsolta össze, ami megakadályozhatta, hogy bármely hatalom egyoldalú megoldásokra és előnyökre törekedjen a jövőben. Egy ilyen szövetség a későbbiekben a német problémát is képesnek látszott megszüntetni azáltal, hogy a két világháború kirobbantásában felelősnek tartott nagyhatalmat integrálja az európai államok közösségébe, a demokrácia és a kooperáció értékei alapján.

A gondolat a világháború alatt, különösen a Szovjetunió és az Egyesült Államok háborús bekapcsolódása után sokáig Csipkerózsika-álmát aludta, hiszen az erőviszonyok és az aktuális feladatok lényegesen megváltoztak a két nagyhatalom részvétele következtében. Az Egyesült Államok folyamatos európai szerepvállalása ekkor még nem tűnt biztosíthatónak a háborút követően.

A háború után a britek egy sokkal korlátozottabb elképzelést, a Nyugati Unió gondolatát vetették fel, és 1948. március 17-én Nagy-Britannia, Franciaország, valamint a Benelux államok alá is írták az ún. Brüsszeli Szerződést – a mai Nyugat-európai Unió alapját –, németellenes éllel, ötvenéves időtartamra. S bár Truman elnök az aláírás napján úgy nyilatkozott, hogy a szerződés megérdemli az Egyesült Államok teljes támogatását, ezen akkoriban még senki sem értett valóságos amerikai bekapcsolódást. Pedig a Truman-doktrína ekkor már létezett.

Az amerikaiakat bent...
Az Egyesült Államok külpolitikájának alapja Washington elnök híres búcsúüzenetétől kezdve az volt, hogy az ország békeidőben nem bocsátkozik „zavaros szövetségekbe”, nem sodródik bele az európai hatalmak háborúiba. A 20. század történelme azonban bebizonyította, hogy Nagy-Britannia egyensúlyt teremtő hatalmának század eleji lehanyatlásával ez az álláspont nem tartható tovább, és az amerikai érdekeknek megfelelő társadalmi-gazdasági rendszer fenntartása igényli az Egyesült Államok legalább esetenkénti közbeavatkozását, ahogy ez a két világháborúban meg is történt.

A második világháború, illetve az azt megelőző időszak eseményei, valamint a hegemóniára törekvő Szovjetunió felbukkanása a háború után arra késztette az amerikai államférfiak jelentős részét, hogy hagyományos izolacionizmusukat feladva, egyre inkább aktív szerepet vállaljanak az amerikai érdekek szempontjából létfontosságúnak minősített európai kontinensen. S nemcsak háborúban, hanem békeidőben is. E szerepvállalás politikai oldalát mutatta a békeszerződések kialakításában és a német kérdést megoldani hivatott külügyminiszteri értekezleteken játszott aktív amerikai részvétel. A gazdasági oldalt a Marshall-terv képviselte.

Az amerikai jelenlét azonban mindkét szinten ideiglenesnek volt tervezve, és csak egy-egy részterületre szorítkozott. Az 1947. március 12-én meghirdetett Truman-doktrína is nélkülözte – minden retorikája ellenére – az európai, illetve transzatlanti regionális dimenziót, hiszen „csupán” Törökország és Görögország feje fölül kívánta elhárítani a szovjet fenyegetést. Sőt, hiányzott az a jogi alap is, amely békeidőben lehetővé tette volna az Egyesült Államok számára a permanens kötelezettségvállalást vagy a szövetségekben való részvételt. Ez az akadály tűnt el 1948 nyarán az ún. Vandenberg-határozattal. A szenátus republikánus többsége és személy szerint a nagy hatalmú Vandenberg szenátor ugyanis szabad kezet adott a demokrata adminisztrációnak az Észak-atlanti Szerződés létrehozását célzó tárgyalásokra. Új konszenzus született az amerikai külpolitikában – ezúttal szovjetellenes alapon.

