2017. június 23.

A szőlőhegyek kialakulása és névváltozásai a középkori Tokaj-Hegyalján

Szerző: Nagy Kornél

A középkorban a dűlő fogalmát egyáltalán nem szőlőterületekre alkalmazták. Ezt a kifejezést szőlőkre csupán mintegy másfél évszázada, a filoxéravészt követően kezdték használni. A dűlő fogalmán eredendően a szántóföldeket vagy a kaszálókat értették, de azt sem minden esetben. A fogalom tulajdonképpen egy melléknévi igenévből vált főnévvé, még pedig oly módon, hogy egy tulajdonnévvel jelölt területre dűlő földekről beszéltek. A régi bortermő vidékeken a szőlőterületekre vagy szőlőrészekre egyszerűen a szőlő fogalmat használták (latinul vinea). A szőlőterületek esetében érvényesülő szigorú, hierarchikus térszemlélet szerint a szőlőhegy-szőlő (promontorium-vinea) felosztást alkalmazták. Azaz egy nagyobb egységben, tehát egy nagy kiterjedésű szőlőhegyen belül alakultak ki kisebb szőlőrészek vagy szőlők az évszázadok során, melyeket sohasem neveztek dűlőknek.

A középkori Európában – így Magyarországon is – a szőlőművelés általában a környezetéből kiemelkedő halmokhoz, dombokhoz és hegyekhez kapcsolódott. A korabeli forrásokban már találkozhatunk olyan adatokkal, melyek szerint a szőlők nem síkságokon vagy lapályos területeken helyezkedtek el. A 13. századtól kezdve az iratokban mindinkább tetten érhető, hogy szőlőterületek cseréltek gazdát, és emiatt a dokumentumok a szőlők fekvését már pontosabban rögzítették. Ennek folytán ismeretes, hogy a szőlőbirtokok vagy szőlőterületek természetes helye az a kiemelkedő terepalakulat volt, melyet a korabeli latinban mons, monticulum, promontorium, submontanum, clivus vagy latus, illetve a magyar hegy, hegyoldal, hegyalja, láz, mál, halom szavakkal jelöltek. Mivel a déli fekvésű hegyoldal, a napsütötte mál felelt meg a szőlőtermesztés és borkészítés igényeinek, Tokaj-Hegyalján is gyakran találkozunk olyan szőlőterületekkel, amelyek a máj, mál, máli, mályi vagy mály nevet viselték vagy viselik mind a mai napig.

A középkorban viszont annyiban különbözött a latin mons ’hegy’ szótól a szőlőhegy – amit eleinte a középkori latinságban úgyszintén a latin mons szóval adtak vissza –, hogy a hegynek csak a szőlővel betelepített részét értették alatta. A szőlőterületek általában nem értek fel a hegycsúcsig, sőt a hegyek oldalán helyezkedtek el, így a kor emberei a promontorium fogalom alatt az „előhegyet”, azaz a hegy elejét vagy a hegy alját értették.

A Tokaj-Hegyalján a szőlőheggyé válás folyamata a késő középkorban indult meg intenzíven. A nagy kiterjedésű promontóriumokon az addigi használt helymegjelölések konkretizálódtak, illetve a területek feldarabolódásnak indultak. A késő középkortól kezdve egészen a 18. század közepéig a szőlőhegy egyes részeit kis, nagy, alsó és felső (maior, minor, superior, inferior) előtaggal különbözették meg a korabeli helyi lakosok. Viszont ezeket az előtaggal megkülönböztetett szőlőhegyi elnevezéseket az idők múlásával már önálló szőlőhegyeknek kezdték tekinteni, s az összeírásokban így tüntették fel.

