Szerző: B. Kádár Zsuzsanna

A korai szabadversenyes kapitalizmus körülményei között kezdetben Magyarországon sem létezett a munkások, alkalmazottak érdekvédelme. Tisza Kálmán országlása idején, az 1870–1880-as években a kományzat még nem tekintette társadalmi, politikai kérdésnek, legfeljebb szegény-, de inkább rendőrügynek. Az 1884-es ipartörvény lehetővé tette, hogy a munkaidő reggel 5-től este 9-ig tartson. A kormányzati szociálpolitika Baross Gábor kereskedelemügyi miniszterségének éveiben kezdett kialakulni. 1890 tavaszán Vilmos császár már tanácskozásra hívta Berlinbe az európai kormányok vezetőit, ahol a fő téma a munkáskérdés és a szociálpolitika volt. Ez évben szinte minden európai országban szervezett tömegek emlékeztek meg május elsejéről.

Hazánkban ekkor dolgozták ki a vasárnapi munkaszünetről, a gyári és ipari alkalmazottak betegség elleni biztosításáról szóló törvénytervezeteket, melyek a következő években léptek életbe. Az MSZDP 1890-es Elvi Nyilatkozata és 1903-as programja követelte a munkásokat védő törvények széles körű alkalmazását, a naponta legfeljebb nyolcórát munkaidőt, s hetente legalább 36 órás megszakíthatatlan munkaszünetet. A program követelte a 14 éven aluliak foglalkoztatásának megtiltását, a női munka korlátozását, az időbér kötelezővé tételét és a bérek hetente készpénzben történő kifizetését.

1894-ben a fővárosban kb. 30 szakegylet működött, melyek munkaadójuktól teljesen elkülönült, önálló, saját alapszabályzattal rendelkező szervezetek voltak.

A Magyarországi Munkásnő Egyesület – Gárdos Mariska vezetésével – 1905 áprilisában tartotta első országos értekezletét. A küldöttek felszólalásaikban inkább a hétköznapjaikban jelentkező problémákról szóltak: a nyomorúságos munkakörülményekről, az alulfizetettségről s a sokszor tíz órát is meghaladó munkaidőről. Az egylet programjában szerepelt még az anya- és csecsemővédelem intézményessé tétele, a nők analfabetizmusának visszaszorítása, a politikai szervezés, majd később a választójogért folytatott küzdelem. Ekkoriban közel 14 nőegylet működött a fővárosban. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt felvette programjába a nők egyenjogúsításának célkitűzését, a férfiak és a nők érdekazonosságának elismertetését – bár a speciálisan női érdekek különösebb megszövegezése nélkül! –, a társadalmi hovatartozást, a kulturális vagy vallási identitást tartották elsődlegesnek. Elsőként foglalkozott a párt a női munka és a női munkások kérdésével, határozati javaslatot hozott a nők éjjeli munkájának tiltásáról, illetőleg a női szervezetre káros munkahelyen férfiak foglalkoztatásáról. Azt is látni kell azonban, hogy a nők védelmét nemegyszer összemosták – a későbbiekben is – a gyermekek és a 18 év alatti munkások érdekképviseletével.

A magyarországi szakszervezetek fő figyelme az első világháború előtti években a munkanélküliség problémáira irányult. A 20-as évek elején három, egymással összefüggő célért folyt a munkásság gazdasági küzdelme: a létminimum törvénybe iktatásáért, az árak emelkedéséhez igazodó bérindexrendszer bevezetéséért, továbbá a kötelező paritásos döntőbírósági intézmény létrehozásáért. A szociáldemokrata képviselők a nemzetgyűlésben nyújtottak be e tárgyban indítványokat, s felszólalásokban, interpellációkban adtak hangot követeléseiknek. Az általuk képviselt „nőpolitika" két csomópont köré szerveződött: a nők gazdasági egyenjogúsítása – az „egyenlő munkáért egyenlő bért" elve –, valamint a választójog kérdése.

A nőkre nemcsak politikai és gazdasági érvekkel igyekeztek hatni a munkásnőmozgalom megszervezése érdekében. A szociáldemokrata párt elsősorban női mivoltukat, érzelmeiket próbálta megcélozni röplapok és brosúrák terjesztésével. 1903-ban jelent meg Csizmadia Sándor pártvezetőségi tag – Kelecsényi György álnéven írt – 30 lapos füzetecskéje, Szózat a nőkhöz címmel. Hosszú oldalakon keresztül elemzi benne, hogy miként vették a férfiak éveken át semmibe a nőket, majd leszögezi, hogy a kialakult helyzetről maguk a nők is tehetnek, akik szintén nem becsülték női mivoltukat, saját magukat sokkal kevesebbre tartották, mint a velük egy háztartásban élő férfit. „Az már régi dolog, hogy a munka nem nemesít, hanem aljasít... A legtöbb nő maga is azon van, hogy ne tekintsék másnak, mint tárgynak.”

