2017. december 11.

A római család jogi rendje

Szerző: Földi András

Az ókori Rómáról hallva elsősorban a jól szervezett birodalom jut eszünkbe. Ritkábban olvashatunk a római társadalom alapegységéről, a családról, amelynek szintén jól szervezett struktúrája a római állam szilárd alapját képezte. Az apa abszolút hatalma alatt álló család sokáig szinte katonai jelleget öltött. Ebbe a bizarr szabályokat és szokásokat, egyszersmind örök emberi problémákat és magas erkölcsi normákat is felmutató világba kalauzol el cikkünk.

A család legszűkebb értelemben a házasságban élő szülők és gyermekeik közösségét jelenti, de gyakran beleértjük a „közeli rokonok” általános érvénnyel aligha definiálható körét. Mindenesetre a családba tartozó személyek közötti összekötő kapocs általában a házasság, illetve a vérségi kapcsolat.

E definíciónak az ókori római familia csak részben felel meg, sőt a szó jelentése a szaktudomány sokat vitatott kérdései közé tartozik. Mommsen szerint a familia Rómában kezdettől fogva a közös háztartásban élő személyek összességét jelentette (beleértve a rabszolgákat is!). Más tudósok ezzel szemben úgy vélekednek, hogy a familia fogalmába eredetileg bizonyos fontos vagyontárgyak (föld, igásállatok) is beletartoztak. Eszerint tehát az ősi római familia egy olyan sajátos, komplex – személyi és vagyoni elemeket tartalmazó – fogalom lett volna, amelyet mi legfeljebb csak körülírni tudunk. E nézet mellett szól a XII táblás törvény, amely familia alatt nem a családot, hanem kifejezetten a családi vagyont érti. Ugyanakkor Mommsen felfogását látszik igazolni az etimológia. Festus, a Kr. u. 2. században élt nyelvész ma is elfogadott magyarázata szerint e szó a famulus = (rab)szolga szóból származik, utóbbi pedig a rabszolgát jelentő oszk famel szóból ered. Ez arra enged következtetni, hogy a familia kezdettől fogva személyközösséget jelentett.

A családfői hatalom
Bármelyik magyarázatot fogadjuk el, feltűnő, sőt mondhatni igencsak furcsa, hogy a családot jelölő szó a rabszolgákra utal. Diósdi György ebből egyenesen arra következtet, hogy a római familia eredetileg az egyazon úr hatalma alatt álló rabszolgák összességét jelentette. Ez a gondolat olyannyira nem nevezhető abszurdnak, hogy magyar párhuzamra is utalhatunk. Család szavunk etimológiája ugyanis az – ószláv eredetű – cseléd szóhoz vezet el, és ennek megfelelően a család eredetileg a háznépet, vagy még inkább a cselédséget jelentette. Ennek halvány, de máig élő nyoma nyelvünkben, hogy néha a gyermekeket nevezik „családnak”.

Ez a párhuzam talán meglepő, de nem véletlen. Az ősi római – és úgy látszik, valamelyest a régi magyar – felfogás ugyanis a familia lényegét nem abban a közösségben látta, amelyet a bevezetőben vázoltam, hanem az egyazon családfő – Rómában a pater familias – hatalma alatt álló személyek összességét tekintette családnak. E felfogás abba az általános hatalmi szemléletbe illeszkedik, amely a rómaiak gondolkodásmódját teljesen átitatta: a társadalmi viszonyokat általában és elsősorban hatalmi viszonyként szemlélték. E szemléletmódból következik, hogy a családi viszonyokban is alapvetően hatalmi viszonyt láttak. Ennélfogva a házasság az ősi római felfogás szerint nem annyira a férfi és a nő életközösségét, mint inkább a férj hatalmát (manus) jelentette a feleség fölött. Ugyanígy a rokonságot – legalábbis jogi szempontból – nem a vérségi kötelék, hanem sajátos módon az apai hatalom (patria potestas) közvetítette (ez a különös rokoni kötelék az agnatio).