Ez a névadási folyamat a kora újkorban és az újkorban teljesedett ki igazán. Ugyanis mind több megkülönböztetett szőlőhegyi részt már önálló szőlőhegynek tartottak, és tulajdonképpen ebből született meg a mai dűlő elnevezés. Érdekes tény az is, hogy ezek a megkülönböztetések a 19. század végére Tokaj-Hegyalján háttérbe szorultak vagy eltűntek. Általában ez a fajta felosztás kisebb szőlőhegyeken történt, de előfordult nagyobb kiterjedésű szőlőterületeken is.

A középkor vége felé többnyire a szőlőhegyek ugyanazon területein folyt a szőlők művelése, legfeljebb a terület nagysága változott. A szőlőhegyek szőlőhegyrészekre vagy csak egyszerűen szőlőkre, azon belül pedig szőlőbirtokokra oszlottak. A középkori dokumentumokban a dűlő elnevezést a szőlőhegyrészekre nem alkalmazták, csupán a tulajdonnevüket használták.

A középkori a borvidékeken, így az akkori Tokaj-Hegyalján is, többféle szőlőhegy- és szőlőnévadás volt. A területek kaphatták nevüket királyok, nemesi családok vagy nemzetségek után, de egy adott szőlőterületet elnevezhettek egy személy után is. A névadás történhetett még birtokos település vagy egyházi (plébániai, vagy kolostori) birtoklás alapján. Ez utóbbi esetben a szőlőterületet a plébánia védőszentje, esetleg a templom fő- és mellékoltárának patrónusa vagy patrónája után nevezték el. Az elnevezést az adott szőlőterület jellegzetessége, illetve alakja is meghatározhatta. Gyakran előfordult, hogy a szőlőhegy termésének minősége alapján adtak nevet az illető területnek, de nevezhettek egy szőlőhegyet talajszíne vagy az adott szőlőhegy tőszomszédságában elhelyezkedő erdőségek, bozótosok után is.

Az szőlőhegy elnevezésének volt első pillantásra egyszerűnek tűnő esete is, amikor a termőhelyet egy borvidéki településről neveztek el. A történelem folyamán a szőlőhegyek jelentős része változott, átalakult vagy beolvadt a környező, szomszédos szőlőterületekbe, esetleg pont fordítva, kivált belőle, és új elnevezést kapott. Egy elnevezés akkor állandósult, amikor az eredeti tulajdonos eladta a szőlőjét, vagy elhunytát követően új tulajdonosa lett, ám a szőlőhegy megőrizte eredeti nevét. Ezek általában az egyéni (nemesi, polgári, jobbágyi) és az egyházi birtokban álló szőlőkre voltak leginkább jellemzők. Az alábbiakban néhány olyan szőlőterületet mutatunk be, amelyek a középkor óta azonos néven léteznek. 

Bányász

Gyakorta hívták egyszerűen tállyai vagy nagytállyai szőlőhegynek. Elnevezése szoros összefüggésben állt az érc- és kőbányászattal. Ugyanis Tállya középkori fejlődését nemcsak kedvező földrajzi helyzetének – a kassai kereskedelmi út mentén – köszönhette, hanem erdészeti és (érc-, illetve kő-) bányászati tevékenységének is. A tállyai bányászok mint kiváltságos elemek a helyi hatalmasságoktól szőlőhegyet kaptak, s ez az elnevezés az ő emléküket őrzi. Első említése 1476-ban egy sikertelen vásárlási alkalmával történt. A kassai Schwartz István akart vásárolni szőlőterületet a Bányászon Gergely mádi plébánostól. A mohácsi vészt megelőzően bártfai, kassai és lőcsei polgároknak, valamint a Szapolyai családnak voltak itt szőlői.

Boda

Eredendően a sátoraljaújhelyi Magas-hegy részét képezte, melyet szőlőhegyként 1336-ban jegyeznek először a források Mogosheg néven. A 14. század második felében több sátoraljaújhelyi családnak is volt birtoka a szőlőhegyen. Ezek közé tartozott a város elöljáróságában tevékenykedő Boda nemesi család is. 1395-ben a pálos kolostorra örökített magas-hegyi szőlőbirtok kapcsán került elő a név első alkalommal, az említés szerint az örökül hagyott szőlőterület egyik szomszédja a Boda család (pontosabban Boda István elöljáró) szőlője volt. A 15. század végén a Boda szőlő-birtokosai már kizárólag a pálosok voltak.