A szerző a megoldást – a női egyenjogúság megszerzését – ennek az előítéletnek a levetkőzésében látja. Ösztönzi olvasóit, hogy támogassák pártszervezetbe járó férjeiket, és saját érdekeik megóvására is hasonló szervezeteket alapítsanak, mindenekelőtt csatlakozzanak a szociáldemokrata párthoz!

A nők számára a munkavállalás egyszerre jelentett leküzdendő nehézséget és egy más minőségű élet kezdetét. A nőmozgalomban aktívan részt vevők szabadidejük jelentős részét otthonuk falain kívül, felolvasóesteken, ismeretterjesztő előadásokon, gyűléseken töltötték. /Nőképzést szolgáló esti iskolák megalakulása, a Nőmunkás című lapban kéziratok publikálásának lehetősége stb./

A munkásnőszervezetek megalakulása azonban nem csak a szociáldemokrata párt sikere volt. A nők és a gyermekek tömeges megjelenése az iparban – ekkoriban közel 50 000 munkásnő dolgozott a gyárakban – a szakképzett munkaerő bérének leszorítását és a kötelező munkaórák számának emelkedését jelentette. A munkások érdekeit védő szakszervezeti mozgalom ezért, tehát elsősorban a gazdasági érdekek védelmében kezdte meg a különböző iparágakban dolgozó nők szervezését, s ezzel párhuzamosan az ipari munka rendjéről gondoskodó ún. ipartörvények rendelkezéseinek betartására törekedett.

Egységes munkásnőszervezetet azonban sem a szociáldemokrata párt, sem pedig a szakszervezet nem volt képes létrehozni. Az előbbi a nőszervezet legfontosabb feladatának az – öncélú – agitációt tartotta (volna), míg az utóbbi nem tudta összefogni az ágazatok szakegyleteibe tartozó nőket.

A szervezet létrehozását az a társadalmi sztereotípia is nehezíthette, hogy a férfiak közül sokan nem tudták elfogadni, hogy létezhet kenyérkereső nő, mivel élt az a meggyőződés, mely szerint a férfinak kell családja mindennapi szükségleteiről gondoskodnia. Az általános nyomor és főként a fővárosi lakásuzsora miatt azonban ez hosszú távon nem volt tartható, a nők is dolgozni kényszerültek. E tény viszont nem változtatta meg rövid távon azt a felfogást, hogy „a nőnek otthon a helye”, s ez akadályává vált a munkaidőn túli szervezkedésnek is.

A munkanélküliség orvoslása s a munkások életkörülményeinek javítása érdekében a szakszervezetek küzdöttek a napi nyolcórás munkaidő és a negyvennyolc órás munkahét törvénybe iktatásáért is. A gazdasági világválság következményei természetesen súlyosbították a munkanélküliséget. (1932-ben a munkanélküliek száma meghaladta a 250 000 főt, a szervezett munkásság körében a munkanélküliség aránya 27,7% volt.)

A munkanélküliség ellen tüntetve, 1930. május elsején – tíz év óta először – tömegek vonultak a főváros utcáira. (Garami Ernő gyújtó hatású röpirata: Ki az utcára! címmel) A tiltakozó akciók tetőpontja a szeptember elsején lezajlott budapesti százezres tüntetés volt, „Munkát, kenyeret!” jelszóval.

A munka- és bérviszonyokból eredő vitás kérdésekben a szakszervezetek által fizetett ügyvédek díjtalanul képviselték a tagok érdekeit. Politikai ügyekben az MSZDP ügyvédei jártak el, a költségekhez a szakszervezetek is hozzájárultak. Aligha akadt olyan szakszervezeti tag, aki ne vette volna igénybe többször is a munkaközvetítő irodát. A közvetítés révén a szakszervezetek befolyásolhatták egy-egy gyár, üzem, műhely összetételét. Bár e téren nem voltak monopolhelyzetben, hiszen működtek hatósági és munkáltatói közvetítők is, a szakszervezeti irodák mégis fölényt élveztek a szervezettség folytán, s mert a legtöbb ágazatban a kiváló szakmunkások szakszervezeti tagok voltak, akiket a tulajdonosok nem nélkülözhettek, tehát kénytelen-kelletlen a szakszervezeti iroda révén alkalmazták őket. A munkaközvetítés hatalmi kérdés volt, ezzel magyarázható, hogy az ellenforradalmi rendszer időszakában a szakszervezetek felszámolását, tevékenységük korlátozását célzó törekvéseknek mindig szerves részét alkották a munkaközvetítési jogok megvonására irányuló tervek!

