2017. augusztus 19.

A szocialista állam

Szerző: Bihari Mihály

A marxizmus–leninizmus elmélete az államról és a kommunista pártról, keletkezésük idején kétségtelenül nagy hatású tételek voltak. A kommunista pártok azonban hatalomra kerülésük után szinte minden elméleti tételt és állítást félretettek. Annak a hatalmi rendszernek, melyet a diktatórikus szocialista társadalmak létrehoztak, a gyakorlatban nem sok köze volt az elméleti tételekhez.

A marxista történelem- és társadalomszemlélet első átfogó kifejtését Marx és Engels 1845–1846 során közösen írt munkájában, a Német ideológiában találjuk meg. Ebben összefoglalták felfogásukat az emberi társadalom fejlődéséről, a társadalom alapvető összefüggéseiről, a termelőerők és termelési viszonyok dialektikus egymásra hatásáról.

Az elmélet fejlődése
A társadalom materialista felfogása új módon vetette fel az állam társadalmi szerepének vizsgálatát. Hegel államfelfogását bírálva Marx a következőt írja: lehetetlen megérteni az elvont eszme fejlődéséből az állami, jogi, politikai intézményeket és azok fejlődését. Mindezeket csak a társadalomban létező reális alap (a társadalmi viszonyok összessége) vizsgálatával együtt érthetjük meg. Minden társadalomban létezik egy valóságos alap, amelyen a társadalom politikai, jogi, állami intézményei felépülnek. Az állam a társadalomban ”önálló formát ölt, különválva a valóságos egyéni és közérdektől, s ugyanakkor illuzórikus közösségként [...] a munkamegosztás által már meghatározott osztályok reális alapján” uralkodik. Ebből következik, hogy ”minden uralomra törekvő osztálynak, még ha uralma – mint a proletariátus esetében – az egész társadalmi forma és általában az uralom megszüntetését tételezi fel, először a politikai hatalmat kell megszereznie, hogy saját érdekét ismét általánosként tüntethesse fel”.

Az 1848 elején kiadott Kommunista kiáltványban Marx és Engels a politikai hatalom megszerzését jelölik meg a proletariátus legfontosabb feladataként a társadalmi forradalom menetében, s ”minthogy a proletariátusnak mindenekelőtt a politikai hatalmat kell meghódítania, a nemzet vezető osztályává kell emelkednie”. A politikai hatalom lényegében ”valamely osztálynak egy más osztály elnyomására szolgáló szervezett hatalma”. Ennek a hatalomnak a formája és megvalósítója az állam. Mindebből következik, hogy a kommunisták legközelebbi célja ”a proletariátus osztállyá alakítása, a burzsoá uralom megdöntése, a politikai hatalom meghódítása a proletariátus által”. A proletariátus a forradalom útján uralkodó osztállyá teszi magát, és mint uralkodó osztály a régi termelési viszonyokat erőszakkal megszünteti.

A proletariátusnak szüksége van tehát az államhatalomra, a hatalom központosított szervezetére, az erőszak szervezetére. ”Az állam, azaz az uralkodó osztállyá szervezett proletariátus” biztosítja a kizsákmányolók ellenállásának elnyomását és a lakosság tömegeinek vezetését a szocialista gazdasági berendezkedésben.

Marx a konkrét történelmi folyamatok, különösen az 1848–1851-es franciaországi forradalmi események elemzése kapcsán jutott a Kommunista kiáltvány általános megállapításain túlmenő következtetésekre: az államgépezetet – írja a Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája című munkájában – ”minden forradalmi átalakulás tökéletesítette, ahelyett, hogy szétzúzta volna”. Ezért a proletariátus nem veheti egyszerűen birtokába a burzsoá államgépezetet, hanem azt ”szét kell zúznia”.

A proletárdiktatúra kifejezés mint a kapitalizmust követő szocialista társadalom politikai hatalmának megjelölése Marx egy 1852-ben (Weydemeyerhez) írott levelében jelenik meg először. Ebben kimutatta, hogy ”1. az osztályok létezése csak a termelés fejlődésének meghatározott történelmi szakaszaihoz van kötve; 2. az osztályharc szükségszerűen a proletariátus diktatúrájához vezet; 3. maga ez a diktatúra csak átmenet az összes osztályok megszüntetéséhez és az osztály nélküli társadalomhoz”.

A marxi államelmélet fejlődésében az 1871-es párizsi kommün tapasztalatainak elméleti elemzése jelenti a következő lépést. A Kommunista kiáltvány programját néhol meg kell változtatni – írja Marx a Polgárháború Franciaországban című művében –, mert az helyenként elavult: ”a kommün bebizonyította, hogy a munkásosztály nem veheti egyszerűen birtokába a kész államgépezetet, hogy azt saját céljaira működésbe hozza”, hanem szét kell zúzni, és helyette a proletárdiktatúra politikai hatalmát megtestesítő kommün típusú államot kell létrehozni.

Lenin két területen egészítette ki a szocialista államra és politikai mechanizmusra vonatkozó marxista elméletet: az egyik a proletárpárt szerepének elemzése, a másik a demokratikus centralizmus elvének kidolgozása.

Az új típusú proletárpárt létrejötte a sajátos oroszországi viszonyok között ment végbe az 1890-es évektől lényegileg 1906-ig. Lenin az orosz proletariátus legfontosabb feladatának az egységes forradalmi párt megteremtését jelölte meg ebben az időben. Álláspontja az volt, hogy világosan tisztázni kell a párt céljait és feladatait, szilárd ideológiai egységet kell teremteni, majd létre kell hozni a proletariátus egységes, centralizált marxista pártját. Az Egy lépés előre, két lépés hátra című munkájában Lenin rámutatott arra, hogy a párt csak akkor lesz erős és egybeforrott szervezet, ha a centralizmus elvei alapján épül fel, vagyis: egységes szervezeti szabályzat alapján épül fel és dolgozik; a pártot egységes központból vezetik; a pártban egységes fegyelem van; s a kisebbség aláveti magát a többségnek, az alsóbb szervek pedig a felsőbb szerveknek. Lenin úgy ítélte meg, hogy az akkor még illegalitásban működő párt legálissá válásakor a pártszerveknek már a demokratikus centralizmus alapján kell felépülniük és működniük.