Disznókő

Manapság hivatalosan Illésházy néven ismert a szőlőterület, illetve dűlő. Impozáns múltja ellenére a régi írásos forrásokban viszonylag ritkán bukkant elő a mezőzombori Disznókő neve. Eredendően a mezőzombori Hangács részét képzete, annak tulajdonképpeni délnyugati nyúlványa volt. Elnevezését a hegyen található, vaddisznóra emlékeztető sziklának köszönhette. Minden bizonnyal már a 14. században is létező szőlőhegy volt. Első alkalommal egy 1413. évi örökösödés per kapcsán jelenik meg a dokumentumokban: Garay Miklós nádor Luxemburg Zsigmond király megbízásából a Fügedy és a Zombory családok között kirobbant örökösödési perben az előbbinek adott igazat. A felsorolt szőlőterületek között szerepelt a Disznókő szőlőhegy (vineae in monte Gyznokew formában). A mohácsi vészt megelőzően, illetve azt követően a Disznókő legnagyobb birtokosai a Fügedy és a Zombory családok voltak.

Előhegy

Az olaszliszkai szőlőhegy ebben a formában ma már nem létezik. Az Erdőbénye, Olaszliszka és Tolcsva települések által határolt, hatalmas kiterjedésű Előhegyet Szent Márton hegyének is nevezték, miután IV. Béla (1236−1270) király az 1241. évi tatárjárást követően a szepesi prépostságnak adományozta Olaszliszkát és a nevezett szőlőhegyet. A szőlőhegy elnevezése szoros összefüggésben áll a latin promontorium kifejezéssel, amely szó szerint „előhegyet”, átvitt értelemben szőlőhegyet jelent, és a középkori magyarországi latinságban 1296 óta érhető tetten a forrásokban. 

A középkorban az olaszliszkai Előhegy (Elehegh, Elewhegh, Elwheg, Helleheg írott formákban) legfontosabb birtokosai a szepesi prépostok és papjaik, valamint az olaszliszkai plébánosok, illetve oltárigazgatók voltak, majd a 15. századtól kezdve egyre több helybéli nemes neve fedezhető fel a szőlőbirtokosok között. Az írott dokumentumokban találkozunk a Buttkay, a Csicseri-Ormos, az Oroszlán, a Perényi, a Tolcsvay vagy az Upori nemesi családokkal is. Az Előhegy birtokosai között a késő középkorban megtaláljuk a lechnicei Szent Antal karthauzi kolostort, a 15. század utolsó harmadában pedig szép számmal jelennek meg bártfai, eperjesi és kassai módos polgárok.

Az Előhegy felaprózódása a 14. század közepén kezdődött el. 1342-ben már megkülönböztettek Rufeon, valamint Bűzlőszőlő nevű részeket is a szőlőhegyen. Ez a folyamat tovább folytatódott a 15−16. században. Az 1449−1526 közötti időszakban váltak ki a részben ma is létező Arancsi (ma Narancsi), Bába, Csontos, Harcsahegy, Kömper, Kullancs, Kurtamál, Kulcsár, Rakottyás, Szász és Szent Márton nevezetű szőlőrészek.

