2017. december 16.

A német egység. A Német Császárság létrejötte és európai jelentősége

Szerző: Diószegi István

A múlt század második felében, a túlfűtött nacionalizmus korában már anakronisztikusan hatott a német nemzet területi széttagoltsága. A kapitalista fejlődés már gazdasági egységgé olvasztott hatalmas német területeket, s politikai közösséggé formált kisebb-nagyobb német államokat. Ám a nemzeti átalakulás befejeződése előtt Ausztria és Franciaország torlaszolta el az utat. A kérdés az volt, hogy győzedelmeskedhet-e az etnikai elv, lezárulhat-e Nyugat-Európa nemzeti átrendeződésének a nagy francia forradalommal elindított folyamata. A történelmi feladványt Bismarck zseniálisan oldotta meg.

A német történeti fejlődés sajátos utat járt be: mind a nyugat-európai, mind a kelet-európai modelltől különbözött. Nyugat-Európában már a középkorban centralizált, többé-kevésbé állandó országhatárokkal rendelkező államok jöttek létre, amelyekre – minthogy az etnikai állomány egészét vagy nagy részét magukba foglalták – nagyobb nehézség nélkül ráépülhetett a modern kor tipikus formációja, a nemzetállam. Kelet-Európa középkori államai – Oroszország kivételével – nem tudták megőrizni önállóságukat, területükkel valamely dinasztikus konglomerátum építőelemévé váltak, hogy aztán annak a nemzeti ébredés korában a soknemzetiségű birodalom arculatot kölcsönözzék.

A szétforgácsoltság
A földrajzi értelemben vett Németországot a sors megkímélte a kelet-európai nyomorúságtól. A partikuláris erők szívóssága és a külhatalmi politika ellenérdekeltsége ugyanakkor mindig gátat emelt az olyan erőfeszítések elé, amelyek a francia vagy az angol mintához igazodó centralizált állam létrehozását célozták meg. Németország alig volt több, mint földrajzi fogalom: a Memel és a Rajna közötti félmillió négyzetkilométernyi területen 360 kisebb-nagyobb őrgrófság, választófejedelemség, hercegség és királyság élte önálló állami életét. A messzi középkorba visszanyúló közjogi képződmény, a Német Nemzet Római Szent Birodalma nem volt több, mint szuverén államok közötti alkalomszerű védelmi együttműködés, hogy aztán 1806-ban a napóleoni fegyverek csapása alatt az is megszűnjék.

Ahogy az állami centralizáció jószerivel ismeretlen maradt Németországban, úgy a nemzeti alapokon történő építkezés kísérlete is kudarcot vallott az első időszakban. 1815-ben, a szent szövetségi restauráció szellemében végbement rendezés alkalmával az állami széttagoltság rendszerét állították vissza, s noha a szétforgácsoltságot jócskán mérsékelték, még mindig harmincnyolc szuverén állam létét ismerték el. A széttagoltságot az egyidejűleg létrehozott új közjogi keret, a Német Szövetség sem szüntette meg. Ez a közös intézmények ellenére sem volt több, mint alkalmi védelmi társulás, amely még az államszövetség követelményeinek sem felelt meg. Ráadásul sajátos történelmi és közjogi szerkezete folytán eleve alkalmatlan volt arra, hogy kerete lehessen egy német nemzeti államnak.

A frankfurti parlament nagy kísérlete 1848–49 folyamán végül bizonyságul szolgált arra, hogy a nemzeti és a dinasztikus érdek összeegyeztethetetlen, és a szövetségi keret nem tölthető meg nemzeti tartalommal. A Habsburg-dinasztia nem tudta eldönteni, hogy Németországhoz vagy a Monarchiához köti őt hivatása, a Hohenzollern nem vállalkozott a német kard szerepére, a kisebb dinasztiák pedig a hamis kisállami patriotizmus védőállásai mögé sáncolták magukat. A bécsi kongresszus óta lepergett évek egyetlen pozitív és előremutató fejleménye az volt, hogy 1834-ben létrejött a Zollverein, amely a Habsburg Monarchiához tartozó területek kivételével vámszövetségbe tömörítette a Német Szövetség tagállamainak többségét. Németország ugyan politikai értelemben továbbra is széttagolt maradt, a gazdasági összefogás azonban megteremtette a jövendő politikai egység alapjait.

