Szerző: Lukács Zs. Tibor

Az európai nagyhatalmak 1938-ban, a müncheni egyezménnyel változtattak először az első világháborút követő békeszerződések területi rendelkezésein. Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország és Németország megegyezésének célja elsősorban a cseh–német területi vitákból adódó politikai feszültség csökkentése, és ezzel az újabb háború elkerülése volt. Kevésbé ismert, hogy öt évvel korábban ugyanaz a négy nagyhatalom már kísérletet tett hasonló megegyezésre, csak akkor lengyel területek átadása árán képzelték el Németország lecsendesítését. Az 1933-as paktumterv azonban Magyarország szempontjából is figyelmet érdemel, mivel ez volt az első alkalom, amikor a győztes hatalmak – igaz, zártkörű tárgyalásokon – elismerték a trianoni békében Magyarországra erőltetett területi rendezés elhibázottságát.

Nagyhatalmi nézőpontból Magyarország sorsa 1933-ban sem volt meghatározó tényező, Németországgal összevetve Magyarország nem jelentett veszélyt sem a franciák európai hegemóniájára, sem az európai hatalmi egyensúlyra. A trianoni határok újragondolása legfeljebb abból a szempontból volt fontos, hogy a Duna-medence stabilitását ne fenyegesse a magyar irredentizmus, és így az összeurópai hatalmi berendezkedés erről az oldalról is védve legyen. Ennek ellenére a Foreign Office, a brit külügyminisztérium 1933-as aktái között meglepően nagy számban találhatók elemzések, tanulmányok, javaslatok a magyar határok módosításának lehetőségeiről, illetve különösen sok feljegyzés, memorandum foglalkozik a tényleges etnikai határ és az aktuális határvonalak közötti feltűnő eltérésekkel.

Az első világháborút lezáró békerendszer – bár alkotói olyan hangzatos eszményekkel és elvekkel próbálták igazolni, mint a népek önrendelkezési joga, az etnikai elv vagy a kisállamok és nagyhatalmak egyenlőségének elve – valójában a győztesek érdekeinek megfelelő, általuk kidolgozott hatalmi konstrukció volt, amelyet a vesztesekre erőltettek. Ezt követően a győztes nagyhatalmak minden erőfeszítése a békemű megőrzésére, megerősítésére irányult.

Mussolini fellépése
Hitler hatalomra jutása pontosan ezzel a törekvéssel szemben jelentett fenyegetést. Egy agresszív Németország félelmetes ellenfél lehetett, mivel – Olaszországtól vagy a felszabdalt Monarchiától eltérően – gazdasági és katonai szempontból potenciálisan Európa legerősebb hatalma maradt. A franciák úgy vélték, katonai biztonságuk a versailles-i béke szigorú betartásával garantálható, az angol politikusok viszont a megegyezés lehetőségét keresték Németországgal, ez pedig a versailles-i béke szigorának enyhítését kívánta.

A franciák számára világos volt, hogy csakis erőfölénnyel képesek Németországot a Versailles-ban kiszabott fegyverkezési keretek között tartani, ehhez viszont szükségük volt a britek, de még az olaszok támogatására is. Olaszország jelentősége különösen megnőtt a megosztott Európában, ahol a status quo fenntartásában és megdöntésében érdekelt államok kezdtek táborokba rendeződni. Mussolini közismerten revizionista politikát folytatott, az első világháborút követő rendezéssel elégedetlen volt, és ennek gyakran hangot is adott. London és Párizs azonban sok engedményre hajlandó volt annak érdekében, hogy Rómát a németekkel szemben a maga oldalán tarthassa. Ugyanakkor Mussolini sem nézte jó szemmel a gyorsan erősödő Németország térnyerését, mivel Olaszország képtelen volt gazdasági és katonai potenciálját hasonló ütemben növelni. A britekhez hasonlóan a Duce azt vallotta, addig kell Németországot önként adott engedményekkel korlátok közé szorítani, amíg nem nő túl a többi európai hatalmon.

