2017. október 22.

A régi Konstantinápoly erkölcse

Szerző: Ágoston Gábor

Az európaiak a legkorábbi ismert útleírások szerzőitől a 20. századi turistákig mindig is különös érdeklődést mutattak a keleti erotika előlük elzárt, sejtelmes világa iránt. A kora újkorban a legmegközelíthetőbb keleti világ az Oszmán Birodalom volt, amellyel az európaiak a 15. század dereka óta mind rendszeresebb kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatban álltak, így egyre gyarapodott azoknak a beszámolóknak, útleírásoknak és követjelentéseknek a száma, amelyek a birodalom berendezkedéséről, lakóinak mindennapi életéről tájékoztattak. Ezekből a munkákból szinte sohasem hiányoztak az egzotikumok, a török nők szépségét, erkölcsösségét vagy épp erkölcstelenségeit ecsetelő részek, a háremek és a fürdők ismeretlen világának inkább elképzelt, semmint valóságos ábrázolásai.

A török levéltárak megnyíltával egyre-másra kerültek elő a mindennapok megannyi részletébe bepillantást engedő bírósági jegyzőkönyvek, a közerkölcsöket szabályozni, a kilengéseket büntetni kívánó rendeletek, a szultánok és szultánfeleségek egymáshoz írott szerelmes levelei és versei, a háremek életébe, az esküvők és ünnepségek színpompás világába bepillantást engedő okleveles kútfők. A kézirattárak mélyéről a török szerelmi költészet újabb és újabb gyöngyszemei bukkantak elő, s a keleti szexuális tanácsadó irodalom oszmán változatai, továbbá a szexualitással orvosi szempontból foglalkozó szakkönyvek is ismertté váltak. Mindezek ellenére a török történetírás még nagyon messze van attól, hogy az európaiakhoz hasonló összefoglaló művekben mutassa be a „magánélet”, a „családi élet”, az „intimitás”, a szexualitás és homoszexualitás vagy épp a prostitúció Oszmán Birodalmon belüli históriáját.

A 16. század derekán óvatos becslések szerint is mintegy 400 ezer fősre duzzadt Konstantinápoly – 58%-os muszlim, valamint 42%-os keresztény és zsidó népességével, több ezer janicsárjával, a kikötőibe naponta befutó európai és török kereskedőhajók tengerészeivel, az európai követségek kolóniáival – a kora újkori Európa legnagyobb kozmopolita világvárosa volt. Egy ilyen metropolisból, amely egyik 16. századi megfigyelője szerint „egymaga kitesz egy országot”, természetesen nem hiányozhattak a prostituáltak, akik ekkoriban az európai városi életnek is integráns részei voltak.

Háremek és a többnejűség
A közhiedelemmel ellentétben a többnejűség (taaddüd-i zevdzsat) nem volt oly általános az Oszmán Birodalomban, miként azt az európaiak gondolják. A Korán és a iszlám törvények szigorúan szabályozták a férj kötelességeit, s csak kevesen engedhették meg maguknak, hogy megfizessék a jegyajándékot (mehr), eltartsák a feleségeket, gondoskodjanak a nagyszámú gyerekseregről. Az 1553-ban Isztambulba látogató francia Guillaume Postel éppúgy alátámasztja ezt, mint a konstantinápolyi Habsburg-követség papja, Salamon Schweigger, aki 1577–81 között élt a birodalom fővárosában. Ez utóbbi úgy vélekedett, hogy akik kipróbálták a többnejűséget, megismerték az azzal járó költségeket és gondokat, ezért felhagytak vele. A gondokra, azaz a feleségek közötti féltékenykedésre és veszekedésre utal egy török közmondás is, miszerint „egy ház négy feleséggel olyan, mint egy viharba került hajó”. Kinalizáde Ali efendi († 1572) oszmán vallástudós 1564-ben damaszkuszi kádiként írott erkölcstani munkájában határozottan kiállt a monogámia mellett: „a férjnek meg kell elégednie az első feleséggel, s nem szabad még egy asszonyt vagy rabszolgalányt [dzsárije] maga mellé vennie.”

