Szerző: Sipos Balázs

A nőkérdés Horthy-korszakbeli történetéről szólva előzetesen két dolgot kell meghatározni. Először is azt, hogy mi a nőkérdés. Másodszor pedig azt, hogy a nőkérdés szempontjából mennyiben speciális időszak a Horthy-korszak – hiszen lehet: a múlt politikatörténeti felosztása nem esik egybe a nőtörténeti szempontú korszakolással. Azaz 1920-ban egy új politikai rezsim kezdődött Magyarországon, de elképzelhető: mindez a nőtörténet úgynevezett hosszú időszakát csak kevéssé érintette.

A nőkérdés
A nőkérdés tulajdonképpen két általános, „nagy” kérdést jelent.
1. Milyen a nő?
2. Milyen legyen a nő?

Ahogy Gerely Jolán „A művelt leány” című könyvéből látszik, az a kérdés, hogy miként élje életét, miként élje mindennapjait egy nő, egy művelt leány. Járjon-e (járhat-e) például sportolni? Járjon-e (járhat-e) mulatókba? Menjen-e (mehet-e) kirándulni férfiakkal, fiúkkal? És az egyik legfontosabb: dolgozzon-e (dolgozhat-e) a nő? És így tovább.

A női munkavégzés témája újabb két kérdést jelent.
1. Végezzen-e fizetett munkát a nő. Azaz legyen-e (lehet-e) nyilvános munkahelye?
2. Végezzen-e nem fizetett, nem nyilvános (házi-, ház körüli) munkát.

Ezen a ponton, a nőkérdések alkérdéseinek továbbsorolása előtt rögzíteni szükséges, hogy a nőkérdés társadalmi szempontból is „szétesik”. Hiszen a munkavégzés csak bizonyos jövedelmi-társadalmi szint fölött kérdés – az alatt gazdasági kényszer vagy legalábbis szükség. Azaz a középosztályi nők problémája/kérdése volt a fizetett munka végzése (magyarul az, hogy vállaljanak-e munkát vagy sem); és az ő problémájuk volt a nem fizetett munka kérdése is, hiszen ahol nincs cseléd, ott a háztartási teendőket a ház „úrnője” végzi el. A Horthy-korszakban a „kispolgári” asszonynak a háztartást biztosan el kellett látnia (ez tehát nem volt kérdés), és ha e mellett a munka mellett még fizetett munkát is végeznie kellett, akkor a két tevékenységet össze kellett hangolnia. Számára tehát az „összehangolás”, a két műszak volt a kérdés.

A munkavégzés problémájával többé-kevésbé egyenrangú kérdés volt az, hogy
1. tanuljon-e (tanulhat-e) a nő főiskolán, egyetemen? Azaz mennyire kell iskolázottnak, műveltnek lennie egy nőnek, egy asszonynak?
2.Vagy máshonnan szemlélve: képes-e egy leány a továbbtanulásra, és képes-e minden tudományban elmélyülni? Rendelkezik-e a szükséges képességekkel ahhoz, hogy például orvosnak vagy jogásznak tanuljon – vagy a nő a természettől olyan tulajdonságokat kapott, amelyek alkalmassá teszik arra, hogy tanítson, de arra már nem, hogy operáljon?

Mint látszik, itt a nő eszencialista és konstruktivista szemléletű leírásába ütköztünk.
1. Eszencialista szemlélet: a nő és férfi a tulajdonságok és képességek jól elkülöníthető körével rendelkezik, a természettől adott módon, és ez meghatározza, hogy melyikük mit tehet és mit nem (mire képes és mire nem).
2. Konstruktivista szemlélet: a nemi szerepek jelentős részben társadalmi konstrukciók, azaz mondjuk a férfiak és a nők jogai nem az eltérő képességek miatt különböznek. Tehát nem azért van kevés politikusnő vezető pozícióban, mert a nők erre a feladatra alkalmatlanok, hanem azért, mert a társadalmi konvenciók gátolják előrejutásukat.

