2017. június 26.

A traktoroslánytól a buszvezetőnőig. Nők férfifoglalkozásokban a szocializmus kori Magyarországon

Szerző: Tóth Eszter Zsófia

Az egykor „szőke, kékszemű, karcsú, 18 éves lány” ma már három gyerekes asszony, a „megye legjobb traktorosa” oklevele félrecsúszott a falon- jellemzett egy egykori traktoristalányt a Nők Lapja 1965-ben. A régi dicsőség elmúlásának szokásos retorikai eszközeivel megírt cikk vajon miért a traktoroslányokat pécézte ki?

Előadásomban a szocialista korszakból származó sajtóforrások és visszaemlékezések alapján elemzem, hogyan jelenítették meg a férfiasnak tartott terepeken, a munkaversenyben és az úgynevezett férfifoglalkozásokban (traktoristalányként, kőművesként vagy buszsofőrként) “dolgozó nőket”. Kitérek arra is, hogy az 1950-es évek munkaverseny-mozgalmainak férfias terepein hogyan álltak helyt a női élmunkások, hogyan ábrázolta őket a propaganda.

Magyarországon a szocialista időszak hivatalos diskurzusának propagandajelszava volt, hogy a hatalom – a nők egyenjogúságát hirdetve – feltétel nélkül támogatja a nők munkába állását. Bár a szocialista időszak propagandája szerint az országban nem volt munkanélküliség, azt, hogy a képzetlen nők közül ténylegesen hányan vállalhattak munkát a nagyiparban, és milyen jellegűt, elsősorban a gazdaság szükségleteinek ingadozásai határozták meg. A nők egyenjogúságának emlegetése akkor szorult háttérbe a hivatalos beszédmódban, amikor az iparnak már kevésbé volt szüksége képzetlen női munkáskézre. Ekkor rögtön döntő érvvé vált a nő és a férfi természetes különbözősége, hirtelen nagyon fontos lett az a munka, amit a nők ingyen végeztek a háztartásban, és az a női szerep, amelyben a nőt a család összetartójaként ábrázolják. Példának okáért a politikus Dabrónaki Gyula 1969-ben még óvatosabban fogalmazott, amikor a „munkásnők gazdasági és társadalmi helyzetéről” szólva azt emelte ki, hogy bár „a nők férfias, sokszor nagyon férfias munkát végeznek – de nők maradnak”. Csurka István író 1970-ben a Nők Lapjának nyilatkozva viszont már legszívesebben visszaküldött volna minden dolgozó nőt a fakanálhoz. A szocialista időszakban, elsősorban az 1950-es években a dolgozó nőkre vonatkozó propaganda előszeretettel jelenítette meg példaképekként a férfifoglalkozásokban dolgozó nőket a sajtóban, filmekben. A nők teljesen egyenjogúak a férfiakkal, és a „munka frontján” is azonos teljesítményre képesek – ezt jelenítették meg szimbolikusan a traktoroslányok.

Az 1940-es évek végével – legalábbis a propaganda szerint – a munkásnők számára is elérkezett a „nagy lehetőségek” kora. Ekkoriban a munkaversenyben kitűntekből akár könnyűipari miniszter is lehetett, ahogy ez megtörtént Nagy Józsefnével, aki eredetileg szövőnőként dolgozott. Az ilyen események csak egyeseknek biztosítottak hirtelen státuszbeli emelkedést, a munkásnők nagy többségének a kitüntetés csak egy múló epizódot jelentett életútjukban. Ambrus Terézt, amikor a Kossuth-díjat kapta, kézről kézre adták az újságírók, de népszerűsítése csak pár hétig tartott .

Az első Kossuth-díj kiosztásának 30. évfordulóján „Ki emlékszik Ambrus Terézre?” címmel a Nők Lapja cikket közölt. Az újságíró három egykori Kossuth-díjas alakját is felelevenítette ebből az alkalomból: Kovács Margit szobrászét, Ambrus Teréz rohammunkásnőét és Öveges József fizikusét. A cikk szerint Kovács Margitnál az idő igazolta a kitüntetést, mivel „manapság már mindenki ismeri” művészetét. Ambrus Terézről, aki a kitüntetéskor „tojásdad arcú, sötéthajú, pajkos szemű fiatal lány” volt, egykori gyárában nem tud senki semmit. A személyzeti osztály „sárguló kartonja” szerint meghalt. Az újságíró ezért megszólaltatott más egykor kitüntetett munkásnőket is, akik szintén nem értették, miért ők kaptak kitüntetést, miért pont ők kerültek „reflektorfénybe”, hisz ők csak „jól dolgoztak”. A cikket „Öveges professzor” portréja zárta, aki szintén a kiérdemelt kitüntetést példázta.

