Szerző: Fráter Zoltán

Irodalom és nők, nők és irodalom? Nők az irodalmi életben? Megannyi kétes, sikamlós kérdés. Milyen hatással lehetnek egy kor irodalmának alakulására a nők, akik nem a literatúra valamely válfaját művelik, ám ilyen-olyan okok miatt mégis a szellemi-művészeti folyamat elevenében vannak? A felvetés már csak azért sem érdektelen, mert a húszas-harmincas években a hagyományosan férfiközpontú irodalmi intézményrendszerben is egyre jelentősebb, egyre meghatározóbb súllyal vettek részt a nők, sajátos női szerepeik felhasználásával.

Polányiné, Cecil mama
Polányi Cecil, aki a világhírű kémiaprofesszor és tudományfilozófus Polányi Mihály, valamint a gazdaságtörténész Polányi Károly édesanyja volt, évtizedeken át nagy hírű összejöveteleket szervezett. Szalonja a századelőn élte fénykorát, de Cecil mama – ahogyan ismerősei nevezték – a két háború közötti időkben is megőrizte azt a képességét, hogy minden tehetségre felfigyelt, s nem lankadt a felfedezésben. Kalandos életű hölgy lévén, a líceumot még a cári Oroszországban végezte, aztán férjhez ment, és Magyarországra jött – a húszas évek végén Illyés Gyula számára már „bájos orosz diáklány múltú nagymama” lett. A Neues Pester Journalban jelentek meg szociológiai, művészeti írásai, irodalmi kritikái.

Élénk társasági életet élt, alkalmi rendezvényein, melyeket hol az Andrássy úton, hol a Duna-parti Carlton Szállóban, hol a Krisztina körúti vagy Széna téri lakásban tartott, sűrűn megfordultak a kor neves írói és más művészei, gondolkodói Jászi Oszkártól és Szabó Ervintől Bartókon és Kodályon át Balázs Béláig, Gábor Andorig, Déry Tiborig, a fiatalabbak közül később József Attila és Illyés Gyula is. Déry szerint időnként száz ember is zsúfolódott a háromszobás Krisztina körúti lakásban, ahol olcsó szendvicsek, hamisított egyiptomi cigaretták várták a vendégeket, a valódi hírességeket és sznob rajongóikat egyaránt.

Cecil mama szalonja az egész városra kiterjedt, a pszichológia és a társadalomtudományok komoly szakemberei éppúgy látogatták, mint a művészvilág bohém figurái. Polányi Cecil szellemi frissességére jellemző, hogy még 1932-ben is felszólalt azon a konferencián, amely az Ödipusz-komplexus lélektani és társadalmi jelentőségéről zajlott. Érdeklődése, akárcsak szalonjának nyitottsága, fogadókészsége mondhatni interkontinentális volt, városrészektől, szakterülettől független.

Karinthyné Böhm Aranka
A húszas-harmincas években létezett azonban olyan női társulás is, amely a környék alapján szerveződött. Egymás közelében lakó barátnők, hol férjükkel, hol barátjukkal, aktuális udvarlójukkal az új értelmiségi központ körzetében ütötték fel tanyájukat. A Lágymányos újmódi vidéke volt ez, már nem a patinás, régi Buda, hanem rohamosan fejlődő, a város szívéhez közeli negyed. Itt élt Böhm Aranka és barátnőinek köre: Klug Böske, egy futballbíró neje, Kondor Lívia és Guthi Erzsi, a népszerű színpadi szerző, humorista Guthi Soma lánya, aki később Devecseriné Guthi Erzsébet néven megírta emlékezéseit, s nem mellesleg Devecseri Gábor édesanyja is volt. Az ideggyógyásznak készülő Böhm Aranka, Karinthy második felesége zajos társasági életet élt. „Nagy házat vitt”, ahogy akkoriban mondták, a takarékosság és előrelátás fogalmát enyhén szólva mellőzte. A lakás, mint afféle városi menedékház, szinte szakadatlanul, még késő éjjel is üzemelt, a legváratlanabb vendégek sem jöhettek rosszkor.

Aranka temperamentumos, erős egyéniség lévén, cseppet sem tűrt beleszólást életvitelébe. Nyílt titok volt, hogy udvarlókat tart, köztük az egyik leghosszabb, legmélyebb kapcsolata Déry Tiborral alakult ki. (Szerelmük hajnalán randevúztak Cecil mama egyik esti fogadásán is.) A barátnők és azok barátai természetesen mindent tudtak, Aranka gyakran panaszkodásba rejtette kérkedését, férje féltékenységét. Máig megfejthetetlen feladvány, vajon annyi vita, veszekedés, félrelépés mellett mi tartotta össze Karinthyt és Arankát, az állandósult csetepaték ellenére miért nem hagyták ott egymást?

