2017. augusztus 17.

A Szent Szövetség szorításában / A Szent Szövetség válságának hatása Magyarországra

Szerző: Szabad György

A Szent Szövetség Európájának egyik meghatározó politikai egyénisége Metternich volt. Az osztrák kancellár azt a célt tűzte ki, hogy a Habsburgok nagy múltú, de laza szerkezetű birodalmából szilárd egységet kovácsoljon. És ebben az egységben aggasztóan különálló résznek látta Magyarországot. Azt az országot, amely tiltakozott az ellen, hogy az 1806-ban Osztrák Császársággá alakult birodalom puszta részének tekintsék, s hivatkozva korábbi sarkalatos törvényeire, azt kívánta, hogy a régi jogon maradjon a Habsburgok uralma alatt. A régi jog mögött azonban egy teljesen más kormányzati szisztéma húzódott meg, más kormányzati rendszer, mint a birodalom többi tartományában és országában.

A Habsburg-dinasztia uralma idején Magyarország mindvégig arra törekedett, hogy biztosítsa – többé-kevésbé törvények által körvonalazott – önállását, belső kormányzásának rendjét, s részesüljön a rendi struktúrában is kívánatos gazdasági-társadalmi fejlődésből. Jól tudjuk, hogy milyen eredményekkel jártak a magyar rendi-alkotmányos elképzelések és az osztrák-német, tehát a Habsburg-hatalom akaratát kifejező abszolutisztikus és birodalmi centralizációs törekvések összecsapásai.

Abszolutizmus kontra polgári alkotmányosság
Mária Terézia uralkodásának második felében és II. József alatt már az abszolutizmust felvilágosodással társító Habsburg-hatalom került összeütközésbe a rendi alkotmányossággal. Mindezzel talán meg is birkózott volna, ha nem tesz szert egyre nagyobb jelentőségre – a francia forradalom következtében is – a felvilágosodás államelmélete. Immár nem csupán a rendi alkotmányosság és az uralkodói – esetleg felvilágosult – abszolutizmus között adódott választási lehetőség, hanem a rendi alkotmányosság és minden rangú abszolutizmus, illetve a polgári alkotmányosság világa között, amelyben választott képviselők parlamentje határozza meg, milyen legyen az ország berendezkedése, és a kormányhatalmat kézben tartók a parlamentnek felelősek.

Angliában a dicsőséges forradalommal létrejött a monarchikus és a tisztán a parlamentre építő uralmi rendszer között egy hatalommegosztáson alapuló kompromiszszum, amely az alkotmányos és parlamentáris monarchia rendszerében oldotta fel az ellentmondásokat. Egy évszázad múlva az Egyesült Államok vívta ki szabadságát, deklarálta az emberi jogokat, és megalkotta a parlamentarizmust az önkormányzati rendszerrel társító berendezkedését.

Mindezeket követően került sor a francia robbanásra, amely első fázisában megtörte a százados francia önkényuralmat, amely már hiába próbálta átvezetni az országot a felvilágosult abszolutizmus útjára. Ennek kudarca nyomán következett a nagy kísérlet: alkotmányos monarchiát teremteni az emberi jogok, a képviseleti rendszer és az önkormányzatok működése alapján. De a francia forradalom – bár következetes volt a rendi maradványok felszámolásában – beletorkollott a jakobinus diktatúrába, s riasztó példáját adta annak, milyen, amikor a szabadság, egyenlőség, testvériség alapelveit diktatórikus erővel kívánják érvényre juttatni. A rendi és abszolutisztikus erők az európai történelemben addig nem ismert erőkifejtéssel és háborúsorozattal próbáltak e forradalmi hullámnak gátat vetni. Koalíciók jöttek létre az 1790-es években a forradalmi Franciaország megfojtására, s minthogy Napóleon a francia átalakulás leglényegesebb intézményeit fenn akarta tartani, a konfliktus folytatódott.

