2017. október 18.

A szalon és az utca. Párizs 1789 előestéjén

Szerző: Kristóf Ildikó

Eltűnt hétköznapok nyomában
Milyen volt Párizs 1789-ben? A forradalmi romantika a nagy népi megmozdulásokat és a rendi gyűlés ünnepélyes pillanatait állítja előtérbe. A hétköznapok mintha eltűntek volna. Tekintsünk hát be a szalonokba, az előkelők világába, majd időzzünk el a párizsi utca forgatagában, s ismerkedjünk meg a korabeli közbiztonság és közegészségügy főbb jellemzőivel is.

A forradalom előtti Párizs - ha társadalmát, városképét vagy a lakosság életkörülményeit, szokásait nézzük - kisebb-nagyobb egységek színes konglomerátumát, kavargó forgatagát mutatja. A nyugati külvárosok falakkal, hotelkapukkal szegélyezett csendes utcái más légkört árasztottak, mint a lüktető forgalmú Cité, a keleti külvárosok vagy éppen a szűcsök, posztósok negyedeinek keskeny, középkori utcái, ahová a nap is alig sütött be.

Zene, kártya és csevely
Az előkelők társadalmi életének egyik legfontosabb központját a híres szalonok alkották, ám ezek között is voltak társadalmi, térbeli, funkcióbeli s a szalon úrnőinek ízlése szerinti különbségek. A Napkirály korának, divatját őrző grandiózus szalonok magas mennyezettel épültek, lambériájukat még az előző században aranyozták, parkettájukat török szőnyegek borították. Az étkészletek drága anyagból, pompás díszítéssel készültek: ezüst és aranyozott ezüst keveredett sevres-i porcelánnal és angol kristállyal. A legünnepeltebb és legelőkelőbb szalonokat a Labordok, de Boufflers grófnő, Mme de Beauvau, Mme de Sillery és de Grammont hercegnő vallhatta magáénak.

Egyes szalonokban a játék, a zene vonzotta az embereket, másokban az irodalomról, filozófiáról, politikáról folytatott elmés beszélgetések s a meghívott jeles emberek. A kártyajáték inkább a polgári szalonok jellemzője volt, egyik-másikban igazi játékbarlang bújt meg. Az előkelő réteg szívesen hallgatott zenét, szalonjaiban - mint Mme de la Massais és de Chimay grófnő - koncerteket is szervezett hivatásos és amatőr zenészek részvételével. Hangszereik között a régebbi gitárhoz, spinéthez, hegedűhöz és csembalóhoz az újabb zongora és hárfa is csatlakozott. Némely szalonban rövidebb színjátékot is előadtak, így például de Nivernois herceg 1789 januárjában egy megzenésített közmondást adatott elő otthonában, melynek zenéjét ő szerezte, s ő maga énekelte az utolsó kuplét is.

Valliere hercegnő még 79 éves korában is emlékezetes fogadásokat adott, szalonja egyik oldalán az urak, a másikon a hölgyek foglaltak helyet. Ő maga a terem végében ült, s - mint Henry Seinburne némi gúnnyal meséli - a szivárvány minden színében tündöklött, bőségesen telehintve gyémántokkal. Úgy kifestette és kicicomázta magát, hogy egy egyiptomi hercegnő múmiájának vélhette az ember. Szünet nélkül hiábavalóságokat fecsegett, miközben gyümölcsöket eszegetett. Amikor már majdnem teljesen megsüketült, lánya, Chaulney hercegnő tolmácsolt a számára. Lábainál egy párnán kedvenc kiskutyája feküdt.

A szalonok úrnői nemcsak hódoltak a divatnak, hanem egyes, ma kissé bolondosnak tűnő szokásaikkal divatot is teremtettek. Más szalonokban néger gyermek ült az úrnő lábánál, Mme Beauvau egy Ourika nevű néger leánykát tartott, akit de Boufflers lovag küldött neki Szenegálból. Megint mások a majmokat részesítették előnyben. A Petites Affiches című újság egyik száma egy 15 ujjnyi nagyságú, hosszúfarkú, rózsaszín szakállú állatkát kínált eladásra. Mme Helvetius auteuil-i bájos otthonában világszép angóramacskákkal vette körül magát. Nem lehetett rossz dolguk: lámpásokkal ellátott foteleken nyújtózhattak el, s a szolgák mély tisztelettel hordták nekik ezüsttányérokon a csirkehúst. De Chimay hercegnő szalonjában pedig egy nagy kalitkát tartott számtalan gyönyörű tollú és hangú madárral.