Az 1905-ös forradalom idején összeült kongresszus határozatában szerepelt először kifejtett és pontosan megfogalmazott formában a demokratikus centralizmus elve, a következőképpen: a párt minden vezető szervét – a legfelsőtől a legalsókig – választják; a párt vezető szervei a pártszervezeteik előtt rendszeres időközökben beszámolnak tevékenységükről; a pártban szigorú pártfegyelem van, s a kisebbség aláveti magát a többségnek; a felsőbb szervek határozatai feltétlenül kötelezőek az alsóbb szervekre és minden párttagra.

A demokratikus centralizmus elve alapján felépülő proletárpártnak vezető szerepet kell játszania a proletárforradalomban és a proletárforradalom győzelme után a proletárdiktatúra vezetésében – állapította meg Lenin a marxista államelméletet összefoglaló Állam és forradalom című művében. ”A marxizmus a munkáspárt nevelésével a proletariátus élcsapatát neveli, amely meg tudja ragadni a hatalmat és el tudja vezetni az egész népet a szocializmushoz, tudja irányítani és szervezni az új rendet, az összes dolgozók és kizsákmányoltak tanítója, vezetője, vezére tud lenni társadalmi életüknek a burzsoázia nélküli és a burzsoázia ellenére való berendezésében.”

Lenin az októberi forradalom győzelme után sok tekintetben módosította álláspontját az államról és annak szerepéről: a burzsoá állam egyes intézményei (nyilvántartó, technikai-igazgatási apparátus) a szocializmus keretei között is felhasználhatók és átvehetők; az állami igazgatási feladatok nem egyszerűsödnek le annyira – mint ahogy korábban gondolta –, hogy általános ismeretek birtokában bárki elvégezhesse azokat, hanem szakmailag jól képzett igazgatási apparátusra van szükség; a szocialista állam is ”bürokratikus” állam, magán hordja a bürokratikus szervezetek egyes sajátosságait; harcolni kell a bürokratizmus, a közigazgatás módszereinek elburjánzása ellen, biztosítani kell az állami munka nyilvánosságát, a munkásellenőrzés rendszerének a kiépítését és állandó megvalósulását; a szocialista társadalom hatalmi hierarchiájának élén a proletariátus pártja áll, amelyen keresztül a munkásosztály hatalma megvalósul; s ebben a politikai-hatalmi hierarchiában az államapparátus a proletariátus hatalomgyakorlásának az eszköze.

Lenin halála után, de különösen 1935 után jelentős torzulások következtek be a szovjet államrendszerben. Sztálin felfogása szerint az ”állam elhalása az állam erősítésén keresztül valósul meg”. Az állam- és a pártszervek működésében a centralizmus vált uralkodóvá, a demokratizmus háttérbe szorulása eltorzította a viszonyt a párt és a párttagok, a tömegek, valamint az állam és a tömegek között. Kialakult a világtörténelem egyik legelnyomóbb hatalmi gépezete, egy totalitáriánus diktatúra, amelynek hatalmi rendszerében a párt- és az állami, valamint a katonai és az elnyomó szervezetek összefonódtak, és ez a társadalom totális kiszolgáltatottságához vezetett.

A bolsevik típusú kommunista párt
A bolsevik típusú kommunista pártok komplex politikai-szociológiai képződmények. Olyan politikai intézmények, melyek összetevői: szervezeti rendszerük, ideológiájuk, sajátos politikai ethoszuk és értékeik, politikai kultúrájuk, szerveződési elveik, speciális rekrutációs rendszerük, működési módjuk, a tolerált és az elvárt magatartások, az objektiválódott státusok, a szerepelvárások és a normák összessége.

A bolsevik típusú kommunista pártok szociológiai jellemzői a következők:
1. Élcsapat – I – A párt nem pusztán azonos ideológiát elfogadó emberek összességének, hanem élcsapatnak és az egyedül tudományos politikai világnézet hordozójának tekinti magát, s ezzel az átlagemberek, a munkásosztály és a társadalom fölé helyezi önmagát. Elitpárt jellege nem abból adódik, hogy tagjai sajátos vagyoni, műveltségi, származási előnyökkel, esetleg hatalmi pozíciókkal rendelkeznek (mint a parlamenti, műveltségi, hivatásrendi, származási elitpártok), hanem ideológiai elitpárt jellegéből, mely felsőbbségtudatot és egy intellektuális jellegű magasabbrendűségi érzést ad tagjainak. Ez az ideológiai élcsapat és elitpárt önkép, pozitív autosztereotípia akkor is áthatja a tagokat – és főleg a párt vezetőit –, ha a társadalom többi tagja, valamint más pártok tagjai egyáltalán nem ismerik el sem élcsapat, sem kiváltságos ideológiai elitpárt jellegét (negatív heterosztereotípia). A bolsevik pártöntudat az élcsapat és az ideológiai elitpárt visszaigazolását és legitimációját nem mástól, nem a társadalomtól várja. Az élcsapat tételezés megkérdőjelezhetetlensége a párt hatalomra jutása után önmagában hordozza igazolását – legalábbis a tételezők számára.

2. Kizárólagosságigény – I – Az élcsapat és ideológiai elitpárt önképe lényegileg három irányú kizárólagossági igényen alapszik:
a) kizárólag a bolsevik típusú kommunista pártoknak van tudományosan megalapozott és adekvát ideológiájuk, valamint
b) tudományosan megalapozott és egyedül helyes társadalom-, ember- és természetfilozófiájuk, tudományos rendszerük. Ennek birtokában elvileg és gyakorlatilag is minden tudományos igazság mércéje a pártideológiába és a pártfilozófiába ültetett magyarázó rendszer és kritériumok rendszere,
c) mindezek ismeretében a bolsevik típusú kommunista párt az egyedül igazán hivatott politikai szervezet a hatalom birtoklására és gyakorlására. Minden politikai szövetség, más politikát és ideológiát valló párttal vagy szervezettel kötött koalíció csak kényszerűségből tett időleges engedmény, amelynek a politikai hatalom kizárólagos, monopolisztikus és megváltoztathatatlan birtoklásához kell vezetnie.

E hármas kizárólagosságigény mellett az ideológia szükségszerűen dogmák rendszerévé merevedett, amelyet azonban a mindenkori pártvezetés ”rugalmasan interpretált” a ”konkrét helyzet konkrét elemzése” során.

