Szerző: Németh György

A görög nő hétköznapjairól keveset árulnak el forrásaink, hiszen a politika és a háború a férfiak dolga volt. A közkeletű elképzelés szerint az asszonyok otthon ültek, szőttek-fontak és gyereket neveltek, oktatásban pedig nem különösebben részesültek. Pedig a görög asszonyoknak volt polgárjoguk, a gazdaságban sem jelentéktelen szerepet játszottak, sőt akadt olyan foglalkozás is, amelyet iskolázott, képzett asszonyok űztek önálló jövedelemhez jutva: a bábaasszonyé. Ha megismerjük ezeknek az asszonyoknak az életét, már nem áll olyan magányosan, a nők világától elszigetelten az ókor egyik legnagyobb költője, Szapphó.

„Az szolgál majd nagy dicsőségetekre, ha nem lesztek gyengébbek, mint ahogy a természet megkívánja tőletek, s ha a férfiak között erényeitekről és hibáitokról egyaránt a legkevesebb szóbeszéd esik.”

(Thuküdidész: A peloponnészoszi háború. 2, 46. Muraközy Gyula fordítása.)

E szavakkal fordult Kr. e. 430-ban Periklész azokhoz az özvegyasszonyokhoz, akik a peloponnészoszi háború első éve után összegyűltek Athénban a csatatéren elhunyt férjük gyászszertartásán. A gyásznapon feltehetőleg sem a férfiak, sem a nők nem vették zokon Athén első politikusának rövid megjegyzését, noha a nőket természetüknél fogva gyengének nevezte, és kínosnak tartotta, ha egy asszonynak akár csak az erényeit is dicsérgetik férfitársaságban, mert hiszen honnan ismerhetik a férfiak azokat az erényeket, amelyek ismerete csakis az asszony férjére tartozik? Vagyis egy asszonynak akkor van jó híre, ha egyáltalán nincs híre. Kérdés persze, mit értett Periklész azon a gyengeségen, amely természet folytán jellemzi a nőket. Pusztán azt, hogy a férfiak általában erősebbek és edzettebbek voltak, mint feleségük? Lehetséges, de érdemes figyelembe vennünk a Periklésznél egy generációval fiatalabb Platón álláspontját, aki – Szókratész szájába adva szavait – azt állítja, hogy

„nincsen olyan foglalkozás az államban, amelyre kizárólag csak nők volnának alkalmasak, mert nők, vagy csak férfiak, mert férfiak, hanem a természetes alkalmasság egyformán osztódott szét mindkét nemben, és a nő – természete szerint – űzheti mindama szakmát, amit a férfi, csak a nő minden téren gyöngébb”.

(Platón: Az állam. 455d, Jánosy István fordítása.)

Ha eltekintünk Platón forradalmian újnak számító gondolatától, miszerint a nők nemcsak fizikailag, de szellemileg is alkalmasak minden férfiak által végzett tevékenységre, megállapíthatjuk, hogy a filozófus szerint ugyanakkor mindegyikben gyengébbek, fizikailag és szellemileg is. A két nem közötti különbség nem minőségi, hanem fokozati. Néhány évtizeddel később Arisztotelész a nők képességeit a rabszolgákéval és a gyerekekével összehasonlítva arra a következtetésre jutott, hogy

„a rabszolgának egyáltalán nincs megfontoló képessége, az asszonynak van, de nem teljes értékű, s a gyermeknek is van, de még nem kifejlett”.

(Arisztotelész: Politika 1260a.)

Ebből egyenesen következik az, hogy a családokat a férfiaknak kell vezetniük, míg a nőknek és a gyerekeknek a férfiak gyámsága alatt kell állniuk. A kisfiú, ha felnőtt férfi lesz, kikerül apja gyámsága alól, míg a kislány, ha felnő és férjhez megy, apja gyámsága alól férje gyámsága alá kerül. Vagyis a nő korlátozottan jogképes, egy mérő gabona értékénél nagyobb üzletet gyámja vagy jogi képviselője nélkül nem köthet.

Periklész beszéde azonban nem a valóságot ábrázolta, hanem a politikus (és férfitársai) elvárását az általa ideálisnak tartott nőkkel szemben. Maga Periklész éppen nem tartozott az általa is hangoztatott szabály követői közé: második felesége, a milétoszi Aszpaszia híres, sőt hírhedt volt az athéni férfiak körében éles esze és nyelve, valamint a nyilvánosság előtti szereplései miatt, így nem pusztán a férfitársaságokban emlegették gyakran a nevét, hanem Arisztophanész is kipellengérezte komédiáiban, sőt istentelenség vádjával még bíróság elé is citálták.

