2017. november 24.

A rendszer szilárd támasza. Az Egységes Párt

Szerző: Barta Róbert

Bethlen pártja, az Egységes Párt, nevével ellentétben, valójában sohasem volt egységes, képviselői a társadalom különböző érdekcsoportjai közé tartoztak. A Bethlent követő konzervatívok mellett a jobboldali radikális fajvédők, illetve agrárdemokrata paraszti-kisgazdák is csoportot alkottak, sőt a húszas évek közepére még egy liberális tömörülés is kialakult. Mivel a törvény-előkészítés és a rendelethozatal folyamatában a különböző irányzatok által képviselt érdekekre a kormánynak tekintettel kellett lennie, az Egységes Párt egyfajta „előparlament” funkcióját is betöltötte.

A törvényhozásban a végrehajtó hatalom (a kormány) 1920–1944 között mindvégig megnyugtató többséggel rendelkezett, ez biztosította a kormányzati elképzelések zökkenőmentes megvalósítását. A miniszterelnök egyben a kormánypárt vezetője is volt, így magától értetődő, hogy gróf Bethlen István mint a végrehajtó hatalom feje ritkán került konfliktusba gróf Bethlen Istvánnal, az Egységes Párt vezérével. Amikor tehát a rendszer autoriter elemeiről, a parlamentáris demokrácia ”beépített stabilizátorairól” beszélünk, akkor ezek alatt többek között a törvényhozó és a végrehajtó hatalom jelentős mértékű intézményes, személyi összefonódását is értjük. Természetesen ennek megvalósulása korántsem tekinthető véletlennek, hiszen a dualizmuskori belpolitikát is mindvégig erős (nagy parlamenti többséggel rendelkező) kormánypártok uralták.

Az Egységes Párt, azaz hivatalosan a Keresztény-Keresztyén Kisgazda, Földmíves és Polgári Párt nevében is magán viselte a háború és a forradalmak utáni magyar belpolitikai viszonyok minden jellemzőjét. A keresztény és polgári jelzők a párt mögött álló régi birtokos, nagytőkés csoportokat, az 1918 előtti politikai elit jelentős részét, valamint a komolyabb politikai pozíciókra áhítozó keresztény középosztály képviselőit jelentették. Gróf Bethlen István többek között azért válhatott e politikai erők vezérévé, mert a forradalmak alatt játszott szerepe miatt Horthyék ugyanúgy elfogadták, mint a kisgazdamozgalom vagy a szélsőjobboldali erők. Így Bethlen, aki a régi politikusgárda mérsékelt, konzervatív birtokoscsoportjához tartozott, megfelelő integráló tényezőnek tűnt.

Bethlen sokáig a keresztény pártokra kívánta alapozni hosszú távú politikai elképzeléseit, ám a két sikertelen királypuccs után a keresztény pártok királypárti politikusai (legitimisták) teljes mértékben kompromittálódtak, s a nagyhatalmak, valamint Horthy ellenállása miatt Bethlen többé nem támaszkodhatott rájuk. A Horthy-ellenes legitimisták bukása után a kisgazdák léptek elő a leendő kormánypárt bázisává. Az új kormánypárt létrehozásának kulcskérdése ettől kezdve az volt, hogy Bethlen hogyan és kiknek a segítségével tudja ellensúlyozni a kisgazdapárton belüli Nagyatádi-féle parasztdemokrata törekvéseket (földreform, választójogi kérdés). Bethlen mindenképpen számíthatott a kisgazdapárt földbirtokosokból, mezőgazdasági érdek-képviseleti vezetőkből álló csoportjára (Rubinek István, Schandl Károly, Őrffy Imre, Széchenyi Viktor), akiknek érdekükben állt Nagyatádi radikalizmusának mérséklése. Bethlen mögött állt a kormányzó csakúgy, mint a Gömbös-féle radikális jobboldal, valamint legalább féltucat kisebb keresztény és polgári párt és mozgalom (Egyesült Függetlenségi és 48-as Párt, Nemzeti Középpárt, Magyar Rendpárt, Tisza István Társaskör, Magyar Nemzeti Szövetség stb.) is. Bár 1924-ben bekövetkezett haláláig Nagyatádinak mindig ”járt” a kisgazda miniszteri poszt, az úgynevezett Eskütt-üggyel Bethlen sikeres kísérletet tett Nagyatádi lejáratására és parasztdemokrata csoportjának elszigetelésére. (Eskütt Lajos Nagyatádi Szabó István személyi titkára volt a Földművelésügyi Minisztériumban, ahol irányításával a közélelmezési cikkek exportengedélyeit pénzért árusították.)

