2014. szeptember 30.

A polgári átalakulás programja / A reformkor

Szerző: Gergely András

A reformkor közel két évtizedes történetét a nemesi-liberális reformereknek a polgári átalakulásért folytatott harca határozta meg. A küzdelemben a liberalizmuson belüli áramlatok harca – például Széchenyi és Kossuth vitája – tűnik meghatározónak. A korszak fő politikai frontvonala azonban az áramlatokat magában foglaló, belső vitákat folytató liberalizmus és a nagyon is erős pozíciókkal rendelkező konzervatív-abszolutista-állagőrző politika között húzódott. A polgári átalakulás programját, taktikai módszereit, eredményeit mutatja be következő cikkünk.

Reformkornak tágabb értelemben (elsősorban irodalom- és művelődéstörténeti szempontból) az 1790–1848 közötti periódust nevezzük; a valóságos, erőteljes reformigények jelentkezését tekintve azonban az 1830–1848 közötti éveket tekintjük annak. A reformkor korábban elterjedt, 1825-től induló korszakolása csak irodalomtörténetileg indokolt: az Akadémia megalapítása, Vörösmarty Zalán futásának megjelenése, a romantika diadala stb. Az 1825–1827 közötti rendi országgyűlésen azonban erőteljes liberális ellenzéket még nem regisztrálhatunk.

Eszmei gyökerek
A polgári átalakulás programját megfogalmazó magyar liberalizmus eszmei gyökerei még a 18. századba nyúlnak vissza: felvilágosodás, vallási türelem, államerősítő-abszolutista reformok éppúgy az előzményei közé tartoznak, mint a nagy francia forradalom eszméi. II. József halála után Magyarországon erős rendi-nemesi reformmozgalom jelentkezett, amely azonban a rendszert csak saját, rendi-nemesi érdekei szerint próbálta javítani, ám nem kívánta átalakítani. Az 1790. évi országgyűlés kilenc rendszeres bizottságot küldött ki reformok kidolgozására. Munkálatai, az operátumok, számos figyelemre méltó, előremutató javaslatot tartalmaztak, országgyűlési megtárgyalásuk azonban a napóleoni háborúk ürügyén, illetve az új uralkodó, I. Ferenc ellenállása folytán folyvást halasztódott. Hajnóczy József és Berzeviczy Gergely 18. század végi, e munkálatokhoz is kapcsolódó reformtervei már fenntartás nélkül a magyar liberalizmus első programadó írásai közé sorolhatók, jó részük azonban kéziratban maradt. A magyar jakobinusok 1794. évi iratai (a káték) szűk körben, kéziratban terjedtek, s ugyancsak a liberalizmus – a teljes alkotmányos-polgári átalakulás – programját hirdették. A ferenci abszolutizmus éveiben, a 19. század első két évtizedében a gazdasági szakírók, a nyelvújítás megvalósítói, az irodalmi romantika képviselői képeztek búvópatakszerű áramlatot a 18. század és az 1830 utáni évek (német nevén: az [1848] március előtti időszak, a Vormärz) liberalizmusa között.

Az 1825–27. évi országgyűlést a rendek és az udvar újabb – éspedig utolsó – kompromisszuma zárta le. Ennek folytán szabadabbá vált a közélet, például egymás között levelezhettek a megyék. A kompromisszumhoz tartozott, hogy újra elővették a rendszeres bizottsági munkálatokat, amelyeknek előbb országgyűlési bizottsági újratárgyalása 1828–29-ben, majd a megyékben történő megvitatása 1830–31-ben alkalmat adott a liberális áttörésre, a polgári átalakulást célzó reformok megfogalmazására. 1830-ban újabb, véres események nélkül győzedelmeskedő forradalom tört ki Franciaországban, s a Szent Szövetség külpolitikai rendszerének bealkonyult. 1830 elején jelent meg Széchenyi programadó műve, a Hitel, amelynek egyetlen, középponti reformkövetelése egy hiteltörvény megalkotása, de a könyv egyúttal reformeszmék egész sorát és összefüggésrendszerét vázolja fel. 1831-ben Észak-Magyarországon kolerajárvány dúlt, amely negyedmillió halottat követelt. A járvány keltette tömeghisztéria és elkeseredés jobbágyfelkelésbe torkollott, amely megint csak a rendszer tarthatatlanságára ébresztette rá a politizálással foglalkozók jelentős részét. Megkezdődött a polgári átalakulás programjának megfogalmazása.