Magyarországon a nemesség és az udvar – ha úgy tetszik, a rendi alkotmányos erők és az abszolutisztikus erők – között kompromisszum jött létre a francia háborúk időszakában. Mi állt a megegyezés hátterében? Egyrészt a félelem, hogy a franciák előbb forradalmi úton, majd Napóleon által olyan rendszert akarnak Európára kiterjeszteni, amely nemcsak az uralkodói abszolutizmust veszélyezteti, hanem a rendi alkotmányosságot is. Másrészt a remény, hogy az a fellendülés, amelyet egyfelől az angol ipari forradalom tovagyűrűző hatása, másfelől a háborús konjunktúra teremtett, tartós lesz, és valahogy kialakul egy olyan helyzet, amelyben Magyarország nemcsak lefölözött hasznát látja ennek a folyamatnak – hiszen a Habsburg-hatalom és a fejlettebb örökös tartományok lefölözték a konjunktúrát –, hanem haszonélvezője lesz a változásoknak.

Ekkor tűnt fel Metternich, hogy azután meghatározó személyisége legyen a birodalom politikájának. Metternich megkezdte a „gleichschaltolás”, az egyformára szabás nagy kísérletét. Tulajdonképpen már 1811-ben ebbe az irányba mutatott az, hogy a háború teremtette súlyos pénzügyi nehézségekre hivatkozva I. Ferenc pénzreformot hajtott végre, amelynek során a forgalomban lévő pénzt értékének 20%-ára devalválta. Majd nemcsak azt kívánta a magyar országgyűléstől, hogy ezt mint felségjogon alapulót vegye tudomásul, hanem azt is, hogy a stabilizációhoz szükséges óriási pénzügyi terhek hatalmas hányadát vállalja magára.

A felzúdulás Magyarországon óriási volt, hiszen – bár az adót a nem nemesek fizették – a nemességet a pénz devalválása közvetlenül, a megemelt adók és egyéb terhek pedig közvetve érintették, mert ha az állam többet von el, a nemesség számára jut kevesebb a feudális járadékokból. A feszültség a francia háborúk időszakában még nem ismert méreteket öltött. Az uralkodónak komoly nehézséget jelentett volna, ha a magyar országgyűlés elzárkózik újoncállítási kívánságai elől. Ilyen körülmények között 1811. december 10-én Metternich emlékiratot nyújtott át az uralkodónak, amelyben kifejtette, hogy Magyarországon a rendi alkotmányosság fenntarthatatlan. Amennyiben mégis fennmarad, a birodalom sosem lesz ütőképes, mert a magyarok nehéz helyzetben mindig szembeszállhatnak az uralkodói akarattal.

I. Ferenc óvatosnak bizonyult: az emlékiratot számtalanszor elolvasta, de nem volt az a rugalmas személyiség, aki ilyen kemény eszközhöz mer nyúlni. Nem indokolatlan az a feltételezés, hogy Metternich ötlete abból az időből származott, amikor módja volt a birodalom belső ügyeit Napóleonnal megbeszélni. Napóleon – aki szabadságot ígért Magyarországnak, ha mellé áll, amikor még ellenfele volt a Habsburg-hatalomnak –, amikor rokonságba keveredett a Habsburgokkal, a következőt mondta Metternichnek: ha nagy nehézségeket okoz a magyar alkotmányosság, akkor talán azon kellene változtatni, hogy a birodalom ütőképesebb legyen. Napóleon gondolatrendszerében azonnal megjelent, hogy a Habsburg Birodalom ütőképessége közvetve az ő terveinek a kiteljesítését is segítheti.

Amikor Napóleon belevágott az orosz hadjáratba, még osztrák csapatok is álltak az oldalán – más kényszerű szövetségeseivel együtt –, hogy azután az első vereségeket követően a fordulat fokozatosan bekövetkezzék, s 1813-ban már ellenfélként forduljon szembe az após a vővel. A Napóleon veresége után összehívott bécsi kongresszuson az osztrák, az orosz és a porosz uralkodó 1815 szeptemberében megkötötte a Szent Szövetséget, biztosítandó – a maguk nyilatkozata szerint – a törvényes és az Istennek tetsző rendet Európában, valójában a fennálló helyzetet stabilizálását, ahol ez a szövetkező hatalmaknak kedvező, s végeredményben a francia háborúk előtti helyzet visszaállítását, illetve birtokcserékkel a győztes hatalmak érdekeinek kielégítését. A rendezés Norvégiától – amelyet Dániától elszakítva Svédországnak ítéltek – egészen a földközi-tengeri szigetekig terjedt. Kossuth később visszatekintve azt mondta, hogy úgy osztoztak Európán, mint a birkás gazdák szoktak a nyájakon.