3. Messianisztikus küldetéstudat – I – A bolsevik típusú kommunista pártok a hatalom kizárólagos birtoklása előtt mindenhol egy jól szervezett kisebbség pártjai voltak. A szigorúan hierarchizált, szorosan szervezett és magabiztos öntudatú pártok a többséggel (még a túlnyomó többséggel) szemben is vállalták történelmi ”messianisztikus küldetésüket”. Az ideológiai elitpárt felsőbbrendűségi tudata, valamint a messianisztikus küldetés és elhivatottság vállalása a többséggel – akár saját osztálybázisukkal – szemben is, nemhogy csökkentette volna elméleti és politikai magabiztosságukat, hanem a történelmi hősiesség pátoszát kölcsönözte minden párttagnak a még felvilágosításra váró többséggel szemben. Végül is a többség szembenállása csak mennyiségi és időbeni kérdésnek tűnt számukra, hiszen azt vallották, hogy előbb-utóbb mindenkinek el kell jutnia az egyedül adekvát ideológiához és tudományos világnézethez. Minden csak helyesen megválasztott, célzott propaganda, átnevelés és felvilágosítás kérdése.

4. Ideológiai fölénytudat – I – A lenini tétel szerint a munkásosztály a maga spontán politikai szerveződése révén nem juthat el az élcsapat által hordozott tudományos politikai világnézethez, ezért a munkásosztály adekvát politikai tudatát a párt mint élcsapat ”kívülről kell, hogy bevigye” a munkásosztályba. A ”magában való” munkásosztály ”magáért való” osztállyá szerveződése csak a párt közvetítésével történhet meg. A hatalomra kerülés után sem szűnik meg az állandó felvilágosító tevékenység: az új generációkkal, az élcsapathoz képest mindenkor elmaradott munkásosztállyal és társadalommal kapcsolatosan állandósul a politikai felvilágosító és agitációs feladat. Az intellektuális és ideológiai fölény tudata eleve hierarchikus viszonyt hoz létre a párt és a munkásosztály, a párt és a többi párt, a párt és a többi politikai mozgalom (vö. a szakszervezet, az ifjúsági szervezet csak előiskolája lehet a pártnak), a párt és a társadalom között.

5. Omnipotens és omnikompetens önkép – I – A bolsevik típusú politikai pártok ideológiája és politikai gyakorlata implicite – olykor explicit megfogalmazásában is – tartalmaz egyfajta omnipotens és omnikompetens önképet. Ez az önkép a ”történelmi szolgálatként” vállalt politikai szerepből, az előző jellemző vonásokból, továbbá az abszolutizált politikai voluntarizmusból adódik. Az egyetlen párt politikai akaratának ”szertelenné válását” biztosította az összes többi politikai ”akarat” kizárása a politikai életből. A párt mindenféle politikai feladat, konfliktus megoldását felvállalta és mindenhez értőnek tartotta önmagát.

6. Demokratikus centralizmus – I – A bolsevik típusú kommunista pártok egyik legfontosabb megkülönböztető jegye a demokratikus centralizmus mint szervezeti és működési elv (erről korábban szó volt).

7. Hatalomkoncentráció – I – A hatalomra került bolsevik típusú politikai pártok mindenhol a hatalomkoncentráció szerveivé váltak, és összekapcsolták, illetve a szervezeti csúcsokon egymásba csúsztatták a párt-, a szakszervezeti, az állami képviseleti, az államigazgatási és a katonai-védelmi szervezeti pozíciókat, valamint a döntési jogköröket.

A hatalom koncentrálása egycentrumúvá változtatta a politikai rendszert, amelyen a politikai bürokrácia belső, lappangó pluralitása sem változtatott. Az egycentrumú hatalomkoncentráció társadalmi méretekben egy kizárólagosan birtokolt, monopolisztikus hatalmi blokk kialakulásához és történelmi intézményesüléshez vezetett.

8. Karizmatikus hit – I – A bolsevik típusú kommunista pártok jellemzője egyfajta szervezeti karizmatikus hit és meggyőződés, amely azután átszármaztatás révén perszonifikálódott a mindenkori pártvezető/vezetők személyében.

A karizmatikus vezető különleges és rendkívüli tulajdonságaiba vetett hit a bolsevik mozgalomban elsődlegesen nem konkrét személyre, hanem magára a pártra vonatkozott. A párt a munkásosztály ”legféltettebb kincse”; egyedül a párt képes és hivatott a bonyolult társadalmi, történelmi, politikai viszonyok között eligazodni, a helyes megoldásokat megtalálni; egyedül és kizárólag a párt hivatott a társadalom vezetésére; a párt élcsapat; a párt a munkásosztály ”megtestesült öntudata” (Lukács György); a pártnak feltétlenül igaza van az egyes párttagokkal szemben; a párt nélkül nincs szocializmus; a párt vezető szerepének érvényesülése nélkül a kommunista társadalomhoz nem lehet eljutni – állították. A párt e tételezések következtében levált a konkrét párttagokról, föléjük nőtt. A párttagoktól elválasztott és tőlük függetlenedett párt lett a szocialista politikai mozgalom összes pozitív tulajdonságának összegzője és megtestesítője.

A párt tagjai is különleges emberek, élcsapatot alkotnak. A pártot a társadalomból a társadalom fölé emelő és hierarchizáló szintek és szakaszok a következők: a párttag különleges ember az átlagemberhez képest; a párt maga élcsapat a munkásosztályhoz képest; a párt az élcsapat tagjaihoz képest is különböző minőség és magasabb rendű entitás; a pártvezetés az élcsapat vezető ereje.

Maga a pártvezetés is a pártra mint tőle elkülönült, magasabb rendű minőségre hivatkozott saját döntéseinek meghozatala, a hatalom gyakorlása során. A párt így emelkedett a társadalom és a párttagság, továbbá a pártvezetés fölé mint senki más által nem hordozott politikai-ideológiai-tudományos készségek és képességek hordozója, rendkívüli tulajdonságok egyedüli megtestesítője. A párt karizmájának elismerése, elfogadása, de legalábbis megkérdőjelezhetetlensége adta a párt vezető-irányító szerepének a legitimációját.

A karizmatikus párt hatalma (hatalomra kerülése után) tradicionális uralommá alakult át, de a tradicionális jellegű uralmat konkrétan megtestesítők véges létével szemben a pártkarizma állandó maradt. Az állandósított pártkarizmából a mindenkori vezetőre, a vezetők kiváltságos rétegére átszármazott az intézményi karizma, és ők személyesítették meg a párt szervezeti karizmáját.

9. Kíméletlen célratörés – I – A bolsevik típusú kommunista pártok ideológiájukban elfogadják az erkölcsi értékek és normák érvényességét. Ezzel szemben a politikai gyakorlat hosszú időszakon keresztül mindenféle morális kötöttségtől megszabadította önmagát. A politikai gyakorlatban hosszú időn át a ”cél szentesíti az eszköz” elvet alkalmazták.

