2017. november 24.

A rendi monarchia

Szerző: Hajdu Lajos

Azok az uralkodói törekvések, amelyek a hűbériségből fakadó széttagoltság felszámolására, a felségjogok visszaszerzésére és a királyi hatalom megerősítésére irányultak, Európa-szerte szövetségesre leltek a rendiségben. A központosító folyamat során kialakult rendi hatalommegosztás és az annak keretet adó rendi-képviseleti állam évszázadokon át meghatározó jelensége maradt az európai alkotmánytörténetnek.

Rendi típusok
Franciaországban az első rend a klérusé volt, beletartozott minden katolikus pap a reimsi érsektől a falusi abbéig, plébánosig. A klérus bírósági kiváltsággal (privilegium fori) rendelkezett, melynek értelmében katolikus egyházi személyt csak egyházi bíróság előtt lehetett perbe fogni. A második rend a nemesség rendje, amely a bírósági privilégiumok mellett meghatározott, speciális jogokkal rendelkezett, bizonyos tisztségeket például csak nemesek tölthettek be. Természetesen a nemességen belül – amely jogilag egységesnek számított – jelentős vagyoni differenciák mutatkoztak, mert a pairek és a nagybirtokosok éppúgy a második rend tagjai voltak, mint a falusi bocskoros nemesek. Végül a Francia Királyságban a harmadik rend a szabadok rendje volt, elsősorban természetesen a városi polgárságé. Idetartoztak a kommunajoggal rendelkező városok, valamint azok a városok, amelyek hűbérura az uralkodó volt.

Angliában a rendi fejlődés eltért a kontinentálistól. Az első rend tagjai a lordok, egyházi vezetők (püspökök) és a legfontosabb feudális állami tisztségviselők voltak. A második rendbe a nemesek, a gentlemanek tartoztak. A harmadik rendet itt is a királyi városok polgárai alkották.

A Német-római Birodalomban az első rend tagjai a választófejedelmek voltak (három egyházi és négy világi választófejedelem), csak ez a hét személy rendelkezett azzal a jogosultsággal, hogy megválassza a német királyt, aki római koronázáson nyerte el rendszerint a római császár címet is. A második rendbe tartozott a többi egyházi és világi fejedelem, valamint a szabad urak (freie Herren), azok a világi nemesek, akik közvetlenül a császár hűbéresei voltak. Végül a harmadik rendet a Német-római Birodalomban a szabad és birodalmi városok polgárai alkották.

Kelet-Európában a rendi fejlődés eltért a nyugat-európaitól. Sok helyütt csonkák a rendek; az első rendet például nem a klérus összes tagja, a papság alkotta, hanem csak a főpapok. Másik jellegzetesség e tájon, hogy a nemesség nem egy, hanem két rendhez tartozott: az egyikhez a főrendek, mágnások, grófok, bárók és hercegek, a másikhoz a köznemesség, a kisnemesség. Kelet-európai jellegzetesség, hogy a városok közül csak kevés rendelkezett rendi jogokkal, némelyik államban az is előfordult, hogy az ország legfontosabb kérdéseinek eldöntésére hivatott rendi országgyűlésekre csak néhány város kapott meghívást.

Rendi országgyűlések
A rendi fejlődés elévülhetetlen érdeme, hogy létrejöttek az államszervezetben jelentős szerepet betöltő rendi gyűlések, illetve rendi képviseleti gyűlések. A kettő közötti leglényegesebb különbség, hogy a rendi gyűlésen mindenki megjelenhetett, aki rendi jogokkal rendelkezett (ezek tehát gyakran tömeggyűlések voltak), a rendi képviseleti gyűléseken azonban csak az állam szempontjából fontos személyek (főurak, főpapok, lordok stb.) vehettek részt személyesen, a rendek többi tagja követei útján képviseltette magát.

A rendi képviseleti gyűléseket erőskezű uralkodók ritkán hívtak össze. Ha viszont a központi hatalom gyenge volt vagy meggyengült, akkor azok rendszeresen üléseztek, gyakran évente többször is. Sajátos tény: minél többször hívták össze a rendi gyűlést, annál kisebb volt a súlya, illetve annál több problémával küzdött az államszervezet. A rendi gyűlések egybehívásának módjával politizálni is lehetett. Összehívhatták úgy is, hogy jól előkészítették, idejében kiküldték a meghívókat, tehát a hatalom hagyott időt a felkészülésre. Ez esetben a küldők megfelelőképpen instruálni tudták követeiket. Ám össze lehetett úgy is hívni a gyűléseket, hogy csak az utolsó pillanatban érkezzen meg a meghívó.