Az oroszokat kint...
A nyugati külpolitikában – a britben és néhány kisállaméban előbb, az amerikaiban később – a háború menetének megfordulásától erősödött a felismerés, hogy problémák merülhetnek fel a Szovjetunióhoz fűződő viszonyban. Az érdekek, a törekvések és az ambíciók különbségei egyre nyilvánvalóbbá váltak. Bár az együttműködés gondolata kitartott a végső győzelemig, sőt egy-két évig azután is érvényesült, erősödtek azok a hangok, amelyek a Szovjetunió terjeszkedésének és a kommunista pártok befolyásának feltartóztatását követelték. Ezek a körök a háború alatt halkabban, később hangosabban és nyilvánosan is kifogásolták Moszkva biztonsági vagy ideológiai alapú, esetenként egyértelműen imperialisztikus térnyerését, kompromisszumképtelenségét, egyoldalú befolyásnövelését, különösen Kelet-Európában.

Amikor az egykori szövetséges hatalmak külügyminiszterei 1947. decemberi londoni értekezletükön beismerték, hogy nem tudnak közösen dönteni Németország sorsáról, megnyílt az út az egymás ellen irányuló külön megoldások felé. A németellenes retorikájú Brüsszeli Szerződés már félszemmel (talán még többel is) a szovjet veszélyre figyelve jött létre. Ez még meglehetősen korlátozott szövetséget jelentett, hiszen hiányzott belőle a hatékonyság és a hiteles elrettentő erő miatt nélkülözhetetlennek tekintett Egyesült Államok, továbbá Skandinávia, valamint a mediterrán térség is. Ám az ekkor (1948 februárjában) bekövetkezett csehszlovák puccs, a kommunista hatalomátvétel Prágában meggyőzte a hezitálókat arról, hogy gyorsan kell cselekedniük, ha meg akarják állítani a szovjet előretörést. Sokak szeme előtt a Hitler–Sztálin-párhuzam is ott lebegett.

Európát egyre erősebb félelem töltötte el, hogy az Egyesült Államok újból kivonul az Óvilágból. Ez késztette arra Bevin brit külügyminisztert, hogy 1948. december 15-én a londoni külügyminiszteri konferencia kudarca után javasolja Marshall amerikai külügyminiszternek: a brüsszeli tárgyalásokat folytató hatalmak valamilyen szerződéssel kapcsolódjanak Nyugat-Európa többi részéhez és az Egyesült Államokhoz.

A javaslat széles körű vitát váltott ki az Egyesült Államokban. Voltak, akik a szovjet veszélyt nem katonai természetűnek tartották, tehát elegendőnek ítélték ellene a gazdasági, politikai, szellemi összefogást, egy nyugat-európai kezdeményezésű európai uniót, amelyet az Egyesült Államok közvetve, atommonopóliumával, a kontinensen maradó csapataival és fegyverszállításokkal segített volna. Másokban viszont érlelődött egy szoros amerikai–nyugat-európai paktum gondolata. Titkos amerikai–brit–kanadai tárgyalások kezdődtek, amelyek a csehszlovák események és más szovjet lépések árnyékában meglehetősen hamar eredményre vezettek.

Létrejött a megegyezés az alapelvekről, a kölcsönös segítségnyújtást biztosító híres-neves későbbi ötödik cikkelyről, továbbá megállapodtak a meghívandó országok köréről. Az eredeti elképzelések szerint ezek a következők lettek volna: Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Kanada, Franciaország, Belgium, Hollandia, Luxemburg, Írország, Olaszország, Portugália, Norvégia, Svédország, Dánia és Izland, valamint fenntartásokkal, de meghívandónak tekintették Nyugat-Németországot, Ausztriát és Spanyolországot is.

A tárgyalások
A márciusi titkos tárgyalások és a július elején kezdődő tényleges előkészítő megbeszélések közötti időszak elegendőnek bizonyult az amerikai belső problémák megoldására és egyes akadályok elhárítására. Nemcsak a Fehér Házat, a Nemzetbiztonsági Tanácsot és a hadügyminisztériumot (a Pentagont) sikerült viszonylag könnyen meggyőzni, hanem Vandenberg szenátor segítségével a kongresszust is (június 11-én fogadták el a Vandenberg-határozatot). Az is nyilvánvalóvá vált, hogy Görögország, Törökország és Irán problémáját nem lehet – ahogy Marshall külügyminiszter javasolta – az eljövendő paktum keretében megoldani.