A bolsevik típusú kommunista pártok súlyos erkölcsi dilemmája a demokrácia és a diktatúra viszonya és a közöttük való választás volt: a politikai értékek és etika alapján elfogadható-e az az alapállás és gyakorlat, mely szerint minden kedvező alkalmat ki kell használni, s ha kell, a diktatúra, a kíméletlen elnyomás, akár a terror eszközeit is alkalmazva haladni a cél, a szocializmus felé, vagy csak a demokrácia eszközeivel és rendszerének felhasználásával szabad a célt megvalósítani. Végső válaszuk az volt, hogy a magasztos cél érdekében a terror, az elnyomás eszközeit is szabad, sőt kell alkalmazni.

10. A jogrendszertől függetlenülő szervezet – I – A párt lényegileg az alkotmányos jogrendszer keretein felül lévő és működő szervezet volt. A párt uralta az alkotmányos jogi rendszert azáltal, hogy valóságos, bár informális törvény- és jogszabályalkotó szerepet játszott. Minden fontosabb jogszabályt az országgyűlési vagy kormányzati vita előtt a párt vezető szervei megtárgyaltak, először általánosságban, majd ismételten a konkrét és részletes jogszabálytervezeteket. Ezt követően a jogszabálytervezeteket a nyilvános társadalmi, szakmai vagy országgyűlési viták ellenére sem változtatták meg, ha a vezető pártszervek nem járultak hozzá.

11. Nemzetköziség – I – A bolsevista típusú kommunista pártok szociológiai karakterét jelentősen meghatározta az, hogy több mint húsz éven keresztül szervezetileg is nemzetközi pártként, illetve a nemzetközi kommunista szervezet (a Kommunista Internacionálé) nemzeti osztagaiként működtek.

12. A felülről történő kinevezés mechanizmusa – I – A párt karakterét alapvetően meghatározta a vezető pozíciókban és testületekben érvényesülő felülről történő kinevezés mechanizmusa, a személyi-vezetői rotáció és megújulás hiánya, illetve teljesen esetleges volta.

Az állampárt
Az állampárt a kelet-közép-európai diktatórikus szocializmusok hatalmi rendszere, intézményesült hatalmi gépezete volt. Először az ázsiai államszocializmusban alakult ki 1917 után. Az ázsiai államdespotizmus hatalmi rendszere, mentalitása, szervezeti és működési mintái ötvöződtek a bolsevik típusú kommunista párttal. A szovjet típusú államszocializmusban egyrészről a történelmileg örökölt hatalomszerveződési és működtetési minták, módszerek és mentalitások, másrészről a bolsevik típusú pártszervezet mint új párttípus és hatalmi koncentráció, harmadrészt a lényegileg 1917 és 1932 közötti másfél évtizedben kiépült államszervezet csúsztak össze, hatották át és alakították kölcsönösen egymást. Ez a hatalmi képződmény egy történeti és egy teljesen új elemből ötvöződött össze, nem előre megfontolt és tudatos hatalmi rendszerépítés eredményeként, hanem a sajátos szovjet-orosz külső és belső körülmények között jött létre.

A bolsevik vezetők ugyan ismerték – elsősorban Lenin Állam és forradalom című ismertető és összegző műve alapján – Marx elképzeléseit a proletárdiktatúra funkcióit megvalósító államról, melyet Marx a párizsi kommün alapján ”kommün típusú államnak” nevezett, de a szocialista államszervezet kiépítésére és működésére ennek az elméletileg elképzelt államképnek sok hatása nem volt. Marx elképzelése szerint a proletárdiktatúra állama alulról felfelé építkező, a hatalom megosztásával szemben a hatalom egységét megvalósító államszervezet lett volna. A kommünök autonóm rendszerére épülő föderalisztikus államszervezetet kívánta összeegyeztetni a hatalomkoncentrációt megvalósító kommünökkel, ami nyilvánvaló képtelenség, mert olyan mértékű koncentrált hatalom, amilyent Marx a kommünöknek szánt, csak centrális hatalmi koncentráció mellett érvényesülhetett – miként azt a történelmi példák később tanúsították is –, s ezért a kommün, a szovjetek, a tanácsok autonómiája értelemszerűen soha nem érvényesült.

Marxnak az államra vonatkozó ideologikus elképzeléseit Leninnek a pártra mint hatalmi szervezetre vonatkozó elképzelései egészítették ki. Lenin a Mi a teendő című művében ún. ”szorosan szervezett”, a demokratikus centralizmus elve alapján felépülő pártot rajzolt fel, és az Oroszországi Szociáldemokrata (bolsevik) Párt fokozatosan olyanná is formálódott. Ez a ”szorosan szervezett” kisebbségi párt példátlan történelmi és politikai sikert ért el a hatalom megragadásával, majd megtartásával.

Az 1917 utáni történelmi fejlődés eredményeként a Marx által elképzelt egységes, koncentrált államhatalom, amely egyedül képes a proletárdiktatúra funkcióit teljesíteni, összecsúszott a lenini elképzeléseken alapuló bolsevik típusú párttal. A Marx által az állami szervezetre elgondolt egységes és koncentrált hatalmat végül is a bolsevik párt birtokolta és gyakorolta.

Az így kialakult állampárt példátlanul sikeresnek bizonyult a hatalom megtartása, a politikai ellenfelek háttérbe szorítása, majd kiiktatása során. A világtörténelem talán legkoncentráltabb hatalmi rendszere jött létre, amelynek a marxi ideologikus történelem- és társadalommagyarázatból eredően példátlan történelmi funkciója volt a társadalmi viszonyok totális átalakítása során.

Az elméleti zavar abból eredt, hogy Marx a legfejlettebb kapitalista országokban viszonylag egy időben lejátszódó folyamatként képzelte el a szocialista világforradalmat, ám az Európa legfejletlenebb, ázsiai elemekkel átitatott országában, Oroszországban indult el. Az ázsiai államszocializmus fennmaradása, ”történelmi sikere” – a Marxot revideáló lenini tétel: a szocializmus felépíthető egy országban is – olyan ”történelmi sikertudatot” adott a rendszert működtetők számára, amely példátlanul erős igazoló-legitimáló szerepet játszott az állampárt mint hatalmi gépezet elfogadásában. A kommunisták számára ez a hatalmi rendszer és gépezet jelentette az addigi sikerek legfontosabb eszközét (s ez igaz is), és ez a gépezet volt az egyetlen garanciája annak, hogy a szocializmus fennmarad és győzedelmeskedik a világon.