A bírósági jegyzőkönyvekből is az látszik, hogy a többnejűség és az ágyasok tartása csak a vagyonosabb rétegek között terjedt el. Jóllehet a Korán szerint minden feleséget azonos jogok illettek meg, az oszmánoknál az első feleség kiváltságosabb helyzetben volt. A férjnek nemcsak anyagiakban kellett gondoskodnia feleségeiről. Mikes Kelemen is említi törökországi leveleiben, hogy ha a férj három héten át nem töltötte a csütörtökről péntekre virradó éjszakát az első feleséggel, az bepanaszolhatta a kádinál. Ha pedig a továbbiakban is elhanyagolta férji kötelezettségeit, az asszony elválhatott tőle. Megjegyzendő, hogy az oszmánok által követett hanafita jogi iskola a feleség által kezdeményezett, kádi előtti válást (tefrik) csak egyetlen esetben engedélyezte: ha a férjet valamilyen nemi betegség akadályozta kötelességei teljesítésében.

A feleségek közti veszekedések és féltékenység elkerülése érdekében a gazdagabbak külön-külön házat és háztartást tartottak fenn feleségeik számára szolgálókkal, személyzettel lehetőleg a város egymástól távol eső részein, s a hét napjait megosztva töltötték feleségeiknél. A tehetősebb emberek több odaliszkot is tartottak, akik mindig a család fejének tulajdonát képezték. Ez azonban nem akadályozta meg a szelámlik többi lakóját, azaz a család többi férfitagját, hogy – ha módjuk volt rá – szexuális kapcsolatot létesítsenek az ágyasokkal.

A többnejűség az ifjútörök mozgalom idején éles politikai csatározások tárgya lett. Az ifjútörökök az intézmény eltörlése, de legalábbis korlátozása mellett voltak, míg az iszlámpárti konzervatívok azzal érveltek, hogy megszüntetése az igazhívők megfogyatkozásához vezetne és bizonyos elkerülendő erkölcstelenségek és tiltott dolgok (harám) előtt nyitná meg a kapukat. Azaz a többnejűséget felszámoló törvény tulajdonképpen maga is harámnak tekinthető. Az 1917. évi törvény a feleségnek megadta azt a jogot, hogy a házasságkötés alkalmával kikösse: házasságuk alatt férje köteles monogám életet folytatni. A többnejűséget a Török Köztársaság szüntette meg, jóllehet az, kivált az ország keleti részeiben, ma sem ismeretlen.

A fürdők titokzatos világa
Konstantinápoly meglehetősen gazdag volt hamámokban, amelyek a korabeli társas élet és szórakozás kedvelt helyei voltak. A fürdők egy részében a keresztények és a zsidók tisztálkodtak, míg nagyobb részük a muszlim lakosság szolgálatában állott. Külön hamámok léteztek a nők és a férfiak számára, vagy pedig felváltva használták ugyanazt a fürdőt. A tisztálkodás és masszázs, valamint a hanafita vallásjog megkövetelte szőrtelenítés után a vendégek visszavonultak a fürdő nyugalmasabb helyiségébe (halvet odaszi), hogy ott teázással, kávézással, pipázással, beszélgetéssel és pletykálkodással töltsék idejüket.

A fürdők látogatása mást jelentett a két nem számára. Ez volt talán az egyetlen alkalom, amikor az asszonyok elbújhattak férjeik vigyázó szemei elől, és saját társaságukban kicserélhették a legújabb pletykákat, beszámolhattak bánatukról és örömükről, eldicsekedhettek legújabb ruháikkal, miközben órákon át szépítkeztek, hajukat és körmeiket hennával kenték be. Ugyancsak itt születtek a házassági tervek, mivel a közvetítői szerepet a birodalomban az asszonyok játszották. Az anyák itt informálódtak a lehetséges menyekről, gyakorta itt ismerték meg őket.

Lady Mary Wortley Montagu, aki az angol követ feleségeként 1717–18-ban élt a városban, azt írta, hogy a török nők legalább hetente egyszer elmennek a fürdőbe, ahol négy-öt órát töltenek:

„megannyi szép meztelen nő, némelyikük társalog, némelyikük belemerül a varrásba, némelyikük kávéját vagy serbetjét kortyolgatja, miközben (általában 17–18 éves, szeretetre méltó) szolgálóik a hajukat fonják. Azaz röviden, ez egy női kávézó, ahol minden, ami a világon történik, szóba kerül, s ahol mindenféle botrányt találnak ki.”