Rafinált ízlés
A 18. század végének francia divatja a korábbi századéhoz képest bizonyos mértékben egyszerűsödött, természetesebbé vált. Ebben nagy szerepe volt a Csatorna túloldaláról érkezett hatásoknak. Nemcsak az angol politikai eszmék terjedtek el, hanem az angol szöveteket, kalapokat, egyszerűbb ruhaformákat is átvették, utánozták. Általában a könnyű, olcsóbb ruhaanyagok kerültek előtérbe, a finom pamutvásznak, a muszlin és a krepp váltották fel a selymet és a szatént. 1789 tavaszán inkább a világos színek domináltak az öltözködésben. A púder és a rúzs túlzott alkalmazása hovatovább csak a legelőkelőbb hölgyek és az özvegy királynék körében maradt népszerű. A férfiak a kardot már csak öltözéküket kiegészítő "kellékként" hordták, vagy megelégedtek a sétapálcával.

A délelőtti viselet több színt is megengedett, olykor színek és minták valóságos kavalkádját. Mind a férfi, mind a női divat kedvelte ekkor a csíkos éa tarkabarkára festett szöveteket - egyes korabeli vélemények szerint némely férfiak úgy néztek ki bennük, mint a pojácák. Egy előkelő úr impozáns délelőtti viselete a következőkből állt: kárminvörös, pirossal csíkozott kabát fényes acélgombokkal, alatta égszínkék szatén mellény arabeszk hímzésekkel, melléről két óralánc csüngött. Zsabója és mandzsettái finom fehér batisztból készültek, lábán fekete szövet térdharisnya, a térdszalagokat négyszögletes csatok tartják, s cipőjén ovális csatok fénylenek. A megfelelő női viselet pedig: zöld és ibolyacsíkos szaténruha, rókafarokkal szegélyezett fehér szatén bundakabát, farkasszőr muff, amelyet rózsaszín szalagok díszítenek.

A ruhakiegészítők is - akár férfi, akár női - igen rafinált ízlésről tettek tanúbizonyságot. Nagyon divatosak voltak a hímzett mellények, amelyek mitológiai jeleneteket, lovakat, kocsikat, tájképeket, zsánerjeleneteket ábrázoltak. Egy színházrajongó például az Oroszlánszívű Richárd és a Figaró házassága című darabból hímeztetett mellényére jeleneteket. 1787-ben pedig egy politikus az előkelők gyűlését hímeztette e ruhadarabra, a trónján ülő királlyal együtt. Gondosan megmunkáltak voltak a gombok és a csatok is - aranyból, ezüstből, acélból -, rajtuk portrék, tájképek, virágok, hieroglifák, emlékművek, madarak, női frizurák, színházi vagy történelmi jelenetek. Még bogarakat is foglaltak a gombok üvege alá. 1789 fontosabb eseményeit is össze lehetne rakni - gombokból.

A nyakat és vállat takaró női vállkendők általában fátyolszövetből készültek esetleg színes selyemhímzéssel vagy csipkéből. A bőrkesztyűk az egész alsókart takarták. Az elegáns utcai viseletnek is része volt a nagy zöld papírlegyező. A női és férfi hajviselet is bizonyos mértékig az egyszerűsödés felé mutatott, kezdett kimenni a divatból a jellegzetes rizspor. Gabrielle de Sinety, Grammont hercegnője volt az első, aki rizsporozatlan hajjal jelent meg az udvarban. A női frizura alacsonyabb lett, bár még mindig a tupírozott és fürtökbe göndörített haj volt a divat.

Az előkelők gyermekeinek viselete is módosult. Már nem öltöztették őket kisméretű felnőtt ruhákba, mint ahogy az a középkor óta jellemző volt. A kisfiúk fehér matrózruhában, fekete zsokésapkában játszottak, a kislányok pedig zsákszerű fehér muszlinruhában, derekukon kék övszalaggal, fejükön kék sapkával.

Kavargó forgatag
Ha elhagyjuk most a szalonokat és kitekintünk az utcára, forrongó, pezsgő élet tárul a szemünk elé. Mozgatható vagy állandó fabódék állnak a négyszögletes kőlapokkal borított járdákon - utóbbi hiányában sokszor a poros vagy sáros földön. Ott található az utcai fogalmazó, aki öt sou-t kér egy levél megírásáért, s tizenkettőt, ha a kérvény a királynak vagy a tanácsosoknak szól. Ott dolgozik a foltozóvarga, ott tolonganak a pálinka- és tejeskávé árusok, fánkosok, gesztenyések, puttonyos kofák, vászon-, hal-, osztriga- és virágárusok, zöldség- és gyümölcskereskedők, gereznaárulók és ócskások. Teherhordók, kéményseprők, tejesemberek sietnek dolgukra, vízhordók cipelik csebreiket a vállukon keresztbe vetett rúdon, szénszállítók fekete zsákjaikban hordják a szenet. Koldusok kéregetnek a kapuk alatt, s örömlányok lesik az elhaladó férfiakat.