A Német Szövetség nemzeti átalakításával kapcsolatosan megélt kudarcok első pillantásra időszerűtlennek tűnő következtetésre vezettek: a német nemzeti állam megteremtésének misszióját a Hohenzollern-dinasztiának kell magára vállalnia. Annyiban volt ez anakronizmus, hogy a nyugat-európai dinasztiák jó két-háromszáz évvel korábban, a feudális abszolutizmus időszakában láttak el hasonló funkciót. A megkésett német történelmi fejlődés feltételei közepette egy ilyen irányvételnek mindamellett megvolt az aktualitása. Annál is inkább, mert elvetette a Német Szövetség alkalmatlannak bizonyult keretét, és a német nemzeti államot a Zollverein által gazdasági tekintetben uniformizált területekre szándékozott ráépíteni.

Az új irányvétel, amely az 1862-ben porosz miniszterelnökké kinevezett Bismarck nevével kapcsolódott össze, az első időszakban nem látszott megvalósíthatónak. Csupán annyi eredmény mutatkozott, hogy az új miniszterelnök alkotmányos konfliktus árán is keresztülerőszakolta a hadseregreformot, és a porosz hadsereget az általános hadkötelezettség elvének érvényesítésével modern tömeghadsereggé fejlesztette. Az alkotmányos konfliktus azonban teljesen elszigetelte Bismarckot Poroszországban, és a német nemzeti közvélemény is szembefordult vele. A nemzetközi konstellációk sem mutatkoztak kedvezőeknek. Ausztria, a nagy rivális mindent elkövetett, hogy kihasználja a porosz politika népszerűtlen fázisát, a német széttagoltság konzerválásában érdekelt két nagy szomszéd, Franciaország és Oroszország pedig gyanakvó tekintettel szemlélte mindazt, ami a hadsereg ügyében Berlinben történt.

A kedvezőtlen belső és külső fogadtatás ellenére a porosz miniszterelnök szívós következetességgel haladt a maga útján, és rövidesen a dinasztikus egyesítés szempontjából jelentős külpolitikai sikereket könyvelhetett el. 1863-ban, a lengyel felkelés alkalmával diplomáciai támogatásban részesítette Oroszországot, és ezzel elnyerte a nagy keleti szomszéd jóindulatát. 1864-ben sikeres háborút vívott Dánia ellen az elbai hercegségek, Schleswig és Holstein megszerzése érdekében, s ezzel megtette az első lépést a német egyesítés irányába. A későbbi fejlemények szempontjából mindamellett az bizonyult leginkább hasznosnak, hogy a háborúban Ausztriát is Poroszország fegyvertársává tette. A közösen kivívott győzelemnek Eris almája lett a gyümölcse: a schleswig–holsteini kondominiumból Bismarck bármikor háborút provokálhatott. Amikor Echberg utolsó hivatali ténykedéseként 1864 októberében a bécsi békét aláírta, Ausztriában már sokan érezték, hogy rossz üzletet kötöttek.

Az Ausztriával való fegyveres megmérkőzés rendkívül sok kockázatot rejtett magában. Az osztrák hadsereg Európa egyik legerősebb hadseregének számított, a porosz hadsereget viszont még mindig nyomasztotta a Napóleontól elszenvedett vereségek emléke. A porosz–osztrák háború a német nemzeti közvélemény számára elfogadhatatlan volt, és aki ilyet kezdeményezett, annak magára kellett vállalnia a testvérháború előidézésének ódiumát. A két nagy szomszéd, Oroszország és Franciaország várható magatartása is aggodalomra adott okot. II. Sándor azért engedett szabad folyást a fejleményeknek, hogy ezáltal még inkább függő helyzetbe vonja Poroszországot, III. Napóleon pedig a németek rovására területi nyereségre akart szert tenni.

A kedvezőtlen körülményeket a porosz miniszterelnök a diplomácia eszközeivel igyekezett ellensúlyozni, és ehhez hagyományos és rendhagyó módszereket egyaránt felhasznált. Ezt szolgálta az Ausztriát kétfrontos háború megvívására kényszerítő porosz–olasz szövetség, a magyar emigrációval való kapcsolatépítés, valamint a szomszédos hatalmak számára kilátásba helyezett kompenzáció. A szokványos és a rendhagyó eszközök azonban nem bizonyultak igazán hatékonyaknak. A Poroszország számára kedvező végkifejlet így nem annyira a diplomácián, mint inkább a porosz hadsereg váratlan teljesítményén és a hatalmi politika ritkán mutatkozó irracionalitásán múlott.

