Szerző: Kerepeszki Róbert

A Turul Szövetség tagjai az 1930-as évek első felében, de már a numerus clausus 1928-as módosításától kezdve, főképp a gazdasági válságból adódó egzisztenciális kilátástalanság miatt minden tanévkezdéskor antiszemita tüntetéseket szerveztek, amelyek a szervezet legismertebb sajátosságaivá váltak. Ugyanakkor fontos hangsúlyoznunk, hogy az antiszemita egyetemi tüntetések nem kizárólagosan magyar jelenségek, és erre az 1932 őszén történt debreceni zavargások kapcsán Hóman Bálint kultuszminiszter is felhívta a figyelmet a képviselőházban: „Nemcsak Debrecenben van ez így, hanem másutt is. Méltóztassanak elolvasni az újságokat a bécsi és berlini verekedésekről, (…) méltóztatnak majd látni, hogy egész Közép-Európában van ilyen mozgalom.” Üres mentegetőzésnek tűnhetnek a miniszter szavai, azonban a korabeli sajtó valóban szinte havonta számolt be nemcsak a közép-európai felsőoktatási intézményekben, hanem a kontinens szinte valamennyi egyetemi városában lejátszódó antiszemita megmozdulásokról, illetve a numerus claususra vonatkozó követeléseiről.

A magyarországi diáktüntetések idején rendkívül fontos szerep jutott a sajtónak. Egyrészt azért, mert gyakran előfordult, hogy a szélsőjobboldali „bajtársak” a tüntetésekről elítélően tudósító, elsősorban liberális-baloldali lapok ellen is felvonultak, így az egyetemekről az utcára is átterjedt ez a „mozgalom”. Például 1928. október 20-án a Pesti Napló arról tudósított, hogy a fővárosban a liberális Est-lapok kiadóvállalata ellen szabályos ostromot vezényeltek le a tüntető egyetemisták: „félkilós és kilós téglák repültek a nagy kirakatablakokba és az ablakok csörömpölve hullottak a kövezetre. Az Est tíz nagy kirakattábláját összetörték” – írja a tudósítás. Hasonló események a többi egyetemi városban is előfordultak. Shvoy Kálmán tábornok 1930. november 11-i naplóbejegyzése szerint Szegeden „az egyetemi hallgatók kővel megtámadják a Délmagyarország kiadóhivatalát, mert az újság az egyetemi heccekről mert írni”. Jellemző, hogy a tetteseket csak nagyon kivételes esetekben sikerült a rendőrségnek előállítania.

Másfelől azért jutott fontos szerep a sajtónak, mert az eseményeket az a jellemző és szomorú jelenség is kísérte, hogy a jobb- és baloldali sajtó egymásra mutogatva vádolta a másikat az egyetemi ifjúság provokálásával, uszításával, és ez helyi szinten még élesebben kidomborodott. Erre példa a debreceni liberális-baloldali és a szélsőjobboldali lap „pengeváltása” 1932 őszéről. Az előbbi, a Debreceni Független Újság a város egyik népszerű napilapja volt, mely ekkor már harmincéves múltra tekintett vissza. Legismertebb vezércikkírója, majd 1933 és 1940 között főszerkesztője Thury Levente volt, akinek írásai kifejezetten liberális szellemiséget tükröztek. Megalakulásától kezdve egyik vezetője volt az 1937-ben zászlót bontó, baloldali Márciusi Frontnak.

A másik oldalon, a Debreceni Újság Hajdúföld című lap állt, mely két korábbi jobboldali sajtótermék egyesüléséből jött létre az 1920-as évek legvégén. Felelős szerkesztője, majd főszerkesztője, Kolosváry-Borcsa Mihály az újságírás mellett többek között ügyvezető főtitkára volt a Keresztény Nemzeti Ligának, megalapítója és társelnöke a Revíziós Liga helyi szervezetének, elnöke a Magyar Újságírók Egyesülete debreceni csoportjának, és 1919-től egyik megindítója a bajtársi mozgalmaknak. A lapja a revizionista és antiszemita eszmék debreceni szócsöve lett. Az 1935-ös választások után bekerült a képviselőházba a Nemzeti Egység Pártja debreceni listájáról, és Gömbös Gyula közvetlen munkatársának számított. 1938-ban a miniszterelnökség sajtóosztályának vezetője lett, az 1930-as évek második felétől 1944-ig főszerkesztője volt a kormány félhivatalos lapjának, a Függetlenségnek. Egyik kezdeményezője volt a Magyar Élet Mozgalomnak, majd 1939-ben az Országos Magyar Sajtókamara első elnöke lett. Hivatalait Szálasi alatt is megtarthatta. A Népbíróság 1946 áprilisában halálra ítélte. A már idézett Shvoy Kálmán a következőképpen jellemezte őt a naplójában: „kimondottan nagy antiszemita, szélsőséges, s megmutatta Debrecenben, hogyan lehet egy várost tönkretenni. Nagyon durva, elszánt, mindenre kapható ember.”

