2017. november 22.

A nők és a hadsereg

Szerző: Szabó Mária

A nők tömeges belépése a fegyveres erőkbe a második világháború óta a legjelentősebb változás a katonaság soraiban. Alkalmasságuk, fizikai és pszichikai megfelelésük a NATO-országok katonai szakirodalmában mára egyértelműen eldöntött, szinte magától értetődő. Ennek ellenére a haderő napjainkban is messzemenően férfiintézmény, soraiban a „férfiasság” az abszolút mérce. A katona, a harcos még ma is a „férfiasság inkarnációja”. Nem csoda, hogy a kapunyitás dacára a katonai apparátusok meglehetős szkepszissel fogadják a nőket, és különösen a harci beosztásokba törekvők erős ellenállásba ütköznek.

Míg a nők fegyveres erőkbe történő integrációja az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Franciaországban már az 1970-es években jelentős politikai támogatással valósult meg, addig Németország és Olaszország fegyveres erői – sereghajtókként – 2001 elejétől nyitották meg kapuikat a nők előtt. Hadseregekből történő kizárásuk fő érve „a nők védelme” volt. A hadseregek nyitását – mint ahogy ezt Magyarország esete is jól példázza – nem holmi „külső kényszer” (pl. az Európai Bíróság döntése, az Európai Unió sürgetése) vagy feminista harc eredményezte, hanem mindenütt és egyértelműen elsősorban rekrutálási és legitimációs nehézségek, a civil társadalom értékrendjének, elvárásainak, „normalitásának” megfelelni akarás. A jelentkező, a munkaerőpiacokon hátrányos helyzetű hölgyeket pedig mindenekelőtt a biztos munkahely lehetősége motiválja, a katonai hivatás férfias jellegének behatóbb mérlegelése pályaválasztó döntéseikben, számításaikban nem játszik különösebb szerepet.

A katonaság intézménye nagy szerepet játszott a nyugati polgári társadalmak kialakulásában, és – ahogy a legújabb elemzések bizonyítják – központi szerepet töltött be a nemek közötti kapcsolatok, a nemi szerepkörök megformálásában. A tömeghadseregek és a kötelező katonai szolgálat szorosan kapcsolódik a nemzetállamhoz. A nemzetállam és a nemzeti hadsereg összefüggése viszonylag széles körben ismert. Az a tény azonban, hogy a haderők férfiintézmények, vagyis nemcsak nemzeti, hanem nemi kontextusban is sajátos, sőt meghatározó szerepet játszanak, sokáig elkerülte a kutatók figyelmét. A katonaság történelmi feladata – természetesen az országvédelem feladatán túl, illetve azzal összefüggésben – a hadsereg igényeinek megfelelő „férfiasság” eszményének meghatározása, társadalmi méretű kisugárzása. S mivel a „férfias az, ami nem nőies”, bármennyire ellentmondásnak tűnhet is első pillantásra, a polgári korszak nőideálját közvetetten szintén a hadsereg formálta.

Az utóbbi két évszázad tömeghadseregei milliókat szocializáltak egy bizonyos tradicionális terv szerint, amelynek lényege a domináns férfi szerepmodell kialakítása.

A nyugati szakirodalom szerint a modernizációt, a társadalom dinamikáját meghatározó legfontosabb tényező ma éppen az eddig a tudomány által teljesen figyelmen kívül hagyott nemek közötti kapcsolatrendszer átalakulása, a nemi szerepek, sztereotípiák változása. A „nőies és „férfias” konstrukciója – ha nem is egyformán – jelenleg minden NATO-országban válságát éli. A társadalmi értékváltás egyik jellemző és feltűnő jelensége az ún. „katonás-férfias” értékek (agresszivitás, keménység, testi erő, személyesbátorság-kultusz) erodálódása, a társadalom által nőiesnek ítélt értékek (pl. a tolerancia) felértékelődése. A katonai hivatáshoz kötődő ún. közösségi értékek közül is sok veszített jelentőségéből, például a nemzetállam szerepének csökkenésével a nemzeti identitás.