A filozófusok közül Platón szintén nem kora valóságából indult ki, hanem a korabeli (és talán a mai) olvasók számára meglehetősen sokkoló utópiát alkotott az általa ideálisnak tartott államformáról, és könyvében nem az asszonyok értékelése ingerelte a leghevesebb vitára olvasóit. Arisztotelész is filozófus, és családmodellje szükségszerűen a mű egészének alárendelt általánosításokat tartalmaz. Arisztotelész a családot a királysághoz hasonlítja, amelyben a családfő szerepe családjával szemben az uralkodóénak felel meg alattvalóival szemben. Ebben a felállásban természetes, hogy a feleséget mint a férje alá rendelt személyt jeleníti meg. A fent említett források tehát, bármennyire is korabeliek, ráadásul gondolkodásunkra nagy hatást gyakorló történetírók (Thuküdidész) és filozófusok (Platón, Arisztotelész) alkotásai, csak korlátozott mértékben alkalmasak arra, hogy megismerjük belőlük a görög nőknek a családban és a társadalomban valóban elfoglalt helyét.

Egy bizonyos: a görög nőknek ritka kivételektől – pl. az egyiptomi Kleopátrától és Arszinoétól – eltekintve politikai jogaik nem voltak, így nem lehettek sem választók, sem választhatók. Ez azonban egyáltalán nem görög sajátosság volt: Európában Finnország adta meg elsőként a nőknek a választójogot a parlamenti választásokon, de erre csak 1906-ban került sor. Vagyis a 20. századig sehol sem beszélhetünk arról, hogy nőknek (fiúsított királynőket leszámítva) ugyanolyan politikai jogaik lettek volna, mint a férfiaknak. Ami a nők korlátozott jogképességét illeti gazdasági ügyekben, mind Franciaországban, mind Svájcban csak a második világháború után tették lehetővé a feleségek számára, hogy bizonyos értékhatár fölött saját bankszámlájukról pénzt vegyenek ki férjük ellenjegyzése nélkül. A görögöket e tekintetben sem lehet túlzott elmaradottsággal vádolni. A gyakorlatban pedig olykor még e törvényi korlátok sem érvényesültek. Az özvegyasszonyokat – különösen ha háborúk vagy egyéb okok miatt egy kis közösségben túl sokan voltak – hallgatólagosan jogképesnek ismerhették el, minthogy nem volt olyan férfi rokonuk, aki gyámsága alá vonhatta volna őket. Egy Kr. e. 4. századi felirat tanúsága szerint egy Ilionba (Kis-Ázsia) beolvasztott kis községben meglepően sok háztartást vezetett egyedülálló nő. A községből ismert 138 háztartás 23%-a özvegyasszonyok kezében volt. Ez az arány sokkal jelentősebb annál, hogy az esetet kivételesnek tekinthetnénk.

A nők bizonyos nyilvános eseményekről is ki voltak zárva, mint például az olümpiai versenyek nézőteréről. Ezt nem annyira rituális okok magyarázták, mint az a tény, hogy a sportolók ruhátlanul küzdöttek, és a férjek e látványtól akarták „megkímélni” feleségüket. Egyetlen nő azonban hivatalos volt a versenyre: Héra papnője. Érdekes, hogy a tilalom ellenére Kr. e. 396-ban a spártai királylány, Küniszka megnyerte az olümpiai kocsiversenyt, igaz, távollétében. Ez úgy történhetett meg, hogy a kocsiverseny győzteseként nem a kocsihajtót, hanem a fogat tulajdonosát hirdették ki, és ő Küniszka volt.

