2017. november 24.

A prostitúció és a szervezett bűnözés. A magyarországi prostitúció tablója a 20. század végén

Szerző: Kránitz Mariann

A prostitúció történeti fejlődésére, a prostituáltak „társadalmának” genezisére és jellemzőire számtalan (gazdasági, szociokulturális, etikai stb.) körülmény gyakorol hatást. Ez a tanulmány a prostitúciót befolyásoló tényezők komplexumából (legalábbis látszólag) csupán egyetlen, ám igencsak fontos jelenséget emel ki: a bűnözést. A bűnözés és a prostitúció évszázadok óta szoros kapcsolatban áll egymással, ám a 20. század végére ez a kapcsolat jellegében alakította át a prostitúciót: világméretű gazdasági iparággá tette. E „tabló” tehát sajátos megvilágításban készült: a szervezett bűnözés „vakujának” felvillantásával.

A hazai összbűnözés az 1980-as évek elejétől kezdve rendkívül kedvezőtlen tendenciákat mutat: a volumene igen jelentősen emelkedett és a minősége is negatív irányba tendál. A mennyiségi változások kellő megítélése csak akkor lehetséges, ha figyelembe vesszük, hogy 1965-től (az egységes rendőrségi és ügyészségi bűnügyi statisztikai nyilvántartási rendszer bevezetését követően) mintegy tizenöt éven át az ismertté vált bűncselekmények száma évente átlagosan 120 000 körül mozgott, az évente ismertté vált bűnelkövetőké pedig átlagosan 80 000 fő volt. Az összbűnözés volumene tehát voltaképpen stagnált, hozzátéve azonban, hogy ez a megállapítás csak a bűnüldöző hatóságok előtt ismertté vált és általuk regisztrált összbűnözésre vonatkozik. (Nem foglalja magában a látenciát, azaz a rejtve maradt bűncselekményeket és azok elkövetőit.)

Bűnözés – prostitúció
Az összbűnözésen belül a prostitúciós jellegű bűncselekmények és azok elkövetőinek száma – az üzletszerű kéjelgés és annak járulékos bűncselekményei – elenyésző: évente néhány száz volt. 1980-tól azonban a hazai kriminalitásban – különösen a bűncselekmények abszolút számát tekintve – határozott, kitartó és töretlen emelkedés vette kezdetét. Nem véletlenül: a bűnözés alakulása hűen tükrözte a rendszer eresztékeinek recsegését-ropogását. A permanens növekedés eredményeként 1989–91-re az ismertté vált bűncselekmények száma megnégyszereződött, és elérte, sőt meg is haladta a félmilliót. Az utóbbi öt esztendőben az ismertté vált bűncselekmények száma hozzávetőleg mintegy 400 000 (1993-ban) és 500 000 (1995-ben) között ingadozott.

Az ismertté vált bűnelkövetők számában nem következett be ilyen radikális robbanás: létszámuk „mindössze” másfélszeresre nőtt. Az 1990-es esztendőkben az ismertté vált bűnelkövetők létszáma évente 119 000 (1994-ben) és 132 000 fő (1992-ben) között ingadozott. Az enyhébb emelkedési trend azonban főként annak tudható be, hogy számos (évente mintegy 200 000!) ismertté vált bűncselekmény elkövetőjét a hatóságoknak nem sikerült felderíteni.

A prostitúciós jellegű bűnözés volumene viszont nem változott, annak ellenére, hogy maga a prostitúció gyors prosperitásnak indult. E bűnözési forma azonban igazán jelentéktelenné 1993-tól kezdődően vált, amikor is a prostituált büntethetősége megszűnt. Üzletszerű kéjelgés elősegítése vagy kerítés elkövetése miatt ugyanis alig-alig indult büntetőeljárás.