A rendi gyűlések meglehetősen nehézkesen tevékenykedtek, mindig vita volt azon, hogy mit milyen sorrendben tárgyaljanak, azzal kezdjék-e a munkát, amit az uralkodó javasol a gyűlés napirendjére, vagy a rendek panaszainak orvoslását helyezzék előtérbe. Rendszerint kompromisszumos megoldás alakult ki: megtárgyaltak bizonyos uralkodói kéréseket, utána fontos sérelmeket, majd megint uralkodói kéréseket, javaslatokat, s ismét sérelmeket. Olykor az is a politikai taktikához tartozott, hogy az összehívók nyújtották a rendi gyűlés időtartamát. Amikor megnyílt a rendi gyűlés, heteken keresztül viszonylag jelentéktelen kérdésekről vitatkoztak. A résztvevők közül nem mindenki tehette meg, hogy hónapokon keresztül távol legyen a birtokától, az ilyenek kénytelenek voltak a gyűlést otthagyni. Amikor a létszám lecsökkent, s már csak a vagyonosabbak, tehetősebbek maradtak ott, elő lehetett hozni a fontosabb kérdéseket, és ezekben egy-két nap alatt döntés születhetett.

A rendek rendszerint külön üléseztek, külön alakították ki az érdekeiknek megfelelő álláspontot. Ezeket azonban a többi renddel egyeztetni kellett, küldöttséget küldeni, ismertetni az álláspontot. A másik rend reagált erre, küldöttsége útján kifejtette a véleményét. Ezek után kerülhetett sor az egyeztetésre s a végső határozathozatalra. Ez a sokféle tárgyalás, egyeztetés rendkívül körülményes volt, nehezen lehetett közös nevezőre jutni.

A rendi képviseleti gyűlések másik problémája az instruálás volt. A küldők instrukciókat adtak követeiknek, megszabták számukra, hogy bizonyos kérdésekben milyen álláspontot fogadjanak el. Ha olyan kérdés merült fel, amelyre az instrukció nem vonatkozott, pótutasítást kellett kérni, hogy milyen álláspontot fogadjon el a követ, mi a küldők véleménye. Ez azonban időbe telt, tovább rontva a rendi gyűlés hatékonyságát.

E probléma megoldása érdekében Franciaországban egy másfajta rendi gyűlést is kialakítottak: az ún. Notable-gyűlést, az előkelők gyűlését. Ezen a gyűlésen csak olyanok vettek részt, akiket az uralkodó meghívott, tehát itt nem követutasítással ellátott személyek tárgyaltak, akik kötelesek az instrukciókat követni, betartani. A résztvevők nem rendenként külön üléseztek, hanem együttesen, így nem kellett hosszadalmas procedúrával egyeztetniük. Az álláspont kialakításához elegendő volt szabad meggyőződésük, így a Notable-gyűlés rugalmasabban, gyorsabban tudott tevékenykedni, mint az Etats-Generaux. Ezért a francia uralkodók gyakran hívtak össze ilyen gyűléseket, ha valamilyen kérdésben támogatásra volt szükségük.

Voltak olyan gyűlések is, amikor csak egy rend tagjai folytattak tárgyalásokat, például ha a napirenden levő kérdések csak őket érintették. Franciaországban a polgári forradalom kitöréséig rendszeresen ülésezett az első rend, a klérus rendje az egyház helyzetével, tevékenységével kapcsolatos problémák megtárgyalására. A rendi képviseleti gyűlések sajátos alakzata a tartományi rendi gyűlés. Ezeknek a gyűléseknek főleg ott volt nagy jelentőségük, ahol a központosítás és a széttagoltság közötti küzdelemben a partikularizmus győzött, mint a Német-római Birodalomban. Ott az ilyenfajta rendi gyűlésnek volt döntő szerepe. A tartományi rendi gyűlés Bajorországban vagy Brandenburgban lényegében ugyanazt a feladatot látta el, amelyet az általános rendi gyűlés Franciaországban.