A négyhatalmi paktum ötlete Mussolinitól származott. 1933 márciusának első napjaiban az olasz politikus először a francia nagykövetnél puhatolózott, mit szólna Párizs ahhoz, ha nem az olasz–francia nézetkülönbségekkel foglalkoznának, hanem általánosabb, az európai nagyhatalmakat érintő problémákkal. Mussolini már ekkor felvetette, hogy a revízió kényes kérdését sem kellene megkerülni, konkrétan megemlítve a lengyelországi korridor és Magyarország határainak esetét. A francia követnek sikerült érdeklődést keltenie Párizsban az olasz kezdeményezéssel kapcsolatban, az angol miniszterelnök, Ramsay MacDonald pedig szintén azon fáradozott, hogy asztalhoz ültesse a nagyhatalmakat, így Mussolini kezdeményezését messzemenően támogatta. Az olasz diplomácia, mely bizonyítani kívánta országa nagyhatalmi státusát, villámgyorsan kidolgozta a négyhatalmi paktum szövegtervezetét.

Az 1933. március 13-án Londonban, Párizsban és Berlinben egyidejűleg közzétett szerződéstervezet eredetileg a következő hangzatos címmel rendelkezett: Politikai szerződés a négy nyugati hatalom között a megértésről és együttműködésről. A szöveg négy cikkelyből állt, és a megfogalmazás módja igyekezett gondosan követni a Nemzetek Szövetsége (közkeletű néven: Népszövetség) virágnyelvét és értékrendjét. Azonban már az első cikkely azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a nemzetközi béke megőrzésének fontosságát hangsúlyozva nem tett említést a Nemzetek Szövetségéről, csak a nagyhatalmakról. Így egyértelmű volt, hogy a szerződés visszatérés a rossz emlékű nagyhatalmi diktátumokhoz.

A szerződés legfontosabb elemeit a második és harmadik cikkely tartalmazta. Az egyik a békeszerződések revíziójának elvét vetette fel a Nápszövetség keretein belül, a másik egyenlő jogokat javasolt Németország és a többi legyőzött európai ország, Ausztria, Magyarország és Bulgária számára. A két javaslat rendkívül nagy horderejű volt, mivel megvalósulásuk egyet jelentett volna az európai francia hegemónia és a francia szövetségi rendszer megszüntetésével, Németország egyenjogúsága a fegyverkezés terén pedig egy csapásra végett vetett volna Franciaország katonai fölényének.

Végül a negyedik cikkely – Mussolini javaslata alapján – azt tartalmazta, hogy a négy nagyhatalomnak egyeztetnie kellene külpolitikáját az európai és Európán kívüli ügyekben egyaránt, még a gyarmatok kérdésében is. Ez a kitétel Olaszországnak szabad kezet adott volna Abesszíniában, Németország pedig gyarmati mandátumokat kapott volna.

Berlinben természetesen nagy tetszéssel fogadták a négyhatalmi paktumról szóló olasz javaslatot. A revízió ügyét, a Franciaországra épített európai biztonsági rendszer módosítását két nagyhatalom már támogatta, így főként Nagy-Britannián múlott, hogy a kifulladó francia vagy az egyre erősebb alapokon álló olasz–német hatalmi politika kerül ki győztesen az 1933-as diplomáciai válságból.

A magyar határok kérdése
A húszas évek végétől Magyarország revíziós propagandája bekerült az angol sajtóba is a jól ismert Rothermere-ügy révén, amelyet a brit kormány elítélt és szigorúan elhatárolódott tőle, s hasonló hivatalos magatartást várt el a magyar kormánytól is. Ugyanakkor az angol politikai elit egy része, ha a történelmi Magyarország visszaállítását nem is támogatta, azt azért mindig elismerte, hogy az etnikai elv alapján Magyarország határai korrekcióra szorulnak, és ez parlamenti felszólalások alkalmával is elhangzott. 1932 novemberében Winston Churchill is azt vallotta, hogy olyan kérdéseket, mint a gdanski korridor vagy Erdély hovatartozása, sokkal célszerűbb volna addig rendezni, míg hidegvérrel és nyugodt légkörben lehet róluk tárgyalni.