A július 6-án kezdődő washingtoni előkészítő tárgyalások a Brüsszeli Szerződést aláíró öt ország, valamint a két észak-amerikai hatalom között folytak. A tárgyalások jegyzőkönyvéből kiderül, hogy az Egyesült Államok egyáltalán nem kívánta ráerőszakolni magát Nyugat-Európára, inkább az európaiak ragaszkodtak mindenáron az amerikai vezető szerephez. Washingtonnak éppen az volt a törekvése, hogy korlátozza saját részvételét, s inkább az európaiakat mobilizálja, illetve vegye rá a nagyobb szerep- és tehervállalásra. Már ekkor tetten érhető az az amerikai törekvés, hogy saját kötelezettségei korlátozására az atlanti rendszer felállításával párhuzamosan erősítse a nyugati uniót (a Brüsszeli Szerződést) is.

A tárgyalások alapvetően három téma köré csoportosíthatóak. Az egyik a meghívandó országok köre, más szóval a szerződés területi érvénye volt. Viszonylag hamar eldöntötték, hogy a felvetődött három regionális megoldás – egy skandináv védelmi paktum, egy mediterrán konstrukció és az atlanti szerződés – helyett egyetlen szervezetben gondolkodnak, mely nem a Brüsszeli Szerződés kiterjesztése lesz, hanem vadonatúj struktúra. Ennek a megoldásnak az az előnye is megvolt, hogy ezáltal megmaradhatott a brüsszeli rendszer, a tisztán európai védelmi közösség továbbfejlesztésének lehetősége. Hamar kiderült, hogy Svédország – elsősorban Finnország önálló államiságát biztosítandó, de hagyományos semlegességi pozíciójából eredően is – nem kíván az atlanti szerződés tagja lenni, mint ahogy az Észak-Írország kérdésében Nagy-Britanniával vitában álló Írország sem volt hajlandó olyan szövetségbe lépni, amelynek London is tagja.

Azt is eldöntötték, hogy a francoista Spanyolország, valamint Nyugat-Németország bevonása nem aktuális, és Németország újrafelfegyverzése még korai. Sikerült kivédeni a gyarmatbirodalmak bevonására irányuló brit, illetve francia törekvést, és csak a francia tengerentúli megyék (Algéria) kérdése nyert Párizs számára pozitív megoldást. Az erős és befolyásos kommunista pártja miatt különösen veszélyeztetettnek tekintett Olaszország felvétele ugyanakkor a jövőre nézve fontos precedenst teremtett: nemcsak a mediterrán kapcsolatot építette ki, hanem egyúttal ígéret volt arra nézve, hogy nem atlanti ország is felvételt nyerhet az atlanti szövetségbe. E lépés jelentősége már az ötvenes évek elején, Görögország és Törökország csatlakozásakor megmutatkozott.

Dánia és Portugália önmagukban, atlanti elkötelezettségük miatt is fontos alkotóelemei voltak a szövetségnek, jelentőségüket azonban igazán Grönland (dán birtok) és az Azori-szigetek (Portugália része) jelentette: két olyan földrajzi térség, amely részint északon, részint délen lezárta és védte az Atlanti-óceán északi területeit.

Viták folytak a tagság jellegéről is. Eredetileg lehetőséget kívántak biztosítani a teljes tagság mellett különleges megoldásokra (például Írország és Izland esetében), illetve a társulás valamilyen formájára (amíg Svédország csatlakozásában reménykedtek). A többszintű tagság gondolatát végül elvetették, és csak egyféle teljes tagságot határoztak meg a szerződésben részt vevők számára.