A nők polgárjoga
A nők jogainak fentebb felsorolt korlátozásai sem indokolják azonban azt, hogy olyan rétegként ábrázolják az ókori Hellaszban élő asszonyokat, amely – a rabszolgákhoz és a poliszban lakó idegenekhez hasonlóan – minden lényeges jogból ki volt zárva. Tévedés azt sugallni, hogy a nőknek nem volt polgárjoguk. Volt, és nagyon is lényeges szerepet játszott az, hogy egy gyerek törvényes házasságból, polgárjoggal rendelkező anyától született-e, vagy nem. Periklész polgárjogi törvénye (Kr. e. 451/450) kimondta, hogy csak a polgár apától és anyától származó utód lehet athéni polgár. Ha valaki polgárnak adja ki magát, noha egyik szülője nem az, el kell adni rabszolgának. Amikor a törvényt érvényesítették, csaknem ötezer embert adtak el külföldre rabszolgának (Plutarkhosz: Periklész. 37)! A polgárjog tehát határozottan megkülönböztette egymástól a rabszolgákat, az idegeneket és a nőket. A másik ugyancsak alapvető különbség az ingatlanszerzés joga volt. A poliszban tartósan megtelepedett idegenek (metoikoszok) nem szerezhettek sem házat, sem földet, a rabszolgákról és a felszabadított rabszolgákról nem is beszélve. A metoikosz és a felszabadított rabszolga csak bérlakásban élhetett, földet is csak bérelhetett a polgárjoggal rendelkező tulajdonostól. Sőt a polgároktól, de nem törvényes házasságból származó utódokra is ez a szabály vonatkozott. Ők még az örökösödésből is ki voltak zárva. A görög nők helyzete azonban sajátos volt. Ha volt fiútestvérük, akkor a fiú örökölte az ingatlant, a lányoknak pedig az ún. lányrész jutott, amit legkésőbb házasságkötésük alkalmával hozományképp megkaptak. Ha azonban nem volt fiútestvérük, ugyanúgy örökölték a földet, mint a férfiak. A birtok igazgatása általában férjükre vagy fiukra maradt, de a gyakorlatban maguk is intézhették a gazdasági ügyeket, mint a spártai nők, akik – férjük távollétében – egyedül vezették a családi gazdaságokat. A nagyobb értékű szerződések érvényességéhez azonban egy férfi gyám aláírására volt szükség. Az örökösnő halála után törvényes gyermekei örökölték az ingatlanokat. Nyilvánvaló, hogy a gazdag örökösnő helyzete a családban a férjével szemben egyáltalán nem lehetett olyan alárendelt, mint ahogyan azt Arisztotelész sorai sugallják. Az ingatlanöröklés joga mindenesetre ugyancsak a polgárok közösségéhez kötötte a nőket, megkülönböztetve őket a nem polgárok (idegenek, felszabadítottak, törvénytelen származásúak és rabszolgák) tömegétől.