Az eredetileg szinte korlátlan férji és apai hatalom alatt élő feleség és gyermekek (ideértve a felnőtt gyermekeket is!) helyzete az ősi időkben bizonyos értelemben nem is sokban különbözött a rabszolgákétól. A családfő ugyanis gyermekeit – és eredetileg talán hatalma alatt álló feleségét is, aki a családban jogi szempontból egy leánygyermek helyét foglalta el – eladhatta vagy megölhette, akárcsak rabszolgáit. Más oldalról úgy is fogalmazhatunk, hogy a rabszolgák helyzete a patriarchális korszakban majdnem olyan kedvező volt, mint a családtagoké: őket is mintegy családtagnak tekintették, ezért például évenként legalább egyszer, a Saturnus-ünnepen urukkal együtt étkezhettek a családi asztalnál. Mindez érthetővé teszi, hogy a familia a családfő hatalmának alávetettek összességét jelentette, és érthetővé válik ily módon az etimológia is. Az eredetileg szinte korlátlan családfői hatalom rabigájától sok évszázadot igénylő fejlődés eredményeként a feleség teljesen, a gyermekek pedig bizonyos mértékig megszabadultak. A Severusok korában élt római jogtudós, Marcianus már leszögezte, hogy az apai hatalomnak nem az atrocitasban (erőszakoskodás), hanem a pietasban (kegyesség) kell megnyilvánulnia. A rabszolgák helyzete viszont ezzel párhuzamosan jelentősen romlott, így státusuk hatványozott mértékben eltávolodott a szabad családtagokétól.

Sok tudós úgy véli, hogy a családfői hatalom kezdetben nem is tagolódott férji, apai és rabszolgatartói hatalomra, hanem differenciálatlan egységet képezett, amelynek metaforikus jelképe a kéz (manus) volt. E hatalom megszerzésének ősi formája a kézzel való ünnepélyes, tanúk előtti megragadás (mancipatio), megszüntetésének módja pedig a kéz szorításából való szintén rituális elengedés, szabadon bocsátás (manumissio, emancipatio).

A római család mint a pater familias kezdetben korlátlan hatalmának alávetett közösség (ún. házközösség) az állammal szemben igen nagyfokú autonómiát élvezett. A közjog, a ius publicum hatálya, a magistratusok hatalma a magántelkek határán, a magánházak küszöbén bizonyos értelemben (elvileg és általában) véget ért, azon túl már a magánjog, a ius privatum szabályai érvényesültek, amelyek a családfőnek abszolút hatalmat biztosítottak.

A római család ugyanakkor nemcsak hatalmi köteléken alapuló közösség volt, hanem egyfajta termelőüzem, „hacienda” is, amelynek keretében a családtagok és a rabszolgák a családfő irányítása alatt (sokszor vele együtt) szántottak, vetettek, termeltek, kereskedtek stb. A családfő gyakran adott rabszolgáinak és (felnőtt) gyermekeinek – általa bármikor visszavonható – különvagyont (peculium), amellyel az utóbbiak szabadon gazdálkodhattak, például nyitottak egy boltot vagy más vállalkozásba fogtak. A családi vállalkozásoknak gyakran szövevényes hálózata alakult ki, és a vagyoni felelősséget olyan ügyesen tudták korlátozni, hogy az már kísértetiesen emlékeztet a mai viszonyokra.

Fustel de Coulanges neves 19. századi francia történész szerint azonban a római család mindenekelőtt vallási, kultikus közösség, amelynek megvannak a maga házi istenei (Lares, Penates, Manes), szertartásai, és amelynek papja a családfő. A házi istenek tiszteletének elsőrangú fontosságát még a Kr. u. 2. században élt nagy jogtudós, Gaius is hangsúlyozta.

Az olvasónak a fentiek alapján az a benyomása támadhat, hogy a római familiának alig van köze a család mai fogalmához, ám a hétköznapi valóság szintjén azért a római család nem állt annyira távol a maitól. A családtagok közötti kapcsolatok nyilvánvalóan nem korlátozódhattak a hatalmi, a gazdasági és a kultikus szférára. A római család éppúgy, mint a mai, érzelmi közösség is volt (ennek szép példáit olvashatjuk pl. Plinius számos levelében), és a római házasságnak is kifejezetten célja a gyermekáldás, illetve a gyermekek felnevelése. Nem rökönyödünk meg azon sem, hogy Rómában a család eltartása, a hivatalos és a fontosabb gazdasági ügyek intézése, a házi pénztárkönyv (codex accepti et expensi – a jobb helyeken ugyanis ilyen is volt!) vezetése a családfő, a pater familias feladata volt, míg a háztartás közvetlen vezetése, valamint a kisgyermekek nevelése az anyáé (mater familias), akinek azonban a házimunkák elvégzésében kedvező esetben egy sereg, de általában is legalább egy-két rabszolga segédkezett. (Akinek egyetlen rabszolgája sem volt, csak gyermeke, azt proletariusnak nevezték.)