1935-ben, a Gömbös-kormány szakszervezet-ellenes támadásainak idején még a korábbi időszaknál is fontosabb volt a szociáldemokrata győzelem. A harmincas évek közepétől erősödött az állami beavatkozás az ipari munkaviszonyokba. Azoknak a követeléseknek egy része, amelyeket korábban a szakszervezetek fogalmaztak meg a munkásság nevében, most törvények és rendeletek formájában – főként a munkások harcának eredményeként –, beépült a hivatalos szociálpolitkába. A maximális munkaidő törvényi szabályozása, a családi pótlék és a fizetett szabadság bevezetése, továbbá a minimális munkabérek megállapítása egy autoritatív jellegű – önkényeskedő – szociálpolitika megalapozását jelentette.

A tőkés érdekképviseletek kénytelen-kelletlen hozzájárultak a liberális hagyományok feladásához. A munkáltatók is érdekeltek voltak abban, hogy a fent említett jogalkotásban meghatározott, a munkásság életszínvonalát javító intézkedéseket a munkások „felülről” kapják, és ezzel gyengüljön, esetleg „feleslegessé” váljon a szakszervezeti mozgalom.

A szakszervezeteknek a reformok megvalósításáért folytatott küzdelme nagy politikai rutinról és jó taktikai érzékről tanúskodott. A kormányt ugyanis manipulálási céljai arra késztették, hogy legalább részben teljesítse ígéreteit.

A második világháború idején a szociálpolitikai törvényeket, mint minden hadviselő államban, Magyarországon is felfüggesztették (korlátozták a munkaerőmozgást, betiltották a munkások gazdasági harcát, az üzemek jelentős részét hadiüzemmé nyilvánították). A termelés folyamatossága érdekében még politikai engedményeket is tett a kormányzat. A német megszállás után a szakszervezeteket formálisan nem tiltották be, s nem is sikerült bekebelezni őket a fasiszta érdekképviseleti struktúrába.

1945 után a hagyományos alapokon újjászerveződő szakszervezeti mozgalom egységét az új helyzetben is sikerült megőrizni. A szociáldemokrata és a kommunista párt 1944. októberi megállapodása a szakszervezeti mozgalomra vonatkozóan azt szögezte le, hogy meg kell őrizni az egységet, s ezért a kommunista vezetés „lemond saját szakszervezetek szervezéséről”, viszont a vezetőségekben pozíciót kér magának. A fő szervezési elv az volt, hogy hagyományos alapokon kell a szakmai szervezeteket újjáalakítani, s a munkáspártokhoz tartozó tagok egységes szervezetben tevékenykedjenek. Ezt akceptálták a munkáspártok illetékes vezetői is, amikor tudomásul vették a szakszervezetek önállóságát, autonómiáját, rájuk bízták a döntéshozatal jogát. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a pártok lemondtak volna befolyásuk érvényesítéséről, s azt sem, hogy a gyakorlatban az elvek maradéktalanul megvalósultak volna.

A szakszervezetek újraindulásakor vita alakult ki a szervezeti formákról is: szakmai vagy iparági szervezkedés legyen-e? Az MKP az iparágira való azonnali áttérést szorgalmazta, ami azt jelentette, hogy a dolgozók sorait egyébként valóban megosztó több mint félszáz szakmai tömörülésből – a rokon szakmák egyesítésével – harmadannyi szövetséget kell kialakítani, s nagy, iparágak szerinti szervezeteket létrehozni. A vezetők és a tagok igen nagy ellenállása miatt a kommunisták elálltak az ötlettől, s a témát csak 1947-ben hozták elő ismét. A háború utáni igen súlyos gazdasági helyzetben a szakmai szervezkedés a legprogresszívabb, leghatékonyabb működési forma volt, emberközeli maradt.

A kommunista–szociáldemokrata eszmei, politikai befolyás alatt működő, ám szervezetileg önálló és független szakszervezetek a magyar társadalom leggyorsabban, legdinamikusabban növekvő szervezeti lettek. (1945 végére 50 szakszervezetben mintegy 851 ezer tag tömörült, míg májusban alig a fele volt a tagok létszáma.)