Bethlen nem a kisgazdapárt szétverésével hozta létre az új kormánypártot, hanem beépült a kisgazdapártba, jelentősen módosította, átalakította annak arculatát és programját, hozzáigazítva azt a konzervatív-keresztény politikai erők igényeihez, valamint saját konszolidációs elképzeléseihez.

Az Egységes Párt 1922. február 22-én tartotta hivatalos zászlóbontását. Választási propagandájában mindvégig az egyetlen olyan erőként tüntette fel magát, amely a nemzet valódi érdekeit képviseli s képes megoldani az ország problémáit. A párt propagandájában első helyen álltak az országos kérdések, ami a rendszer fenntartását, területi revíziót, Trianon elutasítását jelentette.

Az új kormánypárt strukturális, szervezeti szempontból nem volt nyugat-európai vagy brit értelemben vett tömegpárt. Vezetője, Bethlen gyakorlatilag egyedül hozta meg a pártot érintő összes döntést. Ebben segített neki egy szűk, saját bizalmi embereiből álló kör, ez a miniszterelnök személyes barátait, régi iskolatársait, elvbarátait jelentette, maximum 10-12 politikust. A döntések többnyire informális összejöveteleken, úgynevezett pártvacsorákon születtek, melyekről nem készültek feljegyzések. A kormánypárt valódi politikai ereje abban állt, hogy a korszakban végig abszolút többséget élvezett a magyar képviselőházban, tehát a miniszterelnök-pártvezér és szűk tanácsadói köre által hozott döntések többnyire törvényerőre is emelkedtek.

A párt parlamenti képviselőcsoportjának belső fegyelme szilárd volt, bár a párt politikai szempontból több jól elkülönülő részre oszlott. A megoszlás politikai alapja az volt, hogy melyik csoport honnan, milyen pártokból érkezett a kormánypártba. A párt parlamenti képviselőcsoportja híven tükrözte az Egységes Párt széles társadalmi beágyazottságát, konzervatív, gyűjtőpárti jellegét.

Az 1922 és 1931 közötti időszak három képviselő-választása során összesen 263 honatya fordult meg a kormánypárt padsoraiban. Születési helyeik vizsgálatából megállapítható, hogy viszonylag nagy számban szerepeltek közöttük városban született, illetve városhoz kötődő pályát befutott személyiségek (130-an), valamint a történelmi Magyarország elcsatolt területeiről származó politikusok. Utóbbiak között az Erdélyben születettek aránya volt a legmagasabb, akik Bethlen parlamenti hátországának legmegbízhatóbb magjához tartoztak.

Iskolázottság szempontjából az akkori magyar társadalom műveltségi viszonyaira jellemző minden véglet és tendencia fellelhető volt a párton belül. A legkevésbé iskolázott csoportot természetesen Nagyatádi ún. csizmás hívei alkották, akik ”echte parasztok” voltak, s az elemi néhány osztályánál többet csak kevesen végeztek el közülük. A másik végletet azok az elitoktatásban részesült képviselők jelentették, akik családi hátterüknek köszönhetően a korszak legjobb középiskoláiba (a fővárosi piarista, evangélikus és református főgimnáziumok, valamint a bécsi Theresianum) jártak, majd a magyar egyetemek mellett Berlin, Lipcse, Heidelberg vagy München felsőoktatási intézményeiben, illetve Oxfordban, Cambridge-ben vagy a párizsi Sorbonne-on is megfordultak. Utóbbiak közé tartozott többek között Kornis Gyula akadémikus, a kor egyik híres konzervatív filozófusa; gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter, báró Korányi Frigyes pénzügyi szakember, több alkalommal miniszter, a húszas évek közepén párizsi és madridi követ; Kenéz Béla statisztikus, a budapesti egyetem tanára és éveken át rektora, rövid időre miniszter is; valamint Kállay Miklós agrárszakember, későbbi miniszterelnök. Sokatmondó, hogy a kormánypárti honatyáknak majdnem fele (49%) rendelkezett valamilyen – többnyire állam- és jogtudományi – doktori címmel. A politikusi pálya tipikus műveltségi belépője tehát továbbra is elsősorban a jogi, illetve államtudományi diploma volt.