Jellemző mindkét oldal állásfoglalása az 1932 őszén történt diáktüntetésekkel kapcsolatban, és ez kitűnik a két közölt cikkből is. A vezércikk-háborút Thury Levente nyílt levele indította el 1932. november 18-án, melyben nyugalomra intette a tüntető „keresztény” fiatalokat, és egyúttal figyelmeztette őket: „Állásra, keresetre való kilátás nélkül kell majd kimenniük az életbe néhány év múlva s ebben az életben komolyabb problémák merednek majd Önök elé, mint az, hogy lesz-e zsidó vagy sem az előadáson. Künn majd meglátják, hogy nincs különbség, keresztyén és zsidó számára egyformán alig van kis darab kenyér ebben az országban. Addig zsidóverés helyett tessék alaposan felkészülni erre a keserves életre. Ezeket a kínos és értelmetlen hecceket pedig tessék abbahagyni.” Erre másnap érkezett a kifejezetten szélsőjobboldali és olykor agresszív hangot megütő válasz, mely gyakorlatilag védelmébe vette az ifjúságot, és igyekezett a témát elterelni. A válaszcikk címe is mutatja, a jobboldali lap felelősségre vonta a másik oldal sajtóját, amiért – véleménye szerint – az ifjúságra nézve „torzítva” állítja be és kommentálja az eseményeket, továbbá újabb tüntetésekre provokálja az egyetemistákat. A vita jelzi, hogy a diáktüntetéseknek tág értelmezései és összefüggései is lehettek a korszakban.

Ezt a cikkpárt keretbe fogja két másik közlemény, melyek a Pesti Naplóban jelentek meg 1932 nyarán, illetve 1935 őszén. Az előbbi Zilahy Lajos több írásból álló sorozatának egy darabja, melyek a lap vasárnapi számaiban jelentek meg heti rendszerességgel, és kivétel nélkül mind a Turullal, illetve az általa képviselt eszmeiséggel foglalkoztak. Zilahy a korszak ismert író, publicistája volt, aki ugyan támogatta a Horthy-korszak hivatalos politikáját, amit bizonyít többek között a részvétele a Gömbös által kezdeményezett Új Szellemi Frontban, de érdeklődéssel (és persze olykor kritikával) fordult az e politika ellen lázadó fiatal írók, értelmiségiek felé is. Erre és a Turul belső életére, „frázisaira” példa Zilahy 1932. június 12-én megjelent cikke.

Közleményünk utolsó darabja egy tudósítás az 1935. őszi diáktüntetésekről. A cikk rendkívül jól tükrözi az ilyen megmozdulásokban résztvevők módszereit, illetve azt, hogy még ebben sem voltak egységesek a korszak nagy egyetemi bajtársi szövetségei, ugyanis például a Foederatio Emericana praesidiuma (elöljárósága) élesen elítélte az eseményeket.

Zilahy Lajos: Turul. Pesti Napló, 1932. június 12. 9. old.
Múlt heti cikkemben (Zilahy Lajos: Négyszemközt az ifjúsággal. Pesti Napló, 1932. június 5. 9. old.) ilyenféle mondatot írtam le: „… az egyetemi ifjúság pedig a Turul és egyéb jobboldali egyesületekbe tömörült, amiknek üres szivárványaiból egyetlen falat kenyér sem fog lehullani”.

Most pedig itt ül a szobámban a Turul Szövetség két ifjúsági vezére, hogy megvédelmezzék állításommal szemben szövetségük „üres szivárványait”.