A metternichi modernizáció
Napóleon bukásával a francia veszély elhárult, a Habsburg-hatalom két szövetségesével együtt Európa ura lett. Anglia, megkapva a számára fontos engedményeket a tengereken, az Európán kívüli érdekeire kezdett koncentrálni, hiszen verve látta legfőbb versenytársát, a fejlettségben hozzá leginkább közelítő Franciaországot. Metternich és a Habsburg-kormányzat úgy remélte, a birodalom átszervezésével, modernizálásával leküzdheti végre szorongását, amely a 18. század dereka óta eltöltötte, mivel lemaradt az európai hatalmi versenyben. S hogy Magyarország ne okozzon nehézségeket, meg kell valósítani Metternich tervét. Miben látta a kancellár a nehézségek forrását? Egyfelől az országgyűlésekben, másfelől abban, hogy a közigazgatás Magyarországon a megyerendszerre épült. Metternich támadása többirányú volt. Már 1811-ben fölállított egy – modern szóval – sajtóirodát, hogy politikáját befelé és kifelé egyaránt elfogadtassa. Azt hirdette, hogy ő korszerűsíteni akarja a birodalmat, kiváltképp annak legelmaradottabb felét, a Magyar Királyságot. Azt terjesztette – és nem alaptalanul –, hogy Magyarországon elmaradott a megyei közigazgatás, s nevetséges helyzet, hogy az ország javainak túlnyomó részét kézben tartó nemesség nem visel terheket, embertelenek a börtönviszonyok, elmaradott az egészségügy stb., stb. Csupa igazság. Külön tollnokai voltak, a leghírhedtebbek Piringer és Gustermann, mindketten az állami cenzúrahivatal munkatársai, erős kapcsolatokkal a rendőrhatóságokhoz. I. Ferenc hírhedt rendőrminisztere, Sedlnitzky 1817-ben került hivatala élére, ő kezdte kiépíteni azt a szisztémát, amelyet az orosz cár is elismerésre méltónak és saját országára adaptálhatónak talált. (Az orosz cárizmus félelmetes titkosrendőrsége a Bécsben kiképzettekből formálódott, mint ahogy a poroszok is – főleg 1849 után – az osztrák titkosrendőrség „fejlett” módszereit vették át.) Egy ilyen kiépülő rendszerrel a háta mögött Metternich megkezdte a megyék átgyúrását. Tudta, hogy az uralkodó még mindig nagyon óvatos. Ferenc még a napóleoni háborúk időszakában így intette pénzügyminiszterét: „Kedves Gróf, most óvatosan kell fellépni, most a népek is jelentenek valamit.” Az 1810-es évek második felében Metternich azonban úgy látta, hatalmi helyzete megengedi, hogy ne legyen tekintettel a „népekre”.

Milyen lépéseket tett Metternich? Mindenekelőtt arra törekedett, hogy ha már nem sikerült alkotmányos átrendezéssel Magyarországon a központosított közigazgatást megvalósítani – amely a birodalom másik felében már a 18. században kiépült – most más eszközökkel hozza azt létre. Először a pénzügyeket vette szemügyre. Királyi rendeletben mondta ki – ami az országgyűlés hozzájárulása nélkül törvénysértő volt –, hogy azontúl a helytartótanács felügyeli a megyék adógazdálkodását. Azután deklarálta, hogy az uralkodó rendeleteit a főispánok végrehajthatják megyei közgyűlés összehívása nélkül is. A magyar megyerendszernek az volt a rendi alkotmányosságban gyökerező jogosultsága, hogy a királyi rendeletet előbb a megyei közgyűlésen kellett ismertetni, majd a megyei közgyűlés határozatával végrehajtani. Az egyik 1791. évi törvény pedig – ez a kompromisszum része volt – lehetővé tette azt is, hogy a nem alkotmányosnak tekintett rendelettel szemben a megye felszólalhasson. Metternich rendelete értelmében a főispán – az uralkodó kinevezett embere, bizalmasa – a törvényt tisztviselőivel végrehajtathatta. Tudva, hogy ilyen esetben a megye ellenállhatna, hiszen a megye tisztviselői választott tisztviselők, olyan rendelkezést hoztak, mely szerint a megyei táblabírák közül egyeseket – külön feladataik fejében – a főispán fizetéssel láthat el, s velük végrehajtathatja azokat a rendeleteket, amelyeket a megyei közgyűlés nem is látott. Ezután következett egy olyan rendelkezés, amellyel a megyék élén álló nemesi értelmiséget és birtokos nemesi réteget akarták a tájékozatlan, parasztsorú és -tudatú bocskoros nemesek nyomása alá helyezni. Eltörölték a közfelkiáltásos döntést a megyében – ahogy a rendi alkotmányosság szellemében működő vezetőgárda addig a megyei döntéseket hozta –, ehelyett fejenkénti szavazati jogot kaptak a nemesek. S Metternich és a Sedlnitzky irodáiból azonnal megindult a „felpálinkázható” bocskoros nemeseknek a kormányzat zsoldjába terelése. Mindezek a modernizáló rendelkezések olyannyira megerősítették Metternichi hatalmi helyzetét, hogy úgy tűnt, a továbbiakban nem kell komolyabb ellenállásra számítania. Félreértés ne essék: Metternich tényleg modernizált. Technikai modernizációt kívánt végrehajtani oly módon, hogy az alkotmányosság visszaszoruljon, a rendi alkotmányosság helyébe korszerűbb, de a bécsi hatalmi központból irányított, az abszolutisztikus érdekeknek alávetett kormányzati működés lépjen.

