2017. május 28.

A szegedi nagy boszorkányper, 1728

Szerző: Tóth G. Péter

A legszomorúbb magyarországi boszorkányperre Szegeden került sor. 1728. július 23-án, a város ma Boszorkányszigetnek nevezett részén egyszerre 12 boszorkányt kötöztek négyesével a cölöpökhöz, hogy máglyán megégessék őket. Korábban a gyanúsítottakat vízpróbának és mérlegpróbának vetették alá, aki „könnyűnek találtatott”, azt elítélték. Hosszú tűkkel szurkálták őket, hogy az ördög testi bélyegét megtapasztalhassák rajtuk. Testük ezeken a pontokon érzéketlen volt, nem vérzett. Egy-egy szőrtelen hónalj vagy gyanús anyajegy ugyancsak a nem emberi természet bélyegét mutatta.

A máglyán való kivégzés látványos volt. Az összegyülekezett tömeg elégedetten állapíthatta meg: közösségének ellenségei – akik jégesőt és szárazságot, szegénységet és betegséget hoztak városukra –, megbűnhődtek tettükért. A boszorkányokat megnevező közvélemény kezdetben Kökényné Nagy Anna bábaasszony személyében állapodott meg, aki betegek gyógyításával foglalkozott, de bábaként a város asszonyainak termékenységét is felügyelte. Kökényné rossz természetű, veszekedős asszony volt, aki hamar fenyegetőzni kezdett, ha egy szüléshez nem hívták. A fenyegetőzés azonban visszahullt Kökényné fejére. A terméketlen, éhínséges idők morális pánikja őt tartotta felelősnek a sorscsapásokért, ám azt senki sem tette szóvá, amíg Kökényné szabadon járt-kelt a városban. Csak akkor szakadt fel a félelem burka, amikor elfogták. A félelmeik gátlásaitól szabadult emberek vádaskodó tanúvallomások áradatát zúdították a bába nyakába. Sorra kerültek elő a szakmai hibákból adódó gyermek- és asszonyhalálesetek, melyeket Kökényné nevéhez kötöttek.

A tortúra után Kökényné nyelve is megoldódott. Mivel az egyenlőtlen bírósági párbeszédben ő maradt alul, sorra mártotta be azokat a személyeket, akikkel korábban baráti-ismerősi kapcsolatban volt. A vádaskodás hullámgyűrűje egyre tovább terjedt, s a város tömlöcei egykettőre megteltek boszorkányokkal. A tömlöcben lévők vallomásai szerint a szegedi boszorkányok valóságos katonai szervezetbe tömörültek. Volt kapitányuk, hadnagyuk, strázsamesterük, zászlótartójuk, dobosuk, trombitásuk. A zászlót az egyik boszorkány dióhéjban őrizte. A dob lóköröm volt, verője szamárlábszár. A trombitát szamárcsontból vájták. Plutó, egyesek szerint Dromó ördögnek esküdtek fel, aki jegyet nyomott testüknek egy illetlen részére, meg kellett tagadniuk a keresztény hitet, és nagy vigasság közepette közösülniük is kellett vele.

A boszorkányszervezet többségében szegény városi polgárokból állt, de akadt köztük egy ismertebb személy is, aki a bíróság szemében már korábban is szálka volt, ő lett a csapat vezére. A katonai ranglista alsó fokaira könnyű volt akármelyik szegény embert kinevezni. De a kapitány csakis Szeged város egykori főbírája, Rózsa Dániel lehetett. A 82 éves Rózsa Szeged egyik legvagyonosabb polgára volt. Képviselte a várost a pozsonyi országgyűlésen, volt városi tanácsnok, majd főbíró. A gyors vagyoni és politikai karriert befutó, szorgalmával juhászbojtárból fölvergődött birtokos gazdának számos irigye akadt a perek tanúsága szerint. Az idős Rózsa a kínzókamrába kerülve megtört, és a jegyzőkönyvbe már azt mondta, amit hallani akartak tőle. Társaival együtt egy akó pénzért hét esztendőre adták el a csapadékot a töröknek. A vád szerint az esőt egy zacskóba kötötte el, amit hordói alá rejtett.

Az elbeszélés hiedelmei mögött egyértelműen kiviláglik az a központi hatalom által megfogalmazott törekvés, hogy minden személyt meg kell regulázni és törni, aki a pogányság megtestesítőjével, a törökkel akár csak lelki közösséget is vállalni mer, onnan politikai vagy vagyoni hasznot remél. III. Károly 1723. évi IX. és XI. törvénycikkelyei a nyilvános gonosztevők között sorolták fel – a rablók és gyilkosok mellett – az eretnekeket és a törökkel társalkodókat mint államellenes bűnözőket. A vádakból egy militáns politikai összeesküvő társaság képe rajzolódott ki, legalábbis az, amit az üldözők a kurucokról, a törökkel cimborálókról a maguk félelmetes módján elképzeltek. Szövetségük külső megjelenésükben is tetten érhető volt: cifra, magyaros, keleties dolmányt viseltek az akkor divatos nyugatias, osztrák ruhákkal szemben. A gyászos történet egyben a városok függetlenségének, szabad királyi városi rangjának megtörését is példázza a török alól felszabadított területeken.

Mindettől függetlenül az őslakosok és a tömegével betelepülő új lakók közötti vallási, etnikai és politikai természetű feszültség a máglyák fellobbanásával rövidebb-hosszabb időre csökkenni látszott. A közvéleményt – legalábbis a politikai propaganda szintjén – megnyugvás töltötte el, hogy „a közjóra és Isten dicsőségére ezen példaadó büntetés” mint szükséges és hasznos cselekedet végrehajtódott, és a keresztény társadalom megszabadult egy újabb nagy veszedelemtől, a pogány törökök megjelenésétől. Szegeden még ezután is tovább folyt a boszorkányfogdosás több-kevesebb megszakítással, amíg csak a bécsi udvar meg nem sokallta a halálos végű eseteket, és Mária Terézia 1755-ben – apja vehemens pogány-, kuruc- és törökellenes küzdelmeit lezárva – a boszorkánypereket az egész monarchiában betiltotta.