A program megfogalmazója és képviselője: a magyar köznemesség

Nemesek Európa-szerte találhatók a liberálisok között: La Fayette márki a francia forradalom ismert alakja, a poroszoknál Stein báró a legismertebb reformer, nemesi liberálisok találhatók Oroszországtól Hollandiáig, Svédországtól Görögországig mindenütt. Ha csoportot alkottak, nemesi liberalizmusról (nemesség által képviselt liberalizmusról) beszélünk, ahol a nemesi szónak nincs fosztóképző jellege, nem valami csekélyebb értékű liberalizmusról van szó, hanem arról, hogy kik reprezentálják (képviselik, hordozzák) azt. Beszélünk még például bürokratikus liberalizmusról, amennyiben az állami tisztviselők jelentős csoportjai alkotnak programot, az értelmiségi polgárság (németül: Bildungsbürgertum) által hordozott liberalizmusról vagy a vagyonos polgárság (németül: Besitzbürgertum) liberalizmusáról.

Magától értetődik, hogy Magyarországon sem minden nemes volt liberális, illetve a magyar reformkor liberálisai között voltak nem nemesek, polgárok, értelmiségiek, félkiváltságolt elemek (pl. kiskunok), sőt alávetett csoportok reprezentánsai, mezővárosi polgárok, zsidó kereskedők és így tovább.

Kik lettek liberálisok a magyar nemesek közül, akik mégiscsak a többséget alkották a liberális táboron belül? A politizáló nemesség zöme politikai érzékére, európai tájékozódására támaszkodva ebben az irányban kereste a kiutat az ország válságából. A nemesi – és persze nem nemesi – értelmiség volt a másik, számban is jelentős csoport. A társadalmi-hatalmi súlyt a számban csekélyebb, de a megyei közéletet befolyásoló jelentős birtokú, illetve középbirtokos nemesség alkotta – közülük került ki például Kölcsey és Deák.

Hova tartozott politikai értelemben a nemesség számszerű többsége? Magyarországon a nemesség aránya igen nagy volt az össznépességen belül: öt százalék körüli (ez az arány csak Lengyelországban magasabb). Természetesen soha nem került sor „nemesi népszavazásra”, vagy akár csak közvélemény-kutatásra a nemesség soraiban, s magától értetődik az is, hogy a nemesek az egyes reformkérdésekben – eltérő érdekeiknek megfelelően – eltérő módon foglaltak állást. (Nyilván többen támogatták a magyar államnyelv ügyét, mint mondjuk az ősiség eltörlését.) Amit tudunk és határozott bizonyossággal állíthatunk: a nemesi döntéshozatal országos fórumán, a rendi országgyűlések alsótábláján az egész korszakban a liberális reformellenzék alkotott többséget.

A rendi képviselet azonban nem volt modern, arányos rendszerű. Száz-kétszáz szavazó nemes (zömmel hivatalnokok, gazdatisztek, értelmiségiek) Csanádból éppúgy két követet küldött, mint Borsod több ezer (zömmel kisbirtokos, saját jobbágytelkén élő) szavazó nemese. Csanád is, Borsod is a liberálisokat támogatta, persze ellenkező példákat is felhozhatnánk. Ötvenkét megye száznégy küldötte döntött az alsótáblán, a megye utasítása kötötte őket, s ezt többnyire be is tartották (ha mégis utasításuk ellen szavaztak, az is érvényesnek számított, megyéjük persze felelősségre vonhatta, visszahívhatta őket). Hogy egy ország nemessége a maga reprezentatívnak elfogadott képviseleti fórumán többségében – ingadozásoktól ugyan nem mentesen, és nem szoros, egységes program alapján, de mégis – a liberális polgári átalakulást támogassa, egyedülálló volt az európai történelemben.