A fürdőzés biztosított lehetőséget titkos légyottok számára is. A török női furfang és ravaszság egyik példájáról Wrasztiszlav számolt be. Egy éltes csaus feleségét a követség egyik janicsárja estebédre hívta. A fiatal feleség, hogy a vecsernyetájt megbeszélt találkára elmehessen, urának azt mondta, fürdőbe megy. A férj kis távolságból követte ifjú feleségét, akit szokás szerint két rabnő kísért a hamámba. Az asszony azonban túljárt hitvese eszén. A fürdőbe érve, zöld ruháját pirosra cserélte, szolgálóit a fürdőben hagyta, és piros ruhában, lefátyolozva jött ki, úgyhogy férje, aki ez idő alatt a fürdővel szemközt várakozott, nem ismerhette fel. A találkozó után az asszony visszament a fürdőbe, „megtisztálkodott, majd férjével hazatért”.

Házasságtörés és paráználkodás
A törökbarátnak aligha mondható Hans Dernschwam szerint, aki 1553–55 között tartózkodott a birodalom fővárosában, a török nők nemcsak az előbb említett szórakozásért keresték fel a fürdőket. Mivel az akkoriban igencsak gyakori hadjáratok miatt a férfiak gyakran két-három évig is távol voltak, az asszonyoknak „jó dolguk” volt:

„Vígan folyik a kurválkodás. Egész nap fürödnek, napokig haza sem néznek, és ha csak tehetik, eldugott zugokban bort isznak. Többen közösen felkeresik valakinek a házát, ahol már több gazfickó van együtt, aztán egymással állatok módjára bujálkodnak. Ha az ilyesmi kitudódik, ott lefogják és megbüntetik őket.”

A házasságtörést és paráználkodást (zina), azaz a házasságon kívüli szexuális kapcsolatot a muszlim jog szigorúan, de differenciáltan büntette. I. Szelim szultán (1512–20) törvénykönyvéből következtetve, a paráználkodás valóban elég elterjedt lehetett, hisz az állam a vallásjog mellett világi törvényekkel, kánunokkal is igyekezett megelőzni e bűnt. Vagyonos férfi 400 akcsét, a közepesen vagyonos 200 akcsét, a szegény pedig 40 akcsét tartozott fizetni. A paráználkodó asszonyok bírsága ugyanannyi volt, mint a férfiaké, azzal a különbséggel, hogy a férjezett asszony helyett a férj fizetett. Az egyedülálló felnőtt férfiakat és a szűz leányokat paráznaságukért vagyoni helyzetüktől függően 100, 50, illetve 30 akcséra büntették. A paráználkodó rabszolgák e tételek felét fizették. A bírságpénzek bizonyára szép jövedelmet jelenthettek, ha figyelembe vesszük, hogy a keresztények évi harádzs adója ekkoriban 50 akcse volt. Más feleségének és lányának vagy rabszolgájának megcsókolásáért, esetleg szóbeli zaklatásáért botbüntetés és pénzbírság (kétbotonként egy akcse) járt. Ugyancsak paráznaságnak minősült, ha valaki más feleségének, apja rabszolganőjének vagy elvált feleségének tett ajánlatot.

Fynes Moryson angol utazó a 16. század végén úgy hallotta, hogy a paráznaságot és házasságtörést a férfiak általában néhány hónapi börtönnel és pénzbüntetéssel megúszták, a nőket azonban nyilvánosan megszégyenítették: fejükre ökörbélt tekertek, fordítva lóra ültették és, kezükben a ló farkával, végigvezették őket a város utcáin, miközben mindenki megkövezhette és megkorbácsolhatta őket. E büntetés elég gyakori lehetett, hisz több egykorú ábrázoláson találkozhatunk vele.

A büntetési tételek a 16. század derekára-végére érezhetően súlyosbodtak. Különösen súlyos bűnnek számított, ha muszlim nő keresztény férfival paráználkodott. Mindkettejükre halál várt. A parázna férfi csak úgy menthette meg a fejét, ha áttért az iszlám hitre. Amennyiben muszlim férfi keresztény nővel paráználkodott, nem várt rá halálbüntetés, csak nyilvános megszégyenítés: az ő fejére is ökörbelsőséget tekertek, fordítva lóra ültették és végigvezették a város utcáin. Ha két keresztényt kaptak paráználkodáson, csak pénzbírságra ítélték őket.

Érdekes forrást jelentenek számunkra a fetvagyűjtemények, azaz a nevesebb oszmán jogtudósok, sejhüliszlámok és kádiaszkerek írásbeli jogi véleményei. E helyütt I. Szulejmán szultán (1520–66) híres sejhüliszlámjának, Ebusszuúd efendinek (1490–1574, sejhüliszlám 1545-től haláláig) az idevonatkozó fetvái közül említek néhányat. Ezek nemcsak azért fontosak, mert iránymutatóul szolgáltak a török bírók, azaz a kádik számára, hanem azért is, mert az oszmán szexualitás számos kérdését érintik.

