2017. november 24.

A soproni bor: a kékfrankos legendája

Szerző: Krisch András

Amikor 1809. április 10-én kitört az újabb háború a napóleoni Franciaország és a Habsburg Birodalom között, Sopron polgárai még nem sejthették, hogy a francia seregek hamarosan elfoglalják városukat. A megszállás terhei mellett azonban a derék soproni bortermelők éppen a francia katonáknak köszönhetik legkiválóbb boruk nevét. Amikor a franciák bort vásároltak, akkor frankkal fizettek, a soproniak viszont csak a jobbik fajta, kék színű frankot fogadták el. Ezért azt mondták: „Kékfrankot ide!”. Azóta hívják a bort kékfrankosnak.

A soproni bor a kiváló talajnak, a fertői területek mikroklímájának és az itt élő emberek szorgalmának köszönhette hírét. A 14. századra Sopron már Magyarország egyik legjelentősebb borvidéke lett, kereskedelmi kapcsolatai pedig messze túlmutattak az ország határain. A bor jelentette Sopron polgárai számára azt a gazdasági alapot, amelyre támaszkodva a város megvédhette kiváltságait a környék földesuraival szemben.

A soproni borvidék jellegzetességei

Ez a történelmi borvidék néhány olyan jellegzetességet is felmutat, amely egyedülállóvá tette, illetve teszi. A soproni szőlősgazdák, a helyi német tájszólásban a „Ponzichterek” (Bohnenzüchter – babtermelő) nevüket onnan kapták, hogy a szőlősorok között babot termeltek. A bab ugyanis nem árnyékolta be a szőlőt, a szüretet sem zavarta, és – egy szintén nem elhanyagolható szempont – az így megtermelt bab után nem kellett semmilyen adót fizetni. Ebből a babból készülnek ma is a jellegzetes soproni ételek, mint a babsterc vagy a babos rétes.

Egy másik tipikus soproni jelenség az, hogy a szőlőskertekben még ma sem lehet pincéket találni. Ennek az oka abban keresendő, hogy a gyakori határvillongások miatt a borosgazdák biztonságosabbnak találták, ha a bort a városfalakon belül, a kőházak alatti pincékben tárolják. Említhető egy másik ok is: a szőlőtermelő szőlőjét gyermekei és örökösei között két-három részre osztotta, rendszerint hosszában. Az így keletkezett területek túl keskenyek lettek ahhoz, hogy pincét építsenek rájuk.

Városi kiváltságok

Az 1277-ben szabad királyi városi rangot kapott település egyik legfontosabb királyi privilégiumát jelentette az a kiváltság, amely a város polgárainak bizonyos feltételek mellett megengedte a bormérés jogának gyakorlását. E szerint aki letette a polgáresküt, vagyis Sopron polgára lett, az a saját borát abban a negyedben, ahol lakott, egy meghatározott időszakban szabott áron, a kocsmai bornál olcsóbban árulhatta. Ezek a házi borkimérések voltak a „Buschenschankok”. A bormérés során természetesen sok kihágás történt, a vendégek gyakran megzavarták az éjjeli csendet. Ezért a városi tanács 1523-ban elrendelte, hogy este 8-kor szólaltassék meg a „Lumpenglocke” (lumpenharang), jelezve: ideje hazaindulni. Buschenschankokat ma is szép számmal lehet a város területén találni. Könnyű őket a kiakasztott fenyőágakról és az ágakra kötött vörös vagy fehér – esetleg mindkettő – posztószalagról felismerni, a kereszt alakú fapálcika pedig az óbort jelenti.

A bor – mint a legfontosabb bevételi forrás – állandó vita tárgyát képezte az egyházat megillető tizedre igényt tartó győri püspök és a város érdekeit foggal-körömmel védő soproni tanács között. A városalapító oklevél szerint a püspöknek járó bordézsmát mindjárt a szüret idején, még must formájában kellett természetben vagy pénzben befizetni, mindenkor egy tanácsbeli bizottság jelenlétében. 1365-ben azonban Kálmán győri püspök változtatni szeretett volna a beszedés idején. A polgárok ragaszkodtak a hagyományos dézsmaszedéshez, mire a püspök a várost interdiktum alá vetette. Ez azt jelentette, hogy szünetelt a szentségek kiszolgáltatása, nem tarthattak nyilvános istentiszteleteket, és tilos volt az egyházi temetés. Nagy Lajos király a soproni polgárok sérelmét jogosnak találta, és utasította a püspököt, hogy oldja fel a várost az interdiktum alól.