Plinius a gyermekek anyagi javakkal való mértéktelen elhalmozásán szörnyülködik egyik levelében, de egy apagyilkosság kapcsán foglalkozott az „aranyifjak” problémájával a római senatus is. Sok gondot okozott a házastársi hűség megszegése is, nem volt ismeretlen a művi abortusz, sőt még a fogamzásgátlásnak is kialakultak bizonyos technikái. A római családok hétköznapjait tehát sok, számunkra ismerős öröm és gond töltötte ki, de a római családok életére rányomták bélyegüket az említett különleges sajátosságok, mindenekelőtt a pater familias abszolút hatalma, ami a római családnak tagadhatatlanul bizonyos katonai jelleget kölcsönzött. Mindennek mélyebb alapját az ősi paraszti mentalitásban gyökerező konzervatív római szellemiségben találhatjuk meg, amelynek klasszikus képviselője az idősebb Cato volt.

A házasság
A hatalmi szemlélet meghatározó szerepe miatt Rómában a házasságkötés sokáig egyet jelentett a nő férji hatalom, manus alá kerülésével. A római jogtudósok szerint a neménél fogva könnyelmű és gyönge nőnek mindenképpen valamilyen férfihatalom (apai vagy férji hatalom, ezek hiányában gyámság) alatt kell állnia, de egy őszinte antik auctor „elszólása” szerint a férji hatalom valójában azért szükséges, mert a nők még annak alávetve is túl nagy befolyást tudnak gyakorolni a férfiakra. A manus megszerzésének két ősi formája alakult ki. Többnyire a nő jelképes megvételének formáját, a mancipatiót alkalmazták, amely egyébként a fontosabb vagyontárgyak, például rabszolgák és igásállatok vásárlásának ünnepélyes ügylete is volt. A „nővétel” azonban nem közönséges mancipatio, és nem is nevezték annak, hanem – egyébként szintén a vételre (emptio) utaló szóval – coëmptiónak. A coëmptiónál jelen voltak a mancipatio szükséges kellékei (öt tanú, a mérlegtartó, kezében a mérleggel, amely a vételárat jelképező rézdarabka, később aprópénz lemérésére szolgál), a vőlegény azonban a közönséges mancipatiótól eltérően a vétel „tárgyához”, jövendőbelijéhez szólt, megkérdezte tőle, akar-e a felesége lenni, amire a nő az „akarok” kijelentéssel válaszolt. Az adásvételi forma ellenére tehát már ez az ősi szertartás is emlékeztet a maira: a megegyezés, a nő egyetértése a házasság hatalmi jellege ellenére nélkülözhetetlen. A coëmptiót kísérték ugyan vallási szertartások, de ezeket jogilag nem tekintették lényegesnek.

Ritkábban alkalmazták a jóval ünnepélyesebb, valószínűleg etruszk eredetű confarreatiót, amely az alapvetően világi jellegű coëmptióval szemben kifejezetten vallási ceremónia volt. Elnevezése a tönkölylisztből készített áldozati süteményre (panis farreus) utal. Az általában templomban rendezett szertartást két főpap (a pontifex maximus és a flamen Dialis) celebrálta, jelen kellett lennie továbbá tíz tanúnak is. Egyes fontosabb papi tisztségeket csak confarreatiós házasságból született személyek tölthettek be.

Ha a fenti szertartásokba valamilyen hiba csúszott, esetleg elmaradtak, a házasság az ősi időkben nem jött létre, ha azonban a „férj” és a „feleség” egy éven át együtt éltek, a férfi „elbirtoklás” (usus) útján mégis megszerezte a manust. E kissé megalázó szabály (amely szerint a nő a vagyontárgyakhoz hasonlóan „elbirtokolhatónak” minősült) alól azonban maga a XII táblás törvény biztosított kibúvót: ha ugyanis a nő három egymást követő éjszakát férje házán kívül, például szüleinél töltött, az elbirtoklás megszakadt.