A másfél évtized alatt kialakult és intézményesült ázsiai állampárt szerkezetéből és belső mentalitásából fakadt a személyi kultusz igénye. A sztálini személyi kultusz tehát egy példátlanul koncentrált, példátlan történelmi küldetéstudattal átitatott hatalmi rendszer objektív igényének felelt meg. A személyi kultusz a diktatórikus hatalomkoncentráció adekvát formája volt, nem pedig lényege vagy előidézője. Az állampárt ”szervezeti karizmáját” a mindenkori diktátor személyesítette és jelenítette meg.

A szovjet birodalom a koncentrált állampárti hatalmi rendszert és diktatúrát, valamint annak személyi kultuszos formáját kényszerítette rá 1945 után a szovjet csapatok által megszállt kelet-közép-európai országokra. Ezen országok eltérő politikai-történelmi kultúrája, Európához kötődése, egymástól is eltérő tradícióik módosították ugyan az ázsiai államdespotizmus hatalmi rendszerét, az állampártot, de a lényegi elemeket kénytelenek voltak átvenni, s egy nemzetközi rendszerré szélesedett diktatúra részelemévé, alrendszerévé alakultak át.

Az állampárt szociológiai karaktere
Az állampárt mindkét összetevője – az állam és a bolsevik típusú párt – deformálódott, egymásra hatásuk és egymásba csúszásuk pedig egy sajátos hatalmi rendszer kiépülését eredményezte.

Az államrendszerben a végrehajtó hatalom és annak bürokráciája vált domináns elemmé, azon belül is a katonai és a rendőri erőszak-apparátus hatalmi túlsúlya érvényesült. Az államszervezetben a végrehajtó bürokrácia és a militarista szervezeti rendszer uralkodott, a kommunista pártban pedig a pártbürokrácia hatalma és ideológiai uralma (ideokrácia) érvényesült.

Az állampárt e két hatalmi alrendszert és összetevőit ötvözte magában: az államigazgatási és a militarista bürokráciát, valamint a pártbürokráciát és az ideokráciát. Ez a négy fő hatalmi elem és szerveződési elv azután szétválaszthatatlan hatalmi rendszerré olvadt össze, kialakítva sajátos hatalmi intézményeit, szervezeti megoldásait, jogi, politikai normarendszerét, sajátos politikai szerepeit, valamint a szerepelvárásoknak megfelelő szerepteljesítéseket, egyfajta ideológiai metanyelvet, szókincset, viselkedési stílusokat, érvkészletet, mentalitásokat, politikai kultúrát. Az állampárt etatizált párthatalmat és pártosodott állami hatalomkoncentrációt valósított meg. Az etatizált párt és a (bolsevik típusú) pártosodott állam domináns hatalmi összetevői: az ideokrácia, a pártbürokrácia, a militarista és az államigazgatási bürokrácia.

A pártosodott állam állami funkcióinak elvégzésére, az államosodott párt pedig pártfunkcióinak ellátására előbb-utóbb alkalmatlanná vált. Viszont példátlanul alkalmas volt a hatalom megtartására: kizárólagos hatalmának a legcsekélyebb kétségbevonását sem tűrte el. A szocialista állampárti diktatúrák nemzetközi rendszere és nemzeti rendszereik egyaránt megdönthetetlennek tűntek.

Reális alternatíva évtizedeken keresztül csak az állampárt despotikus jellegének (a totális kiszolgáltatottságnak és a politikai élet tömeges méretű kriminalizálódásának) az enyhítése volt, a despotizmust monopolisztikus diktatúrává, esetleg (miként Magyarországon) enyhített diktatúrává szelídítve. Ennek eszközei a párt- és állami szervezetek, valamint hatalmi folyamatok relatív elválasztása, az államigazgatás jogi-igazgatási szempontú racionalizálása, az ideokrácia erejének csökkentése, a bürokratikus pluralizmus megtűrése és a döntési folyamatokat befolyásoló szerepének elfogadtatása, a politikai ”érdekbeszámítás” erősítése, a párt ún. mozgalmi jellegének erősítése voltak.

Az állampárt szociológiai jellemzőit 6 főbb ismérvvel írhatjuk le:
1. Monopolisztikus hatalomgyakorlás – I – Az állampárt egyeduralmi-monokratikus hatalmi struktúrát épített ki, kizárva minden más szervezett és intézményes politikai erőt vagy tényezőt a hatalom birtoklásából. A hatalom koncentrációja megakadályozta a hatalom pluralitását, a valódi alternatívák felvethetőségét és képviseletét. Belső hatalmi harcok, klikkek és érdekcsoportok természetesen voltak, de ezek intézményes és alternatívát képviselő politikai erőkké nem válhattak.

2. Az állami-közhatalmi funkciók közvetlen gyakorlása – I – A versengő többpártrendszerekben is minden párt megpróbálja, a kormányzó párt/pártok pedig meg is teszik, hogy befolyásolják az állami szervek – elsősorban az államigazgatási apparátus – tevékenységét. A többi párt léte és ellensúlyozó hatása azonban megakadályozza az államigazgatás kisajátítását és teljes körű hozzárendelését valamely párthoz. Az állampárt mint egyedül uralkodó párt nemcsak befolyásolta az állami szervek tevékenységét, hanem kisajátította azok döntéshozói, hatalmi jogkörét.

Az állampárt vezető szervei és testületei közvetlenül birtokolták és gyakorolták az állami közhatalmi jogosítványokat:
a) A párt vezetői közvetlenül, a kormányzati szervekkel összefonódva, de az összefonódáson belül domináns hatalmi tényezőként gyakorolták a klasszikus kormányzati, miniszteriális és helyi közigazgatási funkciókat.
b) Az állampárt jogalkotó hatalom volt. Szociológiai értelemben a jogalkotói akarat és döntéshozatal szervezete a központi pártbürokrácia volt, s nem az állami jogalkotó szervek.
c) Az állampárt közvetlenül birtokolta azokat a redisztribútori bürokratikus tulajdonosi jogosítványokat, amelyekkel meghatározta a gazdasági újratermelési folyamatokat. Az állampárt bürokráciája ideológiai tételek, célkitűzések és megfontolások alapján döntött a gazdasági-termelési folyamatokról, egyértelműen uralkodva a vállalati gazdaságirányító bürokrácia felett.