A Szabad Nép 1948–1953 között gyakran tudósított a munkaverseny – döntően férfiú – hőseiről. Közülük két munkásnőről, Panyi Ferencné szövőnőről és Wekerle Irén kábellerakóról több cikket is írtak. A kiemelkedő, pontosabban kiemelt munkásokról és munkásnőkről a rádió is riportokat készített. Egyesekről filmet forgattak, mások „életéről és munkamódszeréről” külön füzeteket jelentettek meg. Ilyen szerepekre csak azokat választották ki, akik legalább lojálisak voltak a rendszer iránt, tudtak nyilatkozni, és megfelelőnek tartották a fellépésüket. A politikusok a beszédeikben ezeket a kiválasztottakat állították példaképnek hallgatóságuk elé, róluk tudhatott meg annyit a köz, mint manapság a színészekről, politikusokról. A szövőnők esetében általában azt tartották kiemelkedő munkateljesítménynek, tehát azokat ismerték el sztahanovistának, akik egyszerre több szövőgépen dolgoztak. Az építőiparban dolgozó nőknél munkájuk gyorsasága számított. Például Czukor Anna téglaadagoló és habarcshordó társai 1950-ben Kossuth-díjat kaptak.

De vajon milyen képet alakított ki a propaganda a munkaverseny férfi hősei mellett álló családokról, illetve milyen sajátságai voltak az élmunkás és sztahanovista nők közképének?

A férfi élmunkást olyan családfenntartóként jelenítették meg, aki kiemelkedő munkateljesítményével az átlagosnál magasabb életszínvonalat képes biztosítani szeretteinek, és vérmérsékletétől függően munka után vagy elégedetten üldögél otthonában, ahonnan nem hiányzik a rádiókészülék sem , vagy büszkén megy szórakozni kecses feleségével, akinek keresetéből csinos konfekcióruhákat vásárolt. Varga Barnabás sztahanovista vájár így beszélt a kitüntetések hatására megváltozott életkörülményeiről a Sztahanovisták I. Országos Tanácskozásán:

„...Most a demokrácia egészséges, szép lakáshoz juttatott. Keresetemből szoba-konyha bútort, értékes képeket, rádiót, feleségemnek pedig bundát vettem. Hozzátehetem, hogy az idén két nagy disznót is vágtam és a spejzomat teleraktam vele.”

Tehát a vájár kiemelkedő teljesítményének köszönhetően jutott hozzá azokhoz a javakhoz, amelyeket mindenki meg kívánt szerezni. Varga továbbra is kétlaki életet élt, azaz nem mondott le az állattartásról, ám ennek az ő esetében létfenntartási funkciója már valószínűleg nem volt. Varga Barnabás feleségéről csak annyit tudunk meg, hogy csinosan öltözködött. A Varga „életét és munkamódszerét” ismertető propagandafüzetben még azt olvashatjuk:

„úgy kiruházta a családját, hogy vasárnap bennük gyönyörködött a mozi közönsége, és az asszonyok Juci babos-pettyes ruháját irigyelték, amit egy heti keresetéből vett a férje.”

A női élmunkások ábrázolása a propagandában erősen függött életkoruktól. Míg élmunkás jelvénnyel nagy számban jutalmaztak több évtizede a gyárban dolgozó nőket is, addig a Kossuth-díjasok és a sztahanovisták között döntően fiatal munkásnőket találunk. Ők talán nyitottabbak voltak arra, hogy kitüntetésük alkalmával politikai hitvallást is tegyenek a rendszer mellett.