Hangács

Mezőzombor nagy múlttal rendelkező szőlőhegye. Vitathatatlan tény, hogy a késő középkor óta ismert szőlőterülete volt, de az írott forrásanyagban a 16. század elejéig nem találkozunk a nevével. Régi források gyakorta Zombori szőlőhegynek (promontorium Zomborheghie) nevezték. A Hangács elnevezéssel először egy birtokcserével kapcsolatban találkozunk (Hangacz formában). Ezt az elnevezést a szőlőhegyet borító hangafű után kapta. A középkorban a Bozzai, a Debrey a Garay, a Csontos, a Kőszegi, a Szuhay, a Thurzó és a Zombory nemesi családoknak, valamint a lechincei Szent Antal karthauzi és a sajóládi Sarló Boldogasszony pálos kolostoroknak, a leleszi Szent Kereszt-konventnek, illetve a mezőzombori plébániának voltak ott szőlői. A Hangács területe a 15. században felaprózódásnak indult, majd a folyamat a 16. században felgyorsult. Része volt például a Disznókő, de olyan szőlőnevek is előkerültek, amelyek ma már nem léteznek vagy teljesen átalakultak. Ilyenek voltak a Baráth, a Bartha, a Csontos, a Farkas, a Filpesi vagy a Pénzes nevű részek.

Hasznos

A tállyai szőlőhegy nevének eredete a termékenységet jelölő régi magyar haszon szóra vezethető vissza, vagyis kiváló termőhelye miatt kapta a Hasznos nevet. A 15. század utolsó harmadában a kassai polgárok voltak a legnagyobb birtokosai a szőlőhegynek. 1467-ben említik először, amikor a kassai Szathmáry, Kakukk és Lambacher családok Tállyán a Hasznoson (Haznos) vásároltak szőlőbirtokokat. A középkorban birtokos volt még a Szapolyai család, valamint az abaújszántói Gyümölcsoltó Boldogasszony- és a tállyai Szent László-plébánia. A 15−16. század fordulóján a Hasznos felaprózódott és szőlőrészekre vált, ekkortól találkozunk a dokumentumokban a Kis- és a Nagy-Hasznos szőlőkkel. Szathmáry György (1457−1524) esztergomi érsek 1522-ben a Hasznoson fekvő szőlőjét Kassa városára hagyta, ekkortól különbözettek meg Kassai-Hasznos nevű területet is.

Királyhegy

A régi feljegyzések arról számolnak be, hogy a mai Királyhegy aljában királyi udvarház volt, amely a forrásokban Királyszállása (Kyralzallasa) néven szerepelt, a mögötte álló hegyet pedig Királyszállás-hegyének nevezték. Később ez Királyheggyé rövidült. Először 1285-ben találkozunk ezzel a névvel, vélhetően már akkor is szőlők díszlettek a hegyen. A 13. század vége óta a királyi tulajdon mellett a sárospataki Szent Miklós-plébániatemplomnak volt még itt szőlője, amelyet minden bizonnyal a magyar király udvartól kapott kiváltságos adományként. A szőlőhegy első közvetlen említése 1338-ban történt. Eszerint Pál fia, János sárospataki plébános kegyes adományként (donatio) a Királyhegyen (vinea in Monte Regis, Kyralhege) fekvő szőlőjét rokonának, Péter fia János sárospataki polgárnak adta el. Ezt az aktust a felek a következő évben, 1339-ben újfent megerősítették Sárospatak bírája és elöljárósága előtt is. A mohácsi vészt megelőzően a Rozgonyi és a Perényi családnak, valamint a sárospataki Szent Miklós-plébániának, a leleszi Szent Kereszt-konventnek és sátoraljaújhelyi Szent Egyed pálos kolostornak voltak ott birtokai.

Kővágó

Mád nagy múltú és egykoron komoly presztízzsel bíró, manapság kissé háttérbe szorult szőlőhegye a Kővágó. Területének jelentős része ma nem áll szőlőművelés alatt. Szőlőtermő helyként történő említése a Fügedy és a Zombory családok között kirobbant örökösödési per kapcsán bukkant fel Kővágóalja (Kewagoalya) néven. A későbbi korokban gyakorta Kővágóalja vagy csak Kőalja formában fordult elő. Ezt támasztják alá ugyanis a Mád falukönyvében található feljegyzések is. Nevét a hegy oldalában a középkor óta zajló intenzív kőbányászatnak köszönhette. A késő középkorban a mádi Szent Tamás- és a mezőzombori Szent Mihály-plébániának, illetve a Debrey, a Fügedy, a Garay, a Kapy, a Tállay és Zombory családnak voltak ott birtokai.