Központi intézmények
A 14–15. században jelentős változások mentek végbe az államszervezet központi intézményeinél. Az állami tevékenység ellátásában egyre nagyobb szerephez jutott a világi értelmiség. A központi intézményeknél – és itt nemcsak a bíróságokról van szó, hanem a közigazgatási szervekről is – döntő funkciójuk lett azoknak az egyetemet végzett, jogot tanult személyeknek (magistereknek), akik az adott központi intézménynél szaktudásukra építve végezték feladataikat. A központi szerveknél kialakultak bizonyos munkamegosztási elvek, szabályok. Ez kezdetben területi munkamegosztás: például Franciaországban a kancellárián külön részlegek foglalkoztak Burgundia, Normandia vagy más országrészek ügyeivel. Más részlegek az egész kancellária munkáját szolgálták, egyrészt a gazdasági-technikai feltételeket, például a papírellátást biztosították, másrészt a kancellária működéséhez szükséges pénzügyi eszközöket teremtették elő.

Akadtak viszont olyan kormányszékek, dikasztériumok, központi intézmények, amelyeknél a munkamegosztást a tevékenység jellege szabta meg, ahol tehát reszortok szerint intézték az egyes ügyeket a hivatalnokok. Ez elsősorban a pénzügyi-gazdasági szerveknél, a kamaráknál vagy a kincstartói hivatalokban alakult ki. Külön részlegek foglalkoztak például a vámügyekkel általában és a határvámmal (azzal a vámmal, amelyet az országhatár átléptekor kellett a bejövőnek vagy a kilépőnek fizetnie). Külön részlegek felügyelték a pénzverést, a nemesfémbányászatot, a királyi birtokok gazdálkodását. Előfordult, hogy a kamaránál külön részleg intézte a jogi ügyeket. Ennek a reszort szerinti munkamegosztásnak rendkívül sok előnye volt. Szakképzett emberek végezték az egyes feladatokat, olyanok, akik egész életükön keresztül ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkoztak, akik a felhalmozott tapasztalatukat fel tudták használni, akik behatóan ismerték a tevékenységi (szak)területüket, s felismerték, ha változtatásra, reformra volt szükség. A modern igazgatás egyik gyökere ide, a reszort szerinti munkamegosztás kialakulásának korszakára nyúlik vissza.

A királyságok egyik legjellegzetesebb kormányzati szerve a kezdetektől a királyi tanács, ám többféle királyi tanács is működött. Sok államban ún. nagytanács (magnum consilium) foglalta magába az uralkodó mint főhűbérúr valamennyi hűbéresét. A nagytanács ülésén részt vehetett mindenki, akinek az uralkodó volt a közvetlen hűbérura. A nagytanács azonban hamar formális intézménnyé vált, egyre ritkábban hívták össze, lényeges állami feladatot nem látott el. Nem is láthatott, sem hatalmas létszáma következtében (hiszen egy-egy uralkodó gyakran több száz vagy több ezer nemesnek a hűbérura), sem pedig tagjainak eltérő érdekei, tapasztalatai miatt. A nagytanács tagjai között ott ültek az egy-két faluval rendelkező kisbirtokosok is (akik adományként csak ilyen kis birtokot kaptak uralkodójuktól), akik gazdálkodóként nem szerezhettek hasznosítható igazgatási tapasztalatokat, amelyek alkalmassá tették volna őket arra, hogy fontos országos kérdések eldöntésében érdemben részt vegyenek.

A másik fajta tanács, a királyi tanács (consilium regni) elsősorban a központi tisztségviselőkből állt, azokból a személyekből, akik az állami tevékenység egy-egy területén a feladatok végrehajtását irányították. Így tagjai között találjuk az egyház legfontosabb vezetőit, a hadsereg irányítóját, a kancellária vezetőjét, a kamarást és természetesen mindazokat a nagyurakat, akik valamilyen rangot viseltek. A korai feudalizmusra jellemző méltóságok – főszállásmester, étekfogó, pohárnok vagy főpohárnok, fővadászmester – tisztsége mögött reális tartalom a virágzó feudalizmus időszakában már nem volt, de ezek a címek a fközépkor egész periódusában léteztek, és betöltőik rendszerint tagjai voltak a szűkebb királyi tanácsnak.