Az 1980-as évektől kezdődően a hazai bűnözés minőségi jellemzőinek rosszabbodását jelzi többek között az erőszakos bűncselekmények elszaporodása, a kábítószer-bűnözés megjelenése, az önbíráskodás előtérbe kerülése, a fokozódó brutalitás és gátlástalanság, az egyre nagyobb anyagi haszonra törekvés, a burjánzó korrupció, a csoportos bűnelkövetési formák mind gyakoribbá válása, a prostitúció felvirágzása és így tovább. Ezek a jellegzetességek pedig arra utalnak, hogy nem csupán esetenként, az egyes bűncselekmények megvalósításánál mutatkozik egyre hatékonyabb koordináció az elkövetők között, hanem kialakult és látványosan „izmosodik” egy hazánkban új keletű bűnözési jelenség: a szervezett bűnözés. A foglalkozásként űzött, hivatásos és társulásos bűnözés, amely behatol a legális vállalkozásokba, a feketegazdaságba és a közhatalomba egyaránt, a kriminalitás legsúlyosabb megjelenési formája. Magyarországot nem egyetlen lendülettel vette be, hanem fokozatosan, lépésről lépésre „hódította” meg.

A szervezett bűnözés megjelenése korspecifikus: a nyolcvanas évek kezdetére tehető. Ez az első stáció. Erre az időszakra ugyanis – ellentétben a totalitárius állam virágkorával és párhuzamosan a diktatúra „puhulásával” – már kialakul(hatot)t egy olyan réteg, amely meggazdagodott, tovább gazdagodik, s gazdagságának alapja szinte kizárólag különböző bűncselekmények elkövetése. E réteghez csapódott az ún. tippadók csapata, és megindult a segédszemélyzet kiválasztódása is. Ez utóbbiak körében természetesen már szerepet kaptak a prostituáltak is, de ők ekkor még csupán epizodisták voltak.

A szervezett bűnözés hazai fejlődésének második stációja a nyolcvanas évek közepén kezdődő előprivatizáció folyamatához kötődik. Az előprivatizációba a mind jobban szerveződő alvilág igen jelentős tőkét fektetett, és főként a szórakoztató- és vendéglátóiparra koncentrált. S ebben a „történelmi pillanatban” következett be a szervezett bűnözés és a prostitúció kapcsolatában a minőségi váltás: a prostituáltak „főszerephez” jutottak. Képletesen szólva, a gebinesnek nem kellett mást tennie, mint behívni az utcáról a lányokat, megszervezni a munkáltatásukat és lefölözni a hasznot. Nem mellékes körülmény, hogy a lányok általában remek tippadónak is bizonyultak, tehát további bűncselekmények elkövetését is elősegítették.

A szervezett bűnözés fejlődésének harmadik szakasza 1989–90-ben ment végbe. A rendszerváltással elfoglalt hazai társadalom alatt működő világ ebben az időszakban már megszilárdult, kiépítette a maga sajátos status quóját és kapcsolatrendszerét, sikerrel alkalmazta a csúcstechnológiát és a csúcstechnikát, valamint az ezeket művelő szakembereket egyaránt. Megerősödéséhez jelentékenyen hozzájárult az amnesztiarendelet, az ún. gazdasági rendőrség szétverése, továbbá az, hogy a hazánkban megjelenő külföldi szervezett bűnözői csoportok versenyhelyzetet teremtettek. Ez utóbbi különösen a prostitúció feletti uralom megszerzésében nyilvánult meg.

A kilencvenes években – ezt lehetne a negyedik fejlődési stádiumnak nevezni – a szervezett bűnözés működési mechanizmusa több területen is „tökéletesedett”. Az egyik ilyen terület éppen a prostitúció.

A szervezett bűnözők meghatározó szerepet játszanak az ún. „fehér rabszolgaság” ezredvégi megvalósulásában. Kihasználva, de fel is erősítve a Keletről Nyugatra irányuló jelenkori népvándorlást, külföldi nőket (fiúkat, gyermekeket) irányítanak Magyarországra. Hivatásos prostituáltakat és nem hivatásosakat egyaránt. Az eszközök is változatosak: a skála a csábítástól-ámítástól-ígérgetéstől a fenyegetésen át az erőszakig terjed. E „vendégmunkások” igen jó exportcikknek bizonyulnak. Az orosz, román, lengyel és főként ukrán lányok szó szerint éjjel-nappal dolgoznak, mégpedig „félpénzen”: tarifájuk többnyire a magyar prostituáltakénak a fele. Éppen ezért nagy a kereslet irántuk, s így a vállalkozás rendkívül profitábilis.