3. A párt- és állami pozíciók egymásba csúszása – I – Az állampárt hatalmi struktúrájában a párt- és az állami pozíciók szétválaszthatatlanul egymásba csúsztak. Intézményes mechanizmussá vált az, hogy a párt és az állami bürokrácia vezetői egyszerre töltöttek be párt- és állami irányító pozíciókat, kölcsönösen képviselték a pártot a pártvezetők, az államot az állami vezetők egymás szervezeteiben és testületeiben.

Az egymásba csúszott párt- és állami bürokrácia sajátos rekrutációs és mobilitási csatornákat, mechanizmusokat alakított ki. Az állami vezetők kétharmada a pártapparátusból került ki, egy idő után vissza is került oda.

4. Kinevezési jogok és kiváltságok – I – Az állampárt gyakorolta a nómenklaturális jogokat és kiváltságokat. A nómenklatúrába azok az állami, gazdasági, kulturális, tudományos stb. pozíciók tartoztak, amelyek betöltéséről a felettes vagy az azonos szintű pártszervezetek, testületek (Politikai Bizottság, titkárság, Központi Bizottság, helyi pártbizottságok, pártvégrehajtó-bizottságok) döntöttek. A nómenklaturális jogok jelentették a személyi függőségen alapuló állampárti hatalom legerősebb összetartó mechanizmusát és erejét. Formailag a nómenklaturális jogok a vezető pártszervezetek előzetes véleményezési, jóváhagyási és egyetértési jogosítványaiként jelentek meg.

5. Ideokratikus hatalom – I – Az állampárt ideokratikus hatalom volt, az általa hirdetett és egyedül üdvözítőnek elfogadott ideologikus társadalom- és jövőkép alapján hozta meg társadalomirányító és -formáló döntéseit. A társadalmi tudatot egyetlen ideológia uralta. Az iskolarendszer által közvetített tudástartalom ideológiailag meghatározott volt, a tudományos eredmények hirdethetőségét az ideológia már előzetesen cenzúrázta, korlátozta.

6. A társadalompolitikai szervezetek ”pártosítása” és ”etatizálása” – I – A szakszervezetek, az ifjúsági szervezetek, a Hazafias Népfront, a Béketanács, de minden más társadalompolitikai szervezet is ugyanannak az állampárti monolitikus hatalmi mechanizmusnak a részévé vált. A ”pártosított” és ”etatizált” társadalompolitikai szervezetek egyike-másika relatív önállóságra tett szert a hetvenes és nyolcvanas években, de független, autonóm szervezetté egyetlenegy sem válhatott a monolitikus-egypárti hatalmi struktúrában.

Összegezve megállapíthatjuk, hogy az állampárt a koncentrált állami bürokráciából és a bolsevik típusú kommunista pártok egyesüléséből alakult ki abban a szovjet típusú szocializmusban, amelyben tradicionálisan erősek voltak és fennmaradtak az ázsiai államdespotizmus elemei és politikai kultúrája. Az állampárti hatalmi rendszer évtizedeken keresztül (1948–1949-től az 1980-as évek végéig) nemzetközi hatalmi rendszerként működött. Az egyes országokban kialakult állampárti rendszerek – bár történelmileg változtak és egymáshoz képest is eltéréseket mutattak – alapvető karakterisztikus elemeiket tekintve azonosak voltak. A kelet-közép-európai állampártok eltérő módon szűntek meg az átmenet éveiben, de negyven-ötven éves működésük során kialakult mechanizmusaik még sokáig nyomot hagynak a posztkommunista országok fejlődésén.

A politikai rendszer főbb jellemzői Magyarországon
A magyar szocialista társadalom kialakulásának és fejlődésének első évtizedében (1949–1959) a gazdasági és a politikai rendszer viszonyában a politikai rendszer szinte végletekig fokozott elsődlegessége és meghatározó szerepe érvényesült, aminek részben eszköze, részben pedig következménye volt az, hogy – szemben a polgári demokratikus társadalmakkal – csupán a politikai rendszer felől épült ki a politikai döntések közvetítő mechanizmusa a gazdasági rendszer felé. Ez az egyoldalú közvetítés, a gazdasági rendszer és a politikai rendszer között a két társadalmi alrendszer olyan egymásba csúszását eredményezte, amelyben egyetlen integrációs elv érvényesült, a társadalmi reprodukciót egyetlen mechanizmus vezérelte: a politikai akarat. A társadalmi integrációnak, a gazdaság és a politika kapcsolatának ez a típusa kizárt mindenféle demokratikus közvetítő mechanizmust: a politikai döntések társadalmi kontrollját és befolyásolását, szervezeti és közösségi akaratok autonóm érvényesülését, az érdekek csoportérdekké integrálódását és politikai akaratként való kifejeződését.

A szocialista politikai rendszer főbb jellemzői a következők voltak Magyarországon:
1. Pártközpontú politikai rendszer
– I – A polgári társadalmakat jellemző államközpontú politikai rendszerrel szemben a szocialista társadalom politikai rendszere pártközpontú politikai rendszer volt, amelyben a kommunista párt került a társadalmat integráló és a társadalmi reprodukciót vezérlő hatalmi viszonyok központjába. Az állami szervek részben összefonódtak – különösen a központi hatalmi pozíciókban – a pártszervezetekkel, részben a hatalmi centrumból kikerülve elsősorban feladat-végrehajtó funkciót töltöttek be. A hagyományos állami képviseleti szervek önkormányzati funkcióikat elvesztették.

A 20. század történelme során az állandó és hivatásos szervezettel rendelkező tömegpártok (szervezeti tömegpártok), a ”szervezeti fegyver” bevezetésével és a politikának az ”utcára való kivitelével”, a ”politikai névtelenek” tömegerejének szervezésével és felhasználásával kinőttek az állami adminisztráció hatalma alól. Ez a ”kinövés” – a szocialista forradalmak esetében – a sajátos szervezeti, ideológiai és működési struktúrával rendelkező lenini típusú ”szorosan szervezett” pártok egyértelmű hatalmi felülkerekedését jelentette az állami szervekkel szemben. Ezt a történelmileg tudatosan vállalt szerepet a marxista–leninista pártok a ”párt vezető szerepe” formulával fejezték ki.

A politikai döntések tényleges birtoklása az államtól – olykor az állami szervekkel összefonódott – párttestületekre, politikai intézményekre tevődött át. A párt- és állami szervek összefonódása és egymásba csúszása az állami szervek önálló politikai arculatának az elvesztésével járt együtt.