Az ötödik cikkely
Végül tisztázni kellett a létrehozandó Észak-atlanti Szerződés majdani hírneves ötödik cikkelyének, a kölcsönös segítségnyújtás ígéretének kérdését is, hiszen az ilyenfajta szabályozás minden biztonsági szerződés lelke és legfontosabb pontja. Ez a cikkely kimondja: „A felek megegyeznek abban, hogy az egy vagy több tag ellen Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek; és ennélfogva megegyeznek abban, hogy ha ilyen támadás bekövetkezik, mindegyikük [...] támogatni fogja az ekként megtámadott felet vagy feleket azzal, hogy egyénileg és a többi féllel egyetértésben azonnal megteszi azokat az intézkedéseket – ideértve a fegyveres erő alkalmazását is –, amelyeket a békének és biztonságnak az észak-atlanti térségben való helyreállítása és fenntartása érdekében szükségesnek tart.”

A különbségek a kölcsönös segítségnyújtási formula értelmezésében eredetileg eléggé jelentősek voltak, hiszen az európaiak – akik leginkább tartottak egy szovjet támadástól – határozott és kötelező érvényű megfogalmazást erőltettek. Az amerikaiak sokkal óvatosabban álltak a kérdéshez, és eredetileg magának az agressziónak, illetve a fegyveres támadásnak a fogalmát is a szerződésben tisztázandónak tekintették. Végül megegyeztek abban, hogy a definíciók használata voltaképpen a potenciális agresszor kezére játszana, hiszen biztos lehetne abban, hogy mely cselekményei nem részesülnek megfelelő válaszban. A végső megoldás meglehetősen indirekt megfogalmazásai az izolacionizmust még nem százszázalékosan maga mögött hagyó amerikai kongresszus megnyugtatására is szolgáltak, hiszen az amerikai alkotmány értelmében csak a kongresszus üzenhet hadat. Így végül is maradt az a formula, amely az egyes országok jogának tekinti, hogy valamely támadást fegyveres támadásnak minősíthessen és eldönthesse a megfelelő ellenintézkedéseket.

Az 1949. április 4-én aláírt Észak-atlanti Szerződés (NAT) klasszikus diplomáciai szerződés volt, amely nagyon széles körű együttműködés keretét fektette le. A preambulum és a második cikkely fogalmazza meg a lényeget: a szerződő felek abból a célból kötnek szerződést, hogy megőrizzék „a szabadságot, népeiknek a demokrácia, az egyéni szabadság és a jog uralma elvein alapuló közös örökségét és civilizációját. [...] Megerősítik szabad intézményeiket, biztosítják azoknak az elveknek jobb megértését, amelyeken ezek az intézmények nyugszanak, és kifejlesztik a stabilitás és jólét előmozdítására alkalmas körülményeket. Arra fognak törekedni, hogy nemzetközi gazdaságpolitikájukban kiküszöböljenek minden ellentétet, és bátorítani fogják a bármelyikük és valamennyiük közötti gazdasági együttműködést.”

A következő években erre a szerződésre épült rá az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), hiszen a részt vevő felek számára a berlini válság, a kínai kommunisták győzelme, a koreai háború és más események is nyilvánvalóvá tették, hogy az értékalapú kötelezettségvállalásokat valódi – és komolyan vehető – szervezeti struktúrával, magyarán: az amerikai jelenlétre és globális fölényre alapozott integrált katonai erővel kell kiegészíteni. A NATO további története tehát a szerződésre épülő szervezet története, annak változásai, folyamatos reformja.

Mind az angolszászok közötti titkos tárgyalások a Pentagonban 1948 márciusában, mind pedig a közvetlen előkészítő tárgyalások a legteljesebb titoktartás mellett zajlottak. Érdemes azonban megemlíteni, hogy a brit delegáció tagja volt az a Donald Maclean, aki a híres szovjet mesterkém, Kim Philby baráti köréhez és kémhálózatához tartozott, s aki 1951-ben, amikor szorult a nyaka körül a hurok, a Szovjetunióba menekült. Éppen ezért valószínűleg nem véletlen, hogy már 1948. április 4-én a Zycie Warszavy lengyel újság cikket közölt az Észak-atlanti Szövetségről és az erre vonatkozó angol–amerikai tervekről. Mindez azt mutatja, hogy Moszkva közvetlenül és első kézből nyert információkat az alakuló szerződésről, a tárgyalásokról. A folyamatot megakadályozni, az eseményeket befolyásolni azonban nem tudta.