Anélkül, hogy a rejtélyre egyáltalán megkísérelnénk a választ, az ügy bonyolultságát illusztrálandó, érdemes figyelembe venni azt a játékos példát, melyet Devecseri Gábor jegyzett fel, s amely legalább részben segít megérteni két ember minden érzelmi válságot átvészelő, különös összetartozását. A könyvsikert jelentő Így írtok ti mintájára az író felesége nemegyszer rögtönzött a Karinthy-házban amolyan élő karikatúrát, paródia-előadást. Schöpflin Aladárról, a kor kiváló kritikusáról például mindenki tudta, hogy egyszer elaludt a saját rádióelőadása közben, olyan szép, egyenletes szuszogással olvasott fel, hatalmas szüneteket tartva. Aranka ezt remekül tudta utánozni, s a társaság követelésére többször kifigurázta Schöpflin lassú megszólalású, fel-felszusszanó, kedélyes horkolásba fulladó előadását, melynek egyébként A magyar temperamentum címet adta.

A társadalmi nyilvánosság hagyományos terepe a Verpeléti úti (ma Karinthy Frigyes út) lakáshoz közeli Hadik kávéház volt a Horthy Miklós úton (ma Bartók Béla út). Itt élénk közélet folyt, a középpontban hol Karinthy, hol Aranka, legtöbbször inkább Aranka. A nők együttese, élükön Arankával, mint valami mennyei felhatalmazású bírói testület, minden kérdésben fenntartotta a fellebbezhetetlen ítélet jogát. Ha valakire kimondták a verdiktet, az illető jobban járt, ha jó ideig nem tette be a lábát a kávéház delejes körébe. Pedig nem akárkik tartoztak a Hadik vonzáskörzetébe: Karinthy mellett Somlyó Zoltán, Nagy Zoltán, Surányi Miklós, Németh Andor, Déry Tibor, Aszlányi Károly, Buda távolabbi tájairól Tersánszky, Tóth Árpád. Időnként átrándult Pestről Füst Milán, Nagy Lajos, Hunyady Sándor, Turcsányi Elek, Heltai Jenő, Rejtő Jenő, Nóti Károly, Ascher Oszkár. Néha feltűnt a Várhegy oldalában lakó Kosztolányi, magas termetével, és neje, Harmos Ilona egykori színésznő, évek óta már anya és feleség csupán.

Kosztolányiné Harmos Ilona
Harmos Ilona, miután férjhez ment Kosztolányihoz, felhagyott a színi pályával, és családanyai szerepkörben valósította meg önmagát. Urát éppúgy gondozta, nevelte, mint egyetlen kisfiát, Ádámot. Néhanapján írt – egyébként nem is rossz – novellákat, ezeket a Nyugat közölte. Később emlékezéseiben, életrajzaiban állított emléket kortársainak. Nem kímélte a férfiakat sem, de kivált a nőkről rántotta le a leplet. A férfiakba – mint amatőr freudista – vagy szerelmes volt, vagy tartott tőlük. Kosztolányi előtti nagy szerelme a század első évtizedében Karinthy Frigyes volt. Talán sohasem tudta megbocsátani (sem magának, sem Karinthy feleségeinek), hogy a népszerű író nem neki kötötte be a fejét. Arankának nemes egyszerűséggel a szemébe mondta, hogy cafkának tartja. Karinthyné bűbájos mosollyal felelte: „Inkább vagyok ká 1932-ben, mint 1912-ben, édes Ilonám.”

Amikor házasságát veszélyeztető riválisa, Radákovich Mária 1935-ben lángoló szerelmet lobbantott a rákkal küzdő Kosztolányiban, Ilona szókimondó fenyegetőlevelet írt a szépasszonynak. Szenvedélyes soraiban férjét is indulatos szavakkal illette. Mindennapjait azonban továbbra is a hitvesi hűség jegyében élte. Sebzett anyatigrisként harcolt a halálos kórtól sorvadó, egyre gyámoltalanabb Kosztolányiért, s mindezek után is, az utolsó pillanatig lelkiismeretesen ápolta nagybeteg urát.