Az újságírók arról is szívesen faggatták a kitüntetett munkásnőket, hogy mire költik magasabb fizetésüket, hiszen az olvasók szemében a vágyott fogyasztási cikkek igazolták, hogy érdemes részt venni a munkaverseny-mozgalomban. Wekerle Irén Standard gyári kábellerakónő például télikabátot vett, fekete, zöld és kék ruhát, cipőt, ágyneműt, és az 1950. év elejére már kinézett magának két szobabútort is. Gábor Sándorné, a kelenföldi Goldberger gyár szövőnője, aki Kossuth-díjának átvételekor 34 éves volt, konyhabútorra költötte a kitüntetéshez kapott summát. Az idősebb munkásnők, mivel már túl voltak a fészekrakás gondjain, elsősorban luxuscikkeket vásároltak, például irhabundát, ékszereket. Amikor a galyatetői élmunkásüdülőben az ingyenes üdülés örömeit élvezhették, a fiatalokban is feltámadhatott a nosztalgia a letűnt polgári világ iránt. Piszkei Erzsébet sztahanovista szövőnő 1996-os visszaemlékezésében azt emelte ki, hogy olyan szobában lakhatott, ahol egykoron maga Karády Katalin volt a vendég. Ezenfelül lehetősége nyílt még egy olyan, a munkásság körében úgyszólván ismeretlen, költséges sport kipróbálására is, mint a síelés. Az élmunkásnők kiemelkedését társaik közül a propaganda a férfiakéhoz hasonlóan ábrázolta. Az élmunkássá válás lépcsőfokai közül náluk is döntő volt a szovjet munkamódszerek megismerése. Rózsi Ferencné Kossuth-díjas szövőnő életének meghatározó fordulataként mutatta be a róla készült propagandafüzet azt, hogy megismerkedett a szovjet sztahanovisták eljárásaival. Eszerint, akárcsak társai, először ő is kételkedett a szovjet metódusok itteni alkalmazhatóságában, de aztán szovjet gyárigazgatója tanácsára, aki közölte vele, hogy a Szovjetunióban egy átlagos szövőnő is nyolc gépen dolgozik, leküzdötte félénkségét, és bátran használta azokat.

A nők egyenjogúságának kérdését a munka területén Czukor Anna Kossuth-díjas téglaadagoló a sztahanovisták országos tanácskozásán vetette föl: ő mint sztahanovista nő tud annyit dolgozni, mint a férfiak, és ér is annyit, mint ők. E kijelentése mögött persze ott állt a pártelit támogatása is, hiszen három hónappal korábban, 1950 februárjában a Szabad Nép „Nők a szocialista versenyben” című cikkében Rákosi Mátyást idézte, aki így beszélt a nők szerepéről a társadalomban: „Népi demokráciánk erejét, mint a meleget a hőmérőn, számszerűen le lehet olvasni arról a szerepről, amelyet benne a nők visznek”.

Nők férfifoglalkozásokban – szakirodalmi kitekintés
Mielőtt taglalnám, hogyan ábrázolta a férfifoglalkozásokban dolgozó nőket a szocialista időszak propagandája Magyarországon, röviden ismertetem, miként közelít a kérdéshez egy német kutatás. A férfifoglalkozásokban dolgozó nők életútját kutatók gyakran interjúkat elemeznek. Ám hiába mesélnek nekik történeteket a visszaemlékezők, a tudósok ritkán helyezik történeti/történelmi perspektívába a kérdést, a vizsgálatok többnyire szociológiai jellegűek.

Jutta Wergen tizenöt életútinterjú alapján olyan német nőkről írt könyvet, akik sofőrökként dolgoznak: teherautót, villamost, buszt vagy hajót vezetnek. Általánosságban arra a következtetésre jutott, hogy a munka időtartama maga is genderfüggő, ugyanis a gyermekes nők időbeosztásánál mindig két szempont érvényesül: el kell látni a gyermeket, és teljesíteni kell a munkahelyen is. A tipikusan nőinek tartott foglalkozásokat gyakran jelenítik meg olyannak, ahol szolgálni és segédkezni kell, szemben azokkal a munkákkal, amelyekben a férfiakat tartják kompetensebbnek. Ez utóbbiak olyan foglalkozások, ahol dönteni kell és tanácsot adni, ahol a munka nagyobb karrierlehetőséggel és fizetéssel jár. E sztereotipikus ábrázolás szerint a férfiak inkább alkalmasak olyan munkára, amely nagyobb felelősséggel jár, és amelyhez többet kell tudni. Ugyancsak férfiasnak számít a nagy fizikai erő, a megterhelés jobb tűrése.