Tevékenysége sikerrel kecsegtetett. És ekkor következett be az, amire tulajdonképpen senki nem számított. A Szent Szövetség, amit tulajdonképpen szinte egész Európa elismert, váratlan problémákkal találkozott. Ezek pedig mind a Mediterráneumban jelentkeztek: a török uralom alatt álló görögök mozgalma, az olasz ellenállás a Habsburg-főhercegek kezén lévő kisállamokban és a Bourbon-uralom alatt álló Nápoly–Szicíliai Királyságban. Spanyolországban ugyancsak nemzeti és alkotmányos mozgalmak bontakoztak ki. A zsarnokságok és a zsarnokság elleni alkotmányos és nemzeti törekvések felvirágzásának a korszaka ez. Mit tettek a Szent Szövetség tagállamai? Elhatározták, hogy intervenciót hajtanak végre Itáliában és Spanyolországban. Azokon a híres kongresszusokon – Troppau, Laibach, Verona – hatalmazták fel Ausztriát, hogy teremtsen rendet Itáliában. Ekkor jutottak el magyar zászlóaljak Nápolyba, Szicíliába, ahol véreztek is a régi rend helyreállításáért eleget. A Bourbonok Franciaországa – tudjuk, a Bourbonok „semmit sem tanultak és semmit sem felejtettek” – kapta a megbízást, hogy csináljon rendet Spanyolországban. Görögországot formálisan mindenki támogatta, de Törökország kapcsán megjelentek a nagyhatalmak között a belső ellentétek.

A Szent Szövetség hatalmai abban mind egyetértettek, hogy Itáliában és Spanyolországban az alkotmányos, nemzeti mozgalmakat el kell fojtani. Ám abban, hogy mi történjék a Balkánon, és mi történjék a mérhetetlen kiterjedésű Török Birodalommal, már korántsem volt egyetértés. Ne felejtsük el, a Török Birodalom a Fekete-tengertől az Atlanti-óceánig terjedt, kezében tartotta Észak-Afrika egészét, a Közel-Keletet az Indiai-óceánig – és hirtelen kiderült: ez a hatalmas birodalom nem elég erős ahhoz, hogy a maroknyi görög felkelőt és támogatóit legyőzze. Törökország Európa „beteg emberévé” vált. És azonnal jelentkeztek az érdekellentétek. A cár Oroszországnak akart Törökországon át kijáratot a Földközi-tengerre. Metternich félt a balkáni egyensúly felborulásától. A franciák és az angolok a Közel-Kelet, a franciák Észak-Afrika sorsát látták veszélyben. A résztvevők érdekei egymásnak ellentmondtak. A Szent Szövetség zavarba jött.