A bezárt asszonyok
Az is gyakran olvasható, hogy a nők a világtól elzárva éltek a lakóházak női (többnyire emeleti) szobáiban, és még az utcára is csak külön engedéllyel, férjük vagy állami tisztviselők ellenőrzése mellett mehettek ki. Az bizonyos, hogy tisztességes nők nem vehettek részt a férfiak lakomáin, ezért furcsállották a görögök, hogy az etruszk feleségek férjük mellett hevertek a lakomákon. Több forrásban is olvasható, hogy például Szürakuszaiban nőfelügyelők ellenőrizték, nehogy az asszonyok szolgálóik kísérete nélkül menjenek ki az utcára (Athénaiosz 521b). Ugyanakkor nyilvánvalóan nem minden társadalmi réteg engedhette meg magának azt, hogy az asszonyokat ennyire elzárja – még a munkától is. Az arisztokraták és a gazdag polgárok (kereskedők, műhelytulajdonosok) feleségei nyilván valóban otthon ültek, és a gyereknevelésen kívül szövéssel-fonással, háztartási munkákkal múlatták az időt. Csakhogy ezt nem szabad valamiféle magányos elfoglaltságként elképzelni. A férj anyja, az otthon élő nőrokonok (lányok, özvegyasszonyok), a feleség, a cselédlányok és a rabszolganők közösen végezték a ház körüli munkákat, így a nők nem szenvedhettek különösebben a bezártságtól. Ráadásul még a legszigorúbb szürakuszai törvények sem azt mondták ki, hogy a nő nem léphet az utcára, hanem azt, hogy egyedül, vagyis szolgálólány (vagy rokon férfi) kísérete nélkül nem teheti ezt. Tehát még a bezártnak tűnő asszonyok is mindennap elmehettek a piacra, a szentélyekbe, a temetőbe és ahová csak kedvük tartotta – megfelelő kísérettel. Ha pedig tekintetbe vesszük, hogy Szürakuszai (és Athén, valamint a legtöbb görög nagyváros) élénk forgalommal rendelkező kikötőváros volt, tele idegen tengerészekkel és kereskedőkkel, akik alkalmasint éppen rabszolga-kereskedelemből éltek, nem tűnhet túlzott óvatosságnak, ha valaki a lányát vagy feleségét még nappal sem hagyta egyedül sétálgatni az utcán. Ráadásul a kevésbé vagyonos rétegek rászorultak arra, hogy a nők is férjükkel együtt dolgozzanak. A parasztasszonyok dologidőben férjük mellett voltak a földeken. A női munkaerő fontos szerepet játszott a paraszti világban. Ezt a maga kendőzetlen nyíltságával így fogalmazza meg Hésziodosz, a boiótiai parasztköltő: „Asszonyt hozz házadhoz először s szántani ökröt.” (Hésziodosz: Munkák és napok. 405. Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.) A piacokon is egymás mellett árultak a kofák és a kofaasszonyok. Teljesen természetes volt, ha zöldséget, gyümölcsöt, mézet, virágot, tejterméket asszonyoktól vásároltak a piacra járók. A koszorúkészítés is női munka volt. Arisztophanész (A nők ünnepe. 446–458) komédiájában szerepel egy özvegyasszony, aki gyermekeit koszorúkészítésből tartja el. Senkinek sem jutott eszébe megkérdőjelezni ezt a jogát, és nyilván senki sem próbálta korlátozni az özvegyet abban, hogy elmenjen az agorára eladni termékeit. A görög városokban ugyan volt vízvezeték, de az az agorákra vagy más terekre, nyilvános forráskutakba vezette a friss vizet, nem a magánházakba. A kutakról többnyire rabszolganők, szolgálólányok, a szegényebbeknél pedig a család nőtagjai szállították haza agyagedényekben a vizet. E forráskutak a nők számára mindennapos információforrást is jelentettek, ami kissé ellensúlyozta azt a fáradságot, amit a teli korsók cipelése jelentett. A görög utcaképhez tehát éppúgy hozzátartoztak a nők, mint a férfiak, és mindkét nemből valamennyi társadalmi réteg tagjaival találkozni lehetett a zsúfolt piactereken.

Költőnők és bábaasszonyok
Voltak olyan munkák, amelyek elvégzéséhez feltétlenül tudni kellett írni-olvasni. Azok a nők (és férfiak), akik e tudással nem rendelkeztek, egy tulajdonjogi perben éppolyan védtelenek voltak, mint az üzleti életben. A legtöbb görög polisz esetében semmiféle forrásunk sincs arról, hogyan és mire tanították a lánygyerekeket (igaz, a fiúkról sem tudjuk, hiszen az oktatás magánügy volt, ki-ki maga biztosította gyerekének). Spártában a lányok ugyanolyan fizikai és szellemi képzésben részesültek, mint a fiúk, de ott a szellemi képzést a fiúk esetében sem vitték túlzásba. A spártai nők mindenesetre tökéletesen irányítani tudták a családi gazdaságot, és ehhez az íráson kívül más ismeretekkel is rendelkezniük kellett. A leszboszi lányok, legalábbis az előkelő réteg nőtagjai, lányiskolába jártak. Az egyik ilyen intézményben tanított Szapphó (Kr. e. 7–6. század), az ókor egyik legnagyobb költő(nő)je. E lányok a korabeli férfiak átlagához képest kiemelkedő nevelést és oktatást kaptak. A Kr. e. 2. századi Teószból ismerünk egy feliratot, amely a Polüthrusz által alapított alapítványi iskola működését szabályozza. Teószban az elemi oktatás, vagyis az írás-olvasás megtanítása a fiúkon kívül a lányokra is kiterjedt. Az iskolázott nők szinte bármilyen szellemi tevékenységet végezhettek. A leszboszi Szapphó korántsem az egyetlen, művei révén is ismert görög költőnő volt. Teleszilla (Argosz, Kr. e. 6. század), Praxilla (Sziküón, Kr. e. 5. század), Mürtisz (Anthédón, Kr. e. 5. század), Érinna (Télosz, Kr. e. 4. század), Nosszisz (Lokroi Epizephürioi, Kr. e. 310 k.), Anüté (Tegea, Kr. e. 300 k.), Moiró (Büzantion, Kr. e. 300 k.), Korinna (Boiótia, Kr. e. 200 k.) és Melinnó (Kr. e. 2–1. sz.) példája mutatja, hogy bármelyik vidéken és bármelyik időszakban találunk költőnőket, akik műveltségükkel legalább koruk legkiválóbb férfiköltőinek színvonalán álltak. Még a mindmáig szinte kizárólag a férfiak területének tartott filozófiában is találunk neves nőalakokat a Kr. e. 300 körül élt cinikus Hipparkhiától, Kratész feleségétől a Kr. u. 415-ben a felheccelt keresztények által agyonvert alexandriai Hüpatiáig, aki platonikus filozófusként nyilvános előadásokat tartott, és nem kisebb tanítványt nevelt, mint Szünesziosz.