Jutta Wergen számára úgy tűnt, hogy a nők buszsofőrsége sokkal elfogadottabb, mintha a hajózásban helyezkednének el. Ide nők többnyire csak családi alapon kerülhetnek be (apja, férje hajós). Az interjúszituációban a munkavállaló nők úgy nyilatkoztak, hogy a családi vállalkozásként üzemelő hajókon a férfiak többnyire akkor engedik őket kormányhoz, amikor pihenniük kell.

A kamionsofőrök világát másmilyennek találta a szerző. Az interjúk alapján úgy tűnt, erre a világra erősen hatott az, ahogyan az amerikai teherautósofőröket ábrázolni szokás („trucker-mythos”). Eszerint az amerikai kamionsofőr egyedül van, szabad, független. Durva, kemény munkát végző férfi, aki előtt munka közben feltárul a végtelen. Útközben autója az otthona. A magányos hős számára mindennapi szükségletek: a kávé, a cigaretta és a nők. A szerző szerint azért is hathat ilyen erősen a német kamionsofőrökre az amerikai mítosz, mert munkájuk alulfizetett, alacsony társadalmi presztízst biztosít, ráadásul a munkakörülményeket a kosz és a bűz miatt sokan elviselhetetlennek tartják. A szerző a teherautósofőrként dolgozó nőknél azt figyelte meg, hogy munkahelyükön „munkahelyi nemük” (das berufliche Geschlecht) szerint viselkednek, vagyis férfiasan öltözködnek, hasonló ruhákban járnak, mint kollégáik, és beszédstílusukban is idomulnak hozzájuk (undoing gender). Munkahelyükön nem nagyon barátkoznak egymással, inkább azon versengenek, ki felel meg jobban a férfiasnak tartott, elvárt viselkedésmódoknak. A teherautó-sofőrnők az interjúszituációban hangsúlyozták: ahhoz, hogy valaki jó sofőr legyen, legfontosabb a nagy testi erő és a logikus gondolkodás. Munka közbeni hibáikat úgy mesélték el, mint aminek az az oka, hogy nők. Ezt még a nagy tapasztalattal rendelkező járművezetőnők is így ábrázolták. Amint a nők befejezték a munkát, és hazatértek, már “magánnemük” (das private Geschlecht) szerint viselkedtek, hanghordozásukat is megváltoztatták, nőies ruhákat viseltek. Magánéletükben – akárcsak a nem férfiasnak számító foglalkozásokban dolgozó nők vagy a háztartásbeliek – legfontosabbnak a háztartás ellátását, a gyereknevelést, a rokoni, társadalmi kapcsolatok ápolását tartották.

Nők férfifoglalkozásokban Magyarországon
Az 1950-es évek magyarországi propagandájában a traktorosnők szimbolizálták a férfiakkal a „munka frontján” teljesen egyenrangú nőket. Olyan nőkként mutatták be őket, mint akik minden tekintetben rendelkeznek férfiasnak tartott tulajdonságokkal, kompetenciákkal: nagy fizikai erő, munkabírás, kitartás jellemzi őket, komoly műszaki ismeretekkel bírnak, tűrik az időjárás viszontagságait és a gépállomások elégtelen higiénés körülményeit. A propaganda szerint a traktoristalány a férfival egyenjogú, dolgozó nő, aki harcol a szocialista mezőgazdaságért, elősegíti saját magának és családjának anyagi gyarapodását, stafírungra gyűjt. Az ábrázolásokban a traktoristalányokat férfias külsővel jelenítették meg: széles hát és váll, nagy kezek, határozott, erőteljes arcvonások. Traktorjukon, overallban és – a nőiesség attribútumaként – pöttyös kendőben szerepeltek. A férfias jegyek mellett is érvényesülő női tulajdonságaikkal – amelyek lehettek fizikaiak és lelkiek is – a hatalom szerint még nagyobb munkateljesítményt értek el, mint a férfiak, vagy arra ösztönözték a környezetüket gyöngéd női kezeikkel, kedvességükkel, alkalmazkodóképességükkel. A hatalom által közvetített kép és a közvélekedés azonban korántsem esett egybe: sok traktoristalányról az terjedt el, hogy nem tisztességes nők, laza erkölcsűek. Ennek elsősorban épp az lehetett az oka, hogy ezek a nők férfiak között, férfifoglalkozásban dolgoztak. Munkatársaik gyakran keresztnevükön vagy egyszerűen csak „kislány”-ként szólították meg őket. Farkas Gyöngyi alapvető kutatásai szerint a hatalmas toborzókampányok ellenére kevesen mentek el traktoristalánynak, és a propagandának nem sikerült a női traktoristából olyan hatásos szimbólumot kreálni, mint a munka férfi hőseiből.