A város évszázadokon keresztül szabadulni akart a bordézsma fizetésének kötelezettsége alól, ami rendszeres pereskedést eredményezett. Nem hozott megoldást az sem, hogy a 16. század végére a városi polgárság többsége áttért az evangélikus hitre, s a város a püspöki fennhatóság alól is szabadulni igyekezett. Az egyház pedig többször megpróbálta a dézsmabort a falakon belül tárolni, illetve kimérni, amihez nem volt joga, ám az egyházi borok is nagyobb biztonságban voltak a falakon belül, mint a rákosi (ma Fertőrákos) püspöki palota pincéjében.

A soproni tanács és a borosgazdák tudatában voltak annak, hogy minőségi borukat védelmezni kell az olcsó vidéki borokkal szemben. A védekezés legeredményesebb fegyvere a borprivilégium volt. A város még a nemeseknek is csak annyi bort engedett a falakon belülre hozni, amennyi a saját szükségletüket fedezte. A védelmet oly szigorúan vette a városi tanács, hogy az olyan soproni gazdák, akiknek a szomszédos Rákos határában volt szőlőjük, az ottani termésüket nem hozhatták be a városba.

A 18. század elején a városban állomásozó császári katonaság ezredesének, báró Freiburgnak a titkára azt kérte a polgármestertől, hogy a báró Meggyesen (ma: Mörbisch) vásárolt borát behozhassa Sopronba. A város úgy döntött, hogy nem engedi be a konkurens bort. A felháborodott ezredes ekkor megfenyegette a várost: saját borát, ha kell, fegyveres erővel is behozza. A város tiltakozott az erőszak ellen, s egyben fegyverkezett is. Egy lovast küldtek Meggyesre, hogy kémlelje ki, mikor rakják kocsira a báró borát. A kapuknál a fegyveres őrséget megerősítették, az őrök tűzparancsot kaptak. Az ezredes azonban meghátrált, és nem hozta be a városba a borát. Gyengébb termésű években azonban az is előfordult, hogy maga a tanács hozatott vidéki bort a hiány enyhítésére, bár az sem volt teljesen mindegy, ki kérvényezte a bor behozatalát.

Ugyancsak középkori eredetű az a privilégium, amely szerint Sopron polgárai, de még a soproni borkereskedők is szabadon – azaz felmentve a harmincad- és a vámfizetés alól – szállíthatták a városi címerrel hitelesített hordókban a soproni bort. A bor jelentős része a 15–18. században a távolsági kereskedelemben került értékesítésre, elsősorban Morvaországban, Csehországban és Sziléziában. Az említett területek borkereskedői is gyakran felkeresték Sopront. A szüret után, novemberben és decemberben minden utcában idegenek sürgölődtek, akik pincéről pincére jártak, hogy az üzlet megkötése előtt megkóstolják a bort. A vásárlás után megkezdődött a rakodás a szekérkaravánokra. A feljegyzés szerint 1566 novemberében 232 szekér, decemberében 158 szekér hagyta el boroshordókkal megrakodva a várost. Ebben az évben elsőnek az olmütziek jelentek meg, őket követték a boroszlóiak, majd jöttek a többiek.

Ha figyelembe vesszük Sopron távolságát a borfogyasztó városoktól, akkor bizony elképzelhetjük, hogy a szekerek hetekig úton voltak, és ez a hosszú út igen megdrágította a bort. A soproni hordós bor bírta a szállítást, és a fogyasztóhoz érve tartós sikerre számíthatott. A tekintélyes fuvarköltséget a kereskedők úgy próbálták csökkenteni, hogy az üres boroshordókat telerakták áruval, többnyire posztóval és vászonnal, amit útközben eladtak. Az így szerzett pénzen vásárolták a bort.

A kereskedők természetesen a legjobb borokat vették meg, így fordulhatott elő, hogy a polgárok pincéiben a gyengébb minőségű borok maradtak meg, melyeket aztán helyben, alacsony áron mértek ki. Ezen a helyzeten a városi tanács úgy igyekezett segíteni, hogy a város borospincéjében mindig csapon tartott egy kitűnő minőségű bort tartalmazó hordót. Ebből a borból pedig csak a rászoruló betegek és terhes nők kaptak – orvosság gyanánt. Az osztrák örökösödési háborúban (1740–48) elvesztett sziléziai piac hiánya sodorta válságba az oly jövedelmező soproni bortermelést. Ebből a válságból a kilábalás kezdete éppen a napóleoni francia megszállást megelőző évekre tehető.