A porosz hadsereg teljesítménye, amely 1866. július 3-án Königgrätz és Sadowa között az osztrák fősereg felmorzsolásában mutatkozott meg, persze csak a kortársak szemszögéből volt váratlan. Valójában logikusan következett a tömegszerűség és a mozgékonyság, a modern hadviselés két alapelvének következetes alkalmazásából. A hatalmi politika pedig annyiban volt irracionális, hogy a területmegtartást, illetve a területszerzést a biztonság elé helyezte. II. Sándor a korábbi lengyelországi szerzemények megőrzését, III. Napóleon a Rajna-menti gyarapodást ítélte fontosabbnak, s magatartásukkal azt kockáztatták, hogy szomszédságukban birodalmi szintet megközelítő államalakulat jöhet létre.

Az Északnémet Szövetség megalakulása
A porosz hadsereg königgrätzi győzelmének és a hatalmi politikában mutatkozó visszafogottságnak köszönhetően 1866 nyarától nagy horderejű változások mentek végbe Németországban. A változást nemzetközi jogi vonatkozásban az 1866. augusztus 23-án aláírt prágai béke rögzítette. Ebben a vesztes Ausztria elismerte a Német Szövetség megszűnését, és hozzájárult ahhoz, hogy Németország újjáalakulása az Osztrák Császárság részvétele nélkül menjen végbe.

A königgrätzi győzelem eredményeként a belnémet viszonyok is gyökeresen átalakultak. Ausztria a prágai békében abba is beleegyezett, hogy Poroszország a Majnától északra elhelyezkedő államokkal szorosabb szövetségi kapcsolatra lépjen. A jóváhagyás persze csak formalitás volt, mert a győztes Poroszország enélkül is saját belátása szerint intézhette dolgait. Az átalakulásnak számos szuverén német állam esett áldozatául. Bismarck egyszerűen trónfosztottnak nyilvánította Hannover, Kurhessen, Frankfurt, valamint Nassau uralkodóit, és országaikat minden további nélkül bekebelezte Poroszországba. A volt Német Szövetség többi tagállamával szemben azonban más eljárást követett. Már a prágai béke aláírása előtt megindult az a folyamat, amelynek során Poroszország szövetségi viszonyra lépett az északnémet kisállamokkal azzal a céllal, hogy a Majnától északra fekvő területen szövetségi államot hozzanak létre. Az egyes szerződéskötések révén, megfelelő alkotmányos ceremóniák kíséretében, 1867. április 16-án megszületett az új szövetségi állam, az Északnémet Szövetség.

A frissen létrejött egységes német nemzeti állam, amint elnevezése is mutatta, az északi területekre korlátozódott, de a nagy átalakulás a Majnától délre fekvő államokra is kihatott. Az Északnémet Szövetség alkotmánya nyitva hagyta a kaput a további csatlakozások előtt, és noha ez akkor csupán formalitás volt, jelezte a további változás irányát. A jövőbeli lehetőség mellett azonban valódi új kötelékek is szövődtek. Bajorország, Württemberg, Baden és Hessen, valamint Poroszország 1866 augusztusa–szeptembere folyamán kölcsönösen kötelezettséget vállalt arra, hogy háború esetén teljes hadseregét egymás rendelkezésére bocsátja, és a haderőt a porosz király főparancsnoksága alá helyezi. A katonai kötelék mellett a gazdasági kapcsolatok is szorosabbá váltak. A délnémet államokkal való egyesítés teljessé tételéhez azonban Bismarcknak új utakat kellett keresnie.

Bismarck rendhagyó eszközöket használt a politikában – a magyar emigrációval való paktálásáért és a német uralkodók detronizálásáért a történetírástól később a „fehér forradalmár” minősítést kapta –, de alapjában véve tisztelettel viseltetett a hatalmi politika hagyományos normái iránt. A 18. századi kabinetpolitika szellemében úgy gondolta, hogy a németországi változásokat akkor tudja elfogadtatni, ha megfelelő kompenzációban részesíti a szomszédos hatalmakat. A kompenzációs készség már az Ausztriával való fegyveres összeütközés periódusában megmutatkozott, de még inkább felerősödött a német egyesítés befejező szakaszában.