Amikor a brit miniszterelnök és a külügyminiszter 1933. március közepén Rómába indultak, tudták, hogy Mussolini fel fogja vetni a lengyel korridor és a magyar határok ügyét, ezért a Foreign Office szakértői ellátták őket a módosítás mellett szóló összes komoly érvvel. A brit külügyminiszter a békeszerződések területi rendelkezéseiről úgy nyilatkozott a római tárgyalások alkalmával, hogy ”minden nemzetnek két kötelessége van a Nemzetek Szövetségében: az egyik, hogy tiszteletben tartsa a szerződéseket, a másik, hogy felismerje, azok nem örökérvényűek”. Mussolini megerősítette ezt: ”a szerződések ugyan szentek, de nem örökkévalóak”. London és Róma között ebben a kérdésben tehát egyetértés volt. A franciáknak ezek után, ha nem akartak végképp egyedül maradni és elszigetelődni, nem maradt más választásuk, mint elfogadni ezt a kiindulási alapot, és azon fáradozni, hogy a tárgyalások során buktassák meg a javaslatot.

Ezt követően azonban meglepő fordulat történt Nagy-Britanniában. Mire a brit miniszterelnök és a külügyminiszter nagy nehezen arra a pontra jutott, hogy támogassa a revízió ügyét, addigra a parlamenti ellenzék – élén Winston Churchill-lel – ellenkező irányba mozdult, és Hitler hatalomra jutása után már hallani sem akart a status quo megdöntésében érdekelt államoknak tett engedményekről. Az ellenzéknek az volt a véleménye, hogy a brit kormány elkésett, mert Németország túljutott azon a ponton, amikor még engedményekkel rábírható lenne az agresszív politika befejezésére. A kormány meghátrált az ellenzékkel szemben, és egyre inkább a francia álláspontot támogatta az olasz–német elképzelések ellenében. Magyarország ügye – miután az teljességgel a németkérdés függvénye volt – úgy tűnt, végleg lekerül a napirendről.

Magyar propaganda
A méregfogaitól megfosztott négyhatalmi paktumot – amely végleges formájában semmivel sem ígért többet a revízió kérdésében, mint a Nemzetek Szövetségének alapokmánya – 1933 júniusában írták alá. A magyar külpolitika az aláírás tényét ettől függetlenül úgy értelmezte, hogy a nagyhatalmak elismerték a békeszerződések revíziójának elvét. Amilyen szokatlanul csendesen és fegyelmezetten viselkedett a magyar sajtó és propagandagépezet 1933 első felében a kisantant hihetetlenül harcias támadásai közepette, olyan nagyszabású propaganda-hadjáratot indított az aláírást követően.

The Hungarian Question in the British Parliament címmel kiadták azokat az 1919–29 közötti brit parlamenti beszédeket, amelyek a magyar határok ügyét érintették. Különösen a brit felsőházban volt jelentős számú magyarbarát képviselő, és a felszólalások többsége az etnikai elv következetesebb érvényesítését javasolta Magyarország határainak újrarajzolásánál. Emellett újra forgalomba került egy 1928-ban készült, többé-kevésbé igényesen összeállított propagandakiadvány Justice for Hungary címmel. A magyar Revíziós Liga a királyi család tagjainak is elküldte propagandakiadványait, akik sem elfogadni, sem visszaküldeni nem merték a nekik szánt példányokat a Foreign Office megkérdezése nélkül.

A rendkívül intenzív magyar propaganda már június folyamán jelentős sikert könyvelhetett el, amikor a brit parlament hat alsóházi képviselője határozatban szólította fel őfelsége kormányát, hogy a trianoni békeszerződés ügyét terjessze a Nemzetek Szövetsége elé. A képviselők egyike még június folyamán járt Magyarországon, és őt több brit honatya követte, eleinte csak egyesével, aztán már csoportosan, legalább annyi idegességet és kellemetlenséget okozva a budapesti brit követség munkatársainak, mint a Foreign Office elképedt és gyakorlatilag tehetetlen illetékeseinek. A kisantant diplomatái egymással versenyezve tiltakoztak a budapesti brit követségen és a külügyminisztériumnál Londonban, jóformán teljesen eredménytelenül. A legforgalmasabb hónap szeptember volt, de egészen decemberig érkeztek befolyásos brit politikusok. Eredeti ötletnek bizonyult, hogy a walesi herceget, aki élt-halt a cserkészmozgalomért, Teleki Pál nevében meghívták, vállalja el az elnökséget a Magyarországon megrendezésre kerülő cserkész-világtalálkozón. A herceg örömmel fogadta a meghívást, ám őfelsége külügyminiszter-helyettese saját kezűleg írt, hosszú levélben tanácsolta el a tervezett látogatástól.