A harcos katona máig élő férfimodellje a 18–19. század terméke. Az első dokumentumok, amelyek bizonyítják a nők kizárására való törekvést az európai fegyveres erőkből, szintén a 16–17. századi katonai forradalom utáni időszakból eredeztethetők. Történelmi források tanúsága szerint a 14–19. században a nők magától értetődően hozzátartoztak a szárazföldi hadseregek tarka képéhez. Nélkülözhetetlen szerepet töltöttek be az ellátás és gondozás területein. Több mint négy évszázadon át kísérői voltak a haderőknek; sokan közülük férfiruhát öltöttek és a fegyveres harcokból is aktívan kivették részüket. Az egyre erősödő állami kizáró törekvések ellenére, amelyek a 18. századtól egyértelműen a haderők tisztán férfiintézményekké alakítását tűzték zászlajukra, a nők még hosszú ideig hozzátartoztak az európai hadseregekhez. Amilyen mértékben fokozatosan professzionalizálódott és bürokratizálódott a katonaság, úgy öltött egyre határozottabban férfi jelleget.

Bár a 19. században a nők kizárása a fegyveres erőkből sikeresen befejeződött, a különböző harccselekményekben – mint ahogyan ma is – továbbra is aktívan részt vettek. A történetírás azonban ettől kezdve „elfelejtkezett” róluk. Háborúkban betöltött szerepük „fehér folt” mind a nemzeti emlékezetben, mind a történeti/hadtörténeti szakirodalomban. Arról például, hogy a török–montenegrói háborúban 1858-ban női zászlóalj is harcolt, hogy az amerikai függetlenségi harcokban kb. 20 000 katonai funkciót ellátó nő („women of the army”) is részt vett, nem sokan tudnak. Sok esetben még a hadtörténeti dokumentumokból is törölték a „harcosnak” titulálható nőket.

Egy-egy társadalmon belül – kezdve az amazonoktól az Öböl-háborúban részt vevő amerikai katonanőkig – mindig voltak harcoló nők és nem harcoló férfiak is, sztereotípiáinkban azonban a „harcoló férfi” és a „nem harcoló nő” alakja rögzült, és annak tudata, hogy „a háború férfidolog”. A rómaiak ellen hősiesen harcoló Boadicea, Jeanne d’Arc, Rozgonyiné, Zrínyi Ilona stb. története/legendája nem cáfolat, sokkal inkább azt sugallja, hogy a harcoló nő természetellenes, romantikus konstrukció. A háborúk története az egyenruhás férfiak története, a nők legfeljebb csak a civil áldozat szerepét tölthették be.

A nők haderőkből történő kizárása a 18. századtól kezdődően a hadsereg és a nők viszonyának módosulását s egyben a nemi szerepek, a nemi ideológiák változását jelezte. A par excellence férfiintézménnyé váló fegyveres erő olyan szervezetté alakult, amely egyrészt meghatározta a férfiasság eszményét, másrészt az általa definiált férfiasság megerősítőjévé, őrzőjévé vált. Az erőszak gyakorlása és alkalmazása férfifeladattá, férfielőjoggá szentesült, tiszteletre méltó jogosítvány, a férfiideál és -identitás meghatározó része lett.

„Férfiasság” és hadsereg természetesen már a korábbi időszakban is összefüggő fogalmak voltak, de ez az összefüggés általános érvényűvé csak a tömeghadseregek felállításával és a sorozás bevezetésével vált. A korábbi fegyveres erők túl kicsik és túl szétszórtan elhelyezkedők voltak ahhoz, hogy a szervezett erőszakgyakorlás és a férfiasság definíciója egymástól elválaszthatatlan legyen. A haderők hatása a nemi szerepkörök megformálásában is kevésbé mutatható ki a korábbi korszakokban, mivel az osztálykülönbségek sokkal erősebben és differenciálóbban hatottak és érvényesültek ezeken a területeken is.

A polgári nemzetállam tömeghadseregeiben kapott a férfiszubjektum, a harcos férfi alakja különleges jelentőséget. A katonai szolgálat a politika új típusú szimbólumává vált. A polgár a férfi volt. A férfit (testileg, lelkileg) a katonaság formálta, messzemenően meghatározva önképét, viselkedését, az össztársadalmi értelemben elfogadott tipikus férfias érték- és normarendet. A közintézmények soraiból, a teljes jogú állampolgárságból (az állam- és hatalomközelségből) kizárt „békés, szervezetlen” nők a „laza és pongyola” civil világhoz tartoztak; értékrendjük nem a katonaság, hanem a család intézményéhez igazodott. A férfiak privát szférájában játszhattak szerepet, kompetenciájuk a „tűzhelyre” és az „otthonra” korlátozódott. A társadalmi közszereplés, az erőszakgyakorlás (a katonáskodás) férfiprivilégiummá vált. A férfiak védőkké”, a nők a legfontosabb „megvédendő javakká” stilizálódtak.