Napóleon katonái és a soproni bor

Mint ahogy egyetlen soproni sem, úgy a szőlősgazdák sem örültek a több ezer francia katona megjelenésének, hiszen idegen katonaság felbukkanása csak a legritkább esetben tesz jót a borkészletnek. Ráadásul a franciák mindig is nagyon szerették a bort. Már három nappal a bevonulásuk után, 1809. június 2-án a fejadag-szabályozásban a mindennapi ellátás részévé tették a bort, vagyis a polgárság házaiba beszállásolt katonáknak a napi háromszori étkezéshez járt bor is. Reggelire fél messzely bort (kb. 2 dl), ebédre egy messzelyt, vacsorára ismét fél messzelyt kellett adnia a „vendéglátónak”. Természetesen egy katonának ilyen mennyiség elfogyasztása meg sem kottyant, ezért a franciák igyekeztek ebből a nemes nedűből esténként is minél többet meginni a Buschenschankokban. A katonák züllése ellen a francia térparancsnoknak, Billet ezredesnek tennie kellett valamit, ezért megtiltotta, hogy a kimérésekben a legénységnek este 9 óra után, a tiszteknek és a polgároknak 11 óra után bort adjanak el. A francia hadsereg katonái a soproniaknak jó boltot csinálhattak, hiszen a városiak a tiltás ellenére is kiszolgálták a katonákat, akik éjszakánként sokszor karddal a kezükben, az asztalon táncolva mulattak.

Nem volt már ennyire nyereséges a városnak az, hogy az itt állomásozó francia csapatok számára a megszállás ideje alatt 1543 soproni akó (kb. 108 797 liter) bort kellett szállítani. Ehhez a mennyiséghez jött még a franciák által hadisarcként a vármegyére kirótt és magukkal vitt bor is. A város vezetése a franciák folyamatos követeléseit úgy tudta teljesíteni, hogy kötelezték a környék falvait és az egyházakat, hogy készleteik egy részét adják át a városnak. E feladat összehangolásával a városi vezetés Andreas Fabriciust bízta meg, aki folyamatosan vezette a nyilvántartásokat, és elismervényt adott a beszolgáltatott borokért cserébe.

A szőlőskertek is megsínylették a megszállást. A franciák a szüret előtt még az éretlen szőlőt is letépkedték és köretként megfőzték, a részegen randalírozók pedig egész szőlőtőkéket téptek ki, s a szőlőkarókból tüzet raktak. A káresetek súlyosságát és gyakoriságát látva Billet ezredes kénytelen volt még a szüret előtt börtönbüntetés terhe mellett megtiltani a francia katonáknak, hogy a földeken és a szőlőkben bármilyen kárt okozzanak. A kapuknál álló őröknek parancsba adta, hogy a városba belépő katonákat vizsgálják át, és akinél lopott gyümölcsöt találnak, azt azonnal tartóztassák le.

A féléves francia megszállás idejéből fennmaradt néhány olyan történet, amelyek szereplője szintén a bor.

A francia katonák, főleg ha már ittasak voltak, szinte mindent megtettek, hogy némi italhoz jussanak. A megszállás első napjaiban esett meg, hogy három részeg katona elfogott egy a földeken dolgozó gazdát, és a „vin” szóval bort követeltek tőle. ő azonban azt hitte, hogy a katonák „Wient” emlegetik, ezért Bécs felé mutatott, amit a franciák nem nagyon értékeltek. Eltelt vagy negyedóra, mire a szomszédok kiszabadították emberünket, majd az őrség fogta le a részeg katonákat.

A következő történet, amely egyben a legismertebb a városban, kedves „választ ad” arra a kérdésre, hogy honnan is származik a „kékfrankos” szó. Amikor a franciák a poncichterektől bort vásároltak, akkor frankkal fizettek, viszont a poncichterek csak a jobbik fajta, kék színű frankot fogadták el. Ezért azt mondták: „Kékfrankot ide!”. Ezóta hívják a bort kékfrankosnak. Azt azonban hozzá kell tennünk, hogy bár a ma oly híres soproni kékfrankos már a 19. század elején ismert volt Sopronban, e vörös szőlőfajta tömeges telepítésére csak a filoxéravész után, a 19. század utolsó harmadában kerül sor. Bármily meglepő, abban az időben még a fehérborok voltak a városban az elterjedtebbek: a „Zapfner” néven ismert furmint és a „Weyrer”, vagyis a sárga muskotály.

A franciák a schönbrunni béke értelmében 1809. november 20-áig elhagyták a várost. Ezzel véget ért Sopron egyik leghosszabb katonai megszállása. Bár időre volt szükség, amíg Sopron borgazdasága és borosgazdái kiheverték a megszállás okozta megrázkódtatást, Richard Bright neves angol utazó néhány év múlva már a következőket írhatta útinaplójába: „Ez a város, melynek hírneve nagy, borainak révén székhelye a megyének.”