Ebusszuúd efendi szerint az erőszakos nemi közösülésért halálbüntetés jár. Ha egy férfi erőszakosan tett magáévá egy muszlim asszonyt, akivel nem élt házasságban, halállal kellett lakolnia. Enyhébb büntetésben csak akkor reménykedhetett, ha még nem érte el a nagykorúságot (bálig), vagy nem volt beszámítható elmeállapotban. A döntvények a védtelen nő oldalán álltak. Ezért, ha egy erőszakoskodó férfi ellen a megtámadott nő csak baltával tudta megvédeni ártatlanságát, s a sebesülésekbe a férfi belehalt, az asszonyt nem lehetett megbüntetni. Cselekedete ugyanis gazának, azaz hitharcnak számított.

A fetvákból az is látható, hogy a felszarvazott férj megölhette rajtakapott feleségét és annak szeretőjét, hisz a döntvények ezért semmilyen büntetést nem helyeztek kilátásba. A sejhüliszlám szerint a hatóságok akkor sem avatkozhatnak közbe, ha egy muszlim férfi a leánytestvérével paráználkodó idegen férfinak, a szégyenben maradt anya pedig parázna lányának életét oltja ki.

Ugyancsak paráználkodásnak számított a más ágyasával létesített szexuális kapcsolat. Egy kérdésre válaszolva a sejhüliszlám paráználkodásnak minősítette azt is, amikor valaki az apjától kapott rabszolganőt azelőtt tette magáévá, mielőtt átvette volna apjától.

Ebusszuúd döntvényei a paráználkodó asszonyokat megkövezésre (redzs) ítélték. Ismereteink szerint az első nyilvános megkövezésre 1680-ban került sor. Akszarájli Abdullah efendi feleségét egy fiatal zsidó férfival érték tetten. A ruméliai kádiaszker az asszony megkövezése mellett döntött. Hiába próbáltak többen is közbenjárni a szerencsétlen asszony érdekében, Isztambul apraja-nagyja először lehetett szemtanúja a Szultánahmet téren megrendezett nyilvános megkövezésnek, hisz az eseményt kikiáltók segítségével jó előre közhírré tették az egész városban.

A házasságtörés és paráználkodás megakadályozása érdekében a muszlim jogtudósok megengedhetőnek, sőt egyenesen szükségesnek (vádzsib) tartották a maszturbációt (isztimná bil-yed), azonban szigorúan tiltották és harámnak minősítették, ha annak célja a puszta örömszerzés volt. Látható tehát, hogy itt lényeges különbség van a muszlim vallásjogászok és a keresztény egyház felfogása között. Aligha véletlen, hogy az egyház állásfoglalása e kérdésben ugyanúgy szigorodott a nagy pestisjárvány okozta népességfogyás után, mint a terhesség elleni védekezés és terhességmegszakítás módozataival szemben. Ezeket a szempontokat a prosperáló Oszmán Birodalom vallásjogászainál egyelőre nem tudjuk kimutatni.

Prostitúció és nyilvánosházak
Jóllehet az iszlám tiltotta a prostitúciót, a 10. században már komoly jövedelemforrásnak számított a táncosnők és prostituáltak által fizetett adó Perzsiában éppúgy, mint Egyiptomban. Szíria városaiban a piacfelügyelő, a muhteszib szabta meg az örömlányok kegyeiért fizetendő díjakat. A prostitúció a dzsámikat, mecseteket és a szent helyeket sem kerülte el. Szúzában a mecset szomszédságában, Konstantinápolyban pedig az Eyyüb nevű szent városnegyedben is működtek bordélyházak. Majd minden nagyobb városnak volt harábát bazárja, azaz nyilvánosháza. A harábát bazárokban a kerítők kisebb üzleteket üzemeltettek, ahol a férfiak bort, sört és pálinkát fogyasztottak, majd a kerítőnő elvezette őket a bolt szomszédságában lévő udvarba, ahol a lányok szobái sorakoztak.

A konstantinápolyi prostitúcióról ismert első feljegyzések nyugati utazóktól származnak.

