Szerző: Magyarics Tamás

A cím bevallottan plágium: eredetileg Arthur Miller egyik nagysikerű színdarabja kapta ezt a címet. Igaz, a műfaji és egyéb különbségek mellett még egy fontos dolog választja el e cikket Miller drámájától. Az amerikai író műve áttételesen az ún. mccarthyizmusról szól, amelynek során számos embert – köztük a szerzőt magát is – különböző, többnyire koholt vádakkal a Kongresszus Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló különbizottsága elé idézték. Most azonban a színmű cselekményét adó, eredeti történésekről lesz szó.

A tragikus történet a helyi lelkész, Samuel Parris konyhájából indult, ahol egy csapat 10 év körüli kislány – köztük a lelkész Betty nevű leánya, valamint unokatestvére, Abigail Williams – a Tituba nevű rabszolganő segítségével a jövőt próbálta kideríteni. A bájolások eredményéről nem maradtak fent híradások, de arról igen, hogy az ezeken az üléseken részt vevő kislányok egy része kis idő múlva igen furcsán viselkedett. Váratlanul sikoltozni kezdtek, mindenféle tárgyakat hajigáltak a levegőbe, bútorok alá másztak, és a testük időnként görcsbe rándult. Parris lelkész az okok feltárása közben eljutott a saját konyhájáig, és kiderült, hogy milyen események történtek a házában.

Boszorkánybíróság
A salemi elöljárók a kislányok kikérdezése után letartóztattak három nőt: Titubát, valamint Sarah Goodot és Sarah Osbourne-t, akiket közutálat övezett a településen. Kihallgatásuk 1692. március 1-jén kezdődött, de bíróság elé csak később kerülhettek, mert alkotmányjogi vita miatt Massachusetts ekkor nem rendelkezett törvényes kormányzattal. A gyarmat kiváltságlevelét korábban visszavonták, s csak 1692 májusában adták vissza – ekkor érkezett meg a megfelelő felhatalmazások birtokában Sir William Phips kormányzó. Egyik első rendelkezésével különleges bíróságot állított fel a – nem kizárólag Salem városára és Salem falura kiterjedő – boszorkányvádak kivizsgálására, ugyanis a környék számos települését hatalmába kerítette ez a hisztéria.

A különbíróság végül összesen 19 embert – tizennégy nőt és kilenc férfit – küldött az akasztófára, míg egy idős férfi, akinek feleségét s őt magát is boszorkánysággal vádolták, a kínvallatás alatt halt meg. A korabeli vallatási módok közé tartozott az is, hogy a vádlottat két deszkalap közé fektették, és a felül lévőre egyre nagyobb köveket tettek. Giles Cory mellkasa egy idő múlva nem bírta a fokozódó terhelést, és beszakadt. A kivégzettek mellett többen börtönben haltak meg, mielőtt Phipps kormányzó a következő év, 1693 elején feloszlatta a különleges bíróságot. Áprilisban mindenkit szabadon engedtek, aki életben maradt, s ezzel véget is ért az új-angliai gyarmat ezen rövid, de annál tragikusabb időszaka.

Mi a magyarázat?
A felmentő ítélet érdekében komoly nyomást gyakorolt a hivatalnokra az új-angliai teokráciában vezető szerepet betöltő puritán lelkészek egy csoportja a korai amerikai irodalomtörténet egyik meghatározó alakja, Increase Mather vezetése alatt. Eszme-, gazdaság- és társadalomtörténészek, valamint pszichiáterek nemzedékei azóta próbálják megfejteni az új-angliai boszorkányperek okait. Miért ott, miért akkor, és miért úgy lobbant fel a boszorkányüldözés lángja?

Hosszú ideig azt a kézenfekvő magyarázatot választották a kutatók, hogy a leányok tettették magukat, és azok ellen vallottak, akiket valamiért nem szerettek. Hisztérikus tüneteket produkáltak, majd a bíróság előtt megismételték produkcióikat, amikor – például – a megvádoltnak a bizonyítási eljárás során meg kellett érintenie őket annak kiderítésére, hogy a fizikai kontaktus kiváltja-e a lányoknál korábban tapasztalt rohamokat. Miután ez szinte minden esetben megtörtént, a bíróság bizonyítottnak látta a vádat.

A futótűzként terjedő vádaskodásra magyarázatot adhat a korabeli puritán jogszolgáltatás egyik jellegzetes vonása. A puritánok elsősorban az emberek lelkét akarták megmenteni, és a fizikai büntetés másodlagos volt számukra. Ha tehát egy vádlott részletes beismerő vallomást tett, jó esélye volt, hogy elkerülje a kivégzést. A vallomásban azonban meg kellett neveznie tettestársait is, így – egyfajta halálos piramisjátékként – egyre több embert kevertek bele ezekbe az ügyekbe. Terhes asszonyok is vádlottakká váltak, akik közül többeket halálra ítéltek és közülük végül kettőt ki is végeztek – miután megszülték gyermeküket, ugyanis a puritánok vigyáztak arra, hogy ártatlanul senki se szenvedjen…

A kutatók később felfigyeltek egy érdekes jelenségre: a vádlók és a vádlottak jobbára nem közvetlen szomszédok voltak. Az előbbiek többsége Salem falu nyugati, míg az utóbbiak döntő hányada a település keleti felén lakott. Mi lehetett az oka a földrajzi alapon meghatározható ellentéteknek?