Fenyő Miksáné, Rella
A Nyugat egyik szerkesztőjének, Fenyő Miksának a felesége egyesítette magában Aranka társasági lényét és Ilona hűséges, házias természetét. Mindenki szerette, ismerősei egyszerűen csak Rellának szólították. Művésze volt a kedvességnek, a tapintatos ajándékozásnak. Bohuniczky Szefinek, aki kezdő írónőként félszegen ült az élő klasszikusok között egy banketten, felajánlotta, hogy hazaviszik autóval a Zugligetbe. „Rella megérezte, hogy az én árvaságomat pénzzel és anyagi dolgokkal nem lehet enyhíteni, és rögtön tudta, hogy gyengéd jóságra, szeretetre van szükségem” – emlékezett az írónő élete „legzavartalanabb” barátságának kezdetére.

A csendes, szerény, tiszta tekintetű Rella legfőbb erénye a természetes jóság volt. A Nap-hegyen található villájukban rendszeresen adott kisebb-nagyobb estélyeket. Mosolyogva hallgatta, ha vendégei hevesen vitatkoztak körülötte. Ő maga ritkán nyilvánított véleményt, s olyankor sem lehetett túlzáson, sznobságon, rossz ízlésen rajtakapni.

„Életszemléletének elnéző derűje és lényének okossága hozta össze a Derék utcai villa pompásan berendezett termeibe a város legkiválóbb szellemi embereit. Rella mestere volt a vendégfogadásnak. Kijött elénk, és búcsúzva kikísért bennünket. Legszorosabban összetartozott barátai voltak: Schöpflinék, Halász Gyuláék, Gellért Oszkárék, Beck Fülöpék. De gyakran megjelent Móricz Zsigmond, aztán néha Kosztolányi, és találkoztam szalonjában Babitsékkal és Karinthy Frigyessel is. A Derék utcai villa az eltéréseket mindig összhangban tartotta. A gyönyörűen berendezett termekben Rella ízlése uralkodott, és a pompás uzsonnák, vacsorák, a bőséges italok szívvel telített könnyelműséget jeleztek”

– összegzi Fenyő Miksáné szalonjának szerepét Bohuniczky Szefi.

Amikor 1933-ban Rella meghalt, Babits neje, a Török Sophie néven írással is foglalkozó Tanner Ilonka méltatta az asszony tevékenységét a Nyugat hasábjain. A folyóirat „családtagjának” nevezte, aki „vér szerint és szíve szerint” volt az, s aki – mint a Nyugat egyik alapítójának és legrégibb munkatársának, Fenyő Miksának a felesége – mindig ott volt, ahol a barátok közül valakin segíteni kellett. S a vendéglátáson, adakozáson túli, valódi jelentőségére, az alkotó közegben betöltött pótolhatatlan mivoltára is Török Sophie mutatott rá:

„Nem volt alkotó, de ha az Olvasó arcát akartuk elképzelni, akinek még fontos ügy és élmény a magyar írás, aki lelkesen figyel minden szóra, aki együtt örül és aggódik az íróval, s aki egy jobb kultúrából táplált finom ízléssel adta szeretetét vagy ellenszenvét az új műveknek, akkor a kevesek közt az ő arca biztosan feltűnt előttünk. Ha az író elfulladva a csöndtől, ami mindjobban körülveszi, kétségbeesetten felkiáltott: kinek írok? minek írok? ki olvas? ki figyel még? – őt mindig ott találhattuk azok között, akinek érdeklődésére és biztatására számítani lehetett; mindig megnyugodhattunk, hogy lelkes szemeibe felfogad bennünket.”

Vágó Márta
A fiatalabb korosztály számára mégis elsősorban a saját nemzedéküket összetartó, vonzerőt jelentő nők voltak a legfontosabbak. Például Vágó Márta, aki a Várhegy vízivárosi oldalában lévő, Donáti utcai lakásukon adott helyet baráti vacsoráknak, késő estig tartó eszmecseréknek, felolvasásoknak. Ide járt Illyés Gyula és József Attila, továbbá Komor András író, Szabolcsi Bence zenetörténész, Komlós Aladár kritikus, Kecskeméti Pál és testvére, Kecskeméti György, a Pester Lloyd belső munkatársa, valamint Ignotus Pál újságíró, szerkesztő.