Az eszencialista és a konstruktivista szemlélet kettőssége határozta meg a (tovább)tanulás kérdését, a fizetett munka végzéséét is – és ez határozta meg a választ arra az alkérdésre is: egyenjogú-e a nő a férjével a házasságban? Azaz (például) ki hozza a család szempontjából fontos döntéseket? Közösen határoz-e (határozzon-e) a férj és a feleség a család gazdasági ügyeiben, vagy élesen elválasztott kompetenciák alapján az ilyen ügyekben a férj, a háztársi kérdésekben a feleség dönt (döntsön).

A házasságon belüli egyenjogúság kérdése összekapcsolódik a fizetett munkavégzés és az iskolázottság kérdésével. A saját fizetéssel/jövedelemmel rendelkező feleség adott esetben kevésbé kiszolgáltatott férjének, mint az ilyen bevétellel nem rendelkező feleség. És ugyanígy a diplomás nő is könnyebben ismertetheti el a házasságon, családon belüli (döntési) jogait.

Kevéssé kapcsolódik ehhez, de az eszencializmus–konstruktivizmus kettőssége befolyásolja azt az alkérdést, hogy miként viselkedjen a nő. Dohányozhat-e – vagy nem, mert ez a férfi privilégiuma? Vagy maximum Marlene Dietrich cigarettázhat és sminkelheti magát, de a „művelt leány” nem?

A nőkérdés tehát a továbbiakban négy „alkérdést” jelent:
1. a munkavégzés
2. a tanulás/művelődés
3. a férj és feleség egyenjogúsága/egyenrangúsága
4. a „viselkedés” kérdését.

De mennyiben sajátos a Horthy-korszak e nőkérdések szempontjából?

A Horthy-korszak
Az első világháború után véget ért a feminizmus úgynevezett első hulláma – Magyarországon is. Ennek két oka volt: egyrészt a választójog nőkre való kiterjesztése, azaz a legfontosabb követelés teljesülése. E siker azonban hazánkban csak részleges volt. Mert bár a dualizmus korától eltérően 1920-ban a nők választók és választhatók lettek (azaz sikert értek el a jogkiterjesztés terén), 1922-ben jelentős részük el is veszítette e jogait. Az 1920-as választójogi rendelet értelmében ugyanis 1,765 millió nő kapott választójogot – az 1922-es jogszabály számukat 610 ezerre csökkentette.

Ez összefügg a feminizmus első hullámának végét jelentő másik okkal: a konzervatív politikai és kultúrpolitikai fordulattal. A Horthy-korszakot Szekfű Gyula szerint a neobarokk társadalmon kívül a Széchenyi István-féle reformkonzervativizmus jellemezte – a reform nélkül. Szerb Antal a „Magyar irodalom története” című munkájában pedig azt rögzítette, hogy a konzervatív kultúrpolitikának az irodalomban a neobiedermeier irányzat felelt meg.

Mit jelentett mindez a nőkérdés szempontjából? A konzervatív fordulat a választójog szűkítésén kívül a nők továbbtanulási jogának korlátozását eredményezte. (Az 1918-as polgári forradalom alatt ugyanis jogszabályban biztosították a nők továbbtanulási szabadságát – 1919 késő nyarától azonban az egyetemek és a karok, azaz a férfi oktatók egy része a jogegyenlőség ellen, azaz a korábbi korlátozások visszaállítása érdekében emelt szó. A numerus clausus törvény ennek az igénynek megfelelően a döntést az egyetemek-főiskolák felvételi bizottságainak hatáskörébe utalta; ennek eredményeként például a pesti orvosi karon a „numerus nullus” mellett döntöttek.) A politikai-világnézeti fordulat végezetül a konzervatív nőszervezetek állami-kormányzati támogatását hozta magával, és azét az irodalomét, amely a család, a vallás és a tekintély tiszteletét állította középpontba.