Ezekhez az archaikus szabályokhoz képest bámulatos előrelépés történt valamikor a kora köztársaság korában: minden formaságra tekintet nélkül érvényes házasságnak ismerték el a férfi és a nő házassági szándékkal (affectio maritalis) történő együttélését. Persze a jogi formák mellőzésével kötött házasságnál is kialakultak bizonyos, népszokásként követett házasságkötési szertartások: az áldozatbemutatást és az esküvői lakomát követően, az esthajnalcsillag feltűntekor a vőlegény a nőt kiragadta anyja karjaiból, majd zeneszó és fáklyák fénye mellett házához kísérte. A ház előtt a vőlegény kérdésére a menyasszony azt válaszolta: „Ahol te Gaius vagy,, ott én Gaia vagyok” („Ubi tu Gaius, ibi ego Gaia”), ezután a férfi karjába kapta a nőt, s átemelte a küszöbön. Ezzel a házba való bevezetéssel (in domum deductio) váltak férjjé-feleséggé. E szokás valószínűleg az ősi nőrablás emlékét őrizte.

Az így kötött házasság nem járt együtt férji hatalommal (egy idő után a manus elbirtoklásának lehetősége is megszűnt), de a nő eltartásáról ilyenkor is a férj volt köteles gondoskodni, még akkor is, ha a nő különvagyonnal rendelkezett, amelyet egyébként a házasság idején is megtartott és gyarapíthatott. (Ezt a terhet azonban ellensúlyozta a nő hozománya, amelyet a házasság idején a férj kezelt.) Az ilyen házasságból származó gyermek is törvényes volt. Az újfajta házasság felbontása éppen olyan egyszerű volt, mint a létrejötte, mert nem igényelt semmiféle hatósági közreműködést (a válást azonban a császárkori jogszabályok megnehezítették).

Mai szemmel nézve ez a meglehetősen laza köteléket jelentő házasság inkább az élettársi kapcsolatnak felel meg. A rómaiak azonban határozott különbséget tettek az elvileg egész életre szóló házasság (matrimonium), és a szintén tartós kapcsolatot jelentő, de házassági szándék nélküli „ágyasság” (concubinatus) között. A házasság lényegét a rómaiak a kései köztársaság korában – valószínűleg a görög (sztoikus) filozófia hatására – már nem a formaságokban, hanem a felek megegyezésében, a kölcsönös házassági szándékban látták. Azt is megállapíthatjuk, hogy a mi keresztény (kánonjogi) eredetű házasságmodellünk mintegy (arany?) középutat képez a római jog két extrém házassági formája: a férji hatalommal járó (manusos) és a teljesen laza (manus nélküli) házasság között.

A manusos házasság a kora császárkorban kiveszett, így ezt követően a házasság egyedüli formáját a manus nélküli házasság képezte. Ennek szabadságát a keresztény császárkorban a válás fokozott megnehezítésével korlátozták, de az egyházi házasság csak a középkorban (Bölcs Leó bizánci császár rendelete alapján) vált kötelezővé.

A fent mondottak csak a római polgárokra vonatkoznak. Csak őket (és egyes latin városok lakóit) illette meg a házasodási jog (ius conubii). A római jog a polgárjoggal nem rendelkező idegenek (peregrinusok), a colonusok és a rabszolgák „házasságát” még akkor sem ismerte el érvényes házasságnak, ha az egyik fél római polgár volt. Sőt, a más rabszolgájával viszonyt folytató római nőt a császárkori jogszabályok büntették is (a férfit hasonló esetben azonban nem).

A késő köztársaság idején az erkölcsi állapotok romlása miatt jelentősen megcsappant a házasságok száma. Egyre többen éltek ágyasságban, vagy egyenesen a futó kalandokat hajhászták. Ez pedig a római népesség fogyásához vezetett, de a megszületett gyermekek között is egyre több lett a törvénytelen, illetve alacsony származásúnak minősülő. Ehhez járult a római lakosság számának a polgárháborúk miatti csökkenése. A régi római erkölcsök helyreállításán fáradozó Augustus császár példátlanul szigorú szabályokkal igyekezett a római népesség fogyását megállítani. Családjogi törvényei a házasságtörést lefejezéssel büntették, kimondták továbbá, hogy minden szülő-, illetve nemzőképes korú római polgár (még az özvegyek is!) köteles házasságban élni és törvényes gyermeket szülni, illetve nemzeni, ellenkező esetben nem, vagy csak korlátozott mértékben örökölhet. E szankció igen súlyos büntetést jelentett, mivel Rómában a vagyonszerzés legfőbb módja éppen az öröklés volt. A törvények elfogadása nagy felzúdulást keltett, amit tovább fokozott az a tény, hogy az egyik törvényjavaslatot (lex Papia Poppaea) előterjesztő consulok maguk is nőtlenek voltak. A nőtlenséget és a gyermektelenséget sújtó szabályokat a legtöbb történetíró (már Tacitus is) szkeptikusan emlegeti, Montesquieu viszont a legnagyobb magasztalás hangján szól róluk. Mindenesetre e törvények igen kevés gyakorlati eredményt hoztak, és e szabályokat Constantinus császár keresztény hatásra el is törölte.