A gyengébb nem hadseregből történő kizárása tehát fontos eleme volt a polgári kor újfajta nemi szerepmegosztásának. A nemi kapcsolatok kulturális-szimbolikus reprodukciója pedig mélyen összekötődött az erőszakgyakorlással. Az új viszonyok mint „természetes, természettől elrendelt állapotok” rögzültek, és a későbbi évtizedek, évszázadok során szinte megkérdőjelezhetetlenné váltak.

A fent vázolt összefüggések természetesen a történelmi fejlődés során mára már sokat veszítettek jelentőségükből. A kapcsolat a férfi állampolgár, a nemzettudat és a katonai szolgálat között idővel egyre rugalmasabbá vált. Az Öböl-háborúban részt vevő amerikai katonák a történelemben során első ízben már nem „fiaink” (our boys), hanem „fiaink és lányaink” (our boys and girls) voltak, s a „mi gyermekeinkért és feleségeinkért harcolunk” évszázadokon át jól bevált szlogenjének hangoztatása is elmaradt. Mégis, ez a „polgár-férfi-katona” szimbolikus összefüggés ma is messzemenően meghatározza ítéleteinket, sztereotípiáinkat.

Bár a férfias „védő” szerep már a második világháborúban sok esetben tragikus kudarcot vallott, erejét és fontosságát tanúsítja, hogy megóvása érdekében ezek az esetek törlődtek mind az egyéni, mind a társadalmi emlékezetből. 1945-ben Berlinben és közvetlen körzetében kb. 900 000 nőt erőszakoltak meg. A Bécsben és Budapesten megerőszakolt nők számát mindkét városban kb. 100 000-re becsülik. A legutóbbi évtizedben egyértelművé vált, hogy a civil nők: az anyák és a gyermekeket később világra hozók a háborúk borzalmaitól nem védhetők meg és nem tarthatók távol. A háborús statisztikák szerint éppen ők a legkiszolgáltatottabbak. A mai harccselekmények áldozatai 90%-ban civilek, többségük nő és gyermek.

A szexuális erőszakról hallgatnak a hadseregek. A háború férfimesterség, a háborúkat férfiak vezetik. A történelem során először 2001-ben ítélt el nemzetközi bíróság három katonát (három boszniai szerb tisztet) háborúban elkövetett nemi erőszakért. Nanking elfoglalása után az első hónapban a japánok által megerőszakolt, szexuálisan megkínzott, meggyilkolt nők számát 20 000-re becsülik. A Bangladesben 1971-ben megerőszakoltakét 200 000-re. Kényszerbordélyok felállíttatásának igénye a győztesek részéről szintén meglehetősen elterjedt szokásnak tekinthető.

A nőkön elkövetett háborús kegyetlenkedések katonai/politikai célokat (is) szolgálnak. Létezik egy olyan elmélet, amely szerint a női test a közösséget reprezentálja, így a rajta elkövetett erőszak szimbolikus értelemben a közösség, az ellenséges nemzet feletti győzelem. Egy másik magyarázat szerint a háborúban a nő a stratégiailag legfontosabb „megvédendő jó”, a legfontosabb tulajdon, amiért a szemben álló erők küzdenek. Az ellenség asszonyainak megerőszakolásával, vagyis értékük csökkentésével bizonyíthatja a győztes a vesztes feletti diadalát, így alázhatja meg a leglátványosabban ellenfelét. Az áldozat pedig jobban teszi, ha hallgat, hiszen az igazi áldozat, az igazi vesztes a hozzátartozó, a védelmi funkciójában csődöt mondott férfi.

A nők azonban sohasem – így a 20. század világháborúiban sem – csak a civil áldozat szerepét töltötték be. Sajnos a harccselekményekben aktívan részt vevőkről keveset tudunk. Különösen érvényes ez az első világháborúra, amikor a nők szinte magától értetődően kimaradtak a csak a férfiakat számba vevő nyilvántartásokból. De kevés az ismeretünk a Magyar Királyi Honvédségben 1939-től szolgálatot teljesítő nőkről, a Wehrmacht kötelékeiben segédkező – az egészségügyi szolgálaton kívül – több mint 450 000 nőről vagy a Vörös Hadseregben szolgáló kb. egymillió szovjet katonanőről is. Egy biztos: mindenütt ők léptek a 20. század fejlett technológiájának „köszönhetően” soha nem látott gyorsasággal pusztuló férfiak helyére. Eleinte csak a kiesett munkaerőt pótolták a hadiüzemekben, majd fokozatosan magában a hadseregben, sok esetben fegyverrel is ellátva a harctereken.