Ennek tükörképeként magyar nőket (fiúkat, gyerekeket) exportálnak hasonló módszerekkel külföldre, főleg Európa nyugati országaiba. Azonban az sem ritka, hogy a konzumálásra szerződött fiatal lányokat Észak-Európában behajózzák, és csak az amerikai kontinensen léphetnek ismét szárazföldre. A magyar prostituáltak pedig ugyanúgy letörik az árakat Nyugaton, mint a Keletről érkezettek hazánkban – ami ugyancsak növeli a keresletet és ezáltal a bűnözők által bezsebelhető hasznot.

A fehér rabszolgaságnak, különösen a lánykereskedelemnek a belföldi változata is dívik. Az otthonról elcsalt vagy megszökött, esetleg kifejezetten elrabolt vagy megvásárolt fiatal nőket – különösen a gyereklányokat – az országhatáron belül is adják-veszik. Személyiségük semmibevételének bizonyítékaként, akaratuk és ellenállásuk megtörése, illetve a feltétlen engedelmesség kicsikarása érdekében általában először többen és többször is megerőszakolják, s csak aztán „dobják piacra” őket.

Akik nem estek a lánykereskedelem hálójába – azaz azonos szervezett bűnözői csoport fennhatósága alatt maradnak – többnyire ún. vetésforgóban dolgoznak. Ezek az önkéntes vagy kényszerprostituáltak két-három havonta az ország legtávolabbi vidékeire kerülnek, részint a kínálat felfrissítése, részint pedig a lelepleződés elkerülése érdekében.

A szervezett bűnözés tehát rendkívül változatos formákban uralja a prostitúciót, amely igen jól jövedelmező üzletág: nem szükséges hozzá különösebb befektetés és infrastruktúra, viszont garantált az elképesztően magas, tiszta (?), adómentes nyereség.

Az iparággá válás azonban – a szervezett bűnözés hatókörén kívül, de annak függvényében – átformálta a prostituáltak egyébként is heterogén társadalmának belső összetételét.

A női heteroszexuális prostitúció szerkezetének változásai
Hazánkban a nyilvánosházakat 1950-ben bezárták, ezáltal a bordélyrendszer mint a női prostitúció szerkezetének egyik legerősebb pillére szinte egyik napról a másikra összeomlott. Hamarosan kialakultak azonban azok az alaptípusok, amelyek e prostitúcióforma struktúráját napjainkig meghatározzák. Ezek mellé az 1980-as években még meglehetősen határozatlan körvonalakkal, de a rendszerváltást követően mind markánsabban kirajzolódó kontúrokkal további típusok is felzárkóztak. Egyes szerkezeti elemek kifejezetten a rendszerváltás termékei, míg mások ettől jószerével függetlenek.

Az évszázad utolsó évtizedében a női prostitúció valamennyi kategóriájára jellemző, hogy a közveszélyes munkakerülés, valamint az üzletszerű kéjelgés bűncselekményének depönalizálása eredményeként a prostituáltaknak többé már nem kell tartaniuk a büntetőjogi felelősségre vonástól, és fedőfoglalkozással sem szükséges főtevékenységüket leplezni. A prostitúció tehát hazánkban (is) zöld utat kapott. Ez a szabadság azonban a női prostitúció karakterét is befolyásoló következményekkel járt: érzékelhetően növekedett a szakma művelőinek száma, újabb, ez ideig intakt területek váltak az üzletkötés, olykor az üzlet manifesztálásának színterévé, és a rejtett prostitúció háttérbe szorulása mellett előtérbe került a „kirakatprostitúció” .