A kompenzációs politikában Franciaország volt az első számú partner, hiszen a német átalakulás ezt az országot érintette a legérzékenyebben. Csereobjektum gyanánt ott volt Luxemburg és Belgium, amelyekhez nem fűződött közvetlen német állami érdek, és amelyek mint lehetséges szerzemények a nagy forradalom óta a francia külpolitika irányítóinak szemei előtt lebegtek. Ha ezek birtoklásához a porosz kancellár hozzásegíti III. Napóleont, cserébe megkaphatja a francia hozzájárulást a délnémet államok csatlakozásához.

A száz évvel korábbi állapotokhoz viszonyítva azonban volt egy el nem hanyagolható különbség: az időközben kialakult nemzeti közvélemény érdeklődése és érzékenysége. Amikor 1867 áprilisában a Luxemburggal kapcsolatos német–francia alkudozás kitudódott, a német szövetségi gyűlésben olyan vihar támadt, amely Bismarckot is visszahőkölésre késztette. A kancellár egy megrendelt interpellációra válaszolva kijelentette: nem ért egyet azzal, hogy Luxemburg Franciaországhoz kerüljön. A kompenzációs politika útja járhatatlannak bizonyult.

A luxemburgi válság III. Napóleont és Bismarckot egyaránt rádöbbentette, hogy Franciaország és az Északnémet Szövetség között mélyreható ellentétek állnak fenn. A bonapartista rendszer nem nyugodhatott bele a Rajnán túli gyökeres átrendezésbe, mert a bekövetkezett változások Franciaország hatalmi állását veszélyeztették. Bismarcknak ugyanakkor be kellett látnia, hogy a német egyesítés befejezése csak Franciaország visszaszorítása árán válik lehetségessé. A felülről végrehajtott forradalom napirendre tűzte a francia–német háborút.

A nemzeti átalakulás lezárulása
A prágai béke, miközben biztosította a Majnától délre fekvő országok független nemzetközi státusát, egyúttal falat emelt az Északnémet Szövetség és a délnémet államok közé, hogy ez utóbbiak csatlakozását megakadályozza. Bismarck egy alkalommal azt mondta: csalódik, aki azt hiszi, hogy ez igazi fal, nem pedig eszmei választóvonal. Szerinte ez csupán rács, amelyen keresztül a nemzeti áradat feltartóztathatatlanul áthömpölyög. Az Északnémet Szövetség megalakulását követő fejlemények ezt a megállapítást látszottak igazolni: észak és dél kapcsolata egyre szorosabbá vált, és úgy tűnt, hogy belátható időn belül bekövetkezik a spontán egyesülés.

A türelmetlen aktivitásáról ismert szövetségi kancellár ebben a szituációban úgy látta jónak, ha a nyugodt kivárás álláspontjára helyezkedik, és elsietett lépésekkel nem zavarja meg a „természetes nemzeti fejlődést”. A történelem menetébe való önkényes beavatkozás mindig csak éretlen gyümölcsöket hozott, mondta, és a türelmetlenkedőket azzal intette nyugalomra, hogy az órát előbbre lehet ugyan állítani, de az idő attól még nem múlik gyorsabban. Ezúttal azonban az idő nem őt, hanem a türelmetlenkedőket igazolta. A déli államoknak az Északnémet Szövetség iránti vonzódása az évek múlásával nem erősödött, hanem egyre inkább gyengült, és csaknem mindenütt a különállás fenntartásához ragaszkodó erők kerekedtek felül. A kompenzációs politika kudarca után a spontán egyesítés elgondolása is zsákutcába torkollott.

Nem maradt más választás: az órát mégiscsak előbbre kellett állítani, és vállalni kellett a fegyveres megmérkőzést a német egyesítést akadályozó Franciaországgal. A kockázatos játékban újra megmutatkozott Bismarck diplomáciai virtuozitása. Hohenzollern Lipót jelölésével a spanyol trónra, majd a híres-hírhedt emsi távirattal elérte azt, hogy 1870. július 19-én Franciaország üzenjen hadat, így Bismarck hatályossá nyilváníthatta a délnémet államokkal kötött véd- és dacszövetséget. Az 1866-os szituációt is sikerült újra előállítania: bár most nem tudott szövetségesre szert tenni, legalább a hatalmak jóindulatú semlegességét kieszközölte. Oroszországot, amely a lengyelkérdés miatt egyébként is szolidáris volt vele, az 1856-os párizsi béke revíziójának ígéretével állította a maga oldalára, Angliát a Belgiummal kapcsolatos francia annexiós tervek leleplezésével neutralizálta, az Osztrák–Magyar Monarchiát pedig, ahol a revánsszándék különben is csak az udvari körökre korlátozódott, az orosz adu kijátszásával bírta tétlenségre.

