Szerző: Kovács Mária

Századunkban a nemzeti önrendelkezési elv három nagy történeti hullámban jutott érvényre. Az első világháború végéna demokrácia győzelmével kapcsolták össze, s az örök érvényű igazságot vélték felfedezni benne, mégis elfogadhatatlan, keserű valóság volt a veszteseknek. Két évtizeddel későbbmár a diktatórikus eszmékkel társítva emelték magasra zászlaját az elv alkalmazásának előnyeiből nem részesülő korábbi vesztesek. Az elmúlt években, az európai államrendszer megbomlásának legújabb hullámában a nemzeti önrendelkezés elve újabb csapdahelyzetet teremtett. Joggal vetődik fel a kérdés: hogyan tovább?

Az Európa-szerte fellángoló etnikai viszályok mind sürgetőbben hívják fel a figyelmet a nemzeti önrendelkezés elvében rejlő gyilkos kétértelműségre. Vannak, akik a végletesen éles megfogalmazástól sem riadnak vissza: „Napjaink fasizmusa – írta például a jugoszláviai háború kitörése után Konrád György – nemzeti önrendelkezéssel kezdődik és nacionalista diktatúraként végződik.” Önrendelkezéstől a nacionalista diktatúráig? Meghökkentő, zavarba ejtő gondolat. Nem véletlen, hogy Konráddal ellentétben a nemzetközi közvélemény jó része ekkor, a jugoszláv válság kezdetén még természetesnek vette, hogy az önrendelkezési elv értelmében Szlovéniát és Horvátországot megilleti a nemzeti függetlenség. Az ENSZ nem is sokat késlekedett szentesíteni a két új ország önrendelkezéshez való jogát.

De hamarosan szinte kínossá vált az önrendelkezési elv puszta említése is. A háború kirobbanása és a koncentrációs táborok megjelenése láttán jobbnak tűnt hallgatni a nemzeti önrendelkezésről, nem feszegetni tovább a kérdést. Különben tudomásul kellett volna venni a kényelmetlen igazságot: a frissen függetlenné vált utódállamokban a hirtelen kisebbségi sorba jutott szerbek ugyanarra az elvre, az önrendelkezés jogára hivatkozva utasítják el a horvát, illetve bosnyák fennhatóságot, amelynek jegyében a széteső állam többi nemzete – a szlovén és a horvát – kivívta függetlenségét.

Az a gondolat, hogy az önrendelkezési elvre azonos joggal és hittel hivatkozhat a délszláv frontokon szemben álló valamennyi fél, sérti elemi igazságfelfogásunkat, mert ez azt jelentené, hogy ebben a háborúban nincs jó és rossz oldal, azaz végképp elmosódna a morális különbség agresszor és megtámadott, bűnös és áldozat között.

Versailles: Wilson vonzereje
Pedig a „népek önrendelkezésének elve” – klasszikus megfogalmazásában – éppen a gyengék védelmében, az erősek korlátozásával szándékozott valamiféle pártatlan igazságosságot érvényesíteni a nemzetek egymás közötti viszonyában.

„Minden népnek joga van megválasztani, milyen fennhatóság alatt akar élni. Programomat egyetlen nyilvánvaló elv hatja át. Ez az elv igazságot szolgáltat minden népnek és nemzetnek, jogot, hogy valamennyien egyenlő szabadságot élvezzenek”

– üzente Washingtonból az Egyesült Államok elnöke, Woodrow Wilson az első világháború utolsó évében. S a háborúba belefáradt Európa jóérzésű polgárai rajongó lelkesedéssel vették hírül, hogy Amerika beavatkozása az európai háborúba forradalmian új eszmét készül meghonosítani a kontinensen: a minden népet egyaránt megillető jogot, a népek önrendelkezésének elvét. „Itt van végre egy ember, aki több mint egyszerű politikus, aki egy egészen új politikai elmélet hirdetője” – jegyezte fel Harold Nicolson, az angol diplomácia tehetséges ifjú tagja. A nyers erőn alapuló hatalmi egyensúlyt a nemzetek joga, az igazságosság elve fogja felváltani. A régi államkereteket többé nem lehet a népekre erőltetni, az állami szuverenitás forrásává és letéteményesévé a szabad akaratukat kinyilvánító polgárok összessége válik. „Amerikai elvek ezek, amerikai módszerek – mondta büszkén Wilson –, ezek az emberiség elvei, és győzedelmeskedniük kell.”