A Kádár-korszak sajtója már egészen másképpen jelenítette meg mind a férfifoglalkozásokban dolgozó, mind a munkaversenyben részt vevő nőket. Az ő ábrázolásukon is nyomot hagyott az ötvenes évek első felének és az 1956 utáni időszaknak a szembeállítása. A szocialista időszak közbeszédében eleve igen gyakori volt a régi és az új szembeállítása, azaz egyfajta modernizációs diskurzus. Elsősorban az elavultnak tartott kapitalista rendszerrel állították szembe az új, korszerűnek vélt szocialista rendszert. A régi–új, elmaradott–modern ellentétpárokat szimbolikusan az elmaradott falu és a modern, fejlődő város képviselte. Ugyanígy a Kádár-korszakban gyakori volt a Rákosi- és a Kádár-rendszer szembeállítása. Ebben az ellentétpárban a Rákosi-korszak képviselte a „túlkapások” világát, a Kádár-korszak pedig a nyugodt, lassú gyarapodásét. A munkaverseny megjelenítésében is visszatérő elem volt, hogy míg az 1950-es évek első felében egyes embereket emeltek ki, addig 1956 után a szocialistabrigád-mozgalom jegyében már a kollektív teljesítményeket értékelték, a korábbi gyakorlatot pedig túlzásnak tartották. A szocialista brigád a rendszer ideológiájában a közösségi emberré nevelésnek nemcsak terepe, hanem jelképe is volt.

Ennek megfelelően a traktoristalányok alkalmazása, vagyis a munka világában szimbolikusan a férfiakkal teljesen egyenrangúként dolgozó nők megjelenése is a Rákosi-rendszer túlkapásait szimbolizálta. A traktoristalányok ebben az értelmezési keretben az erőltetett férfiasítás jelképei. Elrettentő példaként volt szokás idézni, hogy a nehéz munkakörülmények (rázó traktor) hatására elveszthették legfontosabbnak tartott női képességüket: azt, hogy gyereket szüljenek. A Nők Lapja egy 1965-ös cikkének – amely egy kombájnvezető nőről szólt – szerzője ezt a címet adta: „Nem női munka?” A cikkből kiderült, hogy az 1950-ben a gépállomásra került, akkor „szőke, kékszemű, karcsú 18 éves lány” a cikk keletkezésének idejében háromgyerekes asszony, egyedüliként maradt azóta is munkahelyén, noha tizenheten végezték el a kecskeméti traktorvezető-tanfolyamot. Maga az újságíró vetette közbe, hogy a nő munkája „nem asszonynak való”, a cikk lezárásaként pedig elmondta, hogy a nő oklevele, melyet „a megye legjobb traktorosaként” kapott, már félrecsúszott a falon. Egy másik traktoristalányhoz 1968-ban, 15 év elteltével látogatott el egy újságíró, és hangsúlyozta, hogy bár külsőre keveset változott,

„a haja ugyanolyan világosszőke, alakja karcsú, bőrét, mint a szabadban dolgozókét, megkapta a nap”, de „a hajdan híres Vékony Rózsi most egyszerű háziasszony, nem írnak munkájáról tudósításokat, nevére már csak … a közeli ismerősök, barátok emlékeznek”.

Tehát ezek a cikkek az egykor kiemelt traktoroslányokat és a munka más hőseit úgy ábrázolták, hogy a talmi fényben úszó múltat szembeállították a jelen szürke hétköznapjaival. Ez szokásos retorikai eszköz. Hangsúlyozták, hogy ezeket a lányokat, asszonyokat jóformán a véletlen emelte ki a többiek közül. Ekkoriban követendő példaként már a szocialista brigádban dolgozó nőket jelenítették meg, akiknek kiválósága abban rejlett, hogy a többi nővel ellentétben „szocialista közösségben” dolgoztak.