A nőkérdések szempontjából a Horthy-korszak másik jellegzetessége az, hogy a világháború, a forradalom és a Tanácsköztársaság nyomán megnőtt a nők szerepe/aktivitása a nyilvános, azaz az otthon falain kívül lévő szférákban. Egyrészt a háború időszakában nagyobb arányban vállaltak fizetett munkát (a férfi munkaerő hiányai miatt), és ennek részeként az újságoknál is több nő tudott elhelyezkedni, mint korábban. Másrészt politikai-közéleti aktivitásuk is jelentősebb lett. A háború alatt férjük, gyermekük védelmében léptek föl és kívántak több beleszólást a közügyekbe (mint a szociáldemokrata politikus, Kunfi Zsigmond már 1915-ben leírta). Az 1918-as polgári forradalom időszakát követően, a Tanácsköztársaság alatt pedig különféle ellenforradalmi szervezetekhez csatlakoztak nagyobb számban nők. Ők konzervatívok voltak, de továbbra is részt kívántak venni a közéletben, és nem óhajtottak csak és kizárólag a háztartással és a „női dolgokkal” foglalkozni. Ehhez kapcsolódóan a konzervatív nőszervezetek (meg)tagadták a feminista mozgalmat, azzal szemben fogalmazták meg magukat, de nem voltak antifeministák, azaz nem ellenezték a jogegyenlőséget, a jogkiterjesztést. Más szavakkal: a feminizmust „masculinizmusnak”, „férfiasodásnak”, azaz a nőiesség tagadásának tartották, ők pedig nem „ezen az áron” kívántak kedvezőbb pozíciót elérni.

Témánk szempontjából tehát a Horthy-korszakot ellentétes tendenciák jellemezték. Létezett például egy hosszabb folyamat, amely mind több nő nyilvános szférában való megjelenését eredményezte; egy rövid időszak (1914–1919/1920), amely az ilyen típusú aktivitásokat „fokozta” – illetve 1919-től fölerősödött a családi élet kultusza, a női szerepeket meghatározó vallás fontossága. És létezett egy másik régebb óta, azaz hosszú időszakban ható tényező is: a modern (tömeg)kultúra, amely a modern nő képét népszerűsítette.

A nőkérdés eltérő felfogásai
A nőkérdésre (nőkérdésekre) három fontosabb választípus létezett a Horthy-korszakban: az antifeminista, a konzervatív feminista és a „modernista”, amely részben a „klasszikus” feminista felfogás konzervatív korszaknak „megfelelő” adaptációja.

Az antifeminista felfogás szerint a házasságban nincs egyenjogúság, mert a férfi és a nő természettől fogva nem azonos adottságokkal és jogokkal rendelkezik. A feleség dolga a férj kiszolgálása, a háztartás vezetése. Emiatt a nők továbbtanulása, illetve munkavégzése indokolatlan, helytelen és káros. E „tiltás” azonban – természetesen – nem vonatkozott a nem fizetett munkára. És számolt azzal: a középosztályi nő férjhezmeneteléig talán arra kényszerül, hogy állása legyen. Ezt adott esetben mint szükséges rossz dolgot elfogadta. Ami viszont a szerencsés nők háztartáson és gyereknevelésen kívüli tevékenységét illeti: maximum karitatív és hitéleti tevékenységgel foglalkozhatnak.

A konzervatív feminista felfogás szerint a házasságban a férfi és a nő egyenrangú, de nem egyenjogú – azaz illő tisztelettel, de mindig és minden esetben a férjé az utolsó szó. A feleség tanulhat, végezhet egyetemet, dolgozhat, lehet művelt és kereső középosztályi nő, de „az otthon küszöbén túl” le kell „egyszerűsödnie” a „bibliai feleség alázatos, önkényes megadásáig” – fogalmazott a rádióban a korszak egyik meghatározó nőírója, szerkesztője, Szederkényi Anna.

Az ideális nő/feleség tehát nem csupán „kenyérkereső bajtárs”, hanem tanult személy is – magasabb iskolázottsága ugyanis hozzásegíti ahhoz, könnyebben megértse és segítse férje küzdelmeit.

Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy a konzervatív feministák között többen is úgy látták (és hirdették), hogy a feleség nem köteles mindent elviselni férjétől. Közéjük tartozott például az író és szerkesztő Bozzay Margit, aki életrajzi regénytrilógiájában számolt be válásáról.