Kútpataka

Tolcsva leghíresebb történelmi szőlőhegye. Kútpataka (eredendően Kwthpataca, Kuthpotoca, Kwtpataca formákban) Tolcsvával szomszédos település volt a középkorban, amelynek nagy kiterjedésű szőlőterülete megőrizte a helység nevét. Elnevezését az egykori település határában található Rány-patak forrása – régiesen ’kút pataka’ – után kapta. A Kútpatka formával először a 16. század elején találkozunk írásos forrásokban. A település birtokosai a középkorban a Butthkay, a Tolcsvay, a Toronyai és az Upori nemesi családok, valamint a tolcsvai plébánia voltak. A szőlőhegyet először 1376-ban említik a Tolcsvay családdal kapcsolatos birtokperben. A mohácsi vészt megelőző évtizedekben a Bartalos, a Buttkay, a Csontos és a Czékey nemesi család, Eperjes városa, a szepesi Szent Márton-prépostság, az olaszliszkai Nagyboldogasszony- és a tolcsvai Kisboldogasszony-plébánia rendelkezett itt birtokkal.

Mézesmál

Hegyalja egyik legnagyobb múltú és hagyományú történeti szőlőhegyeinek egyike – ma már nem létezik. A ma is ismert tarcali Mézes Mály szőlőt 1749-ben alakították ki Mária Terézia (1740−1780) királynő utasítására korábbi kincstári szőlőkből. A történelmi Mézesmál a mai Tokaj város nyugati határától a mai Szent Terézia-hegyet (egykori Henye-hegy) magába foglalva helyezkedett el. Nevének eredete összefüggésben áll a Kopasz-hegy meleg mikroklímájú déli és délkeleti lejtőivel. Innen van a mál utótag. A Mézes előtag arra utal, hogy itt a szőlő magas cukor- és mustfokkal ért be.

A nagy kiterjedésű, Tokaj és Tarcal között elhelyezkedő Mézesmál (Mezesmal, Mezezmal) szőlőhegyet először 1280-ban említi meg egy határbejárás alkalmával a sági Boldogságos Szűz Mária-konvent számára kibocsátott irat. A középkorban a Mézesmál birtokosai között a királyi udvart, a Debrey, a Garay, a Kapy, a Keresztúry, a Szuhay és a Thurzó családot, Kassa városát, a lechnicei Szent Antal karthauzi kolostort, a tokaji Szent Anna és a sajóládi Sarlós Boldogasszony pálos kolostort, valamint a tarcali Szent András- és a tokaji Szent Kereszt-plébániát egyaránt megtalálhatjuk. A Mézesmál a 15. század utolsó harmadában kezdett felaprózódni. Ekkor születtek meg többek között a Kócsag, Baráth és a Remete nevű szőlők. 1502-ben a történelmi Mézesmálon hét parcella vásárlásából alakította ki a Garay család a mai is ismert Hétszőlő (Hethzelew) nevű birtokot.

Oremus

A sátoraljaújhelyi Várhegy szőlőhegy szerves részét képezte a múltban. Hírnevét annak a mítosznak köszönhette, hogy Szepsy Laczkó Máté (1576−1633) erdőbényei református prédikátor 1632-ben, más adatok szerint 1651-ben I. Rákóczi György (1593−1648) erdélyi fejedelem felesége, Lorántffy Zsuzsanna (1600−1660) számára készítette el az Oremus szőlő terméséből az első aszúbort Tokaj-Hegyalján.

