Szerző: Bollobás Enikő
Megjelent: A társadalmi nemek tudományának oktatása a magyar felsőoktatásban. Szerk. Pető Andrea.
Budapest: Ifjusági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium, 2006. 22-28.

A több mint 25 éves egyetemi pályám során oktatott kurzusokban mindvégig jelen volt a társadalmi nem kérdése. Amerikai irodalmi, irodalom- és kultúraelméleti, illetve tágabb értelemben vett amerikanisztikai óráimat összekapcsolja a gender témája: az a szándék, hogy jobban megértsem és hallgatóimmal is jobban megértessem a nők által, a nőkről vagy a nők számára termelt kultúrákat, elsősorban az irodalmi szövegeket, a feminista elméleteket, valamint a nőket érintő, gyakran őket konstruáló történelmi és társadalmi folyamatokat. Az alábbiakban rövid összegzést adok oktatói pályám genderrel kapcsolatos aspektusairól, érintve a társadalmi kontextus változásait, valamint az évek során bekövetkezett egyéb hangsúlyeltolódásokat.

A rendszerváltozás a gender-téma kezelésében és oktatásában is vízválasztóként jelenik meg. Számomra a rendszerváltozás többek között a tanítás és az aktivizmus kapcsolatának átértékelésében hozott változást: míg 1990 előtt a gender témájában folytatott oktatói működésemet áthatotta a társadalmi változás kikényszerítésének igénye, azaz a politikai aktivizmus, addig a kilencvenes évektől egyre inkább elfogadtam, hogy a szellemi szférából, így az egyetemi oktatásból csak jóval lassúbb -- igaz, mélyrehatóbb -- változások indíthatók. Persze a gender oktatása soha nem lesz politikamentes. Hiszen akármennyire objektív, elméleti és személytelen módon kezeljük is a tudományos problémákat, a társadalmi nem kérdése -- főként az olyan történelmi terhekkel bíró régióban, mint a miénk -- soha nem lesz kizárólag intellektuális problematika: oktatása révén -- akár tetszik, akár nem -- életek fognak megváltozni. A tanítás/aktivizmus dinamika változása mellett nyilvánvaló az elmélet előtérbe kerülése. Ahogyan ugyanis a politikai aktivizmus kényszere csökkent számomra, úgy nőtt -- mind számomra, mind a hallgatók részéről -- a tény- és szövegyanyagot keretbe foglaló elmélet iránti igény. Az aktivizmus háttérbe szorulása és az elmélet térnyerése valószínűleg két okkal magyarázható: egyrészt a kilencvenes évekre Magyarországon is megjelent a feminista aktivista , aki az egyetemi oktatótól átvette ezeket a feladatokat, másrészt felmerült az igény, hogy a feminista stúdiumok a konkrét szövegeken túl az irodalmi-társadalmi-politikai szövegek törvényszerűségeit, általánosabb jellemzőit is segítsenek megérteni. A feminista irodalom- és kultúraelméletek ekképp járulnak hozzá a körülöttünk észlelhető társadalmi folyamatok finomabb olvasatához, a női önértékelés megerősítéséhez és a nők „felhatalmazásához” (jobb híján így fordítom magyarra az angol empowerment szót), amikor is a nők nem életük elszenvedői és a férfiak világolvasatainak passzív befogadói csupán, hanem életüket irányító aktív ágensek és szilárd társadalmi-politikai tényezők lesznek.

1. A nyolcvanas évek: ELTE, JATE
A mi nemzedékünk számára a nyolcvanas évek legelején kezdődött a magyarországi feminizmus hőskora: ekkor még erősen működött az állami cenzúra, így a feminizmusról szóló írásaimat legfeljebb csak a tudományos orgánumokban közölhettem, amerikai feminista könyveimet 1982-ben Ferihegyen elkobozták, majd „véletlenül bezúzták”. Ugyanakkor egyetemi óráimra sikerült mindenféle „felforgató” gondolatot becsempészni -- az amerikai polgárjogi mozgalomról, pozitív diszkriminációról, egyenlő esélyekről, a nemek társadalmi szegregációjáról, a reproduktív jogokról, a szexuális agresszióról, a családon belüli és a randevú-erőszakról, a szexuális szerepekről, a prostitúcióról, stb. A nyolcvanas évek elején egyetemi tantervünkben nem volt külön rubrikája a női stúdiumoknak, így az általános amerikai országismereti és irodalmi kurzusok keretén belül, mintegy illegálisan tanítottam e témában.