Először arra terelődött a gyanú, hogy a vádaskodások hátterében a régebbi és az újabb betelepülők közötti ellentétek álltak, ám anyagi természetű motivációk (például földéhség) nem adtak megfelelő magyarázatot, ugyanis ezek semmilyen szerepet sem kaptak a perek során.

Megosztó lelkészek
A falun belüli ellentétek egyik oka, meglepő módon, Salem város volt. Az új-angliai városfejlődés egyik jellegzetessége ugyanis abban rejlett, hogy amint a város központjától egyre távolabb telepedtek le az újonnan érkezettek, egy idő múlva önállóságra vágytak, s elszakadtak a várostól. Salem falu is így jött létre, ám a település nyugati részén élő farmerek egyre inkább úgy érezték, hogy a városiasodás létükben fenyegeti őket – a keleti végeken élők testesítették meg szemükben a városiasodással együtt járó erkölcsi züllést.

A falu két vége között személyi ellentétek is keletkeztek. A korabeli puritán közösségek központi alakja a lelkész volt. A lelkész kiválasztása mindig is jelentős ellentétek magját hordta magában, nem volt ez másképp Salem esetében sem. Az ellentétek 1673-ban kezdődtek, amikor egy James Bayley nevű lelkész került a faluba. Hamarosan számos kifogás merült fel ellene (legfőképpen az, hogy elhanyagolta kötelességeit) és 1680-ban George Burroughs került a helyére. Burroughs is mindössze pár évet szolgált, amikor a személye körül kialakult heves viták miatt távozott; ám utódja, Deodat Lawson is csupán néhány évet bírt ki a feszült légkörben. Őt követte 1688-ban Samuel Parris, aki nyolc évig maradt, és úgy távozott, hogy a falusiak a bére visszatartásával szó szerint kiéheztették.

A lelkészek körüli hercehurcával kapcsolatosan számos irat maradt fenn, és ismeretükben arra a meglepő következtetésre jutott két kutató – Paul Boyer és Steven Nissenbaum –, hogy a Bayley-t és Burroughs-t támogatók névsora szinte teljes mértékben megegyezik a vádlottakéval, míg a Lawsont és Parrist pártolóké a vádlókéval. A boszorkányperek hátterében tehát, részben, a falusiak két ellenséges táborának egymás elleni küzdelme állt – a lelkészek miatt.

Nőellenes diszkrimináció
A tragikus történet egy másik szála a nők elleni társadalmi diszkrimináció is lehetett. A magvádoltak – és a kivégzettek – háromnegyede nő volt. A perbe fogott nők többsége egyedülálló volt, jobbára özvegy, akik olyan családban éltek, ahol nem volt férfi, így ők rendelkeztek a szerény családi vagyonnal. A puritánok erősen férfiközpontú társadalmi modelljében ezek az asszonyok nonkonformistáknak tűntek, akik valahogyan kilógtak a társadalom szövetéből.

Mindezek az elméleti konstrukciók önmagukban nem adnak kielégítő magyarázatot a történtekre. Együttesen azonban ahhoz vezettek, hogy számos ember tudat alatt bűnbakokat keresett akár a megszokott életformájukat fenyegető veszélyek miatt, s a társadalmi normákat valamilyen módon áthágó személyek ellen fordult. Ezeket a motivációkat – a jelek szerint – személyes ellenszenv is erősítette.

A tömeghisztéria, ha egyszer kialakul, nehezen csillapítható. Az amerikai gyarmatokon – más régiókhoz hasonlítva – még akár enyhének is nevezhetnénk a salemi boszorkánypereket, hiszen a korabeli Európa egyes helyein száz- és ezerszámra végeztek ki férfiakat és nőket boszorkányság vádjával.

A történet azonban ezzel nem ért véget. A következő évek során a meghurcoltak leszármazottai ismételt kísérletet tettek rokonaik nevének tisztára mosására. Többen pénzbeli kárpótlást kaptak, s végül – igaz, nem mindegyik elítéltet megnevezve – hivatalos irat készült, amely tisztázta a boszorkányper áldozatait a vádak alól. 1992-ben emlékparkot létesítettek az Akasztófák Dombján, és egy-egy kőpadot állítottak minden egyes kivégzett emlékére. Az egyik meghívott szónok Arthur Miller volt.