Erre is, arra is kocsik futnak: az egyszerű ember nehéz kétkerekű taligái és szekerei, a kereskedők és kismesterek könnyű, kétkerekű bricskái, valamint a kispolgárok fiákerei, amelyek a távolságtól függően, előre megállapított tarifával dolgoznak. A nemesség, az udvar népe, a pénzemberek a jobb és szélesebb utakat választják hintóik számára, csakúgy, mint a díszes hercegi és királyi fogatok. A Szajna is forgalmas: a fürdőhajókon és úszóiskolákon kívül ott láthatók a mosónők és vízhordók hajói, vagy a fa- és vízszállító hajók is.

Az utca embere szalonok nélkül is megtalálta a maga szórakozását. A számtalan kocsma és vendégfogadó mellett igazi látványosságot jelentett például ha elvonult egy-egy előkelőbb úr temetési menete. A nép ilyenkor nagy halottaskocsit láthatott, amelyet fekete szövettel és ezüst lepellel takart lovak húztak, rajta az elhunyt fegyverei, mögötte vonultak a fekete posztóval bevont hintók a gyászoló rokonsággal, majd az utcai kikiáltók következtek, ez alkalommal temetési díszruhában, amelynek elejére egy kartonlapra ráfestették az elhunyt fegyvereit. Közben a felvonuló zenekar gyászzenét játszott, esetleg a város helyőrsége is kivonult, mint 1788-ban de Biron marsall temetésén.

A vallási processziók - Úrnapján, Szent Özséb, Szent Szulpíciusz ünnepén stb. - is nagy tömeget vonzottak. Az Ours utcában a Szűz Mária szoborral szemben minden évben július 3-án felállítottak egy bábut pirosra festett fatőrrel a kezében. Ez arra volt hivatott emlékeztetni az embereket, hogy annak előtte egy részeg svájci katona megvágta kardjával a szoborot, s a legenda szerint az vérezni kezdett.

Évente vidám népünnepély volt a karnevál is. Ekkor egy nagy ökröt vezettek végig az utcákon tréfás mitológiai alakok kíséretében. Más jelmezek bohócokat, bíborosokat, szerzeteseket stb. jelenítettek meg, 1788-ban még IV. Henriket és udvarát is. Megható látványosság volt, amikor a jeruzsálemi Szent Sír lovagjai - fegyveres heroldok, papok, szolgák és gránátosok kíséretében - minden évben egyszer száz foglyot vezettek ki börtönükből, akiknek adósságát kegyeletből megfizették, s így szabadlábra kerülhettek. Kegyetlenebb, de tömegeket vonzó látnivalót jelentetta Greve-tér is, a kivégzések hagyományos színtere, ahol a pellengér is állott.

Ünnepek és különleges alkalmak nélkül is lehetett azonban érdekeset látni-hallani Párizs utcáin: a kikiáltók trombita- és dobszó mellett adták tudtára a népnek, ha valaki valamit elvesztett, vagy valakit halálra ítéltek; képmutogatók, sorsjátékosok, énekes koldusok, vándorzenészek, kutyát táncoltató bűvészek szórakoztatták nap mint nap az embereket. S érkezett sok élelmes kereskedő, házaló, akik hangos szóval hirdették különleges portékáikat: csalhatatlan gyógyszereket, például "mekkai" szert fogfájás ellen, hajnövesztő hatású "amerikai jegesmedve hájat", parókaragasztót, poloskairtót "ciprusi nektárt" a női toaletthez.

A rend őrei
Ebben a sűrűn lakott városban, ahol számtalan ember élt illegálisan is, a közrend fenntartására a XIV. Lajos uralkodása idején felállított rendőrfőnöki hivatal és karhatalom feladata volt. 48 rendbiztos és 20 inspektor dolgozott a város különböző negyedeiben a rendőrfőnök irányítása alatt. A rendbiztosok hallgatták ki az embereket, döntöttek bizonyos vagyontárgyak zár alá vételében, ők szerezték be az információt különböző bűnügyekben. Hivatalos címük királyi kihallgató- és vizsgálóbiztos volt, hivataluk ajtaja fölött lámpás függött, jelezve, hogy éjjel-nappal szolgálatban vannak. A mai rendőrviccek csíráit láthatjuk azokban az utcai bohózatokban, tréfákban, amelyeket a párizsi nép az ő rovásukra adott elő.