Hol itt a kétértelműség? Mi és mikor változott meg a wilsoni elvek meghirdetése óta? Mi készteti Konrád Györgyöt és a hozzá hasonló kétkedőket arra, hogy a politikai szabadság és önrendelkezés összefüggését távolról se lássák oly felhőtlennek, mint ahogyan Wilson és vele együtt a századelő liberális nemzedékének nagyjai Prágától Oxfordig, Masaryktól Bertrand Russellig gondolták?

Minden nép önmaga dönt független, szabad államának jellegéről, határairól: „Minden népnek joga van megválasztani, milyen fennhatóság alatt akar élni.” Tetszetős, egyszerű, igazságos, demokratikus jelszó. Harold Nicolson leírja, hogy az első világháborút lezáró béketárgyalások kezdetén éppen ebből a tisztaságból fakadt az eszme vonzereje:

„Hittünk a nacionalizmusban, hittünk a népek önrendelkezésében. Mi nemcsak a Békét készítettük elő, hanem az Örök Békét. […] Lényegét tekintve a békekonferencia abból állt, hogy a győztes hatalmak rákényszerítették feltételeiket a vesztes hatalmakra. De mi, fiatalok nem így fogtuk fel a dolgunkat. Kevesebbet gondoltunk háborús ellenfeleinkre, mint azokra az új országokra, amelyek ellenfeleink fáradt ágyékából bújtak ki. Érzelmeink inkább az újakra, mint a régiekre irányultak. Németország, Ausztria, Magyarország, Bulgária vagy Törökország neve nemigen fordult elő gondolatainkban. Az új Szerbia, az új Görögország, az új Csehország, az új Lengyelország gondolata volt az, amely szívünk húrját úgy megpendítette, hogy himnuszt zengjen az ég kapujában.”

Érdekes, ismerős lelkiállapot. Ki ne emlékezne valami hasonlóra pár évvel ezelőttről, amikor felbomlott az öröknek hitt hatalmas szovjet államkolosszus?

De Nicolson azt is jól látta, hogy az ilyesfajta könnyelmű eufória milyen múlékony. Ifjonti lelkesedése emlékén ugyanazért ironizál, amiért mi is keserű szájízzel emlékszünk vissza az elmúlt négy-öt évre. 1989-ben még remélhettük, hogy Kelet-Európa új politikai szabadsága végre meghozza a nemzeti ellentétek békés rendezésének lehetőségét is. Azóta, csakúgy, mint Nicolson 1919 után, mi is rádöbbentünk, hogy az önrendelkezési elv milyen robbanékonyan veszélyes elemeket rejt magában. Könnyű volt a politikai szabadság és a nemzeti önrendelkezés összefüggését felhőtlennek látnunk mindaddig, ameddig csupán arról volt szó, hogy egy nemzet – mondjuk annak idején Lengyelország vagy újabban Szlovénia, Litvánia vagy Horvátország – kivívja függetlenségét, lerázva egy kényelmetlenné vált birodalom hatalmát. Könnyen elfogadtuk, hogy a nemzetek szabadsága a polgárok szabadsága, hiszen a többnemzetiségű birodalmak – a Habsburg, az orosz, a szovjet, vagy akár a jugoszláv állam – politikai berendezkedése valóban nem volt demokratikus. Ilyen esetben nagy a kísértés, hogy igazat adjunk a nagy liberális teoretikus, John Stuart Mill nemzetállami optimizmusának, amely szerint

„a szabad intézmények léte olyan országban, amely különféle nemzetiségekből tevődik össze, jószerivel elképzelhetetlen […] Ahol a nemzeti érzelem valamilyen fokon létezik, máris adva van a prima facie ok arra, hogy az adott nemzetiség tagjai egyazon kormány alá kerüljenek, amely kormány kizárólag e nemzetiség kormánya.”