A reformkori liberalizmus magyar sajátosságai és programja
Az egyik legfontosabb sajátosságot, a politizáló nemesség liberális reformhajlandóságát már jeleztük. A liberális többség kialakulásában fontos szerepet játszott az, hogy a liberalizmus nemzeti követelésekkel fonódott össze: Magyarország önállóságát – nem elszakadását, ezt 1849-ig senki sem követelte! – szorgalmazták, továbbá a nemzeti egység megteremtését (uniót Erdéllyel), magyar államnyelvet, a magyar országgyűlésnek felelős kormányzatot és így tovább. A többség létrejöttéhez hozzájárult a magyar rendiség kétfokozatú működési mechanizmusa: a megyerendszer s az országgyűlés. Mivel a megyét és az országgyűlést – a nemesség szívós, évszázados hagyományokra támaszkodó, jogilag megalapozott ellenállása folytán – nem tudták felszámolni (utoljára II. József tett erre kísérletet), ezen a rendi bázison nemcsak erőteljes, hanem többségi reformmozgalom tudott kifejlődni. A program megvalósítását éppen ezért ezen a bázison, a rendi alkotmányosság továbbfejlesztésével képzelték el (ez is magyar, ha nem is kizárólagosan magyar sajátosság).

A magyar liberalizmus az 1830-as évek elején még csak a megyei reformelképzelések laza, legfeljebb lazán koordinált halmaza. Az 1832-es országgyűléstől kezdődően azonban rendszeresen sor került a megyei utasítások számbavételére: hol van a legnagyobb közös osztó, mit szorgalmaz a legtöbb megye, mit lesz érdemes napirendre tűzni? Az első programpontokat Széchenyi 1831-ben írott és 1833-ban külföldön megjelentetett Stadium című műve, annak tizenkét törvénye fogalmazta meg (hiteltörvény, birtokbírhatás, ősiség eltörlése, közadózás, magyar államnyelv, nyilvánosság, Pest-Budáról való kormányzás stb.).

1841-ben Szatmár megye lépett elő a maga tizenkét pontjával, de kiderült, hogy ezt a reformtempót számos megye nem vállalhatja – elsősorban a közadózás az, amit a paraszti sorban élő kisnemesség, utolsó egzisztenciális kiváltságát féltve, elutasít –, s később Szatmár maga is leszavazta. Az első, a szó mai értelmében vett összefüggő program az Ellenzéki Párt megalakulásakor, 1847. március 15-én született, ezt konkretizálta Pest megye mintaadó követutasítása 1847 szeptemberében (lényegét tekintve mindkét program Kossuth munkája). Pesten a forradalom előtt, 1848. március 11-én Irínyi fogalmazta meg – egy népgyűlés elé szánva – a néhány nap múlva a szabad sajtó első termékeként megjelenő tizenkét pontot.

A formális, egységbe öntött programoktól függetlenül az 1843–44-es országgyűlésen már lényegében kimunkált formában megvan minden reformgondolat, amelyet majd 1848-ban törvénybe iktatnak.

A magyar polgári átalakulás legsajátosabb, Európában megint csak egyedülálló középponti eszméjét, társadalmi-politikai alapzatát az érdekegyesítés képezi. A társadalomban jelentkező különböző csoportérdekek egyesítése-egyeztetése az átalakulás folyamatában – ez az érdekegyesítés politikájának lényege. Vagyis mások szempontjainak mérlegelése, egy konfliktuskerülő össztársadalmi optimum elérésének vágya – ez áll a politika valamennyi programelemét átható elképzelés középpontjában. A korszak alapvető kérdése a társadalmi átalakulás, a földesúr–jobbágy feudális alapviszonyának felszámolása, tehát a jobbágyfelszabadítás.