A második világháborúban a hősiesen harcoló nők közül a leghíresebbek a szovjet bombázópilóták, „az éjszakai boszorkányok”, akik közül néhányan több ezer bevetéssel büszkélkedhettek. A háború után azonban minden jelentős pozícióból kizárták őket. Az angol nők a brit kormány felhívására először légoltalmi-légelhárító egységekben mint nem harcolók teljesítettek szolgálatot a második világháborúban, később bizonyos tüzérségi feladatokat kivéve csaknem minden katonai funkcióban megtalálhatóak voltak. A francia hadsereg 1940-től toborzott Észak-Afrikában női segéderőket. Mint mindenütt, itt is orvosokra, diplomás ápolónőkre, titkárnőkre, könnyűjárműveket vezető sofőrökre, tolmácsokra, fordítókra, hírszerzőkre, telefonkezelőkre, küldöncökre, híradósokra, szociális munkásokra volt szükség. 1943-ban a szükséges 5000 fő helyett 3100 női önkéntes állt rendelkezésére. 1944-ben bevezették a kötelező női katonai szolgálatot, és behívták az 1899 és 1925 között született, 16 éven aluli gyermekkel nem rendelkező nőket. A Szárazföldi Hadsereg Női Segéderőinek létszáma 1945-ben elérte a 13 620-at. A francia nők ekkor 37 adminisztratív egységben Franciaországban, Észak-Afrikában, Németországban és a Távol-Keleten teljesítettek szolgálatot. A katonai vezetés különleges, elismerésre méltó helyzetűnek tekintette és speciális kiképzésben is részesítette őket. A férfiak nőkkel szembeni bánásmódját és viselkedését az ezzel kapcsolatos mai intézkedésekhez hasonlóan szigorúan szabályozták. Többen közülük, mint ahogy a többi hadseregben szolgálatot teljesítő nők közül is, hősi halált haltak.

A nők részvételének kutatása az első világháborúban, a hadsereg mint férfiszervezet fénykorának időszakában természetesen még nehezebb vállalkozás. Elsősorban osztrák tanulmányokból ismert, hogy a Monarchia haderejében is teljesítettek szolgálatot nők. 1915 decemberétől elsősorban a hadiüzemekben, majd 1917-től a csapatoknál, a frontokon is megszaporodtak a női segéderők. A legtöbben mint betegápolók tevékenykedtek, de voltak postatisztviselők, sofőrök, ezredorvosok, haditudósítók, és akadtak köztük, ha nem is nagy számban, a lövészárkokban fegyverrel harcolók is. 1917 kora tavaszán a női segéderők, az „ezredtitkok”, a „láthatatlan katonák” (az ápolónőket hívták így) számát a történelmi kutatások kb. 50 ezerre becsülik. A férfiak által készített háborús naplókban és visszaemlékezésekben – érdekes módon – nőkatonák elsősorban az ellenség soraiban bukkannak fel. Több osztrák tiszt tesz említést olyan orosz női zászlóaljról, amely ellen huzamosabb ideig harcolt.

A front közelségével, illetve közeledtével az első világháborúban is megszűnt a katonák és civilek, a nők és férfiak szerepeinek elkülöníthetősége. Különösen így volt ez a Monarchia keleti peremterületein, Galíciában és Bukovinában, a katonailag kevésbé értékes önkéntesalakulatokban, a légiókban, a Landwehrben. A női és férfilét határán élő harcoló nők – akik sok esetben alacsonyabb rendfokozatokat is magukénak tudhattak (káplár, „tisztjelölt”, őrmester, zászlós stb.) – hivatalos állományba vételére természetesen csak ritkán került sor. Többen közülük bátorságukért a háború után kitüntetésben részesültek, mint például a lembergi születésű Sophie Haleczko „lövészkisasszony”, „légiós zászlós a háború idejére”, aki gráci egyetemi tanulmányai befejezése előtt csatlakozott a katonákhoz, aki többek között a későbbi Károly császár és Molnár Ferenc csodálatát is kivívta, akinek tetteit ukrán népdalok is dicsérik.