München: Hitler hamis érvelése
Csakhogy Nicolson szavai már előrevetítik az önrendelkezési eufóriát követő kijózanodás okait is. Az önrendelkezési elv alkalmazásának Versailles utáni második hullámában, az 1938-as müncheni válság során az első hullám vesztesei jutottak szóhoz. Nicolson felveti azt a súlyos kérdést is, hogy mi van akkor, ha egy nemzet politikai vezetése úgy akarja érvényesíteni az önrendelkezés jogát, hogy eközben nemhogy nem elkötelezett a politikai szabadság normái iránt, de egyenesen lerombolásukat tartja céljának. Egyáltalán: elképzelhető-e, hogy a nemzeti önrendelkezésre törekvés diktatórikus eszmékkel társuljon?

Wilson a huszadik századi európai történelemnek ilyesfajta tragikus fordulatát már nem érte meg. De angol híve, Harold Nicolson még épp csak középkorú volt akkor, amikor a nagy válságot követő csehszlovákiai választások során Konrad Henlein szudétanémet pártja elnyerte a német ajkú lakosság szavazatainak nagy többségét, majd pedig megindította a Szudéta-vidéknek a náci Németországhoz csatolására és egyúttal a demokratikus Csehszlovákia szétdarabolására irányuló kampányát. Ez vezetett az 1938-as tragédiához, a müncheni egyezményhez, amelynek során Anglia, Franciaország és Olaszország együttes erővel kényszerítette rá a cseheket, hogy ellenállás nélkül adják át a hitleri Németországnak Csehszlovákia egy részét.

Az 1938-as müncheni egyezményt, amely Csehszlovákia stratégiailag legértékesebb területét angol irányítással békés úton Hitler kezére adta, a történészek sokféleképpen magyarázták. Anglia nem akart háborút Hitlerrel. A válság sújtotta Nyugat rettegett a kommunizmus terjedésétől, s ezért inkább Hitler megerősödését segítette elő abban a reményben, hogy Németország majd megfékezi a szovjet fenyegetést.

Mindebben sok igazság van. De azt azért semmiféle tetszetősen kerek történeti magyarázat kedvéért ne higgyük, hogy az az Anglia, amelyik egy évvel később bátran, a világtól jobbára magára hagyatva szembeszállt Németországgal, 1938-ban kifejezetten a nácizmusnak vagy Hitlernek drukkolt volna.

Éppen ellenkezőleg, az angol külpolitika a müncheni egyezmény idején inkább valami olyasféle csapdahelyzetbe került, amit Bibó István írt le nagyszerű éleslátással:

„A hitlerista külpolitika sikereinek mélyebb oka egyszerűen az volt, hogy egy bizonyos pontig harmóniában volt a tényekkel és az európai értékrend alapelveivel. Mikor Hitler arra hivatkozott, hogy a németek többsége Németországhoz akar csatlakozni, akkor való tényekre hivatkozott, s kívánságaiknak teljesítése éppen a nemzetek szabadságából, egyenlőségéből és önrendelkezéséből következett.”

A Nyugat morális és politikai pozíciója tehát – folytatja Bibó – a szudétanémetek elszakadási törekvései kapcsán éppen azért volt oly gyenge, mert a demokratikus kormányok úgy érezték, saját polgáraikkal nem tudnák megértetni, miért is kellene az első világháború vérontása után két évtizeddel ismét harcba indulniuk a németek ellen. Úgy érezték, nem képesek új háborút vállalni hárommillió csehországi német miatt, „akik túlnyomó többségükben minden jel szerint németnek érezték magukat”, pusztán azért, mert az a Németország, amelyhez a szudétanémetek csatlakozni akartak, nem kellően „európai szellemű”. S egyszeriben megtörtént a váratlan fordulat. A huszadik század második nagy átrendeződési hullámában az önrendelkezési elv a visszájára fordult: a szabadság kivívása helyett a szabadság lerombolásának eszköze lett. A Nyugat csapdába került. „Minden érv Hitler oldalán van – írta a müncheni szerződés előestéjén a wilsoni nemzetállami optimizmusban végképp megrendült Harold Nicolson –, csakhogy ezek hamis érvek.”