„Konstantinápoly egymaga kitesz egy országot. De van is ott akkora paráználkodás, mint az egész világon együttvéve. És mint ahogy Rómában és Velencében is szégyentelenül űzik a dolgot, ugyanúgy Konstantinápolyban is sok ezer nyilvános, szabad kéjnő járkál beburkolózva, mintegy álcázva, hogy még a férjük sem ismeri fel őket az utcán. A legnagyobb paráználkodás folyik ott, tisztára Szodoma és Gomorra”

– írta Hans Dernschwam. Bár az ő szavait általában óvatosan kell kezelnünk, ez alkalommal hitelt adhatunk neki, hisz a jelenség egy évtizeddel később már olyan méreteket öltött, hogy elkerülhetetlenné vált a szultáni beavatkozás. Ez az első ismert szultáni rendelet a prostitúció visszaszorítására.

A galatai kádinak írott 1565. szeptember 26-ai parancsból arról értesülünk, hogy a szomszédos városnegyed (mahalle) lakói a galatai kádi törvényszéke elé járultak, és a következőket panaszolták el: mahalléjukban egy bizonyos Arab Fati nyilvánosházat üzemeltet, ahol Narin, a krétai Nefisze és az Atlu Aszesz ragadványnevű Kamer asszonyság, valamint a Balat-i Ayni névre hallgató, épp hadjáratban lévő janicsár felesége már hosszabb idő óta gyakorolja a legősibb mesterséget. A kádi a megvádoltakat törvényszéke elé idézte, Arab Fati azonban kereket oldott. Megjelentek viszont a többiek, akiket jelenlétükben a mahalle hithű gyülekezete „feslett élettel” vádolt. A nagyobb nyomaték kedvéért a mahalle köztiszteletben álló személyei, úgymint Mevláná Muhjieddin müderrisz, azaz iskolamester, Mehmed és Iljász kjátib, azaz írnok, Szinán Halife, valamint más igazhitűek mindezt tanúsítani is hajlandók voltak. (A kései történész csak félve teszi fel a kérdést: e derék hithű muzulmánok milyen bizonyítékok alapján állíthatták, hogy a nevezettek a legősibb mesterséget gyakorolták, netán maguk is igénybe vették a szolgáltatást?)

Az is bekerült a jegyzőkönyvbe, hogy ezt megelőzően a nevezett janicsárfeleséget előbb egy másik városnegyedben, majd pedig Arab Fati lakásán is rajtakapták idegen férfival. Ráadásul a nő, aki férje távollétében láthatóan már saját házában gyakorolta a mesterséget, nem átallotta káromolni az ellenőrzésére kiment imámot, sőt magát a kádit és az iszlám vallásjogot sem. A mahalle felháborodott lakói kérték, hogy Arab Fati házát adják el, a nevezetteket pedig távolítsák el. E kérésnek tett eleget a szultán rendelete, amely megparancsolta a feslett erkölcsű asszonyok kiűzését a városból, valamint házaik kényszereladását. A szitkozódó janicsárfeleséget pedig az igaz hitben történt újbóli megerősítés után ura visszatértéig börtönbe zárták.

Az oszmán történelem név szerint is ismert legelső prostituáltjainak esete meglehetős botrányt kavart a fővárosban. Nem lennénk meglepve, ha ez és az ehhez hasonló botrányok indították volna az 1550-es évektől egyre inkább visszahúzódó, az erkölcsi és vallási rend fenntartását minden addiginál komolyabb kötelességének érző Szulejmán szultánt arra, hogy általános érvénnyel rendezze a kérdést. A ruméliai kádiaszkernek megparancsolta, hogy tegyen végre rendet: a férj nélkül élő asszonyokat házasítsa ki, a prostituáltakat pedig száműzze a városból. A kádiaszker állítólag sokakat bebörtönzött és pellengérre állított, s vagy két-három hajónyi asszonyt elszállított a környező szigetekre, tengerparti falvakba és városokba. „A világ megszabadult a feslettségtől és a házasságtöréstől” – írta harminc évvel később az egyik történetíró, aki kissé eltúlozta az intézkedés hatékonyságát.

Moryson a 16. század végén úgy tudta, hogy az örömlányok, akiknek a neveit a kádinál vagy a szubasinál lévő listákon tartották számon, a vallási ünnepek kivételével szabadon gyakorolhatták mesterségüket. Azokat azonban, akik vallási ünnepeken kínálták kegyeiket, igen szigorúan büntették: élve zsákba tették őket, majd a zsák száját bevarrták, és a zsákot a Boszporuszba dobva megfojtották őket.