Amikor az uralkodó politikai megfontolásból nevezett ki a királyi tanács tagjai közé befolyásos embereket, a királyi tanács létszáma is megduzzadt, nehézkesebben működő vagy működésképtelen testületté vált. Ilyenkor törvényszerűnek látszott egy újabb királyi tanács, egy szűk testület kialakítása, melyet rendszerint titkos tanácsnak vagy kabinettanácsnak neveztek s a legbefolyásosabb állami tisztségviselőkből állt, olyan személyekből, akik egy-egy állami tevékenységi terület egészét, valamint az állam irányításának problémáit elméletileg és gyakorlatilag jól ismerték, így az uralkodó segítségére tudtak lenni nemcsak a valós helyzet elemzésében, feltárásában, hanem a döntések kialakításában is.

A regionális és helyi igazgatás
Amikor a feudális anarchia még erős volt, a királyi hatalomnak nem léteztek megfelelő képviselői a régiókban. Franciaországban például a Capetingek uralma csak az ország központi területeire terjedt ki, és hosszú, évszázados harc során sikerült biztosítani, hogy a királyi hatalmat az egész országban elfogadják A korai feudalizmusban jelentős szerepet kellett betölteniük a grófoknak, tartományuraknak. Később a királyi hatalom ún. prevot-kat nevezett ki, akik egy-egy meghatározott területen igazgatták a királyi birtokokat, és elláttak bizonyos feladatokat, amelyek egyébként az uralkodó hatáskörébe tartoztak. Ezeket a tisztségeket azonban hamarosan áruba bocsátották: három évre ki lehetett bérelni azokat meghatározott összegért, ami egyet jelentett a terület végletes kizsákmányolásával, minthogy a bérlő igyekezett jövedelmezővé tenni tisztségét. Amikor tarthatatlanná vált a helyzet, a központi hatalom küldötteket, bailliket küldött ki, s ezek a tisztségviselők látták el azokat a feladatokat, amelyeket korábban a prevot-k. Ezek a főbírói kerületek, baillage-ok Franciaország északi részén alakultak ki. A déli régiókban a regionális igazgatási egységek a főudvarnagyi kerületek (senechaussék) voltak, melyek hasonlítottak a magyar megyékhez.

Az idő múltával természetesen napirendre került a baillage-ok, illetve a senechaussék áruba bocsátása: ezeket a tisztségeket is meg lehetett vásárolni. Amikor ez megtörtént, a központi hatalomnak újra lépnie kellett. Az uralkodó új regionális igazgatási egységet alakított ki, új tisztségviselőket nevezett ki.

Számos feladatot az egyház látott el, így például a szegénygondozást és általában a szociális ellátást. Az egyházi igazgatás még a Karoling-korszakban alakult ki, alapegysége az egyházmegye (püspökség) volt, amely esperesi kerületekre, majd egyházközségekre tagozódott. Ez az igazgatási szervezet fennmaradt a francia forradalom kitöréséig. A rendiség kialakulásával párhuzamosan a rendek szerepe megerősödött a regionális igazgatásban is. Jelentős szerephez jutottak a városi, falusi önkormányzatok, közösségek is: szabályozták a gazdálkodás rendjét, a tűzvédelem szabályait, megfogalmazták az egészségügyi előírásokat, rendezték a falu lakosainak egymáshoz való viszonyát, és szankciókkal fenyegették azokat, akik e szabályokat nem akarták betartani. A falusi, városi közösségek hosszú évszázadokon át biztonságot és védelmet nyújtottak tagjaik számára.

A hatalom mindaddig, amíg érdekeit nem látta fenyegetve, nem is nyúlt bele a helyi közösségek életébe. Legfeljebb igyekezett a regionális önkormányzatokat ellenőrzés alá vonni, az egyházra vagy a nemesség bizonyos csoportjaira támaszkodva megszerezni a közösség által választott vezető megerősítésének jogát. A központi hatalom erősítésének másik módja a javaslattételi jog gyakorlása volt, mikor is az önkormányzat jogkörében maradt ugyan a választás, de a központi hatalomnak jogában állt meghatározott számú, rendszerint három személyt prezentálni, javasolni a tisztségre, és a rendi önkormányzat közülük választhatott vezetőt. Ez a javaslattételi jog természetesen nemcsak a regionális igazgatásnál érvényesült, hanem egyik módszere volt a földesúri hatalom beavatkozásának is.