Mit jelent a jobbágykérdés vonatkozásában az érdekegyesítés? Azt, hogy az átalakulásnak a lehető legkevesebb kárvallottja legyen mind a jobbágyok, mind a földesurak között; azért is, hogy a lehető legszélesebb, lehető legteljesebb támogatást nyerjék el, s azért is, hogy a további fejlődés a konfliktusok minimalizálásával menjen végbe, lehetőleg harmonikus úton. Végső eredményként összetartó, egységes nemzet jöjjön létre. Az örökváltságnál maradva: a jobbágyot nem lehet csak személyében felszabadítani, földjétől pedig megfosztani, hiszen úrbéres birtokállományát századok óta birtokolja. A földesúr pedig nem maradhat kárpótlás nélkül, hiszen akkor a tönkremenés fenyegetné, és ellenezné az átalakulást. A megoldás: a legtöbbeket kielégítő örökváltság, amelynek során a földesúr és a jobbágy termelési és jogi kapcsolatai megszűnnek, a telkes jobbágyból birtokos paraszt lesz, a földesúr pedig – elvileg egyösszegű – kárpótlást kap. A gondolat annyira tiszta, hogy önkéntes – a földesúr és a jobbágy szabad egyezkedésén alapuló – formáját a konzervatívok sem ellenzik, s ezért azt 1840-ben törvénybe is iktatják.

Hamarosan kiderül azonban, hogy a jobbágyság többségének soha nem lesz elég pénze ahhoz, hogy megválthassa magát. Az állam „közbenjöttére”, segítségére lesz szükség, a földesurat pedig kötelezni kell, hogy a méltányos váltságösszeget elfogadja. Ez a kényszerítő (kötelező) örökváltság gondolata. A váltságösszeg össztársadalmi nagyságának felbecsülése után egyértelműsödik, hogy az államnak magának kell majd a kártérítést vállalnia, s végül – 1848 forradalmában – Közép- és Kelet-Európa leghaladóbb jobbágyfelszabadítására kerül sor, amennyiben azonnali, kötelező jobbágyfelszabadítást mondanak ki, a földesurak későbbi, teljes állami kármentesítésével. És valóban, az érdekegyesítési politika sikeres: 1848-ban nem kerül sor jobbágyfelkelésre, sőt a felszabadított jobbágyság a szabadságharcban, annak hadseregében kitart a továbbra is érdekegyesítési politikát folytató liberális magyar államiság mellett.

Az érdekegyesítés gondolata elvileg kiterjed a nemzetiségi érdekek egyeztetésére is, az érdekegyesítő nemzetiségi politika realizálása azonban – mint 1848 bizonyítja – nem sikerült. Az európai és a magyar liberalizmus közös deficitje ez. Az egyéni szabadságjogokat a nemzetállami léttel pragmatikusan egybekapcsoló klasszikus liberalizmus nem talált, mert nem találhatott valaminő „megoldást” a nemzetiségi kérdésre, a kisebbségi jogok ügyére, s ezt nem is lehet történelmietlen módon számon kérnünk. Inkább azt kell látnunk, hogy éppen az etnikai-kisebbségi jogok iránt bizonyos mértékig közömbös liberális jogállami viszonyok teremtik meg a legkedvezőbb feltételeket a nemzetiségi jogok érvényesítésére. Nem lehet azt állítani, hogy a latin nyelvű nemesi-rendi állam felváltása a magyar – polgári jogegyenlőségen alapuló – nemzetállammal, amely a magyar nemesi liberálisok törekvése volt, valaminő kudarc, „zsákutca” lett volna a nemzetiségek számára. Ellenkezőleg, a megnyíló politikai szabadságjogok a nemzetiségi törekvéseknek nyitottak szabadabb teret.