Ezek az alapvető változások nagymértékben irritálják a lakosságot, és számos önkormányzatnak szinte megoldhatatlan feladatot jelentenek. Nem túlzás azt állítani, hogy össztársadalmi gondot okoznak. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy kissé tehermentesítették a bűnüldöző hatóságokat: legalább a prostitúcióval nem kell foglalkozniuk. Ez azonban csak a látszat.

A dekriminalizáció csupán magának a prostituáltnak a cselekvésére vonatkozik, s annak a meggyőződésnek a szellemében fogant, amely a prostituáltban nem a bűnözőt, nem a parazitát, hanem inkább az áldozatot látja (nemcsak a kényszer-, hanem az önként vállalt prostitúció esetében is). Ennek jegyében viszont a prostituált büntetlenségének garantálása mellett a bűnüldözés élének a prostitútorok – azaz a futtatók, szobáztatók, kerítők, vagyis a prostituált tevékenységére épülők, azt kizsákmányolók – ellen kell irányulnia. Azaz sokkal inkább csak feltételes módban fogalmazhatunk: kellene. A prostituáltra ugyanis manapság már nem egyetlen strici, egyetlen szobáztató vagy egyetlen kerítő telepszik, hanem egész apparátusok, közvetítőirodák, jól szervezett hálózatok teljes láncolata. Vagyis a szervezett bűnözés: „nehézfiúk” és ügyintéző hivatalnokok – a keresztapák irányítása alatt.

A prostitútorok elleni harc tehát immáron hazánkban sem jelent mást, mint a szervezett bűnözés elleni harcot. E küzdelem hatékonyságáról különösebb elemzés nélkül is vall a prostitúció századvégi konjunktúrája.

A női prostitúció egyes szerkezeti elemeit a szervezett bűnözés különféle formákban és különböző mértékben hatja át. A lányok foglalkoztatásának organizációs szintje is eltérő. Más országokhoz képest – mint például Hollandia – nálunk viszonylag ritka az ún. szabadúszó prostituált, bár ilyen is akad.

A női prostitúció alaptípusai
a.) A prostituáltak arisztokratája: a call girl, aki egyenesági leszármazottja az ókori hetérának, a középkori kurtizánnak és az újkori félvilági, kitartott hölgynek. Per definitionem mentes a bűnözők hatalmától. Legfontosabb ismérve – amely minden más prostituálttól élesen megkülönbözteti – az, hogy ő az egyetlen, akit megillet a „válogatás joga”. Klienseit megválaszthatja, és ezt meg is teszi. Általában kis létszámú, de stabil klientúrával rendelkezik. Ehhez képest a tarifája sem esetenkénti, hanem ennél sokkal nagystílűbb: magas szintű szolgáltatásaiért az ellenszolgáltatás lehet egy lakás, annak fenntartása, személygépkocsi, külföldi nyaralás és így tovább.

b.) A középosztály: a szállodai prostituáltak, akiknek működési területe az elegánsabb szórakozóhelyekre is kiterjed. A szállodák és szórakozóhelyek tulajdonosai-üzemeltetői nemcsak tolerálják, hanem többnyire egyenesen kívánatosnak is tartják jelenlétüket és üzletkötéseiket, mivel fellendítik a forgalmat. Klienseiket igyekeznek megválogatni, de ez csak ritkán sikerül. Viszont olyan körből válogathatnak, amelyik ezen intézményeket igénybe veszi. Tarifájuk magas, jövedelmük kiemelkedő. A rendőrség zaklatásaitól már nem kell tartaniuk, de kérdés, jól jártak-e azzal, hogy tevékenységük nem ütközik a büntetőkódexbe. A hazai szállodai prostitúciót ugyanis szinte teljes egészében az orosz és az ukrán maffia tartja kézben. Mindezzel együtt tulajdonképpen ez a réteg az Európában oly jól ismert konzumnők rokona, s gyakori vélemény szerint szerves tartozéka annak a városképnek, amelyet egy külföldi általában egy nagyvárostól elvár.