A kivezető utat keresve
I. Ferenc – Metternich tanácsára – újra pénzt és katonát kívánt Magyarországtól. Márpedig a veszedelmes országgyűlést 1811–12 óta nem hívták egybe, annak felhatalmazása nélkül viszont az adókivetés és az újoncozás törvénysértő volt. Nem szólva arról, hogy az első devalvációt egy második követte, amelynek során kettős pénzrendszert vezettek be. Ez az 1820-as évek elején alkalmat teremtett újabb adóemelési manőverre. Amikor a hadkiegészítést országgyűlési felhatalmazás nélkül megkezdték, a megyék ellenállást hirdettek. Hogyan álltak ellen a megyék? Néha nevetséges módon: lepecsételték a megyeház ajtaját; mindenki eltűnt, akinek kulcsa volt hozzá; a királyi megbízottat-felhatalmazottat nem várta a megye szélén lovasfogat stb. Donquijotizmus – mondhatnánk joggal, hiszen egy letűnt világ eszközeivel harcoltak. Széchenyi írta naplójában, hogy mennyire nevetséges, ha ilyen eszközökkel akarja a nemesség régi uralmát fenntartani. De egyszerre kell látnunk a különböző mozzanatokat. Igaz, régi eszközökkel, igaz, olyan előjogokat védett a nemesség, amelyeket a történelem már anakronizmussá tett. És ennyiben természetes, hogy az „ellenállás” idejétmúlt, nevetséges és mondhatni eredménytelen volt: néhány megyébe katonaságot rendeltek ki, néhány megyében a tisztségviselőket tartóztatták le, tehát lépésről lépésre, nagy nehézségek árán, de a megyei ellenállást meg lehetett törni. Ennek azonban nagyon nagy ára volt. Egy ellenálló nemzet. Mert igaz, hogy nem modern alkotmányosságot védtek, hanem rendit, de alkotmányosságot védtek a királyi despotizmus, a bécsi abszolutizmus ellen.

Már akadtak, akik abban reménykedtek, hogy a valóban korszerűtlen rendi alkotmányosságból talán kifejlődhet a polgári alkotmányosság. És felrémlett, hogy a feudális járadékok élvezete nem jelenti az élvezetek legmagasabb fokát, hiszen a királynak módja van – akár olyan pénzügyi trükkökkel, mint a kétszeres devalváció – elszívni azt a hasznot, amelyet a nemesség a feudális járadékokból magának teremtett. Eközben a nemesség úgy érezhette magát, mint egy diótörőben, amelynek egyik szárát a bécsi abszolutizmus, másik szárát a nép elégedetlensége mozgathatja. Nem véletlen, hogy ennek az anakronisztikus rendi ellenállásnak a csúcspontján nemcsak a rozsdás fegyverek zörögtek, nemcsak a megyeháza zárának rozsdás kulcsát mozgatták védekezésül és tiltakozásként, hanem olyan megnyilatkozások is elhangzottak, mint Bars megyéé, amely Európához tartozásunkat hangsúlyozva abból való kirekesztettségünket panaszolta. És a megyei ellenállás csúcspontján, 1823. január 22-én megszületett Kölcsey Himnusza.

A megrázkódtatás, amelyet Metternich okozott, amikor a korszerűsítés jegyében a rendi alkotmányosságot sarkaiból akarta kifordítani, nemcsak védekezésre késztette tehát a magyarság legjobbjait, hanem arra is, hogy keressék a kivezető utat egy modernebb, alkotmányos, a nemzeti érdekeket és értékeket mentő útra. S az ellenállásuk annyiban eredményesnek bizonyult, hogy 1825-ben újra összeülhetett az országgyűlés Magyarországon. Metternich abban reménykedett, a szelepnyitással megoldotta a problémát. Az országgyűlés ekkor – néhány gesztuson túl – még csak a jövőt alapozva teremt igazán olyat, ami Metternich törekvéseit végül is keresztezni fogja. A gesztus máig él: Felsőbüki Nagy Pál javaslatára, Széchenyi példát adó vállalásával megalapították a Magyar Tudományos Akadémiát. És Felsőbüki Nagy Pál megfogalmazta, amit majd egy nemzedék visszhangoz: Magyarország csak akkor lesz elég erős, hogy minden lehetséges ellenfelével szemben helytálljon – magyarázta 1827-ben –, ha „az alkotmány sáncai közé” bevonják a népet, és néhány százezer nemes helyett sok millió fogja jelenteni a magyar nemzetet.

A Szent Szövetség válsága Metternichet a magyar rendi alkotmányosság felszámolására indította. Az 1820-as években Magyarország még csak ennek tudott ellentmondani. De a tanulságok arra mozgósították, hogy tényleges kiutat keressen. A helyes irányba Széchenyi és Wesselényi, Kölcsey, Deák és Kossuth mutatott.