1933 novemberében már 168 brit parlamenti képviselő csatlakozott ahhoz a határozathoz, amely a brit kormányon keresztül Magyarország határainak revízióját követelte a Nemzetek Szövetségétől. A határozat kimondta: ”mind Európa békés lecsendesítése, mind a magyar nemzetnek szolgáltatandó igazság érdekében a trianoni békeszerződést felül kell vizsgálni olyan módon, hogy a Magyar Királysághoz visszakerüljenek a többségében magyarlakta részek, és a Ház sürgeti őfelsége kormányát, hogy ezt az ügyet mielőbb a Nemzetek Szövetségének Közgyűlése elé terjessze.” Ennyi parlamenti képviselőt a brit kormány kénytelen volt komolyan venni, így – bármennyire alkalmatlan volt is felbuzdulásuk a kisantant folyamatos támadása és tiltakozása közepette – a Foreign Office ismét szállította a szakértői jelentéseket a magyar határmódosítás problémáiról a külügyminiszternek és miniszterelnöknek, hogy azok kielégítő, naprakész választ adhassanak a parlamenti interpellációkra.

A remekül előkészített és összehangolt magyar propagandakampány megkoronázása Bethlen István angliai előadókörútja volt. Összesen négy felolvasást tartott, minden alkalommal más témáról. A cambridge-i egyetemen a magyar történelemről, azon belül a soknemzetiségű Magyarország kialakulásáról beszélt. A londoni Közel- és Közép-Keleti Társaságban a trianoni békeszerződésről és a szlovák, a rutén, valamint a délszláv problémáról adott elő. A Királyi Külügyi Társaságban Erdély történelmét és az Erdély-kérdés lehetséges megoldását vázolta, a Balkán-bizottságban pedig Közép-Európa nagyhatalmi fenyegetettségéről és jövőjéről beszélt. A négy előadás szervesen kiegészítette egymást, és így együtt a trianoni béke aláírása óta a magyar álláspont első világos kifejtését jelentette a revízióról és a revízióval összefüggő kérdésekről. Bár az előadások nem számítottak hivatalos kormányvéleménynek, a brit vezetés tökéletesen tisztában volt azzal, milyen komoly szerepet játszik a tekintélyes és befolyásos politikus a magyar politika alakításában. Mivel Magyarország sem a Népszövetségben, sem más hivatalos fórumon nem léphetett fel érdemben a békeszerződések módosítása érdekében, csak az ehhez hasonló félhivatalos vagy nem hivatalos fórumok adtak lehetőséget a magyar álláspont ismertetésére. A magyar propaganda így műfaji korlátai ellenére kénytelen volt bizonyos feladatokat átvállalni a diplomáciától. Amikor Bethlen egy fogadáson alsóházi parlamenti képviselőkkel együtt ebédelt, ünnepi beszédében Sir Robert Grower úgy nyilatkozott a magyar lobby nevében, hogy a trianoni szerződés, amelynek megalkotásában Nagy-Britannia is részt vett, túlságosan szigorúnak, igazságtalannak és elnyomónak bizonyult a magyar nemzettel szemben, és mind a közép-európai béke, mind a térség gazdasági helyreállítása a trianoni béke revízióját követeli. Válaszában Bethlen kijelentette, hogy a magyarok csak az önrendelkezési jog megadását kérik a határokon túl élő népek számára.

Sem ez vagy ehhez hasonló nyilatkozatai, sem előadásai nem voltak veszélyesek vagy szélsőségesek, bár az is tény, hogy a magyar politikus nem tette egyértelművé: csak a szigorúan magyarlakta területekre vagy az egész történelmi Magyarország visszaállítására formál igényt a magyar állam. Ennek elsősorban taktikai oka volt, alkupozícióját akarta javítani: hogy később legyen miből engedni.