A polgári átalakulás ellenfelei
A legfőbb ellenfelet akkor is és azóta is „Bécsben” látták. Természetesen nem a birodalmi főváros lakosságáról, hanem az udvarról, a legfőbb kormányszervekről van itt szó. Ez a „Bécs” valóban ellenezte a reformokat. A történeti kutatás utólag sem tárt fel rejtett udvari-konzervatív áramlatokat, amelyek a polgári átalakulás legalább néhány reformjának elfogadását fontolgatták volna. (Például a jobbágykérdésben 1848 előtt a legfelső kormánykörökben semmilyen reformtervezgetés nem folyt!) Mi ennek az oka? Ez a politikai merevség nem annyira magától értetődő, hiszen a politika és az ipar kettős forradalma egész Európát megmozgatta, a folyamat feltartóztathatatlannak látszott. A Szent Szövetség rendszere szétzilálódott, a Habsburg Birodalomban is épültek vasutak, bebizonyosodott, hogy a maga polgári alkotmányos világával nemcsak Anglia, hanem Franciaország vagy Belgium is képes társadalmi stabilitást és viszonylagos jólétet teremteni. Mindezt Bécsben is látták, felismerték. Mégsem foglalkoztak érdemi reformokkal. Éspedig azért nem, mert helyesen ismerték fel, hogy az egész birodalom élére nem lehet közös alkotmányos kormányzatot állítani, a birodalmi kormányzat nem tehető felelőssé valaminő jövendő soknemzetiségű bécsi parlament előtt. Ha pedig a tartományoknak adtak volna önállóságot, akkor az olaszok (Lombardiában és Velencében), a lengyelek (Galíciában) az elszakadás mellett döntöttek volna. A birodalomban maradni akaró nemzetek (csehek, magyarok, szlovákok, horvátok, osztrákok) érdekei nagyon is eltértek, nehezen lettek volna kiegyenlíthetők. Emellett az egyes tartományokon belül is egymásnak feszültek a nemzeti ellentétek (Csehországban németek és csehek; Magyarországon magyarok, szerbek, románok stb.). A felismert nehézségek mellett a hagyományos bürokrata tehetetlenség, az egész rendszer elöregedése, nem utolsósorban az uralkodó – 1835 óta V. Ferdinánd – döntésképtelensége, szellemi korlátoltsága is hozzájárult ahhoz, hogy Bécsből 1792 óta soha sem fújtak reformszelek.

Nem feledkezhetünk meg az ellenfelek sorában a magyar konzervatívokról sem, hiszen a magyar arisztokrácia a maga óriási birtokaival nem volt közvetlen válságban, számára az átalakulás, ha szükségességét lassan felismerte is, egyáltalán nem volt sürgős. A magyar konzervatívok pedig jelentős hivatalnokréteget, alkalmazásukban álló gazdatiszti és értelmiségi csoportot befolyásoltak. A katolikus klérus pedig – maga is nagybirtokos lévén – érdekeit az arisztokráciáéval kapcsolta egybe, s jelentős szellemi befolyását a reformok ellen vetette latba.

Szervezeti-intézményi szinten hiába voltak többségben a reformok hívei az alsótáblán, a felsőtábla bármely reformtörvény hozatalát megakadályozhatta, s ha mégis engedtek, „Bécs” (az udvar, az uralkodó) bármely törvény szentesítését visszautasíthatta. Az alsótábla az újonc- és adómegtagadás fegyverével, egyéb kompromisszumok felkínálásával mégis több ízben elérte a reformok törvénybe iktatását.

Áramlatok a magyar liberalizmuson belül
A liberális mozgalom a kezdeti egységes fellépés után áramlatokra oszlott, s az áramlatok szembeállításával önmagát gyöngíthette. A kezdeti egység a köztudatban hittnél jóval hamarabb, már 1832 táján megszűnt: Széchenyi és Wesselényi politikai útjának elválására gondolok, majd a vita az 1840-es években nagyobb nyilvánosság előtt, Széchenyi és Kossuth között folytatódott. Wesselényi, majd őt követve – és az egymás utáni országgyűléseken vezető szerepet vállalva – Kölcsey Ferenc (1832–36), Deák Ferenc (1839–40), Klauzál Gábor (1843–44) és Kossuth Lajos (1847–48) neve fémjelzi a fő áramlatot, amely szerint a megyék nemességének támogatásával, annak bázisán, a közvélemény mozgósításával, az országgyűlés alsótábláján kell áttörést elérni, a közvélemény erejével vagy kompromisszumok felkínálásával fogadtatva azt el a felsőtáblával és Béccsel.