Az Oremus valóban patinás múlttal rendelkezik. Az Oremus szőlő a sátoraljaújhelyi Várhegy szőlőhegy (promontorium) szerves részét képezte, amelynek múltja IV. Béla koráig nyúlik vissza. Hosszú ideig ugyanis csak azt tudtuk, hogy az Oremust 1567-ben említették először mint a sárospataki váruradalom sátoraljaújhelyi szőlőjét. Ekkor ugyanis Perényi Gábor (1532−1567) országbíróval kihalt a Perényi család bárói ága, amelynek birtokai – a sárospataki uradalommal együtt – a királyi udvarra szálltak. Azonban az írott források megemlítették azt is, hogy az Oremus korábban a sátoraljaújhelyi Szent Egyed pálos kolostor egykori szőlőbirtoka volt.

Az utóbbi évek kutatásai kimutatták, hogy az Oremus a dél-itáliai eredetű D’Oremo nemesi család latinizált (Oremus) neve után kapta a nevét. Az Oremusok I. Károly Róbert (1301−1342) királlyal érkeztek Magyarországra, és a sátoraljaújhelyi Várhegyen jutottak szőlőbirtokhoz, amelyet a család kegyes adományként a 14. század végén a sátoraljaújhelyi pálos kolostorra hagyott. Így elnevezése nem áll összefüggésben a latin oremus (könyörgjünk!) igével. Ez a mítosz a 19. század végén terjedt el.

Ugyancsak a közelmúltban bukkant elő a középkori forrásanyagban 1462. június 16-i keltezéssel egy oklevél, amely először tesz említést az Oremus szőlőről. A dokumentum a sátoraljaújhelyi pálos kolostor erdős területével kapcsolatban kialakult birtokvitáról tudósít. A nézeteltérés a kolostor és egy helybéli szőlőbirtokos között támadt. A mohácsi vészig az Oremus legnagyobb birtokosa a pálos kolostor volt.

Palota

Tállya egyik legpatinásabb múlttal rendelkező történelmi szőlőhegye. Elnevezésének eredete ott keresendő, hogy a 15. század közepén a Hunyadi család – az akkori Tállya mezőváros, illetve a tokaji és tállyai várak birtokosa – udvarházat emeltetett a mezőváros szélén. Innen ered tulajdonképpen a Palota elnevezés. A szőlőterület első említése azonban csak 1498-ban történt. Eszerint Tállya mezőváros beszámolt arról, hogy a Palota szőlőt vinea Palothameghi néven a város lakosai művelték a tállyai váruradalomnak. A Palotameghi elnevezés itt arra utal, hogy az udvarház mögött helyezkedett el a szőlőhegy. A mohácsi vész előtt a Szapolyai család, a szepesi Szent Márton-prépostság, valamint Bártfa városa volt a legnagyobb birtokos.

Tökösmál

A tállyai Tökösmál szőlőhegy Tokaj-Hegyalja egyik legnagyobb múltú szőlőtermő helyei közé tartozik. Eredete a középkorra nyúlik vissza. Nevét az Abaúj vármegyei Thekes/Tekes/Thekus nemzetség után kapta, akiknek birtokai a mai Szlovákia területén, a Kassától délre fekvő Hernád menti településeken voltak találhatók. A Tökösmál első említése – Thewkesmal formában – egy 1481-ben meghiúsult adásvétel kapcsán került elő, amelyet sikeres adásvétel követett 1487-ben, amikor Bártfa város egy nagy kiterjedésű szőlőterületet vásárolt meg Reiter Mihály vagyonos kassai polgártól. 1498-ban Bártfa városa újabb területeket vásárolt Tállyán, a Tökösmál hegyen, s ekkor már megkülönböztették a Kis- és Nagy-Tökösmált (Thewkesmaal Minor, Thewkesmaal Maior). Ekkor a Tökösmál legjelentősebb birtokosa Bártfa városa, valamint a Szapolyai család volt.