A brit kormány természetesen nem állt ki a magyar revíziós igények mellett, mivel 1933 végén már egészen más volt a nemzetközi politikai légkör, mint John Simon külügyminiszter és Ramsay MacDonald miniszterelnök márciusi római látogatása idején. Nem mintha változott volna a véleményük a lengyel korridor vagy a magyar határok kérdésében, csupán addigra egyértelművé vált, hogy az európai béke és stabilitás szempontjából a tervezett módosítások inkább ártanának, mint javítanának. Nagy-Britannia nem erősíthetett egy agresszív Németországot azzal, hogy keleti határai mentén területi foglalásokhoz segíti, és még kevésbé kívánta épp Hitler belpolitikai pozícióit javítani egy ilyen horderejű döntéssel. Olaszország négyhatalmi paktum tervével így nemcsak Franciaország és a kisantant helyezkedett szembe, hanem a britek is.

Európa érdeke

"Az az egy azonban bizonyos, hogy Németország és Oroszország politikai elsüllyedése és népeinek mai tehetetlensége a világtörténelem átmeneti jelensége csak. Németország belső vajúdása és nemzetközi pozíciójának háttérbe szorulása máris vége felé közeledik, Oroszország pedig, amely ma 170 millió lakossal bír, de egy emberöltő múlva 250 millió lelket fog előreláthatólag számlálni, mérhetetlen erőforrások felett rendelkezik még, és előbb-utóbb bizonyosan szintén talpra fog állani. Nagy és erős nemzetek a történelemben azonban mindig arra törekedtek, hogy a gyengébbeket a maguk járszalagára fűzzék. Tették ezt hol barbár elnyomás útján, hol humánusabb és szabadelvűbb eszközök alkalmazásával; és semmi ok sincs feltételezni, hogy az emberi természet megváltozott volna, vagy hogy a nemzetek eddigi pszichológiájában a jövőben volna változás várható. Annyival inkább kell ezzel számolni, mert a nagy nemzetek nem tűrhetik, hogy a kis népek közvetlen szomszédságukban állandó civódásban éljék le napjaikat, a nyugalmat és a békét veszélyeztessék, és civódásaikba más nagy nemzeteket bevonni és érdekeltetni törekedjenek, ami azután sokkal komolyabb helyzeteket idézhet fel.

Európa legnagyobb érdeke fűződik ebből kifolyólag ahhoz, hogy azon a területen, amelyet mint Európa politikai földrengésterületét jelöltem meg, ahol a békeszerződés 13 kisebb-nagyobb nemzet politikai életének új kereteit állapította meg, és amely terület két oldalán az orosz és a germán expanzív akarat áll, végre 15 év után a végleges nyugalom helyreálljon, egy szilárdabb béke alapoztassék meg, és az ott lakó kis népek egy igazságosabb osztály révén egymással kibékíttessenek.

Mert vagy sikerül ezen kis népek között igazi békét teremteni, vagy megismétlődhetik az utolsó 300 év históriája és újból német, illetve orosz vezetés alá kerülhetnek; de hogy ez nem fog mindig békés úton lefolyni, az minden kétségen felül áll.

Most van a kellő időpont tehát az új rendezést keresztülvinni, amíg a legnagyobb érdekelt partnerek, az orosz és a német, oly döntő súllyal bele nem szólhatnak az eseményekbe, mint később. Később ez nehezebbé fog válni, mert akkor erősebb érdekek fognak maguknak újból érvényesülést keresni.

Ideje volna tehát, hogy a francia közvélemény meggyőződjék arról, hogy az egész Európa nyugalmát sokkal inkább lehetne biztosítani azzal, ha a Dunamedencében a tarthatatlanná vált békeszerződési intézkedések igazságos és komoly revíziója révén a kis népek egymással kibékíttetnének, kollaborációjuk ezúton előkészíttetnék, és ezáltal a Dunamedence népeinek olyan öncélú organizációja teremtetnék, amely e területről a vele szomszédos hatalmas népek illetéktelen befolyását kirekesztené, és hogy Franciaországnak is nagyobb érdeke fűződik ehhez, mint ahhoz, hogy a mai igazságtalan és veszedelmes állapotnak törik-szakad garantálásával az ott lakó népek egy csekély hányadát Franciaország járszalagán tartja ugyan, de az összes többit annál biztosabban belehajtja az ellenkező táborba, és ezen a réven Európa előbb-utóbb újból két rivális táborra fog oszlani."

Bethlen István: A magyarság helyzete a Dunamedencében (In: Magyar Szemle, 1933. december, 297–316.)