c.) A strichelők, vagyis a nyílt, utcai prostitúció képviselői, akik hosszú évtizedeken át a prostituáltak társadalmának a legalsó rétegét képviselték. (Mára már egy újabb kategória foglalja el a legalsó szintet.) Az utcai prostituált foglalkozása, életmódja annyi veszéllyel jár, hogy az már szinte veszélyességi pótlékot érdemelne... El kell szenvedniük az időjárás viszontagságait („munkaruhában”), az egymás közötti rivalizálás sokszor maradandó nyomait, a stricik kegyetlenkedéseit, a kliensek aberrációit, a különféle, nemi úton terjedő betegségeket. Klienseik ugyanis nagyon sokfélék, de többnyire nem a társadalmi hierarchia csúcsairól érkeznek. Ezek a nők gyakran menekülnek alkoholhoz, kábítószerhez. Tarifájuk alacsony, ezért nem ritka, hogy naponta tíz-tizenöt „fuvart” is „megcsinálnak”. A rendőrség már nem zavarja a működésüket, ám a maffiák egyre eredményesebben uralják ezt a piacot, sőt, egyes területeken teljes kizárólagosságot élveznek.

A ma is funkcionáló három alaptípus mellett az utóbbi években több újabb szerkezeti elemmel bővült a női prostitúció struktúrája. Az újabb típusok különböző szervezettségi szinteken valósulnak meg, ám jól kitapintható az a tendencia, hogy a prostitútorok – a munka hatékonyságának növelése és ezáltal a profit megsokszorozása érdekében – a mind magasabb fokú szervezettségre törekednek.

A női prostitúció újabb típusai
a.) A legdiszkrétebb forma: a masszázsszalon és az abban foglalkoztatott lányok. Ez a műintézmény voltaképpen a már az 1960-as, 1970-es években is meglévő, de akkor szigorúan titkos keretek között működő, ún. házi prostitúció „jogutódja”. (A házi prostitúció a bordélyok titkos, ám kissé fellazított formája, amely a lányok számára valamivel több szabadságot engedélyezett, mint a klasszikus nyilvánosház.) A titkosság helyébe a működés nyilvánossága lépett, azzal az üzleti furfanggal, hogy a masszázsszalon hivatalos profilja az „egészségügyi masszázs”. Nyilvánvaló viszont, hogy a tényleges tevékenységi kör a lányok által nyújtott, válogatás nélküli szexuális szolgáltatást, illetve az ennek fejében a tulajdonosnak fizetett ellenszolgáltatást foglalja magában. A foglalkoztatottak a szigorú magatartási szabályok betartását önként vállalják, mert tarifájuk olyan magas, hogy még a tulajdonos által lefölözött keresetük is kiemelkedő. Klienseik abból a körből kerülnek ki, amely a magas belépti díjat, a szexuális szolgáltatáson kívüli egyéb szolgáltatásokat is képes megfizetni.

A masszázsszalon végeredményben tehát nem más, mint többé-kevésbé álcázott, modern bordély, amelynek működése engedélyhez kötött. A jogi helyzet azonban meglehetősen fonák. E tevékenység nem minősül „vállalkozásnak”, ezért a 6/1990. sz. kereskedelmi miniszteri rendelet nem sorolta a vállalkozások körébe. A Népjóléti Minisztérium szerint „nem igényel egészségügyi szakképzettséget”, ezért ez a főhatóság sem foglalkozott a szóban forgó szerveződések kérdésével. Végül a cégbíróság oldotta meg a problémát, igen leleményesen: bejegyzik ezen műintézményeket, mégpedig „egészségügyi egyéb ellátás” címszó alatt.