Ugyancsak negatívnak állította be az 1950-es évek első felének tapasztalatait az az 1980-ban megjelent cikk, amely a női buszvezetőkről szólt. Az újságíró kiemelte, hogy fokozott sajtóérdeklődés kísérte azt, amikor a BKV-nál bevezették, hogy nők is vezethetnek buszt. A „vállalat illetékese” nyilatkozott arról, hogy már az ’50-es években is alkalmaztak női buszvezetőket, de a “technikai feltételek nem feleltek meg a nők adottságainak. Azóta persze megváltoztak a viszonyok, a járművek automatikus sebességváltóval, szervókormánnyal működnek”. Ezen ábrázolás szerint csak a férfiak rendelkeznek olyan képességekkel, mint a sebességváltó és a “sima kormány” működtetéséé. A buszvezetőnők még az 1980-as évek elején is csak korlátozásokkal dolgozhattak a BKV-nál. Először is az „1950-es évek rossz tapasztalatai” nyomán minden jelentkezőt “beválásvizsgálatnak” vetettek alá orvosok, pszichológusok, forgalomtechnikusok, szociológusok közreműködésével. Aki „bevált”, az sem túlórázhatott, nem vezethetett éjszaka, csuklós buszra és a legforgalmasabb útvonalakra sem osztották be. Vagyis a férfi munkaerőhöz képest eleve kisebb értékűnek tartották őket. A cikkben megszólaltatott buszvezetőnők a korlátozások eltörlését szerették volna elérni. Az újságíró azonban kiemelte: elégedettek voltak azzal, hogy gyermekeiket várakozás nélkül felvették a BKV bölcsődéjébe, óvodájába és 5000-5500 Ft-ot kerestek havonta.

Összegezve: problémafelvető tanulmányomban röviden áttekintettem, hogyan ábrázolták a szocialista időszakban azokat a nőket, akik férfiasnak számító teljesítményt nyújtottak, férfiasnak tartott terepeken dolgoztak. Az 1950-es évek elejét a történeti ábrázolások a nők tömeges munkába állásaként szokták elővezetni. Ez az ábrázolás figyelmen kívül hagyja, hogy a nők korábban is végeztek munkát, akár mások háztartásában (cselédkedés), akár a sajátjukéban, különösen a gyereknevelésben (úgynevezett reprodukciós munka), ezenkívül alkalmi jellegű munkákat (rohammunka) is vállaltak. A munkaverseny hőseit a propagandisták elsősorban a férfiak közül választották ki, mivel inkább a – szinte kivétel nélkül férfi – szakmunkásokat tartották alkalmasnak olyan munkateljesítményekre, amelyekkel a normát túl lehet szárnyalni (fizikai erő, leleményesség). Azonban a női egyenjogúsítás is fontos jelszónak számított a hivatalos diskurzusban. A munkaverseny hősnőit a hagyományos női ágazatból, a textiliparból választották. Míg a sztahanovisták feleségeit csinos nőkként és a „házi tűzhely őrzőiként” jelenítették meg, addig a fiatalabb korosztályból kiválasztott sztahanovista lányok kapcsán többnyire arról beszéltek, hogy jó munkateljesítményük hatására milyen fogyasztási javakhoz juthatnak. Az 1950-es években a propagandában a női egyenjogúság szimbólumai a férfifoglalkozásokban dolgozó nők, elsősorban a traktoristalányok lettek. A szocialista időszak hivatalos diskurzusában előszeretettel állították szembe a régit és az újat. A régi szimbolizálta a rosszat, elmaradottat, az új pedig a jót, modernet. A Kádár-korszak hivatalos diskurzusában az 1950-es évek első felének világát is rosszként ábrázolták. Ebben az értelmezési keretben a traktoristalányokat már úgy jelenítették meg, mint a női egyenjogúsítás áldozatait, akik a rossz munkakörülmények hatására akár el is veszthették azt a képességüket, hogy gyereket szüljenek. Sőt, mivel sok férfi között dolgoztak, „rossz nőknek” tarthatták őket. Persze a Kádár-korszakban is dolgoztak nők férfifoglalkozásokban. Ám az újságcikkek kuriózumként írtak olyanokról, akik autóvezetést tanítottak, vagy éppen buszt vezettek. A buszvezetőnők pedig még az 1980-as években sem voltak teljesen egyenjogúak férfi munkatársaikkal, mivel más alkalmassági vizsgát kellett tenniük, mint a férfiaknak, és más munkafeltételek vonatkoztak rájuk.