Az inspektorok feladata az volt, hogy jól működő besúgóhálózatot szervezzenek körzetükben, s hogy a begyűjtött információt a rendbiztosnak és a rendőrfőnöknek továbbítsák. Hivatalosan "megfigyelő" cím alatt szerepeltek, a nép azonban egyszerűen spiclinek könyvelte el őket. Közülük kerültek ki azok is, akik a letartóztatásokat foganatosították. Egész Párizs tele volt e láthatatlan szemek és fülek hálózatával. A rendőrség hatásköre nemcsak a közbiztonságra terjedt ki, hanem az egészségügyi és higiéniai viszonyokra, az utcák tisztaságára, az élelmezésügyre és a tűzbiztonságra is.

A városi tűzoltóságot még 1719-ben alapították, s azóta igen sokat fejlődött. Huszonöt fős csoportokban vonultak ki a tűzesetekhez, kézikocsikon szállították fecskendőiket. Jellegzetes uniformist és sisakot viseltek. Fecskendőiket a vízvezetékekről, a Szajnából vagy a mintegy hatvan szökőkút vizéből tölthették meg. A legrémisztőbb tűzesetek e korban a színházak kigyulladásakor keletkeztek. Az opera égése után minden színházteremben víztartalékokat képeztek, mellyel a vészcsengő hangjára felügyelő tűzoltók eláraszthatták a helységet. Mercier elbeszélése szerint megtörtént egyszer, hogy egy tréfás kedvű néző pusztán mulatságból húzta meg a vészcsengőt, mire az egész színháztermet - színészekkel, díszletekkel, elegáns közönséggel együtt - elöntötte a víz.

Egy ágyon két beteg
E korszakban meglehetősen fejlett volt a közegészségügyi ellátás. Ennek szolgálatában több menhely, illetve kórház is állt, egy részük királyi, más részük egyházi vagy valamely egyéb testület alapításában és gondozásában működött. Egyik legrégibb és leghíresebb kórház a középkori eredetű Hotel-Dieu volt. Ez 1781-ig egy épületben helyezkedett el, 25 termében kb. 2500 beteg befogadására volt alkalmas. A század végére azonban a túlzsúfoltság és a fertőzés veszélye arra késztette az Akadémiát, hogy a királytól e helyzet orvoslását kérje. Az Hotel-Dieu-t így egyrészt különböző negyedekbe költöztették szét, illetve pátensekben írták elő, hogy egy ágyra csak egy, maximum két beteget lehet fektetni - szemben a korábbi gyakorlattal, amikor hatan is szorongtak egy fekvőhelyen. E reformok a Charité kórházat tekintették mintának, amelyet a Saint-Jean de Dieu kegyes testvérei "csodálatosan tisztán" tartottak. Itt minden beteg külön ágyat kaphatott, termei nagyok és jól szellőztetettek voltak, a falakon különböző vallási tárgyú festmények függtek, s a lábadozó betegeket elkülönítve ápolták.

Ezenkívül minden plébániának megvolt a maga kórháza, igaz, ezek kisebbek voltak, olykor csak 8-16 ággyal. A vallási rendek, a gárdaezred, sőt a rendőrség is tartott fenn menhelyeket és kórházakat. Középkori eredetű volt a Saint-Gervais menhely, amely az otthontalanokat fogadta be három éjszakára a Rosiers utcában. Ez két nagy teremből állt, mindegyikben 20-20 ággyal, asztalokkal, padokkal. Kenyeret, levest, húst és zöldséget kaptak itt naponta a rászorulók. Lefekvés előtt pedig apácák kegyes tanítása nyújtott számukra leki vígasztalást. A szegények, árvák, öregek, bolondok, csavargók és örömlányok általános menhelye és kórháza azonban a Salpetriere volt, amelyet még XIV. Lajos uralma kezdetén alapítottak. S ehhez még legalább hat, a város különböző részein fekvő hasonló intézmény tartozott. A Salpétriere számos pavilonjával, kápolnájával szinte a nyomorultak külön városának tűnt, kb. hétezer ember befogadására volt alkalmas.

Ehhez az intézményhálózathoz tartozott az Enfants-Trouvés menhely, amely a kitett, talált vagy gondozásba adott újszülötteket fogadta be, évente vagy hatezret. A csecsemőket kezdetben dajkák gondozták, később a menhely nővérei, illetve az általuk kiválasztott "jóemberek" nevelték. E kisgyermekek megkülönböztetésül fekete gombos fehér-szürke ruhát viseltek. Külön intézményekben ápolták a gyógyíthatatlanok és az öregeket is, előbbieket elsősorban az 1637-ben alapított Hopital des Incurables-ben, utóbbiakat pedig a Petites Maisons menhelyen.

*
Ilyen volt Párizs a 18. század végén, ezen a színpadon játszódott le 1789 forradalma, hogy utóbb magát a színpadot is alaposan átalakítsa.