Egyelőre nincs bizonyíték arra, hogy van-e, és ha van, akkor milyen szoros a szervezett bűnözéssel való összefonódás. Ez utóbbi terjeszkedésének és orientációjának logikájából azonban adódik, hogy előbb-utóbb uralma alá hajtja e szalonokat: a szervezett bűnözők vagy tulajdonosokká válnak, vagy védelmi pénz behajtásával szerzik meg a hatalmat felettük. Ebben a tekintetben hasonló helyzetben vannak a gomba módra szaporodó peep show-k és a hasonló szexklubok is.

b.) A legszembetűnőbb forma: az országúti prostituáltak, akik szó szerint új színt hoztak a hazai prostitúció palettájára – s nem utolsósorban a közutakra. Eleinte még csak az autópályákat, az autóutakat tüntették ki jelenlétükkel, manapság viszont már a két számjegyű útvonalak mentén is megtalálhatóak. Az utcai prostituáltak egy része az üzletszerű kéjelgés dekriminalizálását követően, azaz 1993-tól kezdve tette át működési területét a települések tereiről-utcáiról a közutakra, új „felvevő” piacot keresve és találva, elkerülve ekként legalább a pályatársakkal vívott csetepatékat. Az országúti prostituáltak azonban nem csupán a strichelőkből rekrutálódtak, hanem gyakran az elrabolt, megvert, egy egész szervezett banda által megerőszakolt gyereklányok, a prostitúcióra kényszerítés áldozatai is az országutak mellé kerültek. Tevékenységüket, üzleteiket és főként a bevételt őrző szemek vigyázzák: futtatóik az út menti fák-bokrok mögül figyelik a – különösen a kényszer hatására dolgozó – lányok minden lépését. Szolgáltatásuk leginkább az orális szex, tarifájuk alacsony. E prostitúcióforma nem csupán az időjárás viszontagságainak és az autósok által elkövetett atrocitásoknak kitett nők számára veszélyes, hanem a biztonságos közlekedés rendjét is zavarja.

c.) A legtragikusabb típus: a menekültek prostitúciója. Az utóbbi évtizedben a tőlünk délre dúló háború pokla elől sok ezer ember keresett és talált hazánkban menedéket. Munkalehetőség hiányában azonban főként a szakképzetlen lányok és asszonyok prostitúcióra kényszerültek, hogy a maguk és a családjuk létfenntartását valahogyan biztosítani tudják. Gyakran előfordult, hogy a tisztes családanyát maga a férj vitte az országút mellé vagy egy-egy parkolóba. A menekültek többsége valójában kényszerprostituált volt, de a kényszert nem a prostitútorok gyakorolták, hanem az anyagi helyzet, a megélhetés alapvető feltételeinek megteremtése.

d.) A legalsó szint: a kamionparkolókra szakosodott lányok. Klienseik az átutazó, egy-egy éjszakára megálló, jobbára külföldi kamionvezetők, különösen a török állampolgárságúak. Az üzletkötés színtere a parkoló, a realizálás helyszíne pedig maga a jármű. Személyes adottságaikat és körülményeiket, az általuk nyújtott szolgáltatást, valamint az ezért kapott ellenszolgáltatást tekintve még az átlagos strichelők színvonalát sem érik el.

Összegzésképpen megállapítható, hogy az utóbbi két évtizedben a női prostitúció szerkezete bonyolultabbá vált, újabb formák alakultak ki, és kétségtelenül növekedett ezen ősi foglalkozási ág gyakorlóinak száma.

A férfi homoszexuális prostitúció
A gyökeres átalakulást hozó esztendők nem hagyták érintetlenül a hazai férfiprostitúciót sem, bár az ebben a körben észlelhető új jelenségek kevésbé szembetűnőek. A homályban maradásnak több, egymásra épülő oka van.

Európa középső és keleti részében a másságnak a homoszexualitásban történő megnyilvánulása még alig-alig tolerált jelenség. Különösen a férfi homoszexualitást tűri nehezen a társadalom, melynek folyományaként a morális értékítélet alapján még a tartós párkapcsolatban élő férfiakat is gyakorta éri a szűkebb-tágabb környezet részéről megvetés, lenézés, gúnyolódás.

Még keményebb erkölcsi rosszallásban részesülnek azok a férfiak, akik – bár ellenszolgáltatás nélkül, de – a partnereiket sűrűn váltogatják. Érthető módon még ennél is sokkal súlyosabb az erkölcsi elmarasztalás a homoszexuális férfi prostituált esetében: „nem elég, hogy homoszexuális, ráadásul prostituált is!”