Az efféle tisztánlátás azonban a tragédiát már nem állíthatta meg. A müncheni szerződés idején az etnikai elvre alapozott önrendelkezés érvrendszere akkor is lesöpört az asztalról minden más megfontolást, ha történetesen olyan rendszernek kedvezett, amely minden módon szembefordult a politikai szabadság európai normáival és hagyományaival.

Bosznia: metafizikai tragédia
Fél évszázad múltán a többnemzetiségű Csehszlovákia szerepét a többnemzetiségű Bosznia vette át. Az európai államrendszer megbomlásának újabb, harmadik nagy hullámában Bosznia dilemmája jó néhány szempontból emlékeztet a csehekére. Amikor a nyugati diplomácia Bosznia értésére adta, hogy a vegyes lakosságú, jobbára szerblakta területeinek megtartásában a bosnyák államot nemhogy nem támogatja, de a szerb területek feladását egyenesen megköveteli, a bosnyák elnök éppen a többnemzetiségű Csehszlovákia megrendítő emlékére hivatkozott: „Gyakran gondolok Csehszlovákiára – írta Izetbegovic. – München helyett Genf. A kis Csehszlovákia helyett kis Bosznia. És Benes helyett én.” Tegyük hozzá, hogy a bosnyák elnök a történelem ismeretében már valami olyat is tud, amit Benes München idején még nem tudhatott, ám később mégis szüntelenül kínozta a lelkiismeretét: a vitatott terület „civilizált”, békés átadása nem mentette meg Hitlertől a maradék Csehszlovákiát, viszont a hadsereg demobilizálása végképp lehetetlenné tette a cseh ellenállást.

A müncheni tragédiából a második világháború végén a kisebbségek önrendelkezésével kapcsolatosan a szövetségesek levonták a kemény tanulságot: a régi retorika megmaradt ugyan, de az államrend stabilitását veszélyeztető elv – legalábbis Európában – valójában fél évszázadra karanténba került, ahonnan csak a legutóbbi időkben, a szovjet blokk felbomlása után szabadult ki.

De a jugoszláv utódállamok konfliktusa más vonatkozásban is felszínre hozta az önrendelkezési elv tragikusan kétes oldalait. Úgy is mondhatnánk, hogy az európai államrend felbomlásának harmadik hullámában az önrendelkezési elv által állított csapdahelyzetek egymásra halmozódnak. Ismét Bosznia példájára utalunk. Tegyük fel, hogy az utódállamok, s főként Szerbia nagyobb türelmet tanúsított volna; hogy nem tör ki a háború; s hogy a felek a nemzetközi normáknak megfelelő, békés rendezés útját keresték volna. Vajon ez esetben lehetséges lett volna-e méltányosan és rendezett formában érvényesíteni az önrendelkezés elvét? Ki és hogyan határozta volna meg, hogy Boszniában kit, mely csoportokat és milyen alapon illet meg az önrendelkezés joga? Egy ilyen soknemzetiségű és vallásilag is sokszínű államalakulat esetében vajon a vallás, a nyelv vagy valami más az, ami egy közösséget feljogosít az önrendelkezésre?

Vajon Bosznia egész lakosságának egyszerre, mondjuk egyetlen, az ország egész területén lebonyolított népszavazás keretében kellett volna „döntenie” az egész ország jövőjéről? Vagy a különféle etnikumoknak – szerbeknek, horvátoknak, bosnyákoknak – külön-külön? A vallási közösségeknek – muzulmánoknak, ortodoxoknak, katolikusoknak – külön-külön? És milyen önrendelkezési jogot, milyen beleszólást kaptak volna azok, akik a háború kitörése előtt sem ilyennek, sem olyannak, hanem elsősorban jugoszlávnak, vagy ha tetszik, etnikai és vallási jelző nélkül egyszerűen boszniai polgárnak tartották magukat?