Ami a másik két „alkérdést” illeti: a konzervatív feminista felfogás szerint a nő foglalkozhat közügyekkel, ezen belül politikával és női érdekvédelemmel is. Ugyanakkor a hagyományos életforma, a hagyományos viselkedési szabályok követése az ajánlott számára: lehetőleg ne fesse magát, ne dohányozzon stb.

A „modernista” (feminista) felfogás szerint a férfi és a nő egyenjogú a családban: ugyanazok a jogok illetik meg mind a két felet. Azaz a döntések közösen kell hozniuk, a nőnek (képességei szerint) tovább kell tanulnia, és minden főiskolát és egyetemet meg kell nyitni előtte. Azaz lehetővé kell (kellene) tenni, hogy a „férfias” szakmákhoz szükséges képesítéseket is meg tudja szerezni. Mivel azonban a jogok nem azonosak, a közügyekkel való foglalkozás „erősen ajánlott” a nők számára. Viszont ha mégsem kívánnak ezekkel törődni, életformájuk, modern életmódjuk akkor is nyilvános kiállás az egyenlőség mellett. A modern nő ugyanis dohányozhat, a szórakozóhelyeket kíséret nélkül látogatathatja – és minden egyebet megtehet, amit a férfi.

A Horthy-korszakban a nőkérdésnek nem csupán e három felfogása létezett. Egyrészt voltak számosan, akik egy-egy koncepcióhoz közel álltak ugyan, de annak valamelyik elemét elvetették. Másrészt voltak ettől teljesen eltérő leírások is. Ilyen volt mondjuk a szociáldemokrata. Eszerint a feminizmus pozitív, mert a nemek hatalmi egyenlőtlenségét kívánja megváltoztatni – viszont csak a polgárság asszonyainak gondjaival foglalkozik, a szegényebb nők ügyével nem.

A nőkérdés-felfogások „harca”
Az eltérő, részben-egészben ellentétes koncepciók rövid bemutatása után adódik a kérdés: ezek közül az elgondolások közül melyik volt a sikeres vagy sikeresebb? Azaz: a nők melyik elgondolás szerint próbálták élni az életüket?

A statisztikai adatok azt mutatják, hogy Magyarországon a 20. század első felében, azaz 1945-ig hódított és terjedt a „modernista” felfogás. Például 1900-ban a budapesti keresőknek már 34,8%-a volt nő, és ez az arány kis mértékben még nőtt is, és 1930-ban elérte 38,6%-ot. A budapesti kereső nők között folyamatosan emelkedett a férjezettek aránya: 1910-ben 12,4%-uk tartozott ide, 1935-ben már 22%-uk. És az országos adatok is hasonlót mutatnak: 1930-ban a tanítónők 36%-a, az orvosnők 43,1%-a, és például a polgári iskolai tanárnők 35,8%-a volt férjezett.

Mit mutatnak ezek a kiragadott adatok? Azt, hogy a munkavégzés sokak számára már nem házasságig tartó kényszer volt. Pontosabban: vagy a házasság után is tartó kényszer lett, vagy a házasság előtt-után is hivatás. Ami az előbbit illeti: az első világháborús veszteségek, valamint a gazdasági világválság azt eredményezte, hogy sok férj nem tudta eltartani a családját – vagy azért, mert fizetése erre nem volt elegendő, vagy azért, mert elveszítette állását. Azaz a feleség arra kényszerült, hogy a család eltartása érdekében fizetett munkát vállaljon.

Az adatok azonban arról is tanúskodhatnak, hogy a nők növekvő része a fizetett munkáját hivatásának tekintette. Azaz nem föltétlen azért dolgozott a házasság után is, mert erre kényszerült, hanem azért, mert így kívánt teljes életet élni.

Természetesen nem tudunk válaszolni arra a kérdésre, hogy ki miért dolgozott, akár az után is, hogy férjhez ment. Azt viszont tudjuk, hogy miként ábrázolták a korszakban a nők munkavégzését. Egyrészt, mint már utaltam rá, az ideális nő „kenyérkereső bajtárs” lett, azaz ha a szükség úgy hozta, fizetett munkát vállalt. És mivel a férfiak egyre nagyobb része nem tudta eltartani a családját, egyre elterjedtebb lett és a regények, a filmek, az újságok egyre inkább természetesnek is mutatták a fizetett munkát vállaló nőt. Sőt, úgy láttatták, hogy a teljes élethez hozzátartozik a munka.