Ám a mesterséget nem lehetett visszaszorítani egy olyan városban, ahol ilyen nagyszámú nőtlen fiatalember – janicsárok, muszlim, keresztény és zsidó tengerészek és kereskedők, a szomszédos falvakból és a birodalom távoli szegleteiből érkezett, munkát kereső napszámosok sokasága – élt. Az elűzött prostituáltak közül többen beálltak a csenginek nevezett vándortáncosok közé, akik az anatóliai városok falain kívül ütötték fel sátraikat, s ünnepségek alkalmával erotikus táncaikkal szórakoztatták nőtársaikat a gazdagabb családok háremeiben. Bár a csengik megérkezése minden településen eseményszámba ment, és kíváncsi fiatal férfiak igyekeztek kapcsolatot létesíteni velük, ez ritkán sikerült. A csengik ugyanis köztudottan leszbikusok voltak, s az előadás után általában valamelyik gazdagabb középkorú özvegy vagy elhanyagolt feleség ágyában töltötték az éjszakát.

Az ismétlődő tiltások és szultáni rendeletek arról tanúskodnak, hogy az isztambuli prostitúciót soha nem sikerült felszámolni. II. Szelim (1566–74) két évvel később, 1567 augusztusában az isztambuli kádinak írott parancsban kénytelen volt elrendelni az isztambuli prostituáltak összeírását és eltávolítását a városnegyedekből. A mahallék vallási elöljáróinak, imámoknak, müezzineknek és hátiboknak lajstromba kellett venniük őket, jelezvén, hogy a nevezettek helybeliek-e, s vannak-e rokonaik. A rendelet szigorúan tiltja, hogy bárki védelmezni próbálja a prostituáltakat. Hogy e felszólítás nem puszta kancelláriai fordulat, azt jól mutatja egy másik, öt hónappal később kiadott rendelet, amely arról számol be, hogy a nagy ellenőrzések idején elfogott és bebörtönzött örömlányok közül többeket úgy akartak kiszabadítani némelyek, hogy házasságot kívántak velük kötni. A rendelet a házasságot ugyan megengedi, de elrendeli, hogy a prostituáltaknak és újdonsült férjeiknek el kell hagyniuk a fővárost. Az Isztambulban maradókra ismét börtön várt.

Az emberi lelemény azonban nem ismer határokat. Egy 1571. májusi rendeletből arról értesülünk, hogy a legősibb mesterség űzői újabb és újabb módját találták meg foglalkozásuk folyamatos gyakorlásának. Isztambulban sorra nyíltak a mosóházak, ahová a város nőtlen férfiai vitték el ruháikat. Hamar kiderült azonban, hogy a mosóházakban más jellegű szolgáltatáshoz is hozzá lehet jutni. A rendelet ezért megtiltotta, hogy a vallási alapítványok mosóházakat működtessenek, s az ilyenekből száműzték az asszonyokat.

A mosóházak bezárását követően az édességboltok váltak a titkos találkák központjaivá és a paráználkodás fészkeivé. A férjek nyugodtan engedték hitveseiket a város legtiszteltebb vallási negyedébe, Eyyübbe, ahol az említett boltokat nagyrészt keresztények üzemeltették. Hitveseik azonban e boltokat arra használták, hogy szeretőikkel légyottokat bonyolítsanak le. Ugyancsak itt alkudtak meg kuncsaftjaikkal az örömlányok, mindaddig, amíg egy újabb szultáni rendelet 1573 májusában nem intézkedett e boltok bezárásáról.

A prostitúciót azonban nem lehetett száműzni a városból. A rabszolgapiacok kiváló lehetőséget teremtettek a mesterség gyakorlására. Egy 1583. augusztusi szultáni rendeletből látható, hogy egyes városiak a rabszolgapiacot a prostitúció melegágyává tették. Rabszolganőket hoztak a piacra, és a lányokat néhány napra átengedték a vásárlóknak, akik később visszahozták őket. Egyes aszszonyok mint rabszolga-kereskedők jelentek meg a piacon, azonban inkább madámokként viselkedtek, saját rabszolgáikat adták el néhány napos „használatra”. A rendelet az efféle asszonyokat és a kezes nélküli kikiáltókat eltiltotta a rabszolga-kereskedéstől, azonban aligha tudta útját állni a gyakorlatnak. 1605-ben ismét hasonló rendeletet kellett kiadni, s nem ez volt az utolsó…