A nők tehát mindig részt vettek a harcokban, a háborúkban, de bármilyen fontos szerepet is teljesítettek, soha nem voltak egyenlőek. Általában kisegítő szerepet játszottak, támogatták a „hősies férfiak” harctéri (vagy legalábbis harcra felkészítő) erőfeszítéseit. Így volt ez az 1945 utáni Magyar Néphadseregben is, ahol szakszolgálati beosztásokban – a nyugati haderők szokásaitól eltérően – alkalmaztak hölgyeket, főként egészségügyi, ügyviteli, logisztikai, személyügyi, pénzügyi adminisztratív területeken, az oktatás, képzés, térképészet, számvitel területén. Mivel a nőnek „mint a szocialista társadalom megbecsült tagjának” egyszerre kellett helytállnia a munka és a család frontján, a pártállami hadseregeknek biztosítaniuk kellett – elsősorban az ún. kis helyőrségekben élő katonafeleségeknek – a szolgálatteljesítés lehetőségét. Ezek a kevés kivételtől eltekintve „beöltözött” katonanők főként tiszthelyettesi, kevésbé kvalifikált munkakörökben dolgoztak.

Ma már a nők fegyveres testületekben történő alkalmazása világszerte általános jelenség. Bár a formális egyenlőség sok tekintetben valósággá vált, és lényegesen javultak a munkafeltételek az 1990-es években, a Magyar Honvédségben dolgozó nők többsége ma is tradicionális női munkakörökben („íróasztalnál” és nem a férfiakkal megegyező katonai képzettséggel/kiképzettséggel csapatnál) foglalkoztatott. A hivatásos állományú nők többsége tiszthelyettes. A katonák 5%-át kitevő katonanők 1998 óta kapnak azonos beosztásban azonos bért, és 1996-tól tölthetnek be harci beosztásokat is. A férfiakkal azonos katonai képzettségű nők száma az ezredfordulón emelkedett kevéssel 100 fölé.

Ha a legfőbb állampolgári kötelesség abban áll, hogy életünket áldozzuk a hazáért, akkor – érveltek sokan – az egyenjogúságért folytatott harcukban a nőknek is fel kell vállalniuk a katonai szerepet, szolgálatot. A küzdelem a katonának, harcosnak állás jogáért kétségkívül elválaszthatatlan a teljes jogú állampolgárságért, az egyenlőségért folytatott törekvésektől. De vajon biztos-e, hogy „a hazafias kötelesség” katonanőkénti teljesítése az egyenjogúság feltétele? Kétségtelen: a nők háborús áldozatvállalása is hozzájárult ahhoz, hogy az első világháború után sok országban megkapták a választójogot. Az is igaz, hogy a második világháborús tapasztalatok és az ellenállási mozgalmak megtépázták a „klasszikus” nemi szerepeket rögzítő sztereotípiáinkat. A nők széles körű integrációja ellenére azonban a nemek közötti hatalmi viszonyban meglevő különbségek ma sem szűntek meg. Igaz, a felszabadító háborúk gerillaharcos női közül sokan (pl. Eritreában, Dél-Afrikában) tényleg szociális és politikai autoritást nyertek, de ugyanez az összefüggés nem mutatható ki a reguláris hadseregekben. Még Izraelben sem, ahol a két évig katonai szolgálatot teljesítő nők katonai szolgálata és későbbi társadalmi/politikai pozíciója között – ellentétben a férfiakkal – nem mutatható ki összefüggés.

A katonai szolgálat vállalásának nőkkel szembeni korlátai majdnem tökéletesen feloldódtak, de mint a társadalom más területein, a hadseregen belül is csak úgy érvényesülhetnek, úgy lehetnek „egyenlőek”, ha nem különböznek, ha „férfiként” vagy legalábbis „semleges nemű professzionális katonaként” viselkednek. „Egyformának” lenni a férfiakkal azonban nem biztos, hogy egyenlőséget jelent. A katonaság férfiintézmény, tagjaitól férfias viselkedést vár el. A női hivatásos katona mai „semleges lény” konstrukciója a férfiintézmény-jelleg érinthetetlenségét, védelmét szolgálja. A professzionalitás hangsúlyozása kísérlet a nő és a katona kompatíbilissá tételére, és egyben azt is példázza, hogy a nőkkel szemben a szakmai követelmények magasabbak. Egy olyan jelölt esetében ugyanis, aki saját szakmai tudására redukált, ez a tudás nyilvánvalóan jóval fontosabb.

Egyetlen társadalmi intézményben sem játszanak a nemi különbségek olyan meghatározó szerepet, mint a hadseregben. Bár a haderők mindent megtettek és igyekeznek megtenni, hogy a nők százalékarányát (egyetlen hadseregben sem éri el a 15%-ot) és tevékenységi körét kontrollálják, puszta megjelenésük – különösen a ma még „fehér holló számba menő” harcoló státusúaké – megkérdőjelezi „a nőt védő harcos férfi” mítoszát és ezzel a férfiidentitás egyik alapvető kategóriáját.