A filozófia iránt természetesen a nők (és férfiak) csekély töredéke érdeklődött, de volt olyan foglalkozás, amelyet csak nők végezhettek, megfelelő ismeretekkel és gyakorlattal kellett hozzá rendelkezniük, és gyakorlása feltételezte a szabad mozgást a városban akár éjjel vagy hajnalban is. Ez a foglalkozás a bábaasszonyé volt. A bába, görögül maia a terhes nők segítője, a szülések levezetője – és gyakran a nem kívánt terhességek megszakítója – volt, aki tevékenységéért díjazásban részesült. A bába élhetett házasságban – mint például Szókratész anyja, Phainareté –, lehetett özvegy, de akár hajadon is. Az epheszoszi Szóranosz (Kr. u. 1–2. század) nőgyógyászati munkájának két fejezetében is foglalkozik a bábaasszonyokkal. Az egyikben azt írja le, mi kell ahhoz, hogy valaki bába lehessen, a másikban pedig azt, milyen a legkiválóbb bába. Azért rögzíti írásban e gondolatokat, hogy a bábaképzésben ne pazarolják az időt olyan asszonyok tanítására, akik alkalmatlanok e feladat ellátására. Bába – mint írja – az lehet, aki tud írni-olvasni, élénk szellemű, jó az emlékezőtehetsége, szeret dolgozni, tud titkot tartani (hiszen bejáratos a magánházakba) és elég erős. A legkiválóbb bábáktól elvárja Szóranosz, hogy elméleti ismeretekkel, valamint gyakorlattal rendelkezzenek a táplálkozástudományban, a sebészetben és a gyógyszerészetben, meg tudják állapítani, mi válik hasznára és mi kárára betegüknek, őrizzék meg nyugalmukat a kritikus pillanatokban, legyenek jó erőben, tartsák meg betegeik titkait, ne legyenek pénzsóvárok (vagyis ne hajtsanak végre pénzért terhességmegszakítást) és ne higgyenek a babonákban, vagyis orvosi kezelés helyett ne bízzanak meg a mágikus hókuszpókuszokban. Minthogy Szóranosz nem filozófiai utópiát, hanem gyakorlati orvostudományi kézikönyvet írt, bizonyosak lehetünk benne, hogy azoknak a feltételeknek, amelyeket a bábaképzésben részt vevőkkel szemben támasztott, mindegyik bába megfelelt, és bizonyára sokan voltak olyanok is, akik legalább megközelítették a tökéletes bába mintaképét. Vagyis Szóranosz adottnak vette, hogy a nők – legalábbis akik bábaképzésre jelentkeztek – tudnak írni-olvasni. Ez pedig sokkal elterjedtebb elemi nőoktatást feltételez, mint amit többi forrásunkból kiolvashatunk. A görög nők tehát szellemileg nem álltak alacsonyabb szinten, mint az átlagos férfiak, és – mint láttuk – a meglehetősen szűk szellemi elitben is megtalálhatjuk képviselőiket.