Másrészt a nők számára a hírnév, a dicsőség, a széleskörű elismertség feltétele a nyilvános aktivitás volt. Jól mutatja ezt a „Magyar Asszonyok Lexikona”, a korszak reprezentatív kiadványa. Ebben 1339 nő szerepelt, és közülük 1071 volt dolgozó nő – közülük pedig 540 férjezett. Azaz „akikre büszkék vagyunk”, azok jobbára kenyérkeresők, ráadásul a házasságkötés után is állásban lévő nők.

A huszadik század első felében tehát a „mintaadó nő” fizetett munkát vállalt és ezt ő is és környezete is egyre inkább természetesnek vette, és egyre kevésbé gondolta természetellenesnek. Ezzel párhuzamosan változott a háztartás, a család és a nő „kapcsolatának” ábrázolása – legalábbis is tömegkultúrában. A filmekben szereplő nők jobbára nem főztek, nem takarítottak, és a szakácskönyvek egy része is azt tartalmazta: „ma már” nem kell minden leánynak főzni tudnia. A modern nő ugyanis tanul, dolgozik, sportol, korzózik, esetleg flörtöl – e mellett a sok minden mellett pedig alig jut (juthat) ideje másra.

Ami meg a házasság témáját illeti, egyre több regény, színdarab, novella és film foglalkozott a férfi és a nő, a férj és a feleség egyenlőtlen viszonyával, illetve a házasság intézmények válságával. Márai Sándor „Válás Budán” című 1935-ös regényétől kezdve a „Karosszék” című 1939-es magyar filmig a tömegkultúra több terméke járta körbe a kérdést: mit kell elviselnie egy feleségnek a férjétől, mit kell elviselnie a házasságban? Ki léphet-e a feleség a nehezen elviselhető, nem szerelmi házasságból, például akkor, ha a „család feje” gyerekként bánik vele? E kérdésekre természetesen eltérő válaszok születtek. Márai említett művében a feleség előbb a válás révén kíván kimenekülni nem működő házasságából, ám a bírósági tárgyalás előtt öngyilkos lesz (férje megmenthetné az életét, de nem teszi: hagyja meghalni). A „Karosszék” hősnője viszont sikeresen elhagyja „urát”: hazaköltözik apjához (aki befogadja) és közben rátalál az igaz szerelemre is.

A modern nő sikere
Bár a Horthy-korszak hivatalos nőpolitikáját a feminizmus tagadása és a dualizmus korához képest egy konzervatív fordulat jellemezte, véleményem szerint ezek csak lassítani tudták a modern nő mintájának egyre népszerűbbé válását. Ennek három fontos oka volt. Egyrészt a gazdasági kényszer. Másrészt az, hogy az 1918 előtti társadalmi folyamatok (jelesül a nőemancipáció) továbbéltek 1919 után. És harmadrészt az, hogy a tömegkultúra termékei (szintén a századfordulós mintákat követve) a modern nőt, többek között az „amerikai életformát” népszerűsítették. Itt azonban egy apró kiegészítést kell tenni. Tudjuk, hogy egy-egy médiaszöveg nem ugyanazt jelenti minden egyes olvasónak, hallgatónak vagy akár nézőnek. Elképzelhető például, hogy valaki egy Greta Garbo-filmben azt figyelte: mennyire önálló a hősnő, hogyan reagál a férfi–női egyenlőtlenségekre. Ám – amint Illyés Gyula naplójában „kedves nagyanyám” kapcsán lejegyezte – volt, aki azt figyelte: „jól mosogatnak-e ottan, meg hogy meg van-e pucolva az ablak, milyenek a függönyök”. Azaz a nőkérdés ábrázolásait (is) könnyen félreérthetjük és félreértelmezhetjük.