Az állami szervek a politikai rendszer feladat-végrehajtó centrumába kerültek, míg a párt, a döntések tényleges birtoklása révén, a hatalmi centrumba. A pártnak azonban a hatalomgyakorlás szerteágazó és konkrét feladatainak ellátása során továbbra is szüksége volt a képzett, hivatásos államigazgatási szakapparátusra, a racionalizáltan működő igazgatási szervezetekre.

2. A párt kizárólagos hatalmi helyzete – I – A pártközpontú politikai rendszer hatalmi centrumában monopolisztikus hatalmi blokk alakult ki. Kizárólagos hatalmi helyzete következtében a párt megszűnt valódi pártként működni. Az önálló arculatukat és sajátos funkciójukat elvesztett társadalompolitikai szervezetek (szakszervezetek, ifjúsági szervezetek, a ”különbözőségekből egységet” létrehozó szövetségi szervezet, a népfront) ”fenntartása” – bizonyos látszatok megőrzése végett – a párt feladatává és érdekévé vált. Így alakult ki a szocialista társadalmak politikai rendszerére jellemző három szervezettípus: a ”szorosan szervezett” és kizárólagos hatalmi helyzetben levő uralkodó párt, a feladat-végrehajtó centrumban az állami szervek, valamint a társadalompolitikai szervezetek összessége, melyek központi vezető szerveiket és vezetőiket tekintve szervezetileg is összekapcsolódtak a párt vezető szerveivel (lásd a PB összetételét, melyben bizonyos szervezeti státusok kötelező tagságot jelentettek, de ez a területi párt- és pártvégrehajtó-bizottságoknál is érvényesült).

3. A döntési jogkörök erős vertikális és horizontális centralizációja – I – A politikai és gazdasági alrendszereket a hatáskörök erős központosítása kapcsolta össze.

4. Minden szférára kiterjedő erős szervezeti koncentráció – I – A politikai és a gazdasági centralizáció megállíthatatlannak tűnő szervezeti koncentrációval járt együtt, ami tovább erősítette az irányítás centralizációját. A szervezeti koncentráció a politikai szervezetek szintjén kezdődött el 1948–1949-ben a pártok felszámolásával, a népfront megbénításával, a szakszervezetek ágazati jellegű átszervezésével, az ifjúsági rétegszervezetek összevonásával, majd folytatódott a gazdasági szférában a gazdálkodó szervezetek összevonásával. A szervezeti szinten erősen koncentrált gazdasági szféra visszahatásában tovább erősítette a párt- és az államigazgatási szervezetek túlzott centralizációját, a gazdasági és a politikai feladatok, illetve szervezetek egymásba csúszását. A vertikális és horizontális szervezeti koncentráció mechanizmusa szinte elementáris erővel hatott vissza és erősítette tovább a hatáskörök centralizációját.

5. Hatalomkoncentráció és bürokratikus pluralizmus – I – Az eredeti marxi elképzelés szerint (kommün típusú állam) egy alulról felépülő demokratikus állami rendszerben, a parlamentben a ”hatalom egysége” testesülne meg, szemben a polgári hatalommegosztás elvével és gyakorlatával. A szocializmusban azonban a hatalom egysége nem az állami-képviseleti rendszerben, hanem a pártapparátusban, pontosabban az egymásba csúszott párt- és állami bürokráciában valósult meg. A hatalom egysége itt a hatalom kizárólagos birtoklását, egyközpontú megszervezését és centralizált vertikális hierarchiáját jelentette. Az egymásba csúszott párt, állami, gazdasági és katonai hatalmi szervezetek keretében a pártvezetők beavatkozási lehetősége korlátlan volt, az irányítási folyamatok jórészt nem voltak formalizáltak és nyilvánosak. A hatalom egysége tehát egy speciális politikai bürokrácia keretében valósult meg.

A hatalomkoncentrációt közvetítő és megvalósító eszközök és intézmények: a szervezetek egymásba csúszása; a párt-, az állami és a gazdasági vezetők halmozott hatalmi pozíciói; a többes szervezeti tagságok rendszere; a párton belüli centralizáció továbbterjedése az állami, a gazdasági stb. szervezetekben; a pártapparátusok korlátlan beavatkozási és hatáskör-elvonási jogosítványai, a hatáskör- és autonómiavédelem hiánya; továbbá a személyi függőség rendszere a párt káderhatáskörének érvényesítése folytán.

Természetesen ebben a centralizált és egycentrumú politikai rendszerben is volt érdektagoltság. A különböző társadalmi rétegek és csoportok érdekkijáró, a döntés-előkészítő szervezetek érdekbeszámító szerepe révén egyfajta nem formalizált érdek- és hatalmi pluralitást korlátozottan ugyan, de megőriztek. Mivel ez a szervezeteket és apparátusokat megosztó érdek- és politikai tagoltság és pluralitás nem azonos a társadalomban meglevő valóságos érdek- és politikai pluralitással és tagoltsággal, ezért célszerű azt bürokratikus pluralitásnak (a bürokráciát megosztó), bürokratikus politikai tagoltságnak nevezni.

6. Redisztribúció – I – A társadalmi újratermelés alapelve a szocializmusban a központosított elvonás és újraelosztás volt. A redisztribúció politikai társadalomszervező elveken és ideológián alapult, s a társadalmi reprodukció egészét áthatotta, nem csupán a gazdasági rendszert. A központosított újraelosztással szükségszerűen együtt járt a redisztribúciós funkciót ellátó politikai hatalmi apparátus kialakulása.

A politikai hatalom legfőbb privilégiuma volt a részvétel a redisztribúciós funkciók ellátásában. A redisztribúciós folyamat a politikai rendszer legfontosabb integrációs eleme volt, s ezáltal a gazdasági, kulturális stb. alrendszerek is átpolitizálódtak. Az elvonás, a központi elosztás és újraelosztás szempontjai és módszerei nem voltak normatív jellegűek, hanem gyorsan és többnyire kiszámíthatatlanul változtak. Ez megnövelte az elvonás és az újraelosztás címzettjeinek kiszolgáltatottságát, vállalati szinten lehetetlenné tette a hosszú távú tervezést. Az elosztási rendszer társadalmi ellenőrzöttsége nem érvényesült.

Az elvonó és újraelosztó bürokrácia és a címzettek között vertikális függőségi viszony alakult ki. A nem egyenlő hatalmi helyzetben levő alanyok között az alkufolyamatok eredményei alig voltak kiszámíthatóak. Az egyenlőtlen hatalmi helyzetek és alkupozíciók állandósultak és társadalmi helyzetmeghatározó szerepet töltöttek be.