Számomra – ha mint a magyar élet figyelőjét és krónikását tekintem magam – mélységesen tanulságos, majdnem azt mondhatnám, drámai ez a találkozás. Utolsó találkozásom tíz év előtt történt, nem velük, hanem a diákszövetségek múltjával, amikor a forradalmak utáni évek éjszakáit a néma libasorban felvonuló tányérsapkás diákok nyugtalanították. Egy éjszaka a Rákóczi úton engem is leigazoltattak és majdnem fejbe vertek a magyar fajiság körül való hadakozásaikban, ami annál meglepőbb volt, mert a rendőrségen kisült, hogy az igazoltatók kivétel nélkül sváb és tót neveket viseltek.

A Turul mostani vezérei nem tányérsapkában és nem vasbottal jöttek hozzám. Aktatáskával és – testvéri szóval. Aktatáskájukban a szövetségi önérzetet hozták el, amellyel a legkisebb bántó szó ellen is meg akarják védelmezni szövetségüket, testvéri szavukban pedig a magyar ifjúságnak azt a tépelődését, amely a politika göröngyeire széthullt, szétbomlott magyarságot a végső órában mégis csak össze fogja kovácsolni.

Majdnem két óráig tart ez a beszélgetés. Egy ilyen rövid cikk keretében csak a leglényegesebb pontokat próbálom összefoglalni.

Ők azt mondják:

– A Turul a legrégebbi diákszövetség. Feje a Primus Magister és mellette a hatvanhárom magister, – ezek valamennyien egyetemi tanárok. Pesten 23, vidéken 40 magisztrátus székel. Az ifjúság egy fővezért és hét vezért választ. A vezérek az elnöki, a kulturális, a szociális, a külügyi, a sajtó és a propaganda ügyosztályait vezetik. Van ezenkívül egy nádor és egy főkincstárnok. Az előbbi ügyész, az utóbbi pénztáros. Fegyelmi ügyekben legfőbb bíróságuk a Gyulaszék, amely Pesten székel.

– Milyen ügyekben milyen ítéleteket hoz a Gyula-szék?

– Hát például… Az eskü szövegében az is benne van, hogy tisztelni kell a szövetség jelvényeit. Vidéken történt, hogy a vita hevében az egyik tag a földhöz vágta fekete bársonysapkáját. A vezér figyelmeztette, hogy ez tiszteletlenség a szövetség jelvényeivel szemben. A vitatkozó erre újra a földhöz vágta dühében a diáksapkát. A Gyula-szék felső fokon egy évre kizárta az összes bajtársi egyesületekből és megfosztotta a szövetségi jelvények viselésének jogától.

– Hogy történik a tagfelvétel?

– Az egyetemi hallgató egy félév múlva daru lesz. Ha egy évig kifogástalanul viseli magát (ebbe az is beleértendő, hogy a vizsgáival nem marad adós), leteheti a daruvizsgát.

– Miből áll a daruvizsga?

– Tulajdonképpen intelligencia-vizsga. Irodalom, földrajz, történelem – főképpen az integritás szempontjából. Azonkívül a darunak tudnia kell a szövetségi alapszabályokat és jártasnak kell lennie a lovagias ügyek formaságaiban.

– Mi lesz a daruból?

– A daruból, ha letette a vizsgát, levente lesz. A nagygyűlésen avatják fel, ahol teljes díszben, vagyis sötét ruhában, sapkával, mellszalaggal és pajzzsal leteszi az esküt. Ettől a pillanattól kezdve választó és választható. Aztán, ha megszerzi a diplomát, dominus vagy öregúr lesz belőle. Ilyen módon ma már tizenötezer tagja van a szövetségnek.

– Politikai célkitűzések?

– Nem foglalkozunk politikával. Csak annyiban, hogy a nemzeti és faji gondolatot akarjuk ébren tartani.

– Szociális elgondolás?

– Az eskü szerint a bajtársak segíteni tartoznak egymást. Összeköttetést tartunk fenn az életbe kikerült és elhelyezkedett dominusokkal.

– Ezt nem értem teljesen.

– Én például – mondja az egyik vezér – szegény gyerek voltam. Egy napszámos nevelt. A szülővárosomban sohasem tudtam volna bejutni a magasabb társadalmi osztályba. A fekete sapka minden ajtót megnyitott előttem. Mert bajtárs voltam.