A római házassági jog szabályozását nem mindig magasztos elvek motiválták. Claudius császár például kimondottan abból a célból, hogy negyedik feleségeként elvehesse Agrippinát, eltörölte azt a régi szabályt, amely szerint senki nem veheti feleségül unokahúgát. Agrippina ugyanis Claudius bátyjának, Germanicusnak a lánya volt. Ez a házasság, mint tudjuk, szomorú véget ért, mert Agrippina utóbb megmérgeztette Claudiust. Később is volt rá példa, hogy személyes okokból változtatták meg a házassági szabályokat. Annak érdekében, hogy az ifjú Iustinianus feleségül vehesse Theodorát, a cirkuszi artistanőt, nagybátyja, Iustinus császár eltörölte azt az Augustus idejéből származó szabályt, amely szerint senatori rangú személy nem vehet feleségül színésznőt. (A színésznők az ókori Rómában nagyjából a prostituáltakkal estek azonos elbírálás alá.) Iustinianus házassága mindenesetre jóval sikeresebb volt, mint Claudius házasságai együttvéve. Köztudomású, hogy Iustinianus a Nika-lázadás idején okos és erélyes feleségének köszönhetően menekült meg a trónvesztéstől.

A gyermek
A család életében a házasságkötéshez hasonlóan jeles esemény a gyermek születése. Ma sem mindegy, ki hová születik, és sokkal inkább így volt az ókori Rómában. Anyja státusától függően születhetett valaki szabadnak vagy rabszolgának, és e tekintetben a véletlennek is nagy szerepe volt. Ha például egy rabszolganőt ura azzal a feltétellel szabadított fel, hogy szüljön három (rabszolga) gyermeket, és a harmadik szülésnél ikreknek adott életet, akkor az elsőként világra jött újszülött még rabszolga lett, az anyaméhet utána elhagyó testvére viszont már szabad anyától született római polgárnak minősült. Vigyáznia kellett tehát a bábaasszonynak, hogy össze ne cserélje az ikreket!

De a szabályos római házasságból született gyermek sem lehetett teljes biztonságban, hiszen apja nem volt köteles az újszülöttet a családba befogadni. Az eredetileg szinte teljesen korlátlan apai hatalom alapján ugyanis a pater familias az újszülöttet közterületen kitehette, emellett gyermekét eladhatta, sőt meg is ölhette. E jogait azonban egy idő után, különösen a császárkorban korlátozták, illetve megszüntették. Ugyanakkor a befogadáshoz jogilag nem volt szükséges az újszülött ünnepélyes fölemelése az apa által, sőt az újabb kutatások szerint ilyen értelmű szokás nem létezett. (Itt jegyzem meg, hogy több vonatkozásban is tévedésen alapul a népszerű Kleopátra-film egyik jelenete, amikor Caesart valaki elmarasztalja azért, mert könnyelműen fölemelte Kleopátrától született gyermekét. A gyermek, Kaiszarion fölött ugyanis Caesar akkor sem szerezhetett volna apai hatalmat, ha történetesen elvált volna Calpurniától, és feleségül vette volna Kleopátrát, a királynő ugyanis nem volt római polgár, így nem köthetett Caesarral érvényes házasságot.)