Széchenyi szerint a reformoknak a felsőtáblán kell indulniuk, a vezető szerep a liberális arisztokratáké. (Akik azonban kicsiny, kisebbségi csoportot alkottak, Széchenyi tehát nem tudott velük áttörést elérni). Széchenyi emellett a Béccsel való közvetlen együttműködést szorgalmazta a reformkezdeményezések terén, soha nem adta fel azt az illúzióját – mert illúzió volt –, hogy Bécs megnyerhető a reformok számára. (Félreértések elkerülése végett hangsúlyoznunk kell: a reformellenzék derékhada sem kereste a konfliktust, az „ujjhúzást” Béccsel, de illúziónak tartotta, hogy egyeztetve döntő reformot el lehetne fogadtatni.) Emellett Széchenyi, főként az 1840-es évektől, előbbi feltevéseivel szerves összefüggésben a reformok lassabb tempóját szorgalmazta. Kudarcos politikájával Széchenyi fokozatosan elszigetelődött, munkásságának súlypontját gyakorlati térre helyezte.

Az 1840-es évek közepén újabb vita bontakozott ki a liberális táboron belül, a mozgalom zömét maga mögött tudó municipalisták és a csekélyebb számú, de szellemileg igen rangos értelmiségi körként meghatározható centralisták között. Vitájuk csak egyetlen kérdéskörre, a magyar közigazgatás jövőjére korlátozódott, ezért nem vált élessé. A municipalisták a megyét népképviseleti alapú önkormányzattá kívánták továbbfejleszteni, a centralisták nem óhajtották közbülső szintet a központi kormányzat és az önkormányzattal rendelkező városok, községek között. (Téves az a nézet, hogy a municipalisták az adott megyei rendszer hívei voltak. Az adott megyerendszert mindegyik tábor elutasította, és egyszersmind mindegyik tábor védeni kívánta az átalakulás megvalósításáig az udvar abszolutista támadásai ellen mint a mozgalom adott bázisát.)

Sokszor beszélnek a liberális táboron belül radikális és mérsékelt áramlatról, főként közjogi kérdésekben (pl. Kossuth a Habsburg Birodalomtól való különválás mellett érvelt, mások ellene). Az újabb vizsgálatok szerint 1847-ig sem az államjogi kérdésben, sem az örökváltság ügyében és más alapvető reformkérdésekben nem tapinthatók ki áramlatok, de még egyéni nézeteltérések sem azok között, akik 1847. március 15-én az Ellenzéki Pártban egyesültek. Az utolsó rendi országgyűlésen, 1847 végén azonban a viszonylag egységes vezérkar mögötti bázis, a megyei követek egy része elbizonytalanodott, amikor Kossuth – cikkeivel, szónoklataival, személyes beszélgetésekkel – elibük tárta: csak az addigi reformok összekapcsolásával és egyszerre történő megvalósításával érhető el eredmény. Kossuth ugyanis, nem utolsósorban az 1846. évi galíciai felkelés tanulságai nyomán (a lengyel nemesek felkelését a fellázított parasztokkal verették le) rádöbbent: azonnali, érdemi előrelépés szükséges a jobbágykérdésben. Az örökváltság egyszerre történő megvalósítása viszont csak akkor lehetséges, ha az állam a kármentesítést magára vállalja. Az állam pedig csak akkor bírja ennek költségeit pénzügyileg, ha bevezetik a közadózást. A közteherviselés csak akkor elfogadható, ha Magyarország pénzügyi önállósága biztosított, az államjövedelmek nem folynak ki Bécsbe. Alkotmányos reformra (kormányfelelősségre) is szükség lesz tehát. Az azonnali örökváltság – állami kármentesítés – közadózás – pénzügyi önállóság – alkotmányos reform olyan egyszerre megvalósítandó programláncolatot alkot, amelyet még az 1847 végén kezdődő országgyűlésnek meg kell valósítania.

A program készen állott. 1848 forradalma pedig lehetővé tette az érdemi áttörést.

A reformprogram megvalósulása
A polgári átalakulás programját – egészen 1847-ig – fokozatos, egymás utáni reformokkal, egy hosszú, előre meg nem szabott időszakon keresztül kívánták megvalósítani. A többször hangsúlyozott országgyűlési alsótáblai többség maga is törékenynek bizonyult, fontos reformkérdésekben meg lehetett ingatni. Idő kellett – a reformerek szerint – a közvélemény megszervezésére, megnyerésére is. (A Pesti Hírlap megjelenése Kossuth szerkesztésében 1841-től új alkorszak a reformkor történetében.) Mint utaltam rá, 1846 végén kezdődött meg e koncepció újragondolása, bizonyos mértékű radikalizálódása. Maga az Ellenzéki Párt megalakulása már ennek jegyében, a fő követelések immár egyértelmű megfogalmazásával történt. Az utolsó rendi országgyűlésen, 1847–1848 fordulóján pedig Kossuth általános támadást indított a rendszer megdöntéséért.