Felekezeti szempontból a képviselők összetétele nagyjában-egészében megfelelt az egész társadalom vallási megoszlásának. Egy jelentős kivétel azonban mégis akadt. Miközben 1930-ban az ország lakosságának 5 százaléka izraelita vallásúnak vallotta magát, a kormánypárti padsorokban ezt a felekezetet egyedül Dési Géza erzsébetvárosi ügyvéd képviselte.

A 263 képviselőből viszonylag kevesen, mintegy félszázan érkeztek ún. politikuscsaládból, ahol az apa is parlamenti képviselő vagy éppen vezető beosztású államhivatalnok, illetve politizáló értelmiségi volt. Elsőgenerációs és úgynevezett ”mélyről jött” képviselőnek mintegy kéttucatnyian számítottak, közöttük mindenekelőtt Nagyatádi és ”csizmásai”, de idetartozott néhány gazdatiszti vagy kereskedőcsalád iskolázottabb sarja is.

A miniszterelnökkel együtt 27 fős csoportot alkottak az arisztokraták, akiknek aránya a konszolidáció előrehaladtával egyre növekedett. A nagytőkét közvetlenül csak négyen reprezentálták, de több tucat volt azoknak a képviselőknek a száma, akik szorosan kapcsolódtak az iparhoz és a pénzvilághoz. Leggyakrabban valamely vállalat vagy részvénytársaság igazgatótanácsának elnöki vagy tagsági tisztét töltötték be.

Birtokaik jövedelméből csak az ezer holdnál nagyobb földdel rendelkező honatyák tudtak biztonságosan megélni. 24 fős csoportjukból magasan kiemelkedett gróf Festetics Sándor a maga 35 ezer holdjával, de idetartozott a későbbi miniszterelnök, Darányi Kálmán is, aki 1700 hold föld jövedelme fölött rendelkezett. A közép- és kisbirtokosokat (57 fő) ez az anyagi biztonság már természetesen nem, vagy csak sokkal kevésbé jellemezte. A képviselői javadalmazás számukra fontos kiegészítő jövedelem volt. A főállású jogászok és gyakorló ügyvédek nagy (91 fős) tábora, kiegészülve a kisbirtokosokkal és az államhivatalnokokkal, olyan jogászi hátterű politikai-közéleti túlerőt jelentett, amellyel szemben a műszaki értelmiségiek 6 fős csoportja, a 15 bölcsész értelmiségi, valamint a 9 orvos és az 1 gyógyszerész semmiféle hatékony ellensúlyt nem képviselhetett.

Bethlen eredetileg azt tervezte, hogy az Egységes Pártot hagyományos klubpártból modern tömegpárttá szervezi. E célból minden vármegyében községi, kerületi és vármegyei pártszervezetek szervezésére adott utasítást. Ezzel a brit Konzervatív Párt példáját próbálta követni. A visszaérkező jelentések azonban a szegényparasztság és a földbirtokos helyi elit érdekellentéteinek áthidalhatatlanságáról szóltak, így be kellett látnia, hogy a magyar viszonyok között konzervatív programmal modern tömegpárt nem szervezhető. Végül, eredeti elképzelését feladva, lemondott az Egységes Párt egész országot átfogó vidéki szervezeteinek a létrehozásáról. Ehelyett, a dualizmuskori mintának megfelelően, meghagyta a pártot elsősorban képviselőkből álló klubpártnak, amely nem saját szervezetein, hanem a vidéki közigazgatás vezetőin át tartotta a kapcsolatot a társadalommal. Ez magyarázza a kormánypárt stabilitását a korszakban. A kormánypárt, a közigazgatási apparátussal összefonódva, országszerte biztosította a kormánypolitika bázisát és végrehajtását.