Prostituáltak és varázslónők
A társadalom női része ugyanúgy tagozódott, mint a férfiak világa. Voltak benne szabadok és rabszolgák, a poliszban lakó idegenek, felszabadított rabszolgák és törvénytelen születésűek. A társadalmat két határozott választóvonal osztotta három részre. Legalul álltak a rabszolgák és rabszolganők, fölöttük pedig a szabadok. A szabadok között voltak polgárjoggal nem rendelkezők (idegenek, felszabadított rabszolgák, törvénytelen születésűek) és polgárok. Mint láttuk, a nők is rendelkezhettek polgárjoggal, de természetesen a többi rétegben is találunk lányokat, asszonyokat. A rabszolganőket leginkább két területen alkalmazták: a ház körüli munkákban (szövés-fonás, vízhordás, dajkaság) és a prostitúcióban. A legtöbb örömlány, különösen a számos olcsó, kikötői porné közülük került ki, de a polgárral való házasságkötésre nem számítható törvénytelen származású lányok is prostituálódhattak. A rabszolganők, különösen a családokhoz kötődő dajkák, gyakran elnyerték szabadságukat, de az önálló keresettel rendelkező rabszolganők keresményük segítségével meg is válthatták azt. Felszabadított rabszolgaként bekerültek a polgárjoggal nem rendelkező szabadok rétegébe. Az Athénban lakó idegenek, metoikoszok adót fizettek, amelynek összege férfiak esetében évi 12 drachma, önálló keresettel rendelkező nők esetében pedig 6 drachma volt. A törvény tehát eleve számolt az önálló nők rétegével.

Van még egy tevékenység, amelyet a szépirodalmi művek gyakran kötnek az asszonyokhoz, és ez a mágia. A thrák asszonyok – legalábbis forrásaink szerint – akár a holdat is le tudták igézni az égből, és ha kellett, a halottakba is visszavarázsolták ideig-óráig a lelket, hogy segítségükkel megtudjanak valamit a túlvilág titkairól és a jövőről (nekromanteia). A varázslónők madárrá is tudtak változni, és értettek a mágikus gyógyító szerek és mérgek készítéséhez. Kirké, a homéroszi Odüsszeia varázslónője disznóvá változtatta a szigetére látogató férfiakat. A kolkhiszi királylány, Médeia sárkányok által vontatott szekérrel emelkedett az égbe, miután méregbe mártott kendőjével elpusztította férje új feleségét és megölte közös gyermekeiket. Mások a szerelmi varázslatok terén mozogtak otthonosan. Különös, hogy egészen más képet mutatnak a ránk maradt ókori mágikus papiruszok. Az Egyiptom száraz homokjában megőrződött görög varázsszövegek számos receptet tartalmaznak a láthatatlanná válástól az emlékezőtehetség fejlesztéséig, a varázsszellem megigézésétől a mágikus gyógykezelésig, de e receptekben semmi sem utal rá, hogy felhasználóik között több nő lett volna, mint férfi. Éppen ellenkezőleg, bizonyos eljárások egyértelműen férfiaknak készültek, hiszen kifejezetten abban segítettek, hogy használóik elnyerjék egy lány vagy asszony szerelmét. Úgy tűnik, az irodalmi művek ok nélkül sugallják, hogy az asszonyok gyakrabban fordultak mágikus eszközökhöz, mint a férfiak. Tudunk arról, hogy olykor egész városok nyúltak a mágia eszközéhez. A kürénéiek például Kr. e. 600 körül úgy tettek esküt, hogy viaszbabákat vetettek tűzre, és megfogadtatták a férfiakkal és a nőkkel, a kisfiúkkal és a kislányokkal, hogy ha nem tartják be az eskü előírásait, olvadjanak el, mint a viaszbabák. Ebben az esetben nyilvánvalóan a város elöljárói, vagyis férfiak eskették meg a polgárokon kívül a polgárjoggal rendelkező nőket és gyerekeket is. Ha az irodalmi művekben mégis többször találkozunk szerelmi mágiát alkalmazó nőkkel, mint férfiakkal, az azzal magyarázható, hogy a férfiaknak céljaik elérésére sokkal több eszköz állt rendelkezésére, mint a nőknek, akik így vágyaik megvalósításához varázslásra kényszerültek.

A görög világ – mint minden premodern társadalom – bizonyos mértékig elkülönítette egymástól a férfiak és a nők terét, mind fizikailag, a házban és a nyilvános helyeken, mind pedig a kultuszban és a munkában, ez az elkülönülés azonban sokkal kevésbé volt meghatározó és kizárólagos, mint ahogy ezt korábban gondoltuk. Azt pedig éppen ebben a görög világban fogalmazta meg Platón, hogy férfiak és nők képességei között semmiféle olyan különbség nincs, amely a nőket a férfiak által űzött bármely tevékenységből kizárhatná. Ez olyan modern gondolatnak bizonyult, hogy megvalósulásának kezdetéig még legalább 2300 évnek kellett eltelnie.