Mivel a társadalmi tűréshatár alacsony, a heteroszexuális életet élő nagy társadalmi többségtől már ab ovo elszigetelt szegmens, a férfi prostituáltak és klienseik csoportja, úgy tűnik, sajátságos, ám természetes védekezési stratégia alkalmazására kényszerül: minél erősebb izolációra törekszik. Leplezi életformáját és nagyfokú promiszkuitását, gyakran teljes sikerrel.

A férfiprostitúcióban bekövetkezett változások jelentős mértékű látenciája azonban mindezeken túlmenően egyéb okokra is visszavezethető. Míg a női prostituált a nagyközönség számára nyilvánvalóan stigmatizált, jól látható a jel a „homlokán” (azaz az öltözködésében, viselkedésében stb.), s ezt a stigmát fel is vállalja, addig a férfi homoszexuális prostituált stigmája jószerével csak a beavatottak előtt egyértelmű. Az ilyen jellegű metakommunikációs jelekre az állampolgárok nagy többsége nem rendelkezik jelfogóval. Ráadásul a foglalkozását, megélhetési forrását a férfi prostituált még azokban az országokban sem vállalja fel, amelyekben a homoszexualitás teljes mértékben tolerált.

Az 1980-as években enyhébb, a rendszerváltást követően viszont gyorsabb ütemű változásokon esett át ez a prostitúciós forma is.

a.) A strichelő fiú megjelent az utcán. Ez azért tekinthető új jelenségnek, mert a férfi homoszexuális prostitúció tradicionális törzshelyei szinte mindig a zártkörű szórakozóhelyek, speciális klubok, bárok, kávéházak és kocsmák voltak, amelyekbe nemhogy nő, de még heteroszexuális férfi sem tehette be a lábát. Ezek a zártkörű centrumok napjainkra sem vesztették el a jelentőségüket, továbbra is az ismerkedés és az üzletkötés központi helyszínei maradtak, ám mellettük megjelent a fiatal fiúknak az a rétege, amely tevékenysége színteréül az utcát választotta. Az üzletkötés diszkréten, az utca embere számára szinte észrevétlenül zajlik, az aktusra pedig többnyire a kliens lakásán kerül sor.

Az utóbbi években ugrásszerűen növekedett a melegek sérelmére elkövetett emberölés. Hazánkban már évtizedek óta dívik a férfi prostituált kliensének kifosztása. Az általános séma szerint a megismerkedést követően két-három fiú prostituált kíséri a többnyire náluk jóval idősebb klienst annak lakására, s míg az egyikük „szolgáltat”, addig a többiek a lakásban lévő értékeket tulajdonítják el. Az emberölés korábban ritka volt, napjainkban viszont egyre több homoszexuális férfit ölnek meg saját lakásán a fiatal fiú prostituáltak. A „meleg” sértettel a gyilkosok kirívó brutalitással bánnak el: az emberi élet kioltásához szükséges kegyetlenségnek a sokszorosát tanúsítják, áldozatukat hosszasan kínozzák, olykor kifejezetten lassú kínhalállal végeznek vele.

b.) A külföldiek fokozódó részvétele a férfiprostitúcióban ugyancsak az elmúlt néhány esztendő hozadéka. Egyre több a szomszédos országokból, főleg Romániából, kisebb részben Ukrajnából származó „friss hús” a piacon.

Míg a magyarok átlagéletkora 19–21 év, addig a külföldieké 16–17 év, ami az egyre fiatalabb partnerekre vágyó, idősebb homoszexuálisok körében igen nagy érték. Ráadásul ezek a fiatal fiúk – miként a nők esetében is – értelemszerűen a hazaiak riválisai: számukra jóval kevesebb pénz, esetenként néhány száz forint is megfelelő dotációnak számít. Gyakran előfordul, hogy ebből tartják el az otthon maradt, fiuk foglalkozásáról mit sem sejtő szülőket.