Az 1830–1840-es években elért, törvénybe iktatott reformok töredékét alkotják csupán a reformtörekvések egészének, együttesen mégis jelentős előrelépést képeznek. Törvénybe iktatták, a jobbágyok számára szóló számos kedvezménnyel, Mária Terézia urbáriumát. 1836-ban kimondták a jobbágytelek szabad adásvételét, eltörölték az ún. hosszú fuvart, szabaddá tették az ipart és kereskedést, megerősítették a falusi önkormányzatot, korlátozták az úriszéket. Közlekedési törvényt alkottak, az általános vámfizetés elvével határoztak a Lánchíd építéséről. 1840-ben elfogadták az önkéntes örökváltságot, váltótörvényt alkottak, kimondták a részleges zsidóemancipációt. 1844-ben a latin helyett a magyar lett az államnyelv. Kimondták a nem nemesek hivatalviselését és birtokbírhatását.

A döntő áttörés kétségkívül 1848 európai és magyar forradalmai segítségével következett be. Az áprilisi törvények a polgári átalakulás egész programjának azonnali megvalósítását eredményezték. Nem kompromisszumok nélkül, de minden érdemi kérdésben áttörést elérve. Az áprilisi törvények gyakorlatilag új alkotmányt adtak Magyarországnak. Vázlatos ismertetésük egyszersmind a reformkor törekvéseinek foglalatát is adja.

A törvények első csoportját (utólagos tagolásban) a társadalmi átalakulás törvényei alkotják. Közülük a legfontosabb a jobbágyfelszabadítás kimondása: az azonnali, kötelező örökváltság a földesurak későbbi állami kármentesítésével. (Utóbbit, kidolgozott megoldás híján, az érdekegyesítés jegyében, a „nemzeti közbecsület védpajzsa alá” helyezték.) A felszabadított jobbágy úrbéres földjének tulajdonosa lett, létrejött a „szabad föld” és a „szabad ember”. A házas zsellérek belső telke, közföldi illetősége folytán ez a népes csoport is tulajdonhoz, anyagi előnyökhöz jutott. A robot, az úriszék eltörlése a házatlan zsellérek kisebb csoportját is kedvezményezetté tette. (Téves az a nézet, hogy a személyes szabadságon kívül „nem kaptak semmit”, nem is szólva a személyes felszabadulás jelentőségéről.) Vallási, helyi igazgatási, a tan- és sajtószabadságot leszögező törvények teszik teljessé a társadalmi átalakulást.

A törvények második csoportját a liberális államrendszer megteremtésének törvényei alkotják. Az országgyűlést népképviseleti alapra helyezték, cenzuson, de tágan szabott cenzuson alapuló választójogi törvényt alkottak. A végrehajtó hatalom a parlament ellenőrzése alá került. Az uralkodó bármely rendelete csak akkor volt érvényes, ha a felelős miniszterek egyike aláírta (ellenjegyezte). Megkezdték a megyerendszer népképviseletivé alakítását.

A törvények harmadik csoportját a magyar állam egységét, illetve Magyarország Habsburg Birodalmon belüli önállóságát kimondó törvények alkotják. Az uralkodó hatalmát nem csak a miniszteri ellenjegyzéssel korlátozták, hanem azzal is, hogy távolléte (bécsi tartózkodása) esetén csaknem teljes jogú helyettese lett a nádor. Magyarország tehát önálló államfőt kapott István nádor személyében, a pest-budai minisztérium az ő minisztériuma lett. Kimondták Magyarország és Erdély egyesítését, az új kormány hatásköre pedig Horvátországra és a déli részeken húzódó katonai Határőrvidékre is kiterjedt.

Magyarország egységes, önálló nemzetállammá, polgári jogegyenlőségen alapuló liberális országgá vált – felzárkózott Európához.