Zavarba ejtően egyszerű kérdések. És zavarba ejtő az is, hogy ma, nyolc évtizeddel az önrendelkezést először nemzetközi normává emelő Párizs környéki békekötések múltán sincs rájuk értelmes válasz. Egy angol politikus, Sir Ivor Jennings az ötvenes években döbbenetes tömörséggel így foglalta ezt össze:

„Első látásra egyszerűnek tűnt: döntsön a nép. Valójában azonban képtelenség volt, mert a nép egészen addig nem tud dönteni, ameddig valaki más el nem dönti, hogy ki a nép.”

Lehetséges volna, hogy ezt az egyszerű kérdést a wilsoni elvek meghirdetésekor senki sem tette fel? Válaszképpen hallgassuk meg a kortársakat. Először az elnök külügyminiszterét, majd pedig Wilson elnököt magát.

„Amikor az elnök »önrendelkezésről« beszél – írta balsejtelmektől gyötörve Lansing amerikai külügyminiszter a párizsi tárgyalások idején a naplójába –, milyen egységre gondol? Egy fajra, egy területi egységre vagy egy közösségre? Anélkül, hogy lenne egy olyan határozott egység, amely a gyakorlatban létezik, az elv veszélyes a békére és a stabilitásra.”

Hamarosan Wilson is szembesült a kételyekkel. Két évvel azután, hogy Európához intézett üzenetében a nemzetközi élet új normájává emelte az önrendelkezés elvét, így válaszolt a párizsi béketárgyaláson eléjáruló ír küldöttségnek, amely az ír önrendelkezéshez akarta Wilson támogatását Angliával szemben elnyerni:

„Önök napjaink legnagyobb metafizikai tragédiájára mutatnak rá. Amikor én azokat a szavakat [a népek önrendelkezésről] kimondtam, anélkül tettem ezt, hogy akár csak tudtam volna azoknak a nemzetiségeknek a létezéséről, amelyek most nap mint nap elénk járulnak. Nem is tudják, nem is mérhetik fel, micsoda szorongást élek át amiatt, hogy azzal, amit mondtam, sokmillió ember reményeit felkeltettem.”

A metafizikai tragédia, amelyre az elnök két év alatt rádöbbent, abban állt, hogy ő sem találta meg a kulcsot Európa súlyos etnikai viszályainak békés megoldásához. Nem tudta biztosítani a függetlenségre vágyó etnikumok útját az állami önállósághoz és azt, hogy eközben ne sérüljenek az „európai normák”, a konszenzusra épülő demokratikus eljárások és polgári szabadságjogok.

Bosznia, illetve a volt Jugoszlávia népeinek háborújával Európa a huszadik században immár harmadszor zárja be ugyanazt a kört. A nyugati világ kormányai – csakúgy, mint 1938-ban Csehszlovákia esetében –, ma sem érzik magukat kellően erős morális pozícióban ahhoz, hogy a többnemzetiségű Bosznia védelmére keljenek a szerb etnikai önrendelkezési törekvésekkel szemben, még ha katonailag képesek lennének is beavatkozni. A boszniai vezetés fokozódó harciassága láttán mind nehezebb is lenne ezt polgáraiknak megmagyarázni. A háborús viszonyok Bosznia lakosságát végérvényesen ellenséges etnikai, illetve vallási tömbökre osztják. Minél inkább szegregálódik a lakosság, annál nehezebb lenne megindokolni, hogy miért éppen az egyik, s ne a másik fél oldalán avatkozzon a Nyugat a háborúba.

Igaz, így volt ez már a kezdet kezdetén is, amikor a többnemzetiségű Bosznia vezetése még jóval békésebb húrokat pengetett. Mert a Nyugat már akkor a münchenihez hasonló csapdába került. A szerbek kezdeti diplomáciai sikereit, éppúgy, mint a szudétanémet válság idején a németekét, az tette lehetővé, hogy – miként Bibó más vonatkozásban megfogalmazta – a szerb etnikai önrendelkezésre alapozott érvrendszerük „egy bizonyos pontig harmóniában volt a tényekkel és az európai értékrend alapelveivel”. Legalábbis akkor, ha az alapelvekbe változatlanul beleértjük az önrendelkezési elv tragikusan kétes elemeit is.