A fiú prostituáltakra – különösen a külföldiekre – azonkívül, hogy az utcán tartózkodnak, egyéb veszély is leselkedik. A tarifa kétszeresét kapják, ha nem ragaszkodnak a gumi óvszer használatához. A dupla jövedelem megszerzésének lehetősége pedig – különösen télen, amikor még szállásgondjaik is vannak – nagy csáberővel bír. Feltehetően gyakorta engednek a csábításnak, mert körükben jelentős a nemi úton terjedő fertőzésekben megbetegedettek száma: kisebb mértékben az AIDS, nagyobb gyakorisággal a hepatitis vírusa szedi áldozatait.

Egyelőre még nincs bizonyíték arra, hogy a szervezett bűnözés a férfiprostitúcióra is kiterjesztette volna a csápjait. Ám bizton prognosztizálható: párhuzamosan azzal, ahogyan repedések keletkeznek az izoláció falán, ahogyan egyre több fiú jelenik meg az utcán, ahogyan növekszik a leginkább kiszolgáltatottak, a külföldiek létszáma – márpedig ez a tendencia –, úgy fog felébredni a különféle maffiák érdeklődése is ezen a nagy hasznot hajtó üzletág iránt. (Ha már fel nem ébredt...)

A gyermekprostitúció
Az utóbbi években hazánkban is akut problémává vált, így mindinkább reflektorfénybe került a gyermekprostitúció, pontosabb megnevezéssel: a gyermekek szexuális kizsákmányolása. Ez a jelenség is összetett.

a.) Strichelő gyereklányok és kisfiúk jelentek meg az utcán. Az elmúlt évtizedekben a női prostituáltak átlagéletkora fokozatosan csökkent. E világjelenség alól hazánk sem jelentett kivételt. A férfi homoszexuális prostitúció pedig mindig is a fiatal korosztályokra összpontosított. A kis testüket az utcán áruba bocsátó gyerekek jelentékeny része állami gondozott, kisebb hányaduk családban él, s ily módon szerez némi zsebpénzt magának. Klienseik kilétét sűrű homály fedi.

b.) A kicsi „fehér rabszolgák” adásvétele, vagyis a szexuális célú gyermekkereskedelem is felpezsdült az utóbbi évtizedekben. Csupán sejtéseink lehetnek arról, hány otthonról elcsalt, elhurcolt vagy megszökött és eltűntnek nyilvánított, illetve a szülők által eladott gyerek jutott a gyermekkereskedők karmaiba.

c.) A gyermekpornográfia a technika fejlődésének köszönhetően virágkorát éli. A fénykép után megjelentek a videofelvételek, hódít az Internet. A magyar gyerekekről készült pornófelvételek igencsak értékesek Nyugat-Európában. Az egészen kicsi gyerek fel sem képes mérni a pornográfia reá gyakorolt, igen káros lelki hatását. Ugyanakkor – az érem másik oldalaként – a pornófilmek készítői néhány ezer forintos gázsiért toborozzák a szereplőket, és a tizenéves jelentkezőkből általában nincs hiány.

d.) A pedofília már az óvodáskorúakat is veszélyezteti. Általában férfiak abuzálják a kiskorúakat – életre szóló testi-lelki sérülést okozva –, de ritka esetben női pedofil is akad. A szakembereknek ez ideig nem sikerült eldönteniük, hogy a pedofil bűnöző-e vagy beteg. Pedig ez kardinális kérdés. Ha ugyanis bűnöző, akkor börtönben a helye, ha viszont beteg, akkor kórházi kezelést igényel.

Ezek a jelenségek többnyire nem új keletűek, ám napjainkra felerősödtek és mindinkább a nyilvánosság elé kerülnek. 1997 szeptemberében a Büntető törvénykönyv vonatkozó szakaszait éppen a gyermekek védelmében módosították (az elkövetőkkel szemben az eddigieknél súlyosabb büntetéseket helyezve kilátásba), sőt, új törvényi tényállásként a gyermekpornográfia is szankcionálásra került. Márpedig a jellegénél fogva konzervatív jogrendszer csak a már égetően időszerű jelenségekre reagál.