– Mi a szövetség mai helyzete?

– Az egyik oldalról úgy néznek ránk, mint a legsötétebb reakció árnyékaira, mint akik titokban fehér lovat áldozunk. A másik oldalról kommunistáknak tartanak bennünket.

– Kik és miért?

– A feudális, a nagy és holt birtokok képviselői. Mert ma már mi is érezzük egy új földbirtokreform szükségességét.

Mindezt összefoglalva, – ahogy nekik is elmondtam – úgy érzem, hogy a szövetség alapgondolatai többirányú fogalomzavarban szenvednek. Ezt a fogalomzavart mindjárt mintha a turul szó jelképezné. E pillanatban nem áll módomban, hogy pontosan idézzem Gombócz Zoltánnak néhány esztendővel ezelőtt megjelent rendkívül érdekes nyelvészeti cikkét, amely kimutatta, hogy a magyar mitológia, amely büszke sasnak képzeli és ábrázolja a turult (még Arany János is a saskeselyű és ölyv között említi), egy homályos értelmű latin mondat áldozata, amely Kézai Simon mester krónikájában található. A turul nem sas, hanem – daru. Turul, durul, darul, daru. A magyarság ősi madara a daru. Nem véletlen az, hogy a magyar népdalokban sohasem a sasok, hanem mindig a darvak szállnak. És az sem véletlen, hogy a magyar nép kalapjának ősi dísze a szürke darutoll, pedig színesebb és tarkább tollakat is terem ez a föld.

Ez persze nem lényeges. De súlyos fogalomzavart érzek ott, amikor a daruvizsgán a darut a lovagias ügyek formaságaiból is megvizsgáztatják. Ezzel az útravalóval repítik szárnyra az új magyar nemzedéket?

Aztán a szociális elgondolás. Hogy majd a diplomás dominuszok fogják segíteni az új bajtársakat. Amikor évről évre, mint óriás malomkerekek dobálják ki az életbe az egyetemek a diplomás ifjak ezreit. És az a néhány „öregúr”, aki kenyérhez jutott, maga is keserves harcot folytat a saját életéért.

És azután még egyszer. A szövetség tagjai, ahogy ők mondják, nem az úrizáló dzsentrifiúk, akiket nem lehet fegyelemre fogni, hanem „rongyos kurucok”. Akiknek néha villanyospénzre se telik. De a nagygyűlés „főkincstárnokot” választanak.

Fiúk, ezek mind üres szivárványok!

E szivárványok ívein túl az élet szívszaggató trombitái szólnak. Lépjetek ki az álomködből, – induljatok el a magyar paraszt, a magyar munkás rajvonalai felé.

Igen, rajvonalai felé. Így hallottam ezt nemrég egy társasvacsorán egyik hadviselt bajtársatoktól, aki egy új rajvonal szelleméről beszélt. Vagy gondoljatok arra szép és egyszerű mondatra, amit a magyar élet egyik fontos posztján álló őre tűzött a bankettek üres szóvirágai közé: „Én közelebb érzem magam lélekben a magyar paraszthoz, mint sok olyan úrhoz, akik egyforma társadalmi rangon állnak velem”.

(mars): Ne provokáljanak! Debreceni Újság Hajdúföld, 1932. november 19. Vezércikk
Amióta a debreceni egyetem rendjét megháborította néhány zsidó fiatalember provokatív magatartása Debrecentől Budapestig egyébbel sincs tele a sajtó, mint a debreceni fehér terror hátborzongató rémmeséivel. A véresre vert zsidónőket ugyan nem látta senki, az elevenen megnyúzott áldozatok ugyan elfelejtettek látleletet vétetni magukról, de az eset azért nagyon alkalmas arra, hogy az egyetem keresztyén magyar diákságát sárba rántsa, befeketítse, sőt még a szerény menzai kosztot is szemére vesse a liberális sajtó.

A Független Újság vezércikkírója, aki mellesleg úgy nyilatkozik meg, mint valami orákulum és kioktat, magyaráz, figyelmeztet, óva int – egyenesen az adóárverésekkel hozza kapcsolatba az incidenseket.

„– Önöknek, – már tudniillik a keresztyén ifjaknak – mindig arra kell gondolni, –hangzik a Bölcs Rabbi szerű parainézis – hogy az a sok adóvégrehajtás, a szegények utolsó párnájának elárverezése kissé Önökért is van.”