7. Központosított és felduzzasztott igazgatási apparátus – I – A politikai rendszer által ”felszippantott” gazdaság, illetve a gazdasági-termelési viszonyokat helyettesítő politikai integráció óriási mennyiségű adminisztratív feladatot termelt ki, s e feladatdömping megoldására óriásira duzzadt politikai és gazdasági bürokrácia jött létre. Hivatalos adatok szerint 1949-hez viszonyítva 1954-re 164%-kal növekedett az államigazgatás létszáma, a gazdasági igazgatásé pedig 1938-hoz viszonyítva 357%-kal emelkedett. Az ötvenes évek elejétől a monopolizált hatalom óriásira növekedett bürokráciája nagyon nagy mennyiségű szabályt, utasítást, egyedi beavatkozást, engedélyt alkotott meg.

8. Állandósult túlszabályozás – I – A redisztribúciós feladatok ellátása, a túlcentralizált társadalomszervezés ”feladatteremtő” és a feladatokat ”magához szippantó” hatása, a részletekbe menő politikai beavatkozás óriási normatív szabályozási igényt termelt ki. A túlszabályozás a rendszertipikus elvek érvényesülésének megszüntethetetlen következménye volt. Ugyanakkor a jogi túlszabályozás egyrészről politikai túlszabályozásra épült, másrészről szervezeti normák (pszeudojogszabályok, belső normatívák, körlevelek, leiratok, előírások stb.) formájában is megjelent.

9. A hatáskörök összekeveredése – I – A szervezeti koncentráció az állami, a párt- és a társadalmi szervezetek egymásba csúszásával, hatáskörük összekeveredésével járt együtt, melyet részben egy-egy vezető többes szervezeti tagsága, a pozíciók halmozása, részben a mindenféle hatáskört koncentráló bizottságok, hatalmi szervezetek valósítottak meg. A hatáskörök összekeveredését növelte az autonómiát és hatáskört védő jogi és szervezeti garanciák hiánya is.

10. Az elsősorban személyi függőségen alapuló hatalmi hierarchia intézményesülése – I – Ebben a politikai mechanizmusban a hatalmi és a hierarchikus függőségek személyi függőségen alapuló rendszere épült ki, a feladat- és hatáskörök nem jogszabályokban rögzített intézményes rendben osztódtak szét, vagy legalábbis nagyon eltértek attól. Ez a hatalmi viszonyokat teljesen bizonytalanná és kiszámíthatatlanná tette, ami állandó túlbiztosításra, a felső régiókban informális stabilizációt kereső akciókra, az önállóságot teljesen feladó konformitásra kényszerítette a politikai irányító mechanizmus résztvevőit.

11. A hatáskörök elosztásának sajátos zsákmányrendszere – I – A hatáskörök megoszlásának sajátos ”zsákmányrendszere” alakult ki, ami azt jelentette, hogy egy-egy személynek, szervezetnek nem annyi hatásköre, döntési jogosítványa volt, mint amennyit jogszabályok, szervezeti-működési szabályok előírtak, hanem mindenki annyi döntési jogosítvánnyal rendelkezett, amennyit magához tudott vonni, amíg hatalmi ereje mások ellenállásába nem ütközött. Egy személyt vagy szervezetet megillető hatáskör sokszor sokkal nagyobb volt, mint amekkorát a jogszabályok biztosítottak, sokszor pedig jóval kisebb. Ez a hatalmi és döntési mechanizmus kiszámíthatatlanságát és bizonytalanságát tovább növelte, ami a szervezeti konformitás mérhetetlen megnövekedését vonta maga után.

A vezető pozíciók felülről történő szétosztása, a politikai megbízhatóság túlértékelése, a kinevező személyekhez való lojalitás feltétlen megkövetelése volt a jellemző. A centralizált és koncentrált hatalmi mechanizmus óriási hatalmat adott a vezetőnek. Ugyanakkor a centralizált rendszer hatalmi mechanizmusa jelentősen korlátozta is a hatalmat gyakorló döntéseit, mindenféle hatáskörvédelem nélkül. Az erősebb személy vagy a központi hatalom akkor vont el hatáskört, vagy avatkozott be a döntések meghozatalába, amikor csak akart.

A társadalmi ellenőrzés és a nyilvános kritika hiánya következtében az évek során érdemtelenül feldicsért vezetőktől maga a rendszer sem tudott megszabadulni, gyakran évekig volt kénytelen ”ürügyet” keresni, a más területre helyezéshez indokot találni. E minősítések, a ”párt érdekében történt áthelyezések” azután életút hosszúságú érdemekké váltak, ami megakadályozta a kinevezőket abban, hogy megszabaduljanak alkalmatlan kádereik tömegétől. Az áthelyezések, az újabb és újabb (gyakran magasabb) pozíciókba ”mentések” újabb és újabb területeken zárták el az egészséges vezetőkiválasztás, a versengés, a vezetői kör megújulásának lehetőségét. A politikai megbízhatóság abszolutizálódása és túl erős érvényesülése leszűkítette a kinevezhető személyek körét és a vezetőváltásokon keresztül történő megújulást.

12. A politikai rendszer innovációjának lelassulása és a politikai rendszer megújulását lassító szerepe a társadalmi újratermelési folyamatokban – I – A szocializmus a leggyorsabban fejlődő és állandó megújulásra képes társadalomkép vágyával született meg. Ezzel szemben a tágan értelmezett (anyagi, tudati, intézményi, normatív) újratermelési folyamatok korlátozott és lassított innovációja érvényesült. A legkevésbé innovatív társadalmi alrendszer a politikai rendszer és a politikai hatalomgyakorlás tartalmát meghatározó ideológia volt. A politikai rendszer által integrált és ideokratikusan determinált szocializmus két alapvető elemének lelassult innovációja az összes többi társadalmi alrendszer (gazdaság, oktatás, egészségügy, településszerkezet stb.) innovációs folyamatait is lefékezte.

A kialakult szocialista társadalmak hatalmi politikai rendszere – a Szovjetunióban több mint 70 éven, a kelet-közép-európai országokban 40-45 éven keresztül – szinte megdönthetetlen társadalmi képződménynek tűnt. A nagy társadalmi átalakulás időszakában – az 1980–1990-es évtized fordulóján – szinte mindenhol megszűntek a tervgazdaságot működtető újraelosztó állami bürokrácia, a bolsevik típusú pártok és a kettőt egyesítő állampártok és totalitariánus hatalmi rendszereik.