Már 1980-tól számos ilyen órát tartottam az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Nagy hangsúlyt helyeztem például arra, hogy az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat mellett az 1848-ban Seneca Fallsban megszerkesztett, ún. Női Függetlenségi Nyilatkozatot is olvassuk; hogy Emily DickinsonWalt Whitmannal azonos figyelmet kapjon; hogy Gertrude Stein ne szoruljon háttérbe a hallgatók közt oly népszerű F. Scott Fitzgerald mellett. Ma is jól emlékszem arra az országismereti órára, amikor a gyanakvó tanszékvezető képviseletében váratlanul érkező „megfigyelő” jelenlétében két különösen érzékeny cikket elemeztünk: a radikális feminista Bitch Manifestót és Ann Koedt tanulmányát a „vaginális orgazmus mítoszáról”. Mint később megtudtam, a tanszékvezető nem volt elragadtatva. De voltak másként emlékezetes órák is: így amikor Emily Dickinson sajátosan női episztemológiáját vitattuk meg, vagy amikor a Harriet Beecher Stowe-nál megjelenített női utópiát vagy a női rabszolga-elbeszéléseket boncolgattuk. A nőíró a férfiakkal egyenrangú művészként jelent meg, a nőalak pedig a férfiak által képviselt értékekkel vagy problémákkal azonos súlyú értékek vagy problémák hordozójaként. A hallgatók pedig, akik azelőtt nem igen szembesültek efféle kérdésekkel, olyannyira megdöbbentek, hogy egyet is értettek.

Jó esetben az egyetemi oktatás az oktató tudományos kutatásaira támaszkodik. A korszakra jellemző módon a nyolcvanas évek elején megjelent tudományos írásaim kevésbé burkolt módon tárgyalják a társadalom nem kérdését az irodalomban, így pl. az Emily Dickinson, Sylvia Plath és Anne Sexton költészetében megjelenő női szerepek sajátosságait, s egy késő esti rádióműsorban még a feminista mozgalomról is beszélhettem. A „feminista téma” azonban csak a tudományos beszédmódon belül volt megtűrt; publicisztikáikkal hiába próbálkoztam a nagyobb példányszámú napilapoknál vagy hetilapoknál, ahol az állami cenzúra lankadatlan figyelemmel működött.

1985 és 1990 között a József Attila Tudományegyetemen (ma Szegedi Tudományegyetem) tanítottam, ahol az Angol Tanszék teljes nyíltsággal fogadta be a gender-témát. Az akkor induló amerikanisztikai speciális képzésen belül valójában legitimizálódott a női stúdiumok oktatása, s ekképp az általános áttekintő kurzusokon kívül tarthattam a női kultúrát, a nőírókat vagy a feminista gondolkodást a címükben is megjelenítő, direkt gender-kurzusokat is. A szovjet blokk országait lassan átható politikai olvadásnak is köszönhetően a hallgatókban egyre nagyobb igény volt a pluralizmus és a radikalizmus gondolatai iránt. A sors nagy adományának tekintem, hogy tanári pályám kiemelkedő hallgatói nemzedékét taníthattam ekkor, akik a rendszerváltozást előkészítő években páratlan fogékonysággal követelték ki az őket személyesen érintő stúdiumokat. Ezek az 1988 és 1990 között végző lelkes hallgatók alkották a feminista kurzusok magját, akik az ott kapott lendülettel feminista aktivistákként kezdtek tevékenykedni. Gimnáziumokba jártak, ahol a fogamzásgátlás válfajairól és fontosságáról beszéltek; az egyetemi hallgatók között közvélemény-kutatást készítettek arról, hogy ki hogyan látja a nők helyzetét és életlehetőségeit; pénzt gyűjtöttek, hogy taxival utazhassanak, s a kocsikban akkoriban gyakran kiragasztott meztelen női képekre rátapasztották saját, házilag készített „Nem kell pornográfia” matricáikat (ezeket máig őrzöm). Külön szerencsénk volt, hogy ezekben az években nagy számú amerikai cserediák is tanult a JATE-n, akik a magyar diákokban csak erősítették a női témák iránti érdeklődést. A JATE-Oregon programban éveken át tartottam kurzusokat a magyar társadalmi változásokról, melyeken kiemelten kezeltem a nők helyzetét. 1989-ben úgy gondoltuk, elérkezett a politikai szervezkedés ideje is. Ekkor alakítottuk meg a Szegedi Feminista Csoportot, mely valójában egyetemi szervezkedés volt. Mint Programnyilatkozatunkban fogalmaztunk, a tagok „többsége a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának oktatói és hallgatói közül került ki, bár a csoportban jelen vannak más városok, intézmények és tudományterületek képviselői is.” Úgy éreztük, hogy a nagy politikai átalakulás sodrában létrejöhetnek a Magyarországon hiányzó polgárjogi mozgalmak.

A gender-témában ekkor született írásaim is nagyrészt politikai indíttatásúak voltak. Nyilatkozatokat, kiáltványokat írtam, újságcikkeket, melyekben a nők helyzetével foglalkoztam, a magyar nők öntudatra ébredését remélve a politikai változásoktól; szembeszálltam feministaellenes megnyilvánulásokkal („feminista töviseket” küldve a feministákat nagyvonalúan „anyagyilkosoknak” nevező szerzőknek); abortuszvitákban álltam a „magzatvédők” támadásait; politikai gyűléseken tartottam mozgósító előadásokat. A nők helyzete iránti média-figyelem hirtelen megnőtt, s talán nem múlt el hét, hogy ne adtam volna interjút. Végül felkeltettük a nemzetközi nőszervezetek érdeklődését is, ami egyszercsak Washingtonba, Londonba, New Yorkba és Új-Delhibe röpített bennünket. De akármennyire is történelmi kort éltünk meg, valójában saját tudományos munkám sínylette meg e mozgalmas éveket, s nem nagyon bántam, amikor négyéves diplomáciai szolgálat után 1994-ben visszatérhettem az egyetemi életbe.