Provokáció, gyalázkodás, pökhendi inzultusok után a magyar ifjúság megkapta ezt a mellbevágást is. Miatta árverelik (sic!), miatta húzzák ki feje alól a párnát, s ezrek lézengnek munka nélkül, hogy ezeknek az ifjaknak legyen kényelmes fűtött tantermük a verekedésre. Csak éppen azt sajnáljuk, hogy a Független Újság vezércikkírója, mielőtt atyai intelmét megírta, nem ment el abba a híres Dégenfeld-téri istállóba. Talán még ő is, a Független Újság munkatársa is meglátta volna, hogy azok, akik fölött pereg az érverési dob, mint az ő halálba marsolt magyar fajtájához hasonlítanak. S amazok, akik szűrik a magyar vérből itta az idegen aranyat (sic!), akik árverelnek, akik hiéna módra rágják az adófizető csontjáról a húst, akik zsebükben adó elől titkolt tízezrekkel fillérekért lopják össze magyar életek minden gyümölcsét, egytől egyig Herczeg Bélák és Lőwyék és Samuellyek „felekezetére” hasonlítanak veszedelmesen. Talán rájött volna, hogy ha árverelik a magyar adózót – nem ezekért a fiúkért árverelik, akik megéhezik és megnélkülözik a szigorlati díjat, hanem amazokért (…), akik dupla fenekű kofferben lopják a külföldre egy koldussá lett nemzet utolsó aranyát. Árverelik a Herczeg Bélák, Lőwyk legfőbb patrónusaiért, az idegenfajú kartellvezérekért, a bankcsászárokért, akik a lichtensteini holdingokba mentik a magyar pénzt s itthon csak egy helyre fizetnek adót: a Cionista Szövetség pénztárába. És árverelik, mert a koldusországon sylocki kamatot nyúz a Rotshildok (sic!), Kahenek, Speyerek nemzetközi világhatalma s árverelik, mert az utolsó velőt szívják is ki a magyar csontokból, ez sem lehet elegendő, hogy visszaadja azt az erőt, amit a Kohn Béláék, Szamuelly Tiborok tolvaj uralma cspolt ki a magyar vagyonból.

Ezek a magyar fiúk tanultak tűrni, tanultak éhezni, rongyos cipőbe járni, tanultak kitűnő diplomával kilátástalanul menni az élet elébe. Nem szóltak, nem lázadtak, mikor azt látták, hogy állás, fizetés csak a numerus clausus áldozatai számára akad a pesti gyárakban s nekik legfeljebb egy kalauz-sapka jut, vagy egy hóhányólapát. Nem csaptak lármát, ha zsidó társaikért a faji szolidaritás áldozta az olvasatlan ezreket, fizetett tandíjat, fejedelmi kosztot, külföldi univerzitást, nekik pedig ha szigorlatozni akartak, piros vérüket kellett áruba bocsátani vérátömlesztéshez. Nem jajongtak, nem zúdultak fel még akkor sem, amikor ősszel látták, hogy az egyetemekre mint tör be egy gőgjében, önérzetében, mohóságában megnövekedett fajta, mint lépi túl a szentesített törvény parancsát, mint foglalja el a helyet a magyar fiúk elől, akiknek szülei – egykor országló magyar urak sarjadékai – nem bírják már a tandíjak terhét, nem nyújthatják több gyermekeiknek a tudás lehetőségét.

Most aztán, mikor arcába vágtak, szemébe kacagtak, mikor a gúnyt, a sértést is el kellett szenvedni, ne tessék csodálkozni rajta, ha visszavágott ez a béketűrő magyar fajta is. Ne csodálkozzék főként az a liberális sajtó, amely már hetekkel ezelőtt izgatta, bosszantotta, piszkálta, ingerelte a keresztyén ifjúságot.

Odaát, akik ezeket a fölényes oktató cikkeket írják, ne feledjék, hogy nekünk már nincs ruhánk, rongyos a cipőnk, üres a gyomrunk. Nekünk már nincs bölcsességünk, nincs fölényünk, de van még egy kevés önérzetünk. Ha nem is maradt más, de maradt egy visszacsengő hang a fülünkben, s amikor gyaláznak, sértenek, sárba rántanak, ez a hang – akár tetszik a túloldalon, akár nem, azt zúgja, azt kiáltja:

– Üsd az orrát, magyar, aki bántja a tiéd!