Reform, újítás, liberalizmus
Mi is valójában a reform? A szó újjáformálást, megújulást, megújítást jelent. Vagyis haladó irányú (át)alakítási szándékot, tervet, származzon az bármikor bárkitől. Az orosz cár 1861-es jobbágyfelszabadítása is reform, noha az abszolutizmus rendszere változatlan maradt. Az ókori Rómában és az újkori Európában egyaránt sor került földreformra, a földtulajdonviszonyok átalakítására – akár az érdekeltek megegyezésével, akár erőszakkal –, ezek is reformok. Magyarország 1830–1848 közötti történetét pedig azért nevezzük teljes joggal reformkornak, mert a korszak meghatározó politikai áramlatának, a magyar (nemesi, ellenzéki) liberalizmusnak a képviselői reformokat akartak, s már a forradalom előtt jelentős reformokat törvénybe is tudtak iktatni.

Reform persze sokféle van. II. József is reformokat kívánt bevezetni az 1780-as években. A császár azonban nem akarta a feudalizmus egész rendszerét fölszámolni, ő javítani, kiigazítani kívánt – az adott politikai rendszeren belül. A magyar reformkor politikusai – s ez még inkább indokolttá teszi, hogy a korszakot így nevezzük – fokozatosan ugyan, de végső soron teljes társadalmi-gazdasági-politikai változást, polgári átalakulást szándékoztak elérni. A mozgalmat, amely ezt célozta, reformmozgalomnak is nevezzük, konkrétabban pedig – mivel a történelem több reformmozgalmat, akár több „reformkort” ismer – magyar liberális mozgalomnak, magyar liberális politikának.

Mit jelent ekkor, a 19. század első felében a liberalizmus kifejezés? Aki polgári átalakulás irányába mutató reformokat óhajt, az még önmagában nem liberális: a cár jobbágyfelszabadítása az orosz polgári átalakulást célozta, de kinek jutna eszébe, hogy az önkényuralkodót ezért liberálisnak nevezze? Liberálisnak azt a személyt, mozgalmat, pártot tekinthetjük, amely a társadalom részvételét (participációját) szorgalmazza a politikai hatalom gyakorlásában, vagyis részvételt követel az állam kormányzatában, elsősorban a népképviselet (parlamentarizmus), illetve a parlamentnek felelős végrehajtó hatalom révén. Ez az a döntő kérdés, amely a korszak reformereit a korszak reformer-liberálisaitól megkülönbözteti. A magyar reformmozgalom alkotmányosságot, felelős kormányzatot kívánt, liberális volt tehát. S mivel a mozgalom – magától értetődően – ellenzéki mozgalomként szerveződött, társadalmi bázisát a nemesség alkotta, célja viszont a polgári Magyarország megteremtése volt, mindegyik közismert jelző használata jogos: magyar, liberális, ellenzéki, nemesi-polgári reformmozgalomról (vagy nemesi-polgári liberalizmusról, nemzeti önállósági céljai folytán nemzeti liberalizmusról) beszélhetünk.



Add a Facebook-hoz
Leggyakoribb címkék:
Nőtörténet (105) | Alkotmány (58) | Horthy-kor (42) | Közjogi (31) | Államtörténet (30) | Európa (29) | Béke (24) | Habsburg (22) | Középkor (18) | Prostitúció (18) | Igazságszolgáltatás (16) | Ókor (14) | Gender (14) | Erdély (13) | Trianon (13) | 1848-49 (12) |
Legnépszerűbb címkék:
Nőtörténet (105) | Horthy-kor (42) | Prostitúció (18) | Államtörténet (30) | Alkotmány (58) | Középkor (18) | Habsburg (22) | Ókor (14) | Trianon (13) | Európa (29) | Közjogi (31) | Erdély (13) | Igazságszolgáltatás (16) | Osztrák–Magyar Monarchia (10) | Gender (14) | Béke (24) |

Kiadja a Rubicon-Ház Bt. | Felelős kiadó: Rácz Árpád | 1161 Budapest, Sándor u. 60. | Telefon: 402-1848 | Fax: 402-1849
Minimum felbontás: 1024 x 768 | Kivitelezés: Civertan Bt.