A játszma azonban, miként 1866-ban, most is a csatatéren dőlt el, és az egyesített német hadsereg – a várakozásokkal ellentétben – ekkor is jobbnak bizonyult. A königgrätzi csoda ugyan nem ismétlődött meg, mert bár a francia fősereg 1870. szeptember 2-án III. Napóleonnal az élén Sedannál letette a fegyvert, a német hadsereg az annexiós célkitűzések miatt hosszú és véres küzdelembe bonyolódott, és csak 1871. január végére tudta kikényszeríteni a végleges francia kapitulációt. A háború mindamellett elérte célját. A megvert Franciaország nem volt többé olyan helyzetben, hogy akadályt gördíthessen a német egyesítés útjába, sőt Elzász-Lotaringia német bekebelezéséhez is hozzájárult. A francia hadüzenet következtében feltámadt német lelkesedés pedig ledöntötte az észak és dél közé emelt falat, és a délnémet államok az 1870 novembere–decembere folyamán kötött szerződések révén egyesültek az Északnémet Szövetséggel. A német császárság proklamálásának a versailles-i palota tükörtermében 1871. január 17-én megrendezett színjátékával mindezt Európa számára is nyilvánvalóvá tették.

Az egyensúly felborult
Benjamin Disraeli, a brit konzervatív ellenzék vezetője 1871. február 9-én az alsóházban mondott beszédében a német egység létrejöttét a francia forradalomhoz hasonlította, olyan eseményhez, amelynek következtében megszűnt az 1648-as vesztfáliai béke óta fennálló európai hatalmi egyensúly. A megállapítás bizonyos értelemben retorikai túlzás, hiszen az egyesített Németországnak számos olyan fogyatékossága volt, amelyek eltanácsolták a hegemóniát megcélzó szerepvállalástól. Hiányzott a nemzeti kohézió, a vallási homogenitás, és kedvezőtlenek voltak a geopolitikai adottságok. Ugyanakkor számos körülmény, így az etnikai totalitásra törekvés éppen erre a szerepvállalásra ösztönzött. És az új birodalom határain belül vitathatatlanul olyan erők koncentrálódtak, olyan lehetőségek szunnyadtak, amelyek Németországot képessé tették arra, hogy akár egész Európával szembeszálljon.

Az európai egyensúly szempontjából nézve a német egység létrejötte nem elsősorban azért jelentett dilemmát, mert a hatalmi rendszer egy újabb lehetséges kihívóval találta magát szemben. Az ilyen kihívások kezelésének két évszázada megvolt a kialakult módszere. A dilemma azért volt minden addiginál súlyosabb, mert nem lehetett biztosra venni, hogy Európa egyesített ereje elegendő lesz-e a német hegemóniatörekvések visszaszorítására. Disraeli aggodalmának alighanem ez a kétkedés lehetett a tulajdonképpeni indítéka.

A német egység várható következményei azonban, amelyek az európai államférfiaknak fejtörést okoztak, német részről sem voltak problémamentesek. A kedvező adottságok mintegy predesztinálták Németországot arra, hogy megpróbálkozzék a kontinentális vezető szerep megszerzésével. Európa azonban nem a gyarmati expanzió terrénuma volt, és nem is Észak-Amerika, ahol az Egyesült Államok vetélytárs nélkül terjeszkedhetett, hanem az akkori világ legerősebb hatalmainak kontinense, amely hatalmakat Németország nem gyűrhette minden további nélkül maga alá. Másrészt viszont nehezen igazodhatott a többiekhez, amikor nagyobbnak és erősebbnek érezte magát azoknál, és valóban az is volt. A dilemma, amely Európa számára a német kihívás visszaszoríthatóságának kérdéses voltában jelentkezett, Németország számára az igazodás és az igazítás alternatívájában fogalmazódott meg: nagysága és ereje ellenére tud-e alkalmazkodni az európai hatalmi rendszerhez, avagy elegendőnek érzi-e adottságait ahhoz, hogy Európát a maga képére formálja. A választ, a Németország szempontjából kedvezőtlen választ majd a huszadik század adja meg.