Mi kívánjuk legjobban, hogy az egyetemen helyreálljon a rend, meginduljon a békés munka. Mi dolgozunk ezért s a liberális sajtó csak annyit tegyen meg, hogy hagyjon fel az izgatással, provokálással. Csak ennyit kérünk, ennyit kívánunk, mert bizonyosak vagyunk benne, hogy a keresztény magyar diákok a liberális hírlapíróknál sokkal, de sokkal jobban tudják, hogy koldus, elárvult Magyarországért ma elsősorban dolgozni s tanulni kell.

Thury Levente: Ez sem provokálás. Válasz egy vezércikkre. Debreceni Független Újság, 1932. november 20. Vezércikk
Egy debreceni lap szombaton uszító cikkben válaszolt nyílt levelemre, amelyet a zavargásokban részt vett egyetemi polgárokhoz intéztem. Nem újság számomra, hogy lázító frázisok s a valóság elferdítése a válasz egy levélre, amelyben harag, gyűlölség, hazug ferdítés nem volt, csak a magyar ember őszinte aggodalma s becsületes jóakarata. Arról az oldalról megszoktam már ezt s talán a vezércikkező kollégám is érzi frázisainak laposságát s egy-egy gyűlöletet sugalló szava talán önmagának a szívébe is nyilallik…

Mindegy. Vessen számot ki-ki maga lelkiismeretével, túl vagyok már azon a magyar polgárság nagy részével, hogy vitatkozzam a cikkíróval antiszemitizmusuk okolhatatlanságán, izgatásuk féktelenségén és nemzetbontó meggondolatlanságán. De csodálatos nekem még mindig az a könnyed biztosság, amellyel ők túlteszik magukat az igazságon a vezércikk abban a részében, amellyel engem a Dégenfeld-téri városi istállókhoz utasít, hogy ott nézzem meg: „azok, akik fölött pereg az árverési dob”, mind az én halálba marsolt magyar fajtámhoz hasonlítanak. És természetesen mind zsidók az árverezők.

Nos, a vezércikkíró kolléga emlékezzék reá, a minap ketten együtt voltunk mi ott az árverési istállótéren. Vezércikkíró úr később jött, én elejétől ott voltam, de mind a kettőnkhöz odajött az árverés végén egy korán hervadt, gondbarázdált homlokú, ráncosarcú szegény zsidóasszony. Ön is látta, hogy keleti típusú volt az arca, kokány volt az orra, zöld láman ingében a szürke nyakkendő vigasztalan diszharmóniában siklott a kopott, fekete kabát olcsó perzsaszőrméje alá. És a nevét is megmondta. Az a név zsidó név volt, sokan viselik Debrecenben.

És ezt mondta nekünk félig zokogva:

– Ne tessék kiírni a nevem, nagyságos szerkesztő urak. Legalább a nevem ne, ha az átkozott hiénák elvitték az utolsó bútordarabjaimat. Olyan sok az adó, az ember gyerekkel van s ma nem lehet keresni. Hát legalább a nevemet ne.

Ön látta akkor, hogy az árverési hiénák, uzsorások – akik ellen ma én vagyok a Debreceni Független Újsággal a harc legexponáltabb frontján – nem válogatnak vallás szerint a kifosztásra ítéltek között. Miért nem ismeri ezt be Ön, aki a saját szemével látta?

Ez a dolog egyik vége.

A másik: Én nem vágtam a szemébe „Bölcs Rabbi” szerű pózzal a magyar ifjúságnak semmit. Az, hogy figyelmeztettem őket arra: mi, akik a magunk megélhetéséért éjszakai nyugalmat fosztó, nehéz küzdelmet viselünk, viseljük az ő taníttatásaik egy részének terheit is, a mi emberségünkből is van az, hogy ők diplomához – s talán kenyérhez is – jutnak, nem volt provokáló póz. Komolyabban, szelídebb szemrehányással, később szóval talán nem is lehetett megmondani ezt az igazságot. De meg kellett mondani, mert én is azok közé tartozom, akiknek égeti a lelkét egy ki nem mondott igazság, amelyet nemzetem, fajtám érdekében ki kell bocsátani az igazságot szomjazó szívekhez, ebben a megváltással oly sokáig késő, rettenetes időben, az igaz szó számára süketen kongó, visszhangtalan égboltunk alatt.