Az SZDP és a szakszervezetek kapcsolatrendszere megváltozott, a szakszervezetek már nem működtek többé kizárólag az SZDP befolyása alatt. A pártnak osztoznia kellett az MKP-val, s ez később sem ment konfliktusok nélkül. Az SZDP lényegében három vonalon biztosította befolyását a munkásságra: a szakszervezeti pozíción, az új munkásszervezeteken, az üzemi bizottságokon és az üzemi pártcsoportokon keresztül.

A szakszervezetek életébe végtére is mindkét párt közvetlenül beavatkozott. S bár az egységet szervezetileg sikerült létrehozni, az évek során a két pártra, két szárnyra szakadás de facto megtörtént, s a többségért folyó harc állandó konfliktus forrásává lett.

Járható út persze a paritás elvének konzekvens és szigorú érvényre juttatása lett volna, ha a szakszervezeteket mindkét fél a közös munka terepének, a munkáspártok politikáját előrevivő tömegszervezetnek és nem a vetélkedés színterének tekintette volna. A szociáldemokrata párt hosszabb ideig ragaszkodott a paritás elvéhez, a szakszervezeteket az új társadalom építésében mintegy harmadik pillérnek tekintette. Elvük volt, hogy a politikai mozgalmat képviseljék a pártok, a szociális és a munkaviszonybeli kérdéseket pedig a szakszervezetek – azaz ez utóbbiak a politikától is függetlenítsék magukat, legalábbis a napi munkáspárti harcoktól.

A két felfogás közötti huzavona, harc 1945 és 1947 vége között változó erősséggel és sikerrel folyt, majd a politikai intézményrendszer átalakításának napirendre kerülésével együtt az MKP megkezdte az iparági szervezkedésre való áttérés előkészítését.

A megindult tisztogatás érintette a szakszervezeti vezető elitet is, tucatjával zárták ki a pártból, mondatták le választott szakszervezeti funkcióikból a szociáldemokratákat. A magyar munkásmozgalmat nemcsak az SZDP-től, hanem a szociáldemokrata szakszervezetektől is megfosztották.

Lábjegyzet:

1 Gárdos Mariska (1885–1973) 1904-ig Grünfeld, majd Pintér Györgyné politikus, író, 1900-tól az MSZDP tagja. A No~munkás című lap szerkesztője, a Népszava és a Szocializmus munkatársa. 1945-től az MKP tagja, a Magyar Nők Demokratikus Szövetségének alapító elnöke. (l. Révai Új lexikona, Szekszárd, 2001. VIII.kötet)

2 Lásd errő részletesen Kaba Eszter: „...nagyjából és általánosan harcoltunk mindenért” Munkásnőegylet a századforduló Magyarországán. Múltunk, 2008/2. sz.8 –18. o.

3 Kelecsényi György: Szózat a no~khöz. Népszava könyvkereskedése, Budapest, 1903.

4 Lásd erről Bresztovszky Ede: Női munka, gyermekmunka és munkabérek Magyarországon a háború alatt. Szakszervezeti Értesítő, 1916. december, 69–72. o.

5 Lásd. erről Buchingerné Ladányi Szeréna: Néhány feljegyzés a magyarországi munkásnők helyzetéről. Nőmunkás, 1913. június 15., 8–10. o. Ladányi Szeréna (1884–1940) politikus, testvére Ladányi Ármin, férje Buchinger Manó szociáldemokrata politikusok. Az Országos Nőszervező Bizottság megszervezője, a Budapesti Nőbizottság alapító elnöke. Magyarországon a nemzetközi nőnap első szónoka volt 1914. március 8-án. Az MSZDP fo~titkárságának egyik vezetője, a magyarországi gyermekbarát mozgalom irányítója. (Révai Új Lexikona, Szekszárd, 2004. XIII.kötet)

6 1920 februárjában elhangzott Müller Ernőné, az első magyarországi női képviselőjelölt programbeszéde, melyről a Nőmunkás is tudósít (Nőmunkás, 1920. február 1., 3. o.) Müller Ernőné – Singer Irén – (1890–1964) varrónő, az MSZDP titkára, MSZDP Országos Nőszervező Bizottságának tagja. 1921-től férjével a Szovjetunióban élt 1955-ös hazatéréséig.

7 Lásd a Nőmunkás 1906. október 14-i számában a cselédsorsról írt cikket (3.oldal), ahol egy szakácsnő panaszát a munkaadójával szemben az egyesület ügyésze, dr. Ladányi Ármin képviselte!