Az apai hatalom abszolút jellege abban is megnyilvánult, hogy elvileg az apa haláláig tartott. Így lehetséges volt, hogy egy 80 éves pater familias hatalma alatt éltek 50-60 év körüli gyermekei, 30-40 év körüli unokái, dédunokái, továbbá a fiúk manusos házasságban élő feleségei is, akik fölött jogilag szintén az idős családfő gyakorolta a férji hatalmat. Az apai hatalom megszüntetésének módját a XII táblás törvény nem szabályozta, csak azt mondta ki, hogy ha az apa egymást követően háromszor eladta gyermekét (általában zálogtárgyként, hogy később kiváltsa), akkor a harmadik eladásnál büntetésből véglegesen elveszti hatalmát a gyermek fölött. E szabály alkalmazásával fejlesztették ki a hézagos jogszabályokat bravúrosan csűrő-csavaró papok, a pontifexek a gyermekfelszabadítás, az emancipatio bonyolult eljárását, amelynek lényege a felszabadítani kívánt gyermek háromszori színlelt eladása.

Ha valakinek nem lehetett saját gyermeke, az ókori Rómában is mód volt arra, hogy örökbefogadás útján gondoskodjék utódról. A hatalmi szemlélet folytán azonban az örökbefogadás (adoptio) lényegének is az apai hatalom megszerzését tartották. A köztársaság korában nem is alakítottak ki az örökbefogadásra adekvát jogi eljárást. Apai hatalom alatt nem álló személy örökbefogadására a népgyűlés, a császárkorban pedig a császár engedélye alapján kerülhetett sor, az apai hatalom alatt álló gyermek más apa hatalmába adására viszont – törvényi szabályozás hiányában – a pontifexek dolgoztak ki az emancipatiónál is körülményesebb eljárást. Az örökbefogadásra sokszor politikai okból került sor. Az előkelő származású Clodius például azért adoptáltatta magát egy plebejussal, hogy (Kr. e. 59-ben) néptribunusszá választhassák. A császárkorban a trónutódlás legsikeresebb módja az volt, hogy a császár legtehetségesebb munkatársát örökbe fogadta. Így lett császár Traianus, Hadrianus, Antoninus Pius és Marcus Aurelius.

Ha egy gyermeknek meghalt az apja, felserdültéig Rómában is gyámot (tutor) kapott. Az apai vagy férji hatalom alatt álló nőknek azonban a császárkorig mindenképpen életük végéig gyámság alatt kellett állniuk. A női gyámság amúgy is kevésbé szigorú szabályait a római nők ügyesen kijátszották, majd a császárkorban ez a jogintézmény fokozatosan megszűnt.

Rokonság és öröklés
A hatalmi szemlélet sokáig a rokonságról vallott római felfogást is áthatotta. Rokonoknak ma azokat a személyeket tekintjük, akik egymással vérségi kapcsolatban állnak, mert vagy egymástól (pl. a szülő és a gyermek) vagy közös őstől (pl. a testvérek) származnak. Természetesen a rómaiak is kezdettől fogva ismerték a rokonságnak ezt a természetes fogalmát (cognatio). Cicero is hangsúlyozza Kötelességekről című művében, hogy a „vér köteléke jó szándékkal és szeretettel fűzi össze az embereket”. (Havas L. ford.) Jogi jelentőséget azonban a rómaiak sokáig csak az apai hatalom által közvetített ún. agnát rokonságnak (agnatio) tulajdonítottak. Ezért ha az apa felszabadította (emancipálta) gyermekét, az megszűnt rokonnak lenni, és nemcsak a szűk családból (familia), hanem a nemzetségből (gens) is kivált.

Ugyanakkor az apai hatalom révén teljes jogú rokonnak minősültek az örökbefogadott gyermekek, és az apa halála sem szüntette meg az agnát rokonságot. Ebből aztán olyan furcsa következmények adódtak, hogy például az anya agnát kapcsolat hiányában a törvényes öröklés rendje szerint (végrendelet hiányában, mint ma is, a törvény határozta meg az öröklés rendjét) nem örökölt gyermekei után, és a gyermekei sem örökölhettek utána, ahogyan az emancipált fiú sem örökölt apja után.

A kései köztársaság praetorai, majd a császárok ezeket az elavult szabályokat igyekeztek ugyan korrigálni, de a törvényes öröklés erősen toldozott-foldozott rendjét csak Iustinianus helyezte teljesen a vérrokonság alapjára, megvetve ezzel a modern törvényes öröklési rendek alapját is. A törvényes öröklés rendje azonban a gyakorlatban viszonylag ritkán érvényesült. A római polgárok ugyanis rendszerint betartották az idősebb Cato három tanácsát: ne szállj hajóra, sohase árulj el titkot a feleségednek, és egyetlen napig se élj végrendelet nélkül.