„Az igazi tanulóifjúságnak semmi köze sincs ehhez az oktalan megmozduláshoz” – mondta a kultuszminiszter az egyetemi zavargásokról. Pesti Napló, 1935. november 21. 3–4. old.
(Saját tudósítónktól.) Szerdán tovább folytatódtak a zavargások a budapesti egyetemeken. Reggel kilenckor a Trefort-kertben 400 diák, a jogi karon 200 diák gyűlt össze és tömött sorokban a műegyetemre vonult. A kapunál diákőrség maradt: senkit sem engedtek ezután be, majd bent a műegyetemen a zsidóvallású egyetemi hallgatókat igazoltatták és eltanácsolták. Közben több zsidóvallású diákot bántalmaztak.

Czettler Jenő rektor felszólította a tüntető diákságot, hogy távozzanak a műegyetemről. Ingerült közbeszólások zavarták Czettler beszédét, egy diák olyan tiszteletlenül viselkedett, hogy a rektor igazoltatni akarta az altisztekkel, ez azonban nem sikerült, mert társai elbújtatták. Végül libasorban kivonultak a műegyetemről.

Az Egyetem térre mentek, itt két részre oszlott a tömeg. Az egyik csoport a közgazdasági egyetemre vonult, a másik az állatorvosi főiskolára. A közgazdasági egyetem kapuja zárva volt, de amikor valaki kijött az épületből, a diákság benyomta az ajtót, végigrohantak a folyosókon és több berendezési tárgyat megrongáltak, a kaput is megrongálták. Ekkor már rendőri riadóautó vonult a Belvárosba, majd a Wesselényi uccán (sic!) az állatorvosi főiskola elé, nehogy az egyetemi tüntetések az uccán is megismétlődjenek. A közgazdasági egyetemen több zsidóvallású egyetemi hallgatót eltanácsoltak. Az állatorvosi főiskola előtt rendőrség várta a tüntető diákokat, de a fiatalemberek valósággal besodorták a rendőröket a főiskola kertjébe. A rendőrök azonnal kimentek, nehogy megsértsék a főiskola autonómiáját. A kertben néhány zsidóvallású egyetemi hallgatót bántalmaztak, majd mikor dr. Deseő Dezső professzor rendre intette az ifjúságot, rögtönzött értekezleten elhatározták, hogy véget vetnek a tüntetésnek. Tizenkét órakor kivonultak a főiskola területéről, először a Belváros felé meneteltek, majd szétszéledtek. A rendőrség mindenfelé megszállva tartotta szerda délután az egyetemek és főiskolák felé vezető uccákat, hogy így akadályozza meg az esetleges rendzavarásokat.

Hóman Bálint kultuszminiszter a történtekkel kapcsolatban szerdán a következő nyilatkozatot adta a Pesti Napló munkatársának:

– Az egyetemi hatóság saját hatáskörében kívánja a mozgalmat lecsillapítani, amelynek semminő reális indokát a diákság körében felismerni nem lehet. Felfogásom szerint az egész mozgalmat zavarkeltésre törekvő elemek inszcenírozzák és az igazi tanulóifjúságnak semmi köze sincs ehhez az oktalan megmozduláshoz. Amennyiben a rend pár napon belül nem áll teljesen helyre, kénytelen leszek a magam hatáskörében a legszigorúbb intézkedéseket foganatosítani, amelyek – sajnos – a tanulóifjúságra nézve is súlyos következményekkel járhatnak. Amennyiben pedig ez a megmozdulás rendbontás jelenségeit idézné elő, kénytelen leszek a rendőrség leghathatósabb közbelépését is igénybe venni.

Az Emericana praesidiuma a mai helyzetben semmi okát sem látja az egyetemi tüntetéseknek és ezeket, mint az egyetem tanulmányi és fegyelmi rendjének megokolatlan megzavarását, a leghatározottabban elítéli. A tüntetésben résztvevőket az Emericana alkotmányának értelmében fegyelmi bíróság elé állítjuk.

Az Emericana praesidiumának nyilatkozata