2. 1994-től: az ELTE és más egyetemek
A kilencvenes évek közepétől meglehetősen nagy számban oktattam gender-témájú kurzusokat; legtöbbjüket az ELTE Amerikanisztika Tanszékén, néhányat vendégoktatóként a Debreceni Egyetemen, az Oregoni, az Iowai és a finnországi Turkui Egyetemen.

A hetvenes-nyolcvanas évekre tehető az amerikanisztika tudományának nagy episztemikus váltása, amikor a strukturalizmusban, illetve a modern episztémében gyökerező tudományszemléletet egy pluralistább, decentrált (vagy több központú), antihegemonikus paradigma váltja föl, s a mítosz-és-szimbólum-iskola megrajzolta nagy metanarratívák helyére többhangú, széttartó és posztkoloniális narratívák lépnek. Az ún „új amerikanisztikának” ez a posztstrukturalista-posztmodern-multikulturális-poszthegemonisztikus kontextusa kiemelt helyet biztosít a gender témájának. Minthogy oktatói és tudományos tevékenységemet egyaránt az „új amerikanista” szemlélet vezérli, amerikai kultúra- és irodalomtörténeti, valamint elméleti kurzusaimat úgy tervezem meg, hogy azok vagy számottevő gender-szegmenssel rendelkezzenek, vagy kifejezetten gender-fókuszúak legyenek. Külön kurzust szentelek a női modernizmusnak, a kortárs női prózaíróknak és költőknek, ill. a női posztmoderneknek, míg áttekintő irodalmi előadásaimon azonos mértékben tárgyalom a férfi és a női szerzőket. Meggyőződésem, hogy a magyar egyetemeken is a kurrens kibővített irodalmi kánont kell oktatnunk, mely egyenlően válogat a különböző etnikumú, bőrszínű, nemű és szexuális orientáltságú szerzők közül.

A feminista irodalom- és kultúraelméletek kiemelt szerepet kapnak az alapképzésben, ill. a doktori képzésben hirdetett elméleti áttekintő kurzusaimban. A feminizmust a posztstrukturalizmus, a posztmodernizmus, a dekonstrukció, illetve a queer elméletek kontextusába helyezve tekintjük át többek között a francia feminizmus alapszövegeit (Cixous, Irigaray, Kristeva, Wittig), tanulmányozzuk az identitás és szubjektivitás anti-esszencialista és performatív elméleteit (Riviere, de Lauretis, Butler, Fuss, Sedgwick), vizsgáljuk a vágy, a tekintet, a test és a szexualitás elméleteit (Cixous, Mulvey, Braidotti, Bordo, Grosz, Sedgwick), elemezzük a diszkurzus, a hatalom és a tekintély témáit (Millett, Foucault, Butler, Sedgwick) vagy feltérképezzük az afro-amerikai feminizmust és a posztkoloniális megközelítések egyéb felvetéseit (Barbara és Valerie Smith, Morrison, Spivak, hooks, Anzaldúa, Davies).

Tapasztalataim az mutatják, hogy a magyar egyetemi hallgatók a korábbi nemzedékekhez képest jóval fogékonyabbak a feminista elméletekre. Ez érvényes mindkét nemre, nemcsak a bölcsészhallgatók kb. 70%-át kitevő nőkre. Minthogy régóta figyelem a diákság körében fel-felbukkanó feministákat és „ellenfeministákat”, elmondhatom: az arányok igen sokat változtak az évek során. Míg a korábbi évfolyamokban szinte mindig volt egy-egy ügyeletes szexista, aki nagy hanggal - és a néhány „lány” körében elért népszerűségétől hajtva - hirdette meglehetősen kezdetleges gondolatait, addig a szexizmus manapság alig hallat magáról; ha élnek is a gondolatok, nem kapnak teret. S a hallgatók egyre igényesebbek: nem elégszenek meg a női témák felvetésével, ha ahhoz naiv, elméletileg nem megalapozott olvasatok társulnak, hanem szinte kikövetelik a szöveg- és világolvasatokhoz használható módszertani és elméleti eszközöket. A feminista stúdiumoktól azt várják, hogy saját élethelyzeteikben is hasznukat vegyék, s hogy segítségükkel maguk irányíthassák életüket. Minden évben több végzős hallgató írja szakdolgozatát genderrel kapcsolatos irodalomkritikai vagy -elméleti témákban. A stúdiumaikban felfedezett ideálokat - például a helyzetek cselekvő irányításáról vagy a személyes önrendelkezésről - a maguk életében is igyekeznek megvalósítani, s középiskolai tanárként, kiadói szerkesztőként, riporterként, kormánytisztviselőként vagy főiskolai oktatóként terjesztik is e gondolatokat.