A társas élet e formája nem véletlenül hasonlított Cecil mama szalonjához, Vágóék jól ismerték a Polányiakat. Vágó Márta jómódú, közgazdász értelmiségi családból származott. Szabadgondolkodású, társadalmi kérdések iránt fogékony úrilány volt, József Attila csakhamar beleszeretett. Emlékezéseiben leírja történetüket, s azt is, hogy író barátaival megbeszélte az esetet, sőt kéretlenül is tanácsot kapott Komor Andrástól. A valószínűleg kissé féltékeny Komor igyekezett lebeszélni Mártát arról, hogy viszontszeresse a szerelmes „Tilinkót” (ő hívta így József Attilát), és házasságra, együttélésre alkalmatlan „beteg”-nek ítélte a költőt. „Ha elkezdenéd Attilával, mind következhetnénk utána, mert ő úgyis hamar elhagyna” – figyelmeztette a lányt.

Az estélyeken időnként felbukkant Ady özvegye, Csinszka is, ekkor már Márffy Ödön festő feleségeként. Csinszka, midőn értesült József Attila érzelmeiről, arra biztatta fiatal barátnőjét, „fogja meg” azt a „kis” József Attilát, hiszen „az az egyetlen igazi tehetség ma”. Márta ösztönösen idegenkedett ettől a megoldástól, semmiképpen sem akarta szabadságában korlátozni szerelmét. A románcnak a család jövőjét féltő, reális gondolkodású apa, Vágó József vetett véget azzal, hogy lányát egy évre Londonba küldte tanulni.

A Szegő lányok
A húszas–harmincas évek irodalmi életében talán nem túl látványos, ám nélkülözhetetlen szerepet játszottak a szerzők alkalmi titkárnői, a gépírókisasszonyok. Városszerte több diktálóiroda működött, bár nem mindegyik volt olyan barátságos, otthonos, mint a Jókai téri Szegő-iroda. Gépírói, a két Szegő lány, Juci és Gizi bensőséges légkört teremtettek megrendelőik számára. Visszatérő ügyfelük volt Déry Tibor, pepita fedelű iskolásfüzetben hozva A befejezetlen mondat elkészült fejezeteit, továbbá Németh Andor, József Attila, s megfordult a kis udvari szobában Nagy Lajos és Zelk Zoltán is. A munka akkora sikerrel folyt, hogy Németh Andor végül feleségül vette Szegő Jucit. (Nem csoda, hiszen a sorukra várakozók akadálytalanul járkálhattak a lakásban. Kimehettek a konyhába megnézni, mi készül, s ha tetszett az étel, ott maradhattak ebédre, máskor meg csak úgy kivettek a lábasból egy darab húst, és megették tízóraira.)

Egy délután itt jelent meg József Attila. Panaszkodni akart az éppen diktáló Németh Andornak – akkor szakították el őt Vágó Mártától. A megértő Szegő kisasszonyok tapintatosan magukra hagyták a barátokat, ám a költő feltörő és nem csillapodó zokogása miatt Németh beszólította őket, s hárman próbálták nyugtatgatni a zaklatott kedélyű látogatót. A jelenet abszurditása mellett is van az esetben valami megkapó. Nagyon otthonos, intim légkörnek kellett ahhoz „az irodában” lenni, hogy ilyesmi előfordulhasson.

A Szegő lányok értettek érzékeny klienseik lelkületéhez.

„Náluk feketét és cigarettát lehetett kapni, náluk lehetett ülve, járkálva vagy fekve diktálni, őket nyugodtan fel lehetett telefonálni éjfél után is, sőt ilyenkor volt a legnagyobb a forgalom, mint valami lokálban, egymás után érkeztek a diktálni akarók, a kis szobában vágni lehetett a füstöt. Számlát nem prezentáltak, mert az elkedvetlenítő, lehangoló, ha valamelyik kliensnek nem jutott eszébe megkérdezni, mennyivel tartozik, megkérték, fizesse ki a telefont vagy a villanyszámlájukat, amit aztán a javára könyveltek – s ha erre sem mozgatta a fülét, bepanaszolták Julisnál, a mindenesüknél, aki többet nem engedte be”

– érzékeltette a hely szellemét Németh Andor. Ide állított be Hódmezővásárhelyről József Attila nővére, Jolán is, aki évek múlva rövid időre betársult az irodába.

*
A korszak közéletében részt vevő hölgyekről, kiváló és sikeres asszonyokról, tudósnőkről, írónőkről, művésznőkről nem beszélve, néhány kiragadott példa alapján is megkockáztatható tán a felismerés, hogy az irodalmi élettel kapcsolatban álló nők akkor nyújtották a legtöbbet, ha nők maradtak, betöltve akár a dáma, akár a démon, akár a szolid hitves, akár